Tanulmány

„Ami Luthert és a reformáció 500 évvel ezelőtti indulását illeti: nem az a teendő, hogy elmeséljünk egy másik történetet, hanem az, hogy ezt a történetet másképpen meséljük el, ti. olyan történetként, amely többé már nem elválaszt, hanem összefűz bennünket.”

„Töröljük el a pártoskodó neveket, s hívjuk magunkat keresztényeknek”

Luther Mártonnal való találkozásunk ökumenikus távlatai – JENS-MARTIN KRUSE tanulmánya


Címke: , , ,

Jóllehet a reformáció kezdete óta már eltelt csaknem 500 év, s a középkor és a reneszánsz alakjai közt aligha van még valaki, akiről oly sokat írtak volna, mint Luther Mártonról (1483–1546), mégis, a wittembergi reformátor képe továbbra is vitatott.[1] Luther jelenségét és életműve értékelését mindmáig seregnyi mítosz, klisé és előítélet övezi római katolikus és evangélikus keresztények körében egyaránt. Értelmezik őt úgyszólván „aranybevonattal és anélkül is”.[2] Míg a katolikusok jelentős része elsősorban a nyugati egyház szkizmáját köti Luther nevéhez, számos lutheránus keresztény egyházának rettenthetetlen hithősét és alapító atyját látja benne.[3] Ám mindkét nézet beszűkült és torzító. Legyenek bár továbbra is közkeletűek, valójában tévesek, s hátráltatják az egyházak közötti közösség elmélyülését.

 


Forrás: „Stimmen der Zeit” Kaulbachstr. 22a, D-80539 München), 2016/5, 291–305. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző a Luther-évben Rómában az Evangélikus-Lutheránus Krisztusgyülekezet parókusa, előtte, majd utána a hamburgi Szent Péter Főtemplom főpásztora.


 

A reformáció 2017-es emlékünnepe nagy esély lehet az ökumené számára: a széles érdeklődés és az eseménnyel kapcsolatos intenzív előkészületek alkalmat teremthetnének arra, hogy ismét találkozzunk Lutherrel, s jobban megértsük őt teológiai törekvéseiben. E találkozásnak arról is kell szólnia, hogy ráeszméljünk saját „vakfoltjainkra” Luther megítélésében, hogy lehetőleg úrrá legyünk rajtuk a reformáció közös értelmezése kedvéért, s így nagyot lépjünk előre a kereszténység látható egysége felé vezető úton. Természetesen azt, ami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. „Viszont amit a múltból emlékezetünkben őrzünk, s ahogyan emlékezünk, az az idők folyamán ténylegesen megváltozhat”.[4] Ami Luthert és a reformáció 500 évvel ezelőtti indulását illeti: nem az a teendő, hogy „elmeséljünk egy másik történetet, hanem az, hogy ezt a történetet másképpen meséljük el”,[5] ti. olyan történetként, amely többé már nem elválaszt, hanem összefűz bennünket.

Az itt felmerülő feladatok egyike, hogy kellőképpen megvilágítsuk, mit mondhat Luther a mai evangélikus és római katolikus keresztényeknek, s mely teológiai törekvéseiből kaphat impulzusokat jelen korunk hite, teológiája és egyháza. Ezzel összefüggésben öt aspektusra fogok koncentrálni: Lutherre mint „a hit tanítójára”; mint „a Biblia olvasójára”; mint „Jézus Krisztus evangéliumának tanújára”; Lutherre, aki „lelki megújulásra hív”; s Lutherre, „az ökumené támogatójára”; majd ehhez kapcsolódóan a Ferenc pápának köszönhető aktuális fejleményeket is tárgyalom.[6] A témák megválasztása természetszerűen szubjektív, de éppen ez az, ami esélyt kínálhat arra, hogy az egyházi előírásokat vagy előzékenységi szempontokat félretéve új, az egyházakat összekötő utakat fedezzünk föl a Lutherrel való találkozás során.

 

Luther, „a hit tanítója”

 

Aki Luther írásait olvassa, mélyen vallásos keresztény emberrel találkozik, aki ágostonrendi szerzetesként, egyetemi professzorként és prédikátorként folytatott teológiai munkásságában megpróbált a Szentírás értelmezésével válaszokat lelni a hit alapkérdéseire. Szó sincs intellektuális spekulációról vagy zsonglőrködésről. A bibliai igazság intenzív, mélyreható és átütő gondolati erőt tükröző kutatásával Luthernek kizárólag az volt a célja, hogy a zaklatott lelkiismeretnek vigaszt nyújtson, s bizonyossá tegye üdvössége felől. A teológiának ez az egzisztenciális, spirituális és lelki gondozói irányultsága az első lutheri ösztönzés, amelyet érdemes megszívlelnünk. XVI. Benedek pápa találóan fogalmaz az erfurti ágostonrendi kolostorban elhangzott beszédében: a Luthert mindig is mozgásban tartó, döntő kérdés

„az Isten nyomába eredő kérdés volt, amely életének és egész útjának mély szenvedélye és hajtóereje. »Hogyan találok irgalmas Istent?« E kérdés szíven ütötte, s ott rejlett minden teológiai vizsgálódása és vívódása mélyén. A teológia Luther számára nem akadémiai probléma volt, hanem önnönmagáért vívott küzdelem, amely másfelől Istenért és Istennel vívott küzdelem volt.”[7]

Isten, amint Krisztusban és a Krisztusról tanúskodó Szentírásban kijelenti önmagát, valamint az ember, aki bűnnel terhelve, ugyanakkor mégis elfogadva és megigazulva ez előtt az Isten előtt áll – ez a Luther gondolkodását és életét meghatározó két pólus.

