Tanulmány

„Válságos helyzetekben, ha a csoport identitása fenyegetett, az inaktív választott trauma újra aktiválódhat. Politikai vezérek képesek propaganda segítségével a választott traumát reaktiválni és ezáltal a megrendült csoportidentitást megerősíteni.”

Érzelmi beállítottságok, indulatok (affektusok), mint a düh, a gyűlölet, a félelem, stb., valamint nárcisztikus érzelmek, mint a különlegesség érzése, a felsőbbrendűségi érzés – a háttérben pedig ezeknek az ellenkezője, mint a kisebbrendűségi érzés, a szégyen, a sértődöttség, az áldozatszerep érzése stb. – nagyobb szerepet játszanak a népek, társadalmak, országok politikai életében, mint azt általában reflektáljuk. Erre és ennek sokszor súlyosan agresszív következményeire sok példát találhatunk az utolsó évtizedekben is, ilyenek pl. a spanyol–baszk konfliktus, az albán-szerb ellentét Koszovóban, a Jugoszlávia szétesésével járó háborúk és kegyetlenkedések, Izrael és a palesztinok masszív konfliktusa, de az Egyesült Államok újabb történetében az elvesztett vietnami háború vagy 2001. szeptember 11. lelki következményei is. Ide sorolhatjuk a magyarság Trianon-traumáját is, amely 1945 után a rendszerváltásig tabutéma volt, de az utolsó húsz esztendőben újra nagy szerepet játszik a kollektív tudatban.

Ezek a – sokszor évszázadokra visszanyúló – kollektív traumákból kiinduló konfliktusok nehezen megoldhatók, szinte megoldhatatlanoknak látszanak. Szerencsére vannak reményt keltő ellenpéldák is, mint az évszázados francia-német ellentét feloldása és baráti kapcsolattá válása vagy Dél-Tirol kérdésének messzemenő autonómiával való megoldása.

A felsorolt példákban irracionális, indulati, érzelmi beállítottságok nagy szerepet játszanak, amelyek konstruktív megoldások, kompromisszumok létrejöttét megakadályozzák vagy lényegesen megnehezítik. Ezek látszólag generációról generációra „öröklődnek“, hosszú időn keresztül látensek lehetnek, a tudattalanba elfojtva, de újabb történelmi traumák vagy populista politikai manipulációk könnyen újra mobilizálják őket a társadalom, főként egy etnikai csoport életében. Az elszenvedett kollektív traumák letagadása sokszor nacionalista vagy más mitológiák keletkezését segíti elő. Példa erre a szerb történelemben a rigómezei vesztes csata átértékelése, glorifikálása, ami Koszovó kérdésének megoldását szinte lehetetlenné teszi.

Ezekre a kérdésekre főként Vamik D. Volkan nagycsoport-pszichoanalízisének néhány szempontjával kísérlek meg választ adni. Volkan ciprusi török származású amerikai pszichoanalitikus. Így származásánál fogva is predesztinálva van etnikai nagycsoportok konfliktusaival való foglalkozásra. Több, egyebek mellett a korai tárgykapcsolatok pszichoanalíziséről szóló elméleti munkája (Volkan 1978) mellett évtizedek óta intenzíven foglalkozik a (mindenekelőtt etnikai) nagycsoportok pszichoanalízisével. Ő az idevonatkozó kutatás kimagasló alakja. De Németországban is foglalkoznak szerzők pszichoanalitikus szociálpszichológiával és a kollektív trauma valamint annak következményei kérdésével.

Volkan Eric H. Ericson identitásfogalmából indul ki, ahol az leírja a társadalom, a nagycsoport befolyását az egyén identitásának kifejlődésében (Ericson 1965, 1966). Ericson úgy definiálja az identitást mint

 „… egy tartós benső önmagával való azonosságot valamint tartós részességet bizonyos csoport-specifikus jellemvonásokban.“ (Ericson, 1966).

 Volkan Ericsonhoz hasonlóan kidolgozza az egyéni identitás fejlődéspszichológiáját és a család és szociális környezet, valamint rajtuk keresztül a nagycsoport hatásait annak kialakulásában. Itt a nagycsoport (etnikum, nemzet, vallás) szerepét már a preödipális fázisokban hangsúlyozza. Ezekkel a fejlődéspszichológiai szempontokkal itt nem tudunk részletesen foglalkozni.

Volkan szerint az egyén mag-identitása szoros kapcsolatban áll a nagycsoport identitásával.

 „Ha bármely individuumot meg akarunk érteni – és azt a terápia szempontjából hasznosítani –, […] meg kell … értenünk, hogy milyen módon befolyásolja a nagycsoport-identitás a konfliktusokat, szimptómákat és jellemvonásokat.” És „… történelmi események lelki reprezentációja a legfontosabb kapocs egy individuum és egy nagycsoport identitása között.“ ( Volkan, 2000, 931. o.).

