A pozitív tolerancia racionális, de nem azért, mert a hívők mind racionálisan igazolják saját hitük igazságát, hanem mert bár abszolútnak tekintik ezt az igazságot, ugyanakkor tisztelik, hogy más valaki más igazságot tart megkérdőjelezhetetlennek. Talán éppen ez a Hösle elemezte vallásközi disputációk tanulsága.
Egy dogma valójában azt az ígéretet hordozza, hogy minden próbát kiáll; a vizsgálódás tilalmáról tehát – helyesen fölfogva – eleve nem beszélhetünk. És természetesen minden dogma esetében arra az értelemre kell rákérdezni, amely szerint az mint Isten önközlésének eseménye válik érthetővé. Bárkitől származzék is, nem minden – önmagát „katolikusnak” kiadó – értelmezés bizonyul ténylegesen „katolikusnak”, vagyis mindenkit érintőnek és cáfolhatatlannak.
Minél inkább képes egy egyház integrálni saját intézményi keretébe a kritikus és intelligens reflexió elemét, ceteris paribus annál nagyobb az esélye a fennmaradásra a modernség körülményei között.
„A filozófiának jó oka van rá, hogy tanulékonyan viszonyuljon a vallási hagyományhoz” – és viszont.
„…a politikai nyilvánosságban a naturalisztikus világképek, melyek a tudományos információk spekulatív feldolgozására vezethetők vissza, és lényeges szerepet töltenek be a polgárok etikai önértelmezésében, korántsem élveznek prima facie elsőbbséget a velük vetélkedő világnézeti vagy vallási nézetekkel szemben.” (J. Habermas)
„…ész és hit, ész és vallás szükségszerű kölcsönviszonyáról beszélnék, arról, hogy kölcsönösen tisztulásra és gyógyulásra hivatottak, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra, és ezt kölcsönösen el is kell ismerniük.” (J. Ratzinger)
Nincs visszajelzés.