Hogy teológiai belátásai hogyan formálták egzisztenciáját, a keresztény embert, az példaszerűen demonstrálható egy rövid jegyzet alapján, amelyet két nappal 1546. február 18-án bekövetkezett halála előtt vetett papírra. Ebben az utolsó szövegben összefoglalta élettapasztalatait. Azt írja: Vergilius Georgicáját csak akkor érthetjük, ha öt éven át pásztorok és parasztok voltunk; Cicerót pedig senki sem foghatja föl, aki nem volt húsz éven keresztül tevékeny a politika mezején. Azonban töprengéseinek tulajdonképpeni célja az ezután következő vallomás: A Szentírást is csupán akkor érthetjük meg, ha száz évig a prófétákkal együtt vezettük a közösséget – azaz (így a kimondatlan következtetés) egy emberélet során semmiképpen. S visszatekintve az Írással való, élethosszig tartó foglalatosságára az alábbi hermeneutikai belátásra jut, amely teológiájára és egzisztenciájára egészében is érvényes: „Koldusok vagyunk. Hoc est verum.”[8]

Ez nem a szerénység retorikai frázisa, hanem Luther teológiájának tartalmi és egzisztenciális középpontja. Meg volt győződve arról, hogy mi, emberek üres kézzel állunk Isten előtt, és mindent Istentől kapunk, ami vagyunk, s amink van. A Luther által olyannyira becsült Pál apostol ezt az alábbi rövid kérdésben öntötte szavakba: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7) Ennél tömörebben és egyszerűbben nem lehetne megragadni Luther teológiai üzenetét. Folyvást hangsúlyozta, és mindenkinek lelkére kötötte ezt az Isten és az ember közötti különbséget, mert szerinte a hitbeli bizonyosság csakis akkor lehetséges, ha nem tőlünk, emberektől függ, hanem azon alapul, „ami rajtunk kívül van (extra nos), vagyis Isten ígéretén és igazságán, amely nem csalhat meg.”[9] Teológiai világosságával és tevékenységének lelki gondozói célkitűzésével Luther a hit inspiráló, magas mércét állító tanítójává vált.

 

Luther, „a Biblia olvasója”

 

Aki Luther írásait olvassa, olyan keresztény emberrel találkozik, aki „csaknem vakmerő bizalmat”[10] táplál a Szentírás iránt. Meg volt győződve arról, hogy a bibliai iratok azok számára is rendkívül jelentőségteljesek, akik e szövegeket évszázadokkal a keletkezésük után veszik kézbe. Luther alaptétele, miszerint a bibliai szövegekben fellelhető mindaz, amit az emberek hitük és életük javára keresnek, újabb impulzus, amelyet tőle kaphatunk.[11] Amit a bibliaolvasással kapcsolatban a saját korában tapasztalt, ma is nagyon aktuálisnak tűnik:

„Ámde az a legsúlyosabb csapások egyike a földön, hogy a Szentírást milyen megvetés sújtja, még azok körében is, akik hivataluk révén a szolgálatára rendeltettek. Minden más dolgot, művészetet és könyvet éjjel-nappal űzünk és falunk […]. Csak a Szentírást hanyagoljuk, mintha nem volna rá szükségünk.”[12]

Márpedig ezt Luther tévedésnek tartja, mert a Szentírásban nemcsak „betűkből összerótt szavak vannak, amint azt sokan gondolják, hanem az élet színtiszta szavai, amelyek nem az eszeskedés és a magas vizsgálódások kedvéért adattak, hanem az életért és a cselekvésért.”[13] Ezért tehát azon fáradozik, hogy bibliafordításával, a bibliai könyvekhez bevezetésképpen írt előszavaival és a Biblia megértését segítő megfontolásaival előteremtse annak feltételeit, hogy a Szentírást minden keresztény olvashassa. Ebben három fontos belátás vezérelte őt.

Először is, a Biblia nem holmi történeti információkról szól – benne Isten szavával találkozunk:

„Aki hiszi és megtartja Krisztus szavát, annak számára a menny megnyílt, a pokol bezárult, az ördög fogságba vettetett, a bűn megbocsáttatott, ő pedig az örök élet gyermeke. Ezt tanítja e könyv, a Szentírás, amint a föld egyetlen más könyve sem. Aki tehát örökké akar élni, az szorgalmasan tanulmányozza.”[14]

Minthogy a Krisztus szavával való találkozásban senki sem helyettesíthet bennünket, mindenkinek magának kell olvasnia a Bibliát.

Másodszor, Luther abból indul ki, hogy minden ember elégséges módon meg tudja érteni a Bibliát. Ugyanakkor egyáltalán nem tagadja, hogy a bibliai iratok különféleképpen ‒ némelyek könnyen, némelyek nehezen – érthetők. Csakhogy Luther úgy gondolja, hogy a Biblia az alapos olvasás nyomán feltárul. És bízik abban, hogy a Szentírás a Szentlélek által képes hitet ébreszteni. Luther számára éppen ebben rejlik a Biblia különleges ereje és hatóképessége:

„Nem az Írás formálódik azzá, aki tanulmányozza őt, hanem az Írás formálja bele önmagába és erőibe azt, aki szereti.”[15]

Éppen ezt a Szentírás külső világosságából a belső világosságába való átcsillanást tapasztalta meg maga Luther is. Igen, ez a megtapasztalás a középpontja annak, amit Luther reformátori fordulatának nevezünk. Erről a döntő változásról 1545-ös ún. önvallomásában számol be visszatekintőleg.

A művet – amelyben elbeszéli, hogyan fénylett föl számára e fogalom jelentése: „Isten igazsága” – legtöbbször e teológiai felismerés datálása céljából szokás fölemlegetni.[16] Holott e szöveg nem csupán életrajzi adalék. Luther úgy ábrázolja itt önmagát, amilyen a példaszerű bibliaolvasó, akinek a Biblia intenzív, lankadatlan olvasása közben újra megvilágosodik a Szentírás értelme, s így valósággá lesz számára, amit az evangélium ígér. E bibliaolvasás felszabadító és hitet megalapozó ereje tisztán érzékelhető még azon szavaiban is, amelyekkel röviddel a halála előtt írta körül e tapasztalatát: „Úgy éreztem magam akkor, mint aki egyszerre újjászületett, s tárt ajtókon át magába a paradicsomba lépett.”[17]

Harmadszor, a Biblia olvasójaként szerzett saját tapasztalata alapján Luther minden keresztényt arra bátorít, hogy ki-ki maga olvassa az Írást. Amint ma is megfontolásra érdemes tanácsa szól:

„Virrassz, tanulj, olvass. Való igaz: az Írásból nem tudsz túl sokat olvasni, s amit olvasol, nem tudod túl jól olvasni, s amit jól olvasol, nem tudod túl jól érteni, s amit jól értesz, nem tudod túl jól tanítani, s amit jól tanítasz, nem tudod túl jól megélni.”[18]

 

 Luther, „az evangélium tanúja”

 