 Volkan nagycsoport-pszichoanalízisének középpontjában az etnikai konfliktusok állnak, és előadásom kiindulópontja is ezeket helyezi előtérbe. Itt egy meghatározás az etnicitás (etnikumhoz való odatartozás) érzelmi oldaláról:

 „Az etnicitás azokat az érzelmeket és gondolatokat tükrözi, amelyek az embereket azokkal kötik össze, akik számukra tudattalanul és szimbolikusan mint anyjuk vagy gyermekkoruk más fontos személyei „érezhetők”. Így az etnicitás nem csak a hovatartozás érzését tartalmazza egy alapvető emocionális síkon, hanem a “mi-ség”-et is definiálja, amennyiben a »másikat« , amelyik »nem mi«, meghatározza” (Volkan, 2004, 23. o.).

 Volkan a nagycsoportot egy nagy sátorlaphoz hasonlítja, amely alatt az egyének tartózkodnak, és hét „kötelet” nevez meg, amelyek a sátrat tartják. És amelyek együttesen a nagycsoport identitást képezik. Ezek közül itt csak kettővel tudunk röviden foglalkozni. Ez a kettő szorosan összefügg: a „választott dicsőség” és a „választott trauma”.

A választott dicsőség

A nagycsoportok egyik jellemzője eseményekre vagy személyiségekre való, ritualizált emlékezetek, amelyek lelki reprezentánsai a csoportban a siker és a győzelem közös érzését közvetítik. Idővel ezek a személyek és események erősen mitologizálódnak és a nagycsoport kollektív identitásának részévé válnak. Különösen nemzeti ünnepeken jelennek meg az egyének és a nagycsoport, itt a nemzet, összetartozását demonstráló választott dicsőségek, illetve dicső tettek. Ilyenek pl. a megnyert háborúk és csaták vagy a művészetek, a technika, a tudományok nagy eredményei. Ide tartozik szinte minden nagycsoportnál a nagy múlt története is. Realitás és mitológia egymásba fonódnak, de az egyént a csoporttal összekötő erejük jelentős.

Krízishelyzetekben vezéralakok újra aktiválják a választott dicsőség és a választott hősök lelki reprezentánsait, hogy a nagycsoport identitását erősítsék. A választott dicsőség és szimbólumainak politikával való feltöltése és hatalmi célokra való instrumentalizálása súlyos következményekhez, a valóság eltorzításához, primitív idealizáláshoz, történelemhamisításhoz vezethet. De itt már a választott trauma témájához közeledünk.

Itt röviden kitérek a kollektív trauma fogalmára. Hans-Jürgen Wirth pszichoanalitikus, a Psychosozial Kiadó megalapítója Narzißmus und Paranoia in der Politik (magyarul: „Nárcizmus és paranoia a politikában”) c. tanulmányában (Wirth 2006) több utalást találunk témánkra. Wirth leírja a kollektív trauma fogalmát (itt megjegyezném, hogy Virág Teréz, egyesületünk sajnos korán elhunyt tagja munkáiban kollektív, társadalmi traumáról beszél (Virág 1994). Wirth szerint

 „a trauma olyan intenzitású élmény, amely hogy túllép a lelki feldolgozás lehetőségein. A traumát extrém félelem – gyakran halálfélelem –, rémület, ájultság és a teljes tehetetlenség érzése kíséri. Ez centrális én-funkciók összeomlásához és az egész személyiség alapvető megrendüléséhez vezet. Ha ez egyúttal az emberek egy nagy csoportjával történik, akkor ´kollektív traumáról´ beszélünk” (Wirth 2006, 98. o.).

Ezt Wirth a New York-i World Trade Center elleni katasztrofális merénylet eseményére vonatkoztatja, de ugyanúgy érvényes a soá történéseire és azok mindmáig, későbbi generációkra is ható következményeire. Én itt megemlíteném Trianon máig ható társadalmi traumáját is. Egy kollektív trauma az érintett csoport és tagjai identitását is megrendíti:

 „A választott traumák, vagyis történelmi események pszichikai reprezentánsainak megértése, amelyek egy nagycsoportot drasztikus veszteségekkel konfrontálnak, a tehetetlenség érzését keltik és azt egy másik csoport áldozatává teszik, a kulcs a múlt történelmi eseményei transzgenerációs továbbadásának megértéséhez […] állítom, … hogy egy nagycsoport éppúgy, mint egy individuum tudattalanul valamit „választhat, kiválaszthat”. Ezért a választott trauma fogalma tömören tükrözi egy nagycsoport tudattalan választását, amelyik saját identitásához egy korábbi nemzedék által elszenvedett esemény lelki reprezentációját kapcsolja hozzá. Ha a nagycsoportok történelmük folyamán több traumát is elszenvedtek, csak némelyek maradnak sok éven, sőt évszázadokon keresztül hatásosak. A választott trauma az emberek ezreinek és millióinak ad elhivatottságot, teszi őket kiválasztottakká, akik ennek a traumának kollektív reprezentánsai által összekovácsolódnak” (Volkan 2000, 944. o.).

A választott trauma egyúttal egy korábbi traumatizált generáció arra való képtelenségét tükrözi, hogy meggyászolja a traumával járó veszteségeket és megválaszolja a csoport egy másik csoporttól elszenvedett „nárcisztikus sértettségét” és megalázottságát. A sértett ön- és tárgyképek nemzedékről nemzedékre való továbbadásában nagy szerep jut a választott traumának. Az általában erősen mitologizált választott trauma általi összetartozás érzése a nagycsoport identitásának alkotóelemévé válik.

A választott trauma elfojtás által nemzedékeken keresztül háttérbe szorulhat, de elraktározódik a „kollektív emlékezetben”. Válságos helyzetekben, ha a csoport identitása fenyegetett, az inaktív választott trauma újra aktiválódhat. Politikai vezérek képesek propaganda segítségével a választott traumát reaktiválni és ezáltal a megrendült csoportidentitást megerősíteni.

Szolgáljon itt ezeknek a folyamatoknak az illusztrálására a közelmúltból a széteséstől fenyegetett Jugoszlávia példája. A szerb nép választott traumája, amely 1992-ben Bosznia és 1999-ben Koszovó tragédiájához vezetett, az 1389-ben elvesztett rigómezei csatához fűződik, amely a szerb hatalom végét és a függetlenség elvesztésének kezdetét jelezte az oszmán hódítás következtében. A csata vesztese, Lázár herceg, aki ott életét vesztette, az áldozattá válás és mártírium kollektív érzésének szimbólumává vált. Nemzeti hőssé stilizálták, az ortodox egyház szentté avatta és egyúttal a szerb népnek azt a kívánságát szimbolizálta, hogy az elvesztett függetlenség miatti megaláztatást Koszovó visszaszerzésével jóvátegye. A 19. század végén ez megtörtént ugyan, de nem vezetett kielégítő megoldáshoz. A kommunista rendszer bukása után a vezérek, Milosević és Karadzić újra felélesztették a rigómezei csata és Lázár „áldozata” választott traumáját, hogy a megalázástatásra való hatszáz éves „emlékezést” és a vele kapcsolatos bosszúvágyat reaktiválják. Propagandájuk által a szerb népet emocionálisan előkészítették a rémtettekre, amelyek végül is a boszniai és a koszovói muszlimok ellen történtek. Hatszáz évet átugorva a szerbek a muszlimokban rég letűnt időkbeli oszmán ellenségeiket látták meg. De a választott trauma újraélesztése, bár szörnyű következményekkel, hozzájárult a szerb nacionalista nagycsoport identitás megszilárdításához.

A nagycsoport regressziója

Volkan bevezeti a nagycsoport-regresszió fogalmát. Leírja az etnikai, nacionális és vallási  nagycsoportok regresszióját,

 „amely akkor következik be, ha a csoport tagjainak többsége közösen bizonyos szorongásokat, elvárásokat, magatartásformákat és gondolatmintákat él meg és cselekedeteket hajt végre, amelyek a regresszió koncepciója segítségével magyarázhatók meg. A nagycsoport-regresszió, amely egy társadalom súlyos traumával való konfrontációja után következik – amelynél pl. sok haláleset történt, tulajdon vagy tekintély veszett el és a csoportot egy másik csoport megalázta – a csoportnak és vezérének azt az igyekezetét tükrözi, hogy megtartsa, megóvja, módosítsa vagy helyreállítsa a közös nagycsoport-identitást” (Volkan 2005, 66. o.).

 Volkan a nagycsoport-regressziónak húsz tipikus tünetét és jelét írja le, amennyiben a nagycsoportot központi autoritás vezeti. Itt ezek közül csak néhányat említek meg:

A csoport tagjai elvesztik individualitásukat.

A csoport a vezér körül tömörül.

A csoport „jó” (a vezért engedelmesen követő) és rossz (akik azt a benyomást keltik, hogy szembeszegülnek a vezérrel) részekre osztódik.

A csoport szigorúan különbséget tesz a „mi” és az „ők” között, a saját tagok és az „ellenséges” csoportok között.