Luther művei révén, igehirdetésében és oktatói tevékenységében egyaránt a Jézus Krisztusról szóló evangélium tanúja volt. A bűnös ember hit általi megigazulásának értelme, ahogyan ez föltárult számára a Biblia intenzív olvasása során – ez volt mind személyes hitének, mind teológiájának és igehirdetésének központi irányelve. E belátásnak megfelelően úgy tekintett önmagára foglalatosságai közepette, mint „az Úr Jézus Krisztus méltatlan evangélistájára”, egyértelművé téve, hogy itt semmi sem őróla szól, hanem arról a vigasztaló és válaszra váró evangéliumról, amelyről tanúskodik. Ezért a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy az általa támasztott mozgalom az ő nevét viselje:

„Először is azt kérem – írja Luther –, hogy az emberek hallgassanak a nevemről, s ne lutheránusnak, hanem kereszténynek hívják magukat. Micsoda Luther? Hiszen a tanítás nem az enyém! Aminthogy én nem is feszíttettem meg senkiért. Szent Pál […] nem szenvedhette, hogy a keresztények Pál vagy Péter után nevezzék magukat, hanem [azt akarta,] hogy keresztényeknek hívassanak. Mert hogy jönnék én, férgek nincstelen, bűzhödt eledele ahhoz, hogy Krisztus gyermekeit az én semmit érő nevemről nevezzék? Nem úgy, drága barátaim! Töröljük el a pártoskodó neveket, s hívjuk magunkat keresztényeknek, Krisztus után, akitől a tanításunk való.”[19]

Ezért még nem kell nyomban átkeresztelni az evangélikus-lutheránus egyházat. De amíg csak egyház vagyunk, fontos állandóan szem előtt tartani Luther páli hivatkozással is nyomatékosított teológiai érvét: egyfelől nem veszélyeztethetjük a közösség egységét különféle szakadár csoportokat formálva. Másfelől pedig: a keresztény hit nem abból fakad, hogy Luther teológiájára hivatkozunk, hanem abból, hogy hallgatunk Isten szavára, és arra a Jézus Krisztusra, akiről a Szentírás tanúskodik. Luther számára nem kérdés, hogy a hit kritériuma nem ő, hanem egyedül Jézus Krisztus. Az egyháznak az a megbízása, hogy csak és kizárólag Jézus Krisztus evangéliumát hirdesse. Hogy milyen legyen ez az igehirdetés, azt Luther nagyon világosan elmagyarázta:

„Az evangélium által tudjuk meg, kicsoda Krisztus. Hogy megismerjük őt, mondd, hogy ő a Megváltónk, hogy megszabadít a bűntől és a haláltól, és minden szerencsétlenségünkben megsegít, az Atyával megbékéltet, és cselekedetek nélkül is boldoggá tesz és üdvözít. Aki mármost nem ismeri meg Krisztust, utat téveszt. Mert ha tudod is, hogy ő Isten Fia, meghalt és föltámadt, s az Atya jobbján ül, ezzel még nem ismerted meg Krisztust helyesen […], mert tudnod és hinned kell azt is, hogy mindent érted tett, azért, hogy segítsen rajtad.”[20]

Luther számára ez a lényeg, s ez az egyház maradandó alapmegbízása: hogy úgy hirdesse az evangéliumot, hogy az a Jézus Krisztusba vetett hitre hívjon el, s hozzásegítsen ahhoz a tapasztalathoz, hogy Krisztus üdvözítő műve nem általában valakiért, hanem személyesen értünk történt.

 

Luther, aki „lelki megújulásra hív”

 

Ha a „reformatio”-ról alkotott lutheri felfogást vizsgáljuk, először is hangsúlyoznunk kell, hogy Luther nem úgy tekintett önmagára, mintha a kereszténység új formájának alapító atyja volna, és arra a címre sem tartott igényt, hogy ő az egyház reformátora, vagy ő hozta el a reformációt az egyháznak.[21] Az a kép, hogy a szerzetes 1517-ben a mindenszentek ünnepének előestéjén öntudatosan kiszegezte tételeit a wittembergi vártemplom ajtajára, ugyancsak hamis, függetlenül attól, hogy a tételek kihelyezésére valóban sor került-e, avagy sem.[22] Nem lépett fel fölényeskedőn Wormsban sem, ahol 1521-ben igazolnia kellett magát a császár és a birodalom színe előtt. Sokkal inkább félve-remegve kezdte meg munkáját.

Luthert persze nem csupán a szerénysége tartotta vissza attól, hogy reformátornak címezze magát. A késő középkor némely reformmozgalmaitól eltérően ő nem olyan programért szállt síkra, amelynek célja bizonyos külsődleges követelések megvalósítása lett volna. A 95 tétel első pontjából is világossá válik, hogy Luther meg volt győződve arról, hogy hitünk és az egyház alapvető módon és élethossziglan megtérésre és a megújulásra szorul. A tétel így szól: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: »Térjetek meg!« (Mt 4,17) – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.”[23]

Luther tudta, hogy az egyháznak állandó reformációra van szüksége. De meg volt győződve arról, hogy e reformációt nem idézheti elő egyetlen ember, sem a pápa, sem a bíborosok. A reformáció végső soron egyedül Isten műve, s egyedül ő tudja, mikor jön el az ideje.[24] Ennek megfelelően Luther nem akart új egyházat alapítani, jóllehet számos reformjavaslatot tett, hogy egyes visszásságokat megszüntessen; hanem hozzá akart járulni Jézus Krisztus egyetlen egyházának az evangélium Lelkétől ösztönzött megújulásához.

Luther tehát nem gondolta, hogy bizonyos változások már önmagukban is az egyház reformációjához vezettek. Szerinte a reformációnak abban kell állnia, hogy az egyház megválik minden pompától és világi uralmi formától, hogy ehelyett az Igének és az imádságnak szentelődjék oda, s az apostolok példáját követve szegénységben, Isten igazságáért éljen.

Ugyan nem valósult meg, amit Luther értett reformáción, s ma e fogalmat korszakmegjelölésként használjuk, mégis termékeny és előremutató lehetne, ha alaposan végiggondolnánk, hogy Luther nem emberek, hanem kizárólag Isten művének tartotta a reformációt. Olyan műnek, amelynek előfeltétele a bűnbánat, vagyis az Isten akaratához igazodó új beállítódás; s amely azáltal jön létre, hogy hallgatunk Isten szavára.

 

Luther, „az ökumené támogatója”

 

VI. Pál óta el-elhangzott már, hogy a pápai hivatal jelenti az egyház egységének útjában álló legnagyobb akadályt;[25] önkritikus módon el kell azonban ismernünk, hogy éppoly nagy akadály az is, amit a pápaság elutasításával kapcsolatban sokan – lutheránusok és katolikusok egyaránt – Luthernél vélnek föllelni. Érdemes azonban e tekintetben is közvetlenül hozzá fordulni, s nem pusztán reflektálatlanul továbbörökíteni az évszázadok óta hangoztatott félreértelmezéseket.[26] Tagadhatatlan, hogy Luther a római egyházzal folytatott vita hevében kritikus, éles hangú, sőt polemikus kijelentésekkel illette a pápaságot. De fontos, hogy pontosan lássunk, és rákérdezzünk arra, mire irányultak a lutheri kritika teológiai érvei. Ha így vizsgáljuk írásait, kiderül, hogy Luther reformátori tevékenységének középpontjában nem a pápaság elleni harc állt (mint gyakran föltételezik), s hogy Luther pápa-kritikája – ahogyan azt Harding Meyer, Wolfhart Pannenberg és Gunther Wenz is kimutatta – végső soron nem „alapelvnek tekintett ítélet”, „hanem inkább tényeket rögzítő ítélet volt, amely csupán annyit állít: az én időmben így festenek a dolgok.”[27]

Éles szavai dacára, amellyel a korabeli pápai hivatal visszaéléseit bírálja, Luther nem vetette el egy megújult pápaság lehetőségét, amely legitim feladatot, a kereszténység látható egységének szolgálatát végezné. Ismételten olyan kijelentéseket tett, amelyek nyitottságot mutatnak a pápával és a pápáról való megegyezésre. Ha Luther akkoriban kételkedett is e lehetőség valóra válásában, mégiscsak elmondhatta:

„Mostanáig mindenkor, legfőképp pedig az augsburgi birodalmi gyűlésen (1530-ban) nagy alázattal ajánlottuk a pápának és a püspököknek, hogy nem akarjuk lerombolni egyházjogukat és egyházi hatalmukat, hanem ahol nem kényszerítenek ránk keresztényietlen cikkelyeket, ott örömmel kívánjuk, hogy ők szenteljenek föl és kormányozzanak bennünket.”[28]

A Galata-levélhez írt Luther-kommentár (1531/1535) kijelentései a legmeggyőzőbbek. Luther itt újra és újra értésünkre adja: „a pápa uralmát szívesen viselném”, „hódolattal illetném, és személyében tisztelném őt, ha csak lelkiismeretemnek szabadságot hagyott volna.”[29] Majd valamivel később az alábbi megdöbbentő és mégis komolyan gondolt szavak következnek:

„Ha elérjük, hogy elismerést nyer, hogy Isten csakis kegyelemből, Krisztus által ad megigazulást, akkor nemcsak tenyerünkön hordjuk majd a pápát, hanem a lábait is megcsókoljuk.”[30]

A lutheri reformációban volt tehát „valamiféle pislákoló, jobbára leplezett remény a reformátori törekvések szellemében megújult pápaság iránt”.[31] Ehhez a Luther és Philipp Melanchthon által egyaránt alapvető módon képviselt felfogáshoz kapcsolódtak a 20. század lutheránus–római-katolikus dialógusai is. Az úgynevezett Málta-jelentésben, e dialógus első, 1972-ben kelt dokumentumában a lutheránus oldal határozott megértéssel fogadta „az egység látható jelének tekintett pápai hivatal” gondolatát, „amennyiben azt teológiai újraértelmezése és gyakorlati átstrukturálása révén alárendelik az evangélium elsőbbségének.”[32] A lutheránus egyházak részvételével zajló párbeszéd minden további eredményére jellemző ez a tudatos visszacsatolás a Luthernél megfigyelt teológiai érvelésmódhoz. Így az Egyesült Államokban napvilágot látott, kiváltképpen jelentős A pápai primátus és az egyetemes egyház (1974) című dialógus-dokumentumban is, amelyben a teológiai közeledés nyomán megfogalmazódik a kérdés,

„vajon nem jött-e el a pápasággal szembeni új állásfoglalás ideje »a béke és a közös egység érdekében«, ám még inkább azért, hogy egységbe forrva tanúskodjunk Krisztusról a világban? Az egyházról és a hivatalról szóló lutheránus tanításunk azon meggyőződésünk mellett kötelez el bennünket, miszerint a pápai primátus elismerése annyiban lehetséges, amennyiben egy megújult pápaság valóban az evangélium iránti hűséget szorgalmazza, s helyesen tölti be Péter egyházon belüli funkcióját.”[33]

A további dialógus-dokumentumok – amilyen a Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról (1999), a Communio Sanctorum (2000), Az egyházak közössége és a péteri hivatal (2010), valamint A konfliktustól a közösségig (2013) – elmélyítik e meggyőződést, s a beszélgetés folytatásához is impulzusokat biztosítanak. Jelenleg kevés dolog tűnik számomra oly gyümölcsözőnek és ígéretesnek az ökumené szempontjából, mint hogy a párbeszédnek ezekhez az eredményeihez kapcsolódjunk. Itt ugyanis olyan teológiai érveket dolgoztak ki és készítettek elő, amelyek segíthetnek abban, hogy megszabaduljunk a pápaságban „akadályt” látó berögződésünktől, s nyitottakká váljunk a Ferenc pápa megválasztásával kialakult új helyzetre.

 

„Elérkezett a megbékélt különbözőségek ideje”: Új ösztönzések az ökumené számára

 

Ferenc pápa első szavaitól kezdve, amikor 2013. március 13-án este bemutatkozott a Szent Péter-bazilikában, az Áldások loggiáján, a pápai hivatallal kapcsolatos tapasztalataink minőségileg új lehetőségterét nyitja meg, s egyszersmind az egyházak közötti viszonyok kérdéskörében olyan gesztusokkal él, amelyek kivezethetnek „a kialakult helyzet szurdokából” [aus dem Engpass des Gewordenen] (Joseph Ratzinger). Hogy milyen mélyreható változások ezek, az abban is megmutatkozik, hogy Ferenc – elődjétől eltérően – nem csupán javaslatokat vár annak érdekében, „hogy megtalálják a pápai primátus gyakorlásának új formáját, amely ugyan semmiképp sem adja föl küldetése lényegét, azonban új szituációt teremt.”[34] Hanem elismeri azt is, hogy eddig „csak keveset haladtunk előre” ezen az úton, s e belátásból levonja a konzekvenciát, hogy hivatala gyakorlásában új ösvényeken kell járnia: „Minthogy arra vagyok elhívva, hogy magam is éljem, amit másoktól megkívánok, a pápaság új irányvételére is gondolnom kell.”[35]