A csoportban intenzív introjekciós és projekciós mechanizmusok működnek erős hangulat-ingadozással a közös depresszív érzelmektől a kollektív paranoid elvárásokig.

A csoport tagjai fokozott mértékben hajlamosak a mágikus gondolkodásra és a valóság elferdítésére.

A választott traumák és dicső tettek reaktiválása által a normális időstruktúra felfüggesztődik, a múlt mint jelen jelenik meg.

A csoport vezetősége felmondja a történelmi kontinuitást, és az előállt hézagokat „új” nacionalizmussal, etnikai érzelmekkel vagy egy ideológiával, pl. a csoport „új” történetével tölti ki, amelyből a nemkívánatos elemek kimaradnak.

Volkan részletesen leírja ezeket a regresszív szimptómákat, itt nem tudunk velük részletesebben foglalkozni.

A vezér szerepe

Röviden még a vezér személyéről és szerepéről. Volkan szerint a nagycsoport krízishelyzetben bekövetkezett regressziója aktiválja a vezért és követőit, hogy a választott trauma újraélesztésével a csoport labilissá vált identitását erősítsék. A vezér általában karizmatikus, nárcisztikus személyiség, az elhivatottság érzésével, a megalomániára való több-kevesebb hajlammal. A nagycsoporttal való interakciója karakterstruktúrájának megfelelően alakul. „Jóindulatú” nárcisztikus struktúrája esetén pozitív utat mutathat a csoportnak, kiutat a regresszióból, „reparatív” funkciójával emeli csoportja nívóját, amiért majd csodálják. Példának említi Kemal Atatürköt és Anvar asz Szadat egyiptomi államfőt, aki az elvesztett Jom Kippur-háború után az Izraellel való megbékélést kereste. Egy másik karaktertípus a „rosszindulatú” nárcizmus megtestesítője, „destruktív” funkciókkal (pl. Hitler vagy Milosević). Nárcisztikus karakterű személyek általában csak csökkent érzelmi repertoárral rendelkeznek. Mások iránt csak akkor érdeklődnek, ha azok csodálják őket, és általában nem tekintik őket önálló individuumnak. A nárcisztikus személynek nehezére esik, hogy érzelmeket – így bánatot, szomorúságot vagy gyászt – érezzen, ha másokkal rosszul bánik vagy azok barátságát elveszti. A nárcisztikus egyén, aki az ő magányos királyságában él, másokat egy üvegburán keresztül lát meg.

 „Ha a nagycsoport identitása fenyegetett és a csoport regrediál, akkor a legerősebb annak valószínűsége, hogy a közösség és egy vezéralak eltúlzott önszeretettel közös síkot találnak. A nárcisztikus egyén saját mindenhatóságába és erejébe vetett hite  tetszik követőinek, akik megmentőt keresnek. Erősen nárcisztikus vezéralakok természetesen megkísérlik, hogy az „elsők” legyenek, és sikerül is nekik különböző körülmények között, manipulációk segítségével az élre jutni” (Volkan 2005, 235. o.).

 Ennyit dióhéjban Volkan nagycsoport-pszichoanalíziséről és annak társadalmi és politikai vonatkozásairól. Röviden összegezve: politikai, szociális, gazdasági krízisek megrendítik egy nagycsoport identitását, és annak – pl. egy etnikumnak – a regressziójához vezethetnek. Egy nárcisztikus vezér, aki mint megmentő lép fel, és a csoport mint ilyet elfogadja, reaktiválhatja az addig háttérben lévő választott traumát és a hozzá fűződő negatív érzelmeket, mint pl. a megalázottságot, a szégyent, a nárcisztikus sértettséget, a gyűlöletet stb., valamint mobilizálhatja a választott dicsőség, a dicső múlt, a dicső hősök mitologizált reprezentánsait, hogy mindezzel újra helyreállítsa a csoport megrendült identitását. A csoport paranoid módon reagálhat, ellenségképekkel, kirekesztéssel, a csoport tisztaságát kihangsúlyozva és védve a vélt ellenségek szennyezettségével szemben, ami agresszív előítéletek megerősödéséhez és agresszív cselekedetekhez vezethet. Ugyanakkor a csoport a választott dicsőség segítségével nagyobbnak és nemesebbnek érzi magát, mint a vélt ellenségeket. Volkan megkülönböztet reparatív és destruktív vezéralakokat.

 *

Feltehetjük a kérdést, hogy Volkan koncepciója vonatkoztatható e a mai magyar politikai és társadalmi helyzetre. Én, aki külföldön élek, nem állok a magyar közvélemény nyomása alatt és egy bizonyos távlatból szemlélem a történéseket. Ez részben előny, de lehet, hogy részben hátrány is, ha némely dolgot talán túlságosan negatívan értékelek. Ezért előre is elnézést kérek.