A változások közé sorolható, hogy Ferenc pápa a primátusát pásztori szolgálatként fogja föl; hogy jobban figyelembe veszi az egyház kollegiális, szinodális és szubszidiáris struktúráit; hogy tiszteletben tartja, és támogatja az egyházban a legitim sokszínűséget; hogy nem az elhatárolódást, hanem Jézus Krisztus közös megvallását helyezi a középpontba; s hogy számára az ökumené lényegileg a római püspök hivatalához tartozó ügy, amint azt a keresztények egységéért szervezett imahét zárásaként elmondott prédikációjában is kifejtette (2014. január 25-én a San Paolo fuori le mura bazilikában).[36] Abban, ahogyan Ferenc pápa Róma püspökeként szolgálatát végzi, kirajzolódnak az evangélium Lelkétől megújult pápai hivatal körvonalai.

Ferenc rövid idő leforgása alatt az ökumené egyik legmeghatározóbb előmozdítója és impulzusforrása lett. Ökumenikus tevékenységének alapja és hajtóereje a Jézus feltámadásába vetett hit. Az a meggyőződés vezérli tehát, „hogy amiképpen elgördült a kő a sír elől, éppúgy elhárítható az összes akadály is, amely a teljes közösség kialakulásának még útjában áll.”[37] Ferenc pápa ezzel a bizalommal szánja oda magát az ökumenének, s szavaival, tetteivel és gesztusaival a szó legvalódibb értelmében pontifexnek bizonyul – olyasvalakinek, aki képes eltávolítani az akadályokat az útból, és hidakat emelni az egyházak között. Nem valamiféle „mestertervet” követ az egyház egységéért, tudja ugyanis, hogy az egység ajándék, s ezt a Szentlélek adja útközben.[38] Így válik érthetővé, miért értékeli oly nagyra Ferenc pápa a más keresztényekkel és egyházakkal való találkozásokat:

„Találkozni, látni egymás arcát, a béke csókját adni egymásnak, imádkozni egymásért, mindezek lényegi dimenziók a vágyva vágyott teljes közösség helyreállítása felé vezető úton.”[39]

Ferenc pápa semmilyen követelményt sem támaszt, amelynek eleget kellene tenni, mielőtt létrejöhetne egy ökumenikus találkozó. Jóformán mindennap fogadja ökumenikus vendégeit a Vatikánban, s maga is fölkerekedik, hogy meglátogasson más keresztény egyházakat; kész arra is, hogy eleddig „ismeretlen” földre lépjen. Az ökumenikus találkozók mindegyike sajátos hangsúlyt kap, amely elmélyíti az egyházak közötti közösséget, s mindnek különleges helyi értéke van az ökumené egészére nézve is. Gondoljunk csak Ferenc jeruzsálemi találkozójára I. Bartholomaiosz egyetemes pátriárkával 2014. május 25-én, s arra a kifejezésteljes gesztusra, hogy a Szent Sír-templomban, a keresztény hit születésének helyén közösen tartottak istentiszteletet. Vagy arra, hogy ellátogatott egy evangéliumi pünkösdi gyülekezetbe (Caserta, 2014. július 28.), valamint egy református valdens gyülekezetbe (Torino, 2015. június 22.) – ő az első pápa, aki így cselekedett –, s hogy mindkét alkalommal bocsánatot kért. Gondoljunk részvételére az isztambuli Szent György patriarchális templomban celebrált Isteni Liturgián 2014. november 30-án, amikor meghajolt I. Bartholomaiosz pátriárka előtt, és áldását kérte. Vagy gondoljunk arra, hogy 2015. november 29-én Bangui város evangélikus teológiai fakultásán az evangélikus közösség képviselővel találkozott; avagy az első találkozásra I. Kirill orosz pátriárkával a havannai repülőtér épületében, 2016. február 12-én.

Hogy jelenleg az ökumenét illetően hogyan nyílnak új perspektívák Ferenc pápával és általa, s hogyan válnak lehetségessé döntő lépések a keresztények egysége felé vezető úton, az mintegy példaszerűen szemléltethető az evangélikus-lutheránus egyházban tett első hivatalos látogatásával is, amelyre 2015. november 15-én a római Krisztus-templomban került sor. Olyan tényezőkre figyelhetünk föl itt kicsiben, amelyek más összefüggésekben is hozzájárulhatnak az ökumenikus találkozások sikeréhez. Kiindulópontunk Rómában egy sok éve megélt és ünnepelt ökumené, amelyet egyrészt egészen bizalomteljes és stabil kapcsolatok jellemeznek, másrészt a minden résztvevőt egységbe forrasztó közös akarat az ökumené megvalósítására, jóindulattal, nagylelkűséggel és némi könnyedséggel – könnyedséggel, amennyiben egyszerűen azt teszik és élik át, ami az ökumenében éppen lehetséges. Ez az ökumenét igenlő alapmagatartás az első pillanattól kezdve meghatározta Ferenc pápa és a lutheránus gyülekezet találkozóját.

Amikor Ferenc pápa belépett a Krisztus-templomba, a gyülekezeti tagok nagy tapssal, szívélyesen, boldogan üdvözölték őt, Ferenc pedig maga is olyan szívélyességgel és közvetlenséggel felelt, amilyet tapasztalt. További fontos tényező volt a találkozó újonnan kialakított formája is. Míg II. János Pál (1983) és XVI. Benedek (2010) látogatásai alkalmával a lutheránus tradíció szerinti közös istentisztelet zajlott, addig a Ferenc pápával való találkozó beszélgetésből és esti áhítatból állt. Ez döntő jelentőségű újdonság. Az ökumené történetében először fordult elő, hogy ilyen keretek között valódi párbeszéd folyt. A gyülekezet tagjai három kérdést tettek föl a pápának, amelyekre ő úgy válaszolt, hogy beszélgetés bontakozott ki belőle. Már önmagában az is figyelemre méltó, hogy egy pápa nem zárkózik el attól, hogy ilyen módon intézzenek kérdéseket hozzá.

S még inkább figyelemre méltó, hogy Ferenc pápa milyen nyíltan, őszintén és szimpatikusan felelgetett a gyülekezetnek – különösképpen pedig válaszainak tartalma az. Egyértelművé tette, hogy Jézust követve pápai hivatalát mások szolgálataként fogja föl, s fontosnak tekinti, hogy ezt egy gyülekezeti pásztor stílusában végezze, aki örömmel beszélget gyermekekkel, keres föl betegeket, és látogat bebörtönzötteket.[40] Ez éppoly meglepő kijelentés egy pápától, mint amennyire Ferenc számára valódi program is!

E lelki gondozói alapattitűd hatotta át azt a válaszát is, amelyet arra a kérdésre adott, mi a teendő annak érdekében, hogy a különböző felekezetű házastársak közösen vehessenek úrvacsorát vagy ünnepelhessék az eucharisztiát. Tartózkodóan hivatkozhatott volna az érvényes tanításra is, s azt felelhette volna: „A közös úrvacsora jelenleg még nem lehetséges.” De Ferenc érzékelte azt a számos keresztényt gyötrő fájdalmat, hogy az Úr asztalánál el vannak választva házastársuktól, s nem hátrált meg a kihívás elől, hogy meggyőző választ adjon a problémára, amely az eddigi ökumenikus dialógus során megoldatlan maradt. Tapogatózva-mérlegelve mindenekelőtt az egy keresztségben való összetartozásunkra utalt. Ha ugyanabban a keresztségben részesültünk, s ennek értelmezésében nincsenek különbségek, akkor „együtt kell mennünk” – vonta le a következtetést Ferenc pápa. Az élet hatalmasabb, mint a dogmatikus interpretációk. Majd elhangzott egy kulcsfontosságú lelki gondozói figyelmeztetés, amely minden egyes hívő ember lelkiismereti döntésképességének erősítését célozta:

„Mindig gondoljatok vissza a keresztségre. »Egy hit, egy keresztség, egy Úr« – mondja Pál, s vonjátok le ebből a végkövetkeztetéseket. Sohasem fogok odáig merészkedni, hogy engedélyt adjak erre, mert ez nem az én kompetenciám. Egy keresztség, egy Úr, egy hit. Beszéljetek az Úrral, és menjetek tovább az úton.”

Ferenc pápa a lutheránus gyülekezetnek átnyújtott ajándékával, egy áldoztató kehellyel és egy paténával szimbolikus módon még egyszer aláhúzta szavait. Mert eddig csupán római-katolikus püspökségeknél tett pápai látogatások alkalmával volt szokás kelyhet adni az eucharisztiában meglévő egység jelenként. Ezzel az ajándékkal persze még nem kerekedtünk fölül az úrvacsora és az eucharisztia értelmezését illető minden különbségen. De a pápai vendégajándék a lutheránus úrvacsora becsben tartásának, valamint annak a közösségnek a jele, amely felé az egyházak közelednek. Az úrvacsora értelmezésében felmutatható hasonlóságok Ferenc pápa számára máris oly lényegesek, hogy föltette a kérdést, mit jelent „úrvacsorában részesülni? Egy út vége ez, avagy megerősítés az úton, hogy együtt haladjunk tovább?”

A dialógust esti áhítat követte, amikor is Ferenc pápa a vasárnapi evangéliumot, Jézus utolsó ítéletről mondott beszédét (Mt 25, 31‒46) bontotta ki prédikációjában, s ennek kapcsán Jézus személyét úgy világította meg, mint az egység szolgáját, aki segítséget nyújt az egyházaknak, hogy együtt járják útjukat. Azoknak, akik minden eddig kiérlelt közösség ellenére továbbra is kitartanak amellett: „De Szentatyám, mégiscsak különbözőek vagyunk, hiszen a mi dogmatika könyveink ezt mondják, a tiétek meg azt”, Ferenc pápa úgy felelt, hogy az egyházszakadás botrány, amelyért lutheránusoknak és katolikusoknak egyaránt bocsánatot kell kérniük egymástól, s „hogy eljött a megbékélt különbözőség ideje”. Ferenc számára ez nem egyszerűen egy tetszetős formula – amely egyébként a Lutheránus Világszövetség egységkoncepciója szempontjából is alapvető –; ő megéli és gyakorolja is e megbékélt különbözőséget. A következő szavakkal zárta prédikációját:

„Könyörögjünk ma ezért a kegyelemért, e megbékélt különbözőség kegyelméért az Úrban, azaz Jahve szolgájában, aki nem azért jött el hozzánk, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon. Nagyon köszönöm nektek ezt a testvéries vendégbarátságot. Köszönöm.”

E találkozás a római lutheránus Krisztus-templomban nagy lépés az egység felé vezető közös úton! Példaértékűen világossá teszi, hogy a sikeres ökumenikus találkozók kölcsönös bizalomból és jóakaratból, barátságokból, párbeszédből és nyitottságból, Isten szavára irányuló közös figyelemből, imádságból és némi könnyedségből táplálkoznak. Egyszersmind az is megmutatkozott itt: Ferenc pápát is e tényezők formálják, ezek, amelyeket az ökumenikus kapcsolatok mindennapjaiban sok-sok keresztény megtapasztal. Ferenc az ökumené meghatározó szereplője, aki új utakon jár, és újra meg újra segédkezik abban, hogy az egyházak közötti közösség elmélyüljön. Ahol a rá jellemző hozzáállást más egyházak is komolyan veszik, s a tőle érkező impulzusokra fogékonyak, ott a keresztények egysége felé vezető úton sokat ígérő, minőségileg új lehetőségek nyílnak meg, olyanok, amilyeneket pár éve még senki sem tartott volna elképzelhetőnek.

 

„Andante avanti!” Az ökumenikus fellendülés perspektívái 2017-ben

 

Ha 2016. október 31-én a Lutheránus Világszövetség képviselői és Ferenc pápa együtt celebrálják majd az istentiszteletet a svéd Lund városában, akkor ez a megbékélt különbözőség módfelett erőteljes jele lesz. Egyúttal e közös nyitánnyal az is világossá válik, hogy a Lutherrel és a reformáció 500 évvel ezelőtti kezdetével összefüggő minden megemlékezés az ökumenizmus jegyében zajlik, és azt a célt szolgálja, hogy közelebb kerüljünk a keresztények egységéhez. A Ferenc pápával kapcsolatos új tapasztalatok fényében a reformáció emlékéve döntő alkalom arra, hogy az egyházakat mindeddig elválasztó akadályokat végérvényesen eltávolítsuk az útból, és intenzívebb közösséget vállaljuk egymással.