A magyarországi helyzetet szemlélve és számos magyar szerzőre támaszkodva megállapíthatjuk, hogy a magyar társadalom regresszív állapotban van, tele különböző bajokkal. Bibó István már 1948-ban „Eltorzult magyar alkatról”, „zsákutcás magyar történelemről” beszél (Bibó 1948). Magyarország esetében a Trianoni békeszerződés (inkább – diktátum) masszív történelmi, kollektív trauma. Ezt persze több korábbi, a nemzet életét megterhelő, kielégítő megoldást nélkülöző konfliktushelyzet előzi meg. Bibó kitűnően elemzi ezeket, a Verbőczy-féle Tripartitumtól a mohácsi vészen, a török megszálláson keresztül a kiegyezés szerinte elhibázott koncepciójáig, a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos mulasztásokig. Folytatja elemzését az elvesztett háború, Trianon, a félfeudális, soviniszta Horthy-rendszer, a zsidótörvények és az antiszemitizmus 1944-es orgiájáig. Szerinte mindezek nyomot hagytak a magyar társadalom lelki beállítottságán. „Eltorzult magyar alkatról” beszél, amely a társadalom mozdulatlanságában, a valóságra való megfelelő reagálás képtelenségében, de erkölcsi ítélőképességének megrendülésében is megnyilvánul, mint erre az 1944-ben tanúsított nagyméretű társadalmi tétlenség, közömbösség, gyávaság, sokszor bűnrészesség is példa (Bibó, 1948: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem).

Bibó megfontolásaiban eljut a szociálpszichológia felfedezéseihez: az egyének lelki beállítottságához hasonlóan a kollektívum, a közösség lelkiállapota, „alkata“ is függ a történelmi, politikai kollektív traumáktól. Szerinte az alkat épsége nem

„meghatározott adottságok őrzésében, hanem elsősorban a reagálóképességében áll” (Bibó 1981, 283. o.).

„Ha egy egyén, vagy közösség meghasonlik önmagával [….]valamilyen okból, valamilyen megrázkódtatás, valamilyen meggyávulás, valamilyen megzavarodás folytán elveszti az ép reagálóképességét, elveszti azt a képességét, hogy a valóságos helyzetet felmérje, ennek alapján a szükséges vagy lehetséges tennivalókat felismerje, s azokba bele is vágjon. A magyar alkat megzavarodásának összes lényeges tünetei elsősorban az ilyen értelemben vett reagálóképesség zavarait mutatják“. […]. „Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mint közös vállalkozásban való részesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat a közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény. Ezért haszontalan, sőt szánalmas az a közkeletű beállítás, mely azzal búsong a magyar alkotóerők különböző akadályain, hogy „milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet“. Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt egyszerűen nem igaz. Tehetségről, eredetiségről, zsenialitásról csak kibontakozóban lévő adottságokkal kapcsolatban érdemes és lehet beszélni: hogy bedugult lehetőségekből milyen csodák lehettek volna vagy lehetnének, azt mondhatja, aki akarja, és hiszi aki akarja, de ez nem tehetség, nem eredetiség, nem zsenialitás. Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az „elátkozott királyfi“ módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa? (Uo.: 283).

Számomra mindez nagyon aktuálisnak tűnik a mai helyzetben is.

 *

 A trianoni békeszerződés kétségtelenül igazságtalan diktátum volt, amely egyének millióit (kisebbségbe került magyarokat, menekültek százezreit, vagyonukat és egzisztenciájukat vesztett tömegeket, szétszakított családokat stb.) közvetlenül vagy közvetve traumatikusan érintett. De ezen túl a magyar etnikum számára kollektív, nárcisztikus traumát is jelentett, az egyéni és a csoportidentitás megrendülésével. A magyar társadalom lelkiállapota a második  világháború után, a kommunista diktatúrák idején is tovább romlott, de a rendszerváltás is identitáskríziseket okozott. Buda Béla pszichiáter „Identitásproblémák a Kárpát-medencében. A magyar lelki bajok történeti-politológiai háttértényezői” c. tanulmányában (1991) felteszi kérdést:

„… mi lehet az oka ennek a rossz elme-egészségügyi, mentálhigiénés helyzetnek, amely tükröződik nemcsak az öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek gyakoriságában, hanem az alkoholizmus és alkoholabúzus kiterjedtségében, a neurotikus jellegű személyiségzavarok nagy prevalenciájában, de akár a pszichoszomatikus betegségek, a krízisállapotok, a válások, a gyermekkori magatartászavarok stb. gyakoriságában is“. A szerző rámutat „…a térség politikai helyzetének egy különleges sajátosságára: az utóbbi évszázadban, de különösen a trianoni békekötés után itt nagy tömegeknek kellett eltagadniuk, sőt elfojtaniuk nemzetiségi, vallási, családi és regionális múltjukat, gyökereiket, mivel elnyomó politikai rendszerek és a magánszférába behatoló ideológiák erre kényszerítették őket“.

De a lelkiállapot a rendszerváltás óta sem javult. A lelkiállapot-kutatás prominens személyisége Magyarországon a nemrég elhunyt Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének volt igazgatója. A Magyar Szemle online 1999 októberi számában megjelent „A magyar társadalom egészségi állapota“ c. írásából idézek:

„… régiónkban a fiatal férfiak meghalnak és a fiatal nők nem szülnek. […] A magas halálozási arány egyik jellemzője, hogy elsősorban a fiatal férfiak halnak meg. A 40–45 éves férfiak közül 1970-ben egyharmad annyian haltak meg, mint 1989-ben. […] Ez a depresszió, a reménytelenség, a kontrollvesztés lelkiállapota: a depresszióban szenvedő ember úgy érzi, hogy nem tud megbirkózni a helyzetével, hogy lemaradt, hogy értéktelen lett. A másik tényező az úgynevezett vitális kimerültség. Ez tágabb fogalom a depressziónál és azt jelenti, hogy az ember állandóan kimerült, fáradt, reggel fáradtan ébred, alvászavarai vannak, türelmetlenebb, mint máskor, ez tulajdonképpen a krónikus stresszállapotnak a megfelelője. A magyarok többsége is ilyen helyzetben van, már új kihívásokra szinte nem tudnak reagálni, élettanilag sem. Állandóan túlfeszített állapotot jelent ez. […] De ha valaki állandó túlfeszített állapotban van, szervezete igen súlyosan károsodik, és a halálozási kockázat nagyon komolyan fokozódik. […] Megvizsgáltuk, hogy mi áll a depresszió hátterében, és elsősorban az anómia jellemzőit találtuk, amit ellenségességnek nevezünk, miszerint a legbiztosabb nem bízni senkiben, mert az emberek általában aljasak, önzőek, csak ki akarják használni a másikat, meg hogy az ember csak azért nem követ el bűncselekményt, mert fél a leleplezéstől. Ezek az anómiás jelenségek a depresszió igazi háttértényezői, és ami ezzel jár: a társadalom izolált egyénekre, individuumokra szakad, az egyén nem érzi úgy, hogy számíthat másokra, hogy beletartozik egy közösségbe.“

Skrabski Árpáddal együtt 2008-ban megjelent Magyar lelkiállapot c. könyvében lényeges pozitív változásról nem tud beszámolni, inkább romló tendenciáról.

Csepeli György, a szociálpszichológia professzora a szolidaritás, összetartás és tolerancia helyett ezek hiányát, ill. ellenkezőjét: nagymértékű intoleranciát, hiányzó összetartást és szolidaritást, valamint az empátia hiányát diagnosztizálja a magyar társadalomban. („Társadalmi szolidaritás” c. előadás a Közösségfejlesztők Egyesülete Nyári Egyetemén, 2010. július 28-án)

 *

A társadalom nem új keletű regressziója mellett Trianon traumája mint választott trauma is nagy szerepet játszik a magyar közéletben. A Horthy-rendszer irredenta, soviniszta propagandája után a szovjet megszállás idején Trianon témája tabu volt, csak a múlt század 70-es éveiben kezdtek vele történészek óvatosan foglalkozni, de a fiatalabb nemzedék alig szerezhetett tudomást a tragikus történésekről. De a trauma a tudattalanban tovább létezett és transzgenerációs úton „öröklődött“. A feldolgozatlan trauma nem tudott pozitív változást hozni a leírt regresszív szimptómák komplexumában. A rendszerváltás óta Trianon témája újra nagy szerepet játszik a magyar köztudatban, különösen az elmúlt néhány esztendőben. Azt hiszem hogy a Trianon-trauma mint választott trauma reaktiválásáról beszélhetünk:  áldozatszerepről ellenségképek újraéledésével, kirekesztéssel, rasszista előítéletek felerősödésével stb., másrészt etnikai szimbólumok, a választott dicsőség tényezői kihangsúlyozásával. A vezér szerepének megítélését, hogy ő mindezért mennyiben felelős, hogy szerepe mennyire reparatív – átengedem hallgatóimnak.

A két világháború közötti időben a „nem, nem, soha” irredenta nacionalista korszakában a választott trauma destruktív jelenségekhez, végső fokon 1944 borzalmaihoz vezetett, ami a Trianon-trauma feldolgozatlanságával, annak tagadási kísérletével függött össze. A több mint negyvenéves kommunista diktatúra tabuizálta a Trianon-témát, de a rendszerváltás óta ez választott trauma újraéledt, populista politikai manipulációk, hatalmi törekvések következtében. Ez továbbra is akadályozza a trauma feldolgozását, káros lelki hatásainak megszüntetését. Feltűnő Magyarországon a szembenézés, a múlt feldolgozásának szinte teljes hiánya a társadalom jelentős rétegeiben (néhány új keletű kísérlettől eltekintve). Itt arról van szó, hogy a tettesek, a cinkosok, a közömbösök, ill. ma már inkább ezek leszármazottjai szembenézzenek saját vagy apáik bűneivel, mulasztásaival, némaságával és az „öröklött“ tudattalan bűntudattal, szégyenérzettel, hamis, a terhelőt elhallgató múlttal. Amíg ez nem történik meg, amíg a magyar társadalom nagy része nem hajlandó „gyászmunkát” végezni, vagyis szembenézni önmaga negatív oldalaival, meggyászolni a Trianon-traumával összefüggő veszteségeket, önmagáról alkotott hamis illúziók elvesztését, elfogadni a Bibó által hangsúlyozott realitást, vagyis hogy egy kis nemzet vagyunk sok másik között, addig bénult, dezorientált, a jövőt alakítani nem tudó marad a magyar társadalom nagy része. A trauma által felgyülemlett negatív érzelmeket, indulatokat lehet részben az „ellenségre” való kivetítéssel, projekcióval lereagálni, de szerintem ezek jelentős része tovább terheli a pszichét és a szómát, és egyik fő oka az említett lelki és pszichoszomatikus tüneteknek, a korai halálozásnak, a depressziós megbetegedéseknek stb. Ezért nincs igazi jövőkép, ami egyesítené a társadalmat, hanem a hamisan idealizált múltban keresünk identitást, biztonságot, vigaszt, de ez a visszafordulás zsákutcába vezet.  Mi a megoldás, hogyan tovább? Itt a második világháború utáni német példára hivatkozom. A német társadalom túlnyomó része valamilyen formában kompromittálta magát a náci diktatúrában. Ha másként nem, közömbösségével, gyávaságával hozzájárult az erőszak mérhetetlen megnyilvánulásához, a holokauszthoz, a háborús bűnökhöz. Idealizálta a destruktív nárcisztikus vezért, Hitlert, hitt a csodafegyverekben és végtelen nagy traumát jelentett számára a háború elvesztése, a csalódás a vezérben. Következett a letagadás, elfojtás korszaka, senki nem mert igazán a tükörbe nézni. Jó húsz esztendő telt el, amikor a következő generáció elkezdett érdeklődni szüleinek a náci korszakban betöltött szerepe után. Alexander és Margarete Mitscherlich pszichoanalitikusok 1967-ben, röviddel az 1968-as diákforradalom előtt megjelent Die Unfähigkeit zu trauern („A gyászra való képtelenség”) c. könyvükben a német társadalom apátiáját, politikai bénultságát diagnosztizálják és részletesen elemzik a náci múltat elhárító mechanizmusokat. A bénultság fő okaként éppen a hamis illúziókhoz való ragaszkodást, a gyászra, a gyászmunkára való képtelenséget nevezik meg. A gyászmunka Freud szerint konfrontációt jelent az elveszített személyhez fűződő érzelmekkel és segít feldolgozni azokat, részben búcsút venni tőlük. Ugyanez érvényes az elveszített illúziókra, ideálokra, önmagunkról alkotott képünk részleges feladására. Ez fájdalmas, de produktív, felszabadító folyamat, ellentétben a depresszióval, amely képtelen a gyászmunkára és nem tud megszabadulni a veszteségek nyomasztó súlyától.

Nem utolsó sorban ennek a könyvnek a segítségével indult meg Németországban a múlt feldolgozásának a folyamata a diákforradalom, a médiák, a pszichológusok, a pszichoanalitikusok, történészek és írók a társadalomba egyre inkább behatoló reflexiói, a tényekkel való egyre őszintébb szembenézés, a terhelő múlt szem előtt tartása, a felejtés elleni állandó küzdelem segítségével. A német médiák állandóan foglalkoznak a náci korszak bűneivel. Ez nagy mértékben hozzájárult egy nagyobb toleranciához, a demokratikus szellem elmélyüléséhez a társadalomban. Természetesen a leírt szociálpszichológiai jelenségek Németországra is érvényesek, de tudatos a negatív fejlemények megakadályozására való törekvés is. Neonáci felvonulások Németországban is vannak, de ötször vagy többször annyi ellentüntető vonul fel, és sokszor meghiúsítja a náci tüntetés céljait. Szélsőséges nacionalista párt nincs képviselve a Bundestagban.

Jó lenne tanulni a németektől és őszintén, hamis illúziók, idealizálás nélkül szembenézni a valósággal Bibó reflexiói alapján, hogy az „eltorzult magyar alkat“ torzulásait korrigálni tudjuk. Itt idézem Buda Béla írását („A magyar azonosságtudat dilemmái”. Magyar Nemzet, 1992. augusztus 31., 7. o.):

„A magát mások, más nemzeti azonosságok lekicsinylésével, a kisebbségek kirekesztésével, irredentizmussal és gyűlölködéssel saját magyarságában megerősíteni akaró ember vagy mozgalom a destruktív forma megtestesítője. Van konstruktív forma, de ezt még meg kell keresnünk, újra kell értelmeznünk. Ennek kultusza a mi dolgunk. »Ez a mi munkánk, (és) nem is kevés«“.

Ablonczy Balázs történész, aki Romsics Ignác mellett Trianon komplexumának prominens szakértője, az MTI-nek 2010. június 4.-én adott interjújában mondja:

„A trianoni szerződéssel a nemzetet ért traumát mindmáig nem dolgozták fel a magyarok, még nem vagyunk túl a gyászmunkán…”

Ezzel a fájdalmas gyászmunkával, amely a történészek mellett a pszichoanalitikusok számára is kihívás, megnyílhat egy demokratikus, szolidáris, toleráns együttélés lehetősége az országon belül az ún. „turáni átok” legyőzésével és szomszédainkkal is az Európai Unió keretében.

FORRÁSOK:

Ablonczy Balázs (2010): Elvégezhető-e a trianoni „gyászmunka? Interjú az MTI-vel, 2100. június 4.

Baráth Árpád (2009): Traumatizált emlékezetek, erőszak, gyászfolyamatok és megbékélés távlatai a mai társadalmakban: kritikai áttekintés. Addiktológia, 2009/3.

Bibó István (1948): Eltorzult magyar alkat. In: Összegyűjtött munkái 1. (1981): 255–286. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern.

Buda Béla (1991): Identitásproblémák a Kárpát-medencében. A magyar lelki bajok történeti-politológiai háttértényezői. Végeken, 1991/ 3, 3–8.

Buda Béla (1992): A magyar azonosságtudat dilemmái. Magyar Nemzet, 1992. augusztus 31., 7.

Csepeli György (2010): Társadalmi szolidaritás. Előadás a Közösségfejlesztők Egyesülete Nyári Egyetemén, 2010. július 28-án.

Eric H., Ericson (1965)²: Kindheit und Gesellschaft. Ernst Klett Verlag, Stuttgart.

Eric H., Ericson (1966): Identität und Lebenszyklus. Drei Aufsätze. Suhrkamp Verlag, Frankfurt.

Freud, Sigmund (1917): Trauer und Melancholie. In: Ges. Werke, Bd. X., S. Fischer (1967), Frankfurt a. M., 426–446.

Kopp Mária (1999): A magyar társadalom egészségi állapota. Magyar Szemle online, 1999 október.

Kopp Mária – Skrabski Árpád (2008): Magyar lelkiállapot 2008. Semmelweis Kiadó, Budapest.

Mitscherlich Alexander und Margarete (1967): Die Unfähigkeit zu trauern. Piper, München.

Virág Teréz (1994): Kollektív trauma – egyéni öngyógyítás. Múlt és Jövő, 1994/2, 66–71.

Volkan Vamik D. (1978): Psychoanalyse der frühen Objektbeziehungen. Zur psychoanalytischen Behandlung psychotischer, präpsychotischer und narzisstischer Störungen. Klett-Cotta, Stuttgart.

Volkan Vamik D. (1999): Blutsgrenzen. Die historischen Wurzeln und die psychologischen Mechanismen ethnischer Konflikte und ihre Bedeutung bei Friedensverhandlungen. Scherz Verlag, Bern, München, Wien.

Volkan Vamik D. (2000): Grossgruppenidentität und auserwähltes Trauma. In: Psyche Sonderheft, 54. Jahrgang, Nr. 9/10, Sept./Okt. 2000. Klett-Cotta, Stuttgart, 231–253.

Volkan Vamik D. (2005): Blindes Vertrauen. Grossgruppen und ihre Führer in Krisenzeiten. Bibliothek der Psychoanalyse, Psychosozial-Verlag, Giessen.

Wirth Hans-Jürgen (2006): Narzissmus und Paranoia in der Politik. In: Rotraut de Clerck (Hg.): Trauma und Paranoia. Psychosozial-Verlag, Giessen, 85–113.

  ,

4 csillag az 5-ből. 3 ajánlás alapján