A Luther Mártonnal való találkozás és beszélgetés nagymértékben hozzájárulhat ehhez. A lutheránus keresztények számára egy efféle számvetés Lutherrel azt jelenthetné, hogy nem magasztaljuk az egekbe őt, hanem a hit egyik tanítójaként értékeljük. Nem a hit egyetlen tanítója tehát, hanem a kereszténység történetének fontos személyisége, akinek – például Ágostonhoz, Assisi Szent Ferenchez, Dietrich Bonhoefferhez vagy Alfred Delphez (SJ) hasonlóan – a hittel kapcsolatos alapvető belátásokat köszönhetünk, s aki „az evangélium tanújaként” a Szentíráshoz és Jézus Krisztushoz akar vezetni minket.

„Találkozás Lutherrel” – ez arra is ösztönzést adhat, hogy megszabaduljunk a pápaságot „akadálynak” tekintő berögződéstől, s Ferenccel együtt – aki éppen azt teszi, amit Luther egy megújult pápaságtól várt – bekapcsolódjunk az egyház egységének lehetőség szerinti bölcs szolgálatáról folyó párbeszédbe, s megoldásokat találjunk olyan nyitott kérdésekre, amilyenek a pápai primátus ekkleziális szükségszerűsége s a tévedhetetlen tanítói hatalom.

Nem engem illet, hogy hasonló Luther-értékelést fogalmazzak meg a római katolikus keresztények szemszögéből is. De óhajtanám, s nagyon is lehetségesnek tartom, hogy ne nézzenek keresztül Lutheren, vagy ne „akadályt” lássanak benne, hanem fedezzék fel őt mint a hit egyik fontos tanítóját, akiről érdemes megemlékezni, mivel törekvéseiből a mai keresztény élet számára is lényegbevágó ösztönzéseket nyerünk.

Ahol mi, katolikusok és lutheránusok együtt találkozhatunk Lutherrel, engedve, hogy Jézus Krisztushoz irányítson bennünket, ott jó és értelmes perspektíva nyílik a reformáció kezdetéről való megemlékezés számára. Ott bűnbánatot tarthatunk az egyházszakadás okozta sérülésekért és fájdalmakért. Ott örömmel és hálával észlelhetjük azokat a lelki impulzusokat, amelyek mindkét egyházat segítették a megújulásban. Ott ünnepelhetjük az evangéliumot, és továbbadhatjuk korunk embereinek.

Ahol mindezt együtt visszük végbe „az evangélium tanúiként”, ott ismét világossá válhat, hogy Jézus Krisztus nincs szétszakítva – Ő egy (1Kor 1,13). Akkor nem elégszünk meg az ökumené eddig elért eredményeivel, hanem további bátor lépteket teszünk az egyház vágyva vágyott és remélt egysége felé. Ahol Lutherben a hit közös tanítóját látjuk, a pápa pedig az evangéliummal összhangban gyakorolja hivatalát, ott sokkal többre nincsen már szükség. Ott megnyílt az egység felé vezető út.

Ezért – ahogy Ferenc pápa bátorít – „hagyjunk fel a múltból örökölt tétovázással, és nyissuk meg szívünket a Szentléleknek, a szeretet Lelkének munkája előtt (Róm 5,5), hogy fürge léptekkel, együtt siessünk újonnan meglelt teljes közösségünk áldásban gazdag napja felé.”[41]

Kívánom hát a legszebb kilátásokat a 2017. évre!

 

(Forczek Ákos fordítása)

 

[1] E szöveg annak az előadásomnak átdolgozott és kibővített változata, amelyet „»Cancelliamo i nomi faziosi e chiamiamoci cristiani.« Incontro con Lutero in prospettiva ecumenica” címmel tartottam a „Martin Lutero: 500 Anni dalla riforma” című konferencián, amelyet a jezsuita folyóirat, a „La Civiltà Cattolica” szervezett 2016. január 23-án Rómában. Előtte Giancarlo Pani SJ bevezető előadása hangzott el Luther teológiájának kezdeti szakaszáról.

[2] Volker Leppin: „Martin Luther.” Gestalten des Mittelalters und der Renaissance. Darmstadt, 2006, 11.

[3] Vö. Gerhard Feige: Versachlichung – Versöhnung – Verständigung. Katholische Zwischenbilanz auf dem Weg zum Reformationsgedenken 2017. Wiesmoor, 2016, 15.; Bernhard Lohse: „Luthers Selbsteinschätzung.” Uő: Evangelium in der Geschichte. Studien zu Luther und der Reformation. Göttingen, 1988, 158-175.

[4] Vom Konflikt zur Gemeinschaft. Gemeinsames Lutherisch-Katholisches Reformationsgedenken im Jahr 2017. Bericht der Lutherisch/Römisch-katholischen Komission für die Einheit. Leipzig, 2013, 18.

[5] Uo.

[6] 1983-ban, Luther 500. születésnapja alkalmából lutheránus és római-katolikus keresztények egyet tudtak érteni abban, hogy Luthert „az evangélium tanújaként”, „a hit tanítójaként” és „lelki megújulásra hívó” keresztényként méltassák. Ld. „Martin Luther – Zeuge Jesu Christi. Wort der Gemeinsamen Römisch-katholischen/Evangelisch-lutherischen Komission anlässlich des 500. Geburtstages Martin Luthers.” DwÜ 2 (1983), 444–451.

[7] „Ansprache Seiner Heiligkeit Papst Benedikt XVI. an die Vertreter der EKD im Kapitelsaal des Augustinerklosters.” Sekretariat der Deutschen Bischofskonferenz (szerk.): Apostolische Reise einer Heiligkeit Papst Benedikt XVI. nach Berlin, Erfurt und Freiburg 22.–25. September 2011. Predigten, Ansprachen und Grußworte (VApSt 189). Bonn, 2011, 70–74, 71.

[8] WA TR 5, 318, 3 sk. (Nr. 5468); WA 48, 241. – Vö: Oswald Bayer: „Die Bibel, ein göttliches Epos. Luthers letzte Worte artikulieren göttlichen Erfahrungsreichtum und eigene Verstehensarmut.” Evangelische Kommentare 2 (1996), 69–71.

[9] WA 40 I, 589.

[10] Horst Hirschler: „Das hat Gott selbst gesagt. Predigen lernen bei Dr. Martinus.” Uő: Luther ist uns weit voraus. Hannover, 1996, 115.

[11] Vö.: Walter Sparn: „Ein bibelhermeneutischer Aufbruch.” Alexander Deeg (szerk.): Aufbruch zur Reformation. Perspektiven zur Praxis der Kirche 500 Jahre danach. Leipzig, 2008 (= Deeg), 35–48.; Uta Pohl-Patalong: „Homiletische Inspirationen aus der Luther-Lektüre für heutiges Predigen.” Deeg, 49–64.

[12] WA 31, 1, 66 sk. (Scholien zum 118. [119]. Psalm. Das schöne Confitemini, 1529/1530).

[13] Uo.

[14] WA 48, 155, 5; WA 40 I.

[15] WA 3, 397, 9 (Dictata super Psalterium, 1513–1516, zu Psalm 68,14).

[16] Vö.: Bernhard Lohse (szerk.): Der Durchbruch der reformatorischen Erkenntnis bei Luther – Neuere Untersuchungen. Wiesbaden, 1988.

[17] WA 54, 185 sk.; 186 skk. (Vorrede zum ersten Band der lateinischen Werke, 1545). – Vö.: Notger Slenczka: „Die Schrift als »einige Norm und Richtschnur«.” Karl-Hermann Kandler (szerk.): Die Autorität der Heiligen Schrift für Lehre und Verkündigung der Kirche. Neuendettelsau, 2000, 53–78.; Walter Sparn: „Ein bibelhermeneutischer Aufbruch.” Deeg, 43–47.

[18] WA 53, 218, 19 (Vorrede zu Johann Spangenbergs Postilla deutsch, 1543).

[19] WA 8, 685, 4–11.

[20] WA 12, 285-9-17 (Epistel S. Petri ausgelegt, 1523).

[21] Vö.: Bernhard Lohse: „Was heißt Reformation? Uő: Lutherdeutung heute. Göttingen, 1968, 5–18.

[22] E vitához ld. Joachim Ott – Martin Treu (szerk.): Luthers Thesenanschlag – Faktum oder Fiktion. Leipzig, 2008.

[23] WA 1, 233. (Luther Márton: A 95 tétel. Ford. Zsigmondy Árpád. Budapest, 1996. http://mek.oszk.hu/00200/00203

[24] WA 1, 627, 27–31.

[25] VI. Pál pápa a Keresztények Egységét Előmozdító Titkárság előtt 1967. április 28-án elhangzott felszólalásában azt mondta: „A pápa – tudjuk jól –, kétségtelenül a legnagyobb akadály az ökumené felé vezető úton. AAS 59 (1967), 498.

[26] Wolfhart Pannenberg szerint „a reformációból született egyházak esetében […] évszázadokon keresztül a protestáns identitás tényezőjévé vált a római pápaság követeléseitől való elhatárolódás, úgyhogy az, hogy Róma keresztény egyházak közötti elsőbbségének történelmi tényét elfogulatlanul elismerjék, számukra még nehezebb, mint a keleti ortodox egyházak számára.” „Evangelische Überlegungen zum Petrusdienst des römischen Bischofs.” Heinz Schütte (szerk.): Im Dienst der einen Kirche. Ökumenische Überlegungen zur Reform des Papstamtes. Paderborn, 2000 (= Schütte), 177.

[27] Harding Meyer: „Das Papsttum bei Luther.” Schütte, 105.; Wolfhart Pannenberg: „Reformation und Einheit der Kirche.” Uő: Ethik unf Ekklesiologie. Gesammelte Aufsätze. Bd. 1. Göttingen, 1999, 254–267.; Gunther Wenz: „Das Petrusamt aus lutherischer Sicht.” Uő: Lutherische Identität. Studien zum Erbe der Wittenberger Reformation. Bd. 2. Hannover, 2002, 257–285.

[28] WA 38, 195.

[29] WA 40 I, 177.

[30] WA 40, I, 181.

[31] Farfa Sabina csoport: Gemeinschaft der Kirche und Petrusamt. Kutherisch-katholische Annäherungen. Frankfurt, 2010, 50 (Nr. 55).

[32] „Das Evangelium und die Kirche, Nr. 66.” DwÜ 1, 248–271, 266.

[33] „Amt und universale Kirche.” Heinrich Stirnimann – Lukas Vischer (szerk.): Papsttum und Petrusdienst. Frankfurt, 1975, 126 sk.

[34] II. János Pál pápa „Ut unum sint” kezdetű enciklikája (1995. május 25.), Nr. 95.

[35] Ferenc pápa „Evangelii gaudium” kezdetű apostoli buzdítása, Nr. 32. – Az olasz szöveg találóbb: Dal momento che sono chiamato a vivere quanto chiedo agli altri, devo anche pensare a una conversione del papato.”

[36] Ferenc pápa 2014. január 25-ei prédikációja a San Paolo fuori le Mura bazilikában. https://w2.vatican.va/content/francesco/it/homilies/2014/documents/papa-francesco_20140125_vespri-conversione-san-paolo.html

[37] Ferenc pápa 2015. május 25-ei prédikációja a jeruzsálemi Szent Sír-templomban: „Ökumenische Feier aus Anlass des 50. Jahrestags der Begegnung zwischen Papst Paul VI. und Partiarch Athenagoras.” Sekretariat der Deutschen Bischofskonferenz (szerk.): Apostolische Reise Seiner Heiligkeit Papst Franziskus ins Heilige Land. Predigten, Ansprachen und Grußworte. 24. – 26. Mai 2014. (VapSt 197). Bonn, 2014, 46–50, 49.

[38] Ferenc pápa prédikációja a San Paolo fuori le Mura bazilikában, ld. 36. lj.

[39] Ferenc pápa 2014. november 30-ai felszólalása az isztambuli Szent György patriarkális templomban. https://w2.vatican.va/content/francesco/it/homilies/2014/documents/papa-francesco_20141130_divina-liturgia-turchia.html

[40] Ld. https://w2.vatican.va/content/francesco/it/speeches/2015/november/documents/papa-francesco_20151115_chiesa-evangelica-luterana.html. A következő idézetet ld. uitt.

[41] Ferenc pápa prédikációja a jeruzsálemi Szent Sír-templomban, ld. 37. lj., 49 sk.

 

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: