Tanulmány

A közösségi dimenzió pszeudo-metafizikai keresztény értelmezésének legérdekesebb eseteit akkor láthatjuk, amikor nemzeti vagy etnikai közösségek igyekeznek valamilyen „szent aurára” szert tenni. Az ilyen keresztény alapú nacionalizmusok általában sikeres ideológiák, mert az emberek megtalálják bennük a szabadságon alapuló emberi közösség metafizikai valóságának pótszerét. Az egyes ideológiák, társadalmi kollektívák, politikai narratívák iránti vallásos lelkesedés komoly fenyegetést jelent az emberi szabadságra és a hiteles emberi kapcsolatokra nézve. A társadalmi és politikai kollektívák – paradox módon – metafizikai kategóriákká lesznek ahelyett, hogy azok lennének, aminek lenniük kell: gyakorlati és funkcionális kategóriák. Ez történik, amikor metafizikai vagy misztikus alapokat haszonelvű szervezetek (mint az állam, a nemzet) megerősítésére használnak.

Vallás, politika és ami ezeken túl van

A Pussy Riot ügy – DAVOR DŽALTO (Journal of Religion and Society)


A Pussy Riot nevű orosz punkegyüttes performansza a moszkvai bazilikában, majd az ezt követő jogi intézkedések az orosz társadalom számos jelenlegi problémájára hívják fel a figyelmet. Elemzésünk az ügy kapcsán vallás és politika viszonyát, közelebbről pedig az ortodox kereszténység politikai dimenzióit vizsgálja. A vallási és a politikai intézménynek két fontos közös eleme van: az egyik a hatalmi törekvés, a másik az emberi lét közösségi dimenziója. A kereszténység és a politika – ill. az állam – felemás viszonyának megértéséhez különbséget kell tenni eszkatologikus és történelmi kereszténység között.


Forrás: „Journal of Religion and Society” 15. évf. (2013), 1–14. l., http://moses.creighton.edu/JRS/2013/2013-1.pdf. Szöveghű fordítás kisebb rövidítésekkel.

Davor DzaltoA szerző szerb képző- és performansz-művész, művészettörténész, ortodox teológus. 1980-ban született, graduális tanulmányait a belgrádi egyetem bölcsészkarán végezte, majd 2006-ban – huszonhat éves korában – a freiburgi egyetemen (Németország) szerzett doktori fokozatot. 2007 óta egyetemi előadó Belgrádban, ugyanott a Kulturális és Keresztény Tanulmányok Intézetének munkatársa. Több európai és tengeren túli egyetemen dolgozott ösztöndíjas kutatóként és vendégtanárként. Kutatási területeiről és műveiről lásd a Wikipédia angol nyelvű szócikkét 


Egy korábban jórészt ismeretlen punkegyüttes, a Pussy Riot 2012-es politikai provokációját rögtön jogi eljárás követte. A Pussy Riot elleni per oka a moszkvai Megváltó Krisztus bazilikában tartott 2012. február 21-i fellépésük, amelyben egy punk „ima” keretében arra kérték Szűz Máriát, hogy űzze el Putyint. A performanszhoz az ikonosztáz előtti tér szolgált színpadul. A hatóságok erőteljesen léptek fel: a három tagot, Jekatyerina Szamucevicset, Maria Aljohinát és Nagyezsda Tolokonnyikovát „vallásgyűlöletből elkövetett huliganizmus” miatt letartóztatták.

A tagok 2012. augusztus 8-án nyilvánosságra hozott végső nyilatkozatait még azelőtt közzétették, hogy a bíróság 2012. augusztus 17-én két év szabadságvesztésre ítélte volna őket.[1] Ezek a magas szellemi színvonalon megfogalmazott nyilatkozatok a performansz céljáról szólnak, egyszersmind az orosz társadalom és az ortodox kereszténység tágabb keretében is elhelyezik az akciót.


Zárónyilatkozatok

Jekatyerina Szamucevics azzal kezdi nyilatkozatát, hogy elmondja, miért a Megváltó Krisztus bazilikát választották a performansz helyszínéül. A bazilika a jelenlegi pátriárka, Kirill szolgálatba lépése óta az orosz politikai hatalom egyik szimbólumának tekinthető. Ezen az alapon elemzi az „ortodox esztétikát,” melyet a Kreml jelenlegi irányítása – véleménye szerint – politikai célokra használ. A kiinduló kérdés az, „miért volt Putyinnak szüksége arra, hogy kihasználja az ortodox vallást és esztétikát?” Majd így folytatja:

Használhatta volna saját, világi hatalmi eszközeit is, pl. az állami irányítás alá tartozó szervezeteket, vagy akár a saját, fenyegető rendőrszervezetét, engedelmes igazságügyi apparátusát. A Putyin-kormány sikertelen intézkedései: a Kurszk tengeralattjáró balesete, civilek bombázása és más kellemetlen események elgondolkodtatták: ideje lemondania, és ezt az orosz állampolgárok helyeselnék is. Láthatóan ekkor érezte szükségét annak, hogy hatalmát meggyőzőbb – transzcendens – alapokra helyezze, és úgy döntött, hogy erre a célra az ortodox vallás esztétikáját használja fel. Ez az esztétika, amely az Orosz Birodalom fénykorához köthető, azt sugallja, hogy a hatalom nem földi eredetű, azaz nem demokratikus választások eredménye, nem a polgári társadalomtól származik, hanem Istentől.

Érdekes, hogy Jekatyerina a politika, a vallás és hatalom viszonyát illetően esztétikai szókincset használ. Mikor arról beszél, hogy a jelenlegi irányítás az ortodox kereszténységet használja, nem az egyház intézményét vagy az átlagember hitét, hanem „az ortodox vallás esztétikáját” említi. Utóbbi a kommunizmus idején nem szerepelt a nyilvánosságban. Jekatyerina szerint a bolsevikok egyház-, ill. kereszténység-üldözése után maradt űrt használja ki Putyin a saját politikai céljainak megfelelően:

A szovjet időkben az ortodox vallást körüllengte az elveszett történelem légköre: valami örökre eltűnt, a diktatórikus szovjet rendszer zúzta szét, pusztította el. A szovjet időkben az ortodox vallás ellenkultúrává lett. E veszteség hatásait használja ki a jelenlegi vezetés: az új politikai projekt célja Oroszország elveszett spirituális értékeinek helyreállítását hirdeti meg. Ez a terv azonban nem jelent tényleges törekvést az orosz ortodoxia történetének és kultúrájának megőrzésére. Az is logikus, hogy a médiában ezt a programot a hatalomhoz régóta, misztikus módon kötődő orosz ortodox egyház képviselje. A politika eldöntötte, hogy míg a szovjet időszakban az egyház a hatóságok brutalitásával állt szemben, most a kortárs tömegkultúra káros megnyilvánulásainak legyen az ellenlábasa. Az érdekes politikai projekt  kivitelezéséhez professzionális világításra és filmes felszerelésre volt szükség, hosszú élő adásokra a nemzeti televízióban, végül számos olyan háttérfelvételre, amelyek épületes, erkölcsnemesítő történeteket mutattak be, és melyekben a pátriárka jól megszerkesztett beszédei megjelenhettek. Ez segítette a híveket a megfelelő politikai döntéshozatalban, mikor Putyin a választások előtt nehéz helyzetben volt. A filmezés nem szakadhat meg: a képeket bele kell égetni az emékezetbe és folyamatosan frissíteni kell. Ugyanakkor természetes hatást kell elérni, amely állandóságot sugall és kényszerítő erejű.

Az utolsó szó jogán elmondott beszéd fenti szakaszából megértjük, hogyan szolgál a „vallási esztétika” politikai célokat. A vallási esztétikát kétféleképpen lehet társadalmi és politikai célok hasznos eszközévé tenni. Egyrészt bizonyos vallásos megnyilvánulások esztétikai minősége révén (Jekatyerina az aurát, miszticizmust emeli ki, de említhetünk konkrét esztétikai formákat, például liturgikus szertartásokat, ikonokat, illatokat stb.), másrészt úgy, hogy a média esztétikai szempontból használja fel a vallási gyakorlatok némely aspektusát. Jekatyerina szerint nem csak a politikai rend használja az egyházat, hanem a pátriárka által megtestesített egyház maga is elfogadja ezt az új szerepet a megváltozott társadalmi kontextusban. Úgy tűnik, az egyház mint intézmény a jelenlegi rendszer természetes szövetségesének tekinti magát. A felsőbb politikai tekintélyek szimbólumokként jelennek meg: mint Oroszország, az orosz történelem és az orosz nép megtestesítői, ami pedig az orosz birodalmi hagyomány része. Ez az értelmezés az egyháznak is előkelő helyet biztosít a társadalomban, és növeli befolyását. Állam és egyház együttműködése mindkettőnek hasznos. Az állam és a hatóságok többet nyernek, mint amennyit más szövetségesektől kapnának: „áldásban” részesülnek, megkapják a hagyomány és a dicső múlt „auráját” (bár ez a múlt az átlagember számára korántsem volt oly fényes), sőt, még metafizikai alapokra is szert tehetnek.

Expozéja vége felé Jekatyerina kifejti, miért válthatott ki ilyen erős reakciót a Pussy Riot erőszakmentes akciója. Ismét esztétikai alapokon magyarázza:

A Megváltó Krisztus bazilikában előadott „Isten Anyja, távolítsd el Putyint” dalunk megsértette a hatóságok által oly régóta formált és fenntartott médiaimázs integritását, és hamisságát is leleplezte. Performanszunkban az ortodox kultúra vizuális képiségét a tiltakozás kultúrájával merészeltük ötvözni – a pátriárka áldása nélkül. Ezzel azt sugallottuk, hogy az ortodox kultúra nem csak az orosz ortodox egyházé, a pátriárkáé és Putyiné, hanem lehetne az orosz polgári ellenállás és a tiltakozás szövetségese is.

Akciónk kellemetlen, széles körű hatása meglephette a hatóságokat. Performanszunkat megpróbálták először szívtelen, harcos ateisták csínyeként bemutatni, de ez komoly melléfogás, hiszen addigra már Putyin-ellenes női punk-zenekarként voltunk ismertek, és korábban is rendre az ország jelentősebb politikai szimbólumait támadtuk.

Ártatlan produkciónk visszafordíthatatlan veszteségeket okozott mind politikai szempontból, mind a szimbólumok terén, ezért a hatóságok úgy döntöttek, megóvják a közönséget tőlünk és nonkonform gondolkodásunktól. Ez vetett véget a Megváltó Krisztus bazilikában végrehajtott punk-akciónknak.

E szakaszban a kulcsmondat az, hogy a Pussy Riot „az ortodox kultúra vizuális képiségét a tiltakozás kultúrájával merészelte egyesíteni, sugallva, hogy az ortodox kultúra nem csak az orosz ortodox egyházé, a pátriárkáé és Putyiné, hanem lehet az orosz polgári ellenállás és a tiltakozás szövetségese is.” Ez ellentétes az egyház orosz társadalmon belül betöltött szerepének és helyének domináns, hagyományos felfogásával. Az egyház, társadalom és állam viszonyának általános (félre)értelmezése szerint az egyház politikai és nemzeti intézmény, mely szorosan kötődik az etnikai hovatartozáshoz, nemzeti történelemhez, hagyományhoz és az uralkodóhoz is. Ez az értelmezés egyház és állam kapcsolatának hosszú történetéhez fűződik, és a negyedik századból ered, mikor azáltal, hogy a római császárok befogadták az egyházat és a hitet, az egyház fontos politikai tényezővé vált.[2] A bizánci, később pedig az orosz birodalom története olyan narratívát alkotott, amely szerint az egyház és az állam (utóbb az egész etnikai vagy nemzeti közösség) együtt növekszik, ami nem más, mint a mennyei (az egyház) és a földi (az állam) „harmóniájának” leképeződése. Ez a fogalom mindkét oldal hatalmi törekvéseit tükrözi. Más szóval: nincs két külön szféra, csak különböző hatalmi struktúrák, amelyek egyazon szférán belül működnek; s mindkét oldal célja az, hogy társadalmi, anyagi és politikai hatalomra tegyen szert. Egy ilyen narratívában nem beszélhetünk a misztikus területek és a politikai akciók, a nemzeti értékek és a (pszeudo) keresztény hit különállásáról. Természetes, hogy egy ilyen légkörben bármilyen más vélemény – akár politikai, akár vallási – erős reakciókat vált ki. Mindez paradox helyzethez vezet: a kereszténység – a szabadság, a szeretet, a lelkiismeret és a felelősség vallása – felhasználhatóvá válik a politikai elnyomás igazolására, miközben egyetlen osztály tartja kézben a vallási szférát, a vallási igazságokat és ezek gyakorlati megnyilvánulásait.

Ezekben a fejleményekben nincs semmi eredendően „keresztény”, vagy „ortodox”. A politikai intézmények (köztük a vallásiak) természete, hogy hatalmat gyakoroljanak, s olyan  széles körben terjesszék ki befolyásukat, amilyenben csak lehet. E célok elérésére számos különböző (vallási, politikai, tudományos) ideológia használható. Ugyanezt találjuk – noha más kulturális és társadalmi kontextusban – a nyugati kereszténység és a muszlim világ esetében, és a régi korok teokráciájában is. Ezek a tendenciák a demokratikus társadalmakban  kevésbé láthatóak és kevésbé veszélyesek, mivel ott hosszú ideje törekszenek olyan demokratikus intézmények és eljárásmódok létrehozására, amelyek az állami hivatalok közellenőrzés alá helyezésével biztosítják az egyéni és közösségi szabadságot és jogokat. Ilyen esetekben is nehéz azonban leválasztani a politikai szempontból hasznosított vallási narratívákat a politikai nyilvánosság szférájáról.[3]

Jekatyerina nyilatkozatának utolsó témája az ortodoxia közösségi kezdeményezésekhez, a lázadáshoz, a tiltakozáshoz és a személyes felelősségvállaláshoz fűződő viszonya volt; ez Maria Aljohina beszédének a központi kérdése is. A Pussy Riot könyörgésének célja az, hogy Oroszországban a hatalom ne egyetlen kézben összpontosuljon:

Nézőpontunk kezdettől fogva személytelen volt. Amikor Putyinról beszélünk, nem Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinra gondolunk, hanem a Putyin-rendszerre, amelyet létrehozott: a vertikális hatalomra, ahol minden kontroll egy ember kezében van. Ez a vertikális hatalom a tömegek számára teljesen érdektelen. (…)

Maria az oktatásban látja a társadalmi és politikai problémák gyökerét: az oktatási rendszer kiiktatja s mintegy cserben hagyja az egyéni nézőpontot és felelősséget:

Iskolarendszerünk, ahol a személyiség elkezd társadalmi kontextusban formálódni, figyelmen kívül hagyja az egyén egyéni vonásait. Nincs „egyéni megközelítés,” nincs kulturális, filozófiai oktatás, nem ismertetik meg a polgári társadalom alapjait. A tárgyak hivatalosan léteznek ugyan, de még mindig a szovjet modell szerint oktatják őket. Ennek eredményeképp a kortárs művészet a köztudatban marginális helyzetbe kerül, nincs filozófiai gondolkodás, és nemi sztereotípiákat látunk. Az ember mint állampolgár fogalma eltűnik.[4]

Maria szerint az oktatás és a szabadság kérdése összefügg. A gyerekeket arra nevelik, hogy adják fel szabad kezdeményezéseiket és egyéni felelősségüket: „már gyerekkortól kezdve elfelejtjük a szabadságunkat.” Elemzése helytálló, hiszen a szabadságot ott ássák alá, ahol a kívánatos viselkedésmód az engedelmesség; ennek eredménye viszont a félelem és a polgári kezdeményezések hiánya. A „polgár” fogalma – az amorf „nép” vagy „nemzet” fogalmával összevetve – az egyéni szabadság és tudatosság megerősítését kívánja:

(…) A tömeg formátlan, s ez nagyon szomorú. Közel fél éve vagyok börtönben, s ezalatt rájöttem, hogy a börtön olyan, mint Oroszország kicsiben. Nincs horizontális feladatmegosztás, amely az emberek életét könnyebbé tenné, és nincsenek egyéni kezdeményezések sem.

Maria szerint ettől lesz az egész ország egyetlen nagy börtön, mely elfogadja a tekintélyelvűséget. „A börtönben, ahogy az egész országban, az emberek nem tudják, hova forduljanak kérdéseikkel. Ezért a börtönigazgatóhoz fordulnak, vagy, a börtönön kívül Putyinhoz, a főigazgatóhoz.”

Beszédének szövegkörnyezetében tehát a börtön nemcsak fizikai valóság, hanem az egyéni és a közösségi szabadság hiányának metaforája is. A diktatórikus társadalmakban és ott, ahol nincs működő demokrácia (még ha akadnak is demokratikus intézmények és eljárások), a börtön a „problémás” véleményű és magatartású emberek helye is. Ugyanakkor a börtönből kerülnek ki mind a valós, mind a hamis hősök és szakadárok. Maria tehát jó helyen idézi Vlagyimir Bukovszkij állítását: „Milyen szerencsétlen az az ország, ahol az egyszerű igazmondás jobb esetben hősiesség-számba megy, rosszabb esetben pedig elmebetegségnek számít.” Az „elmebetegség” címkéje ugyanúgy, ahogy a kitalált „bűncselekmények” elkövetése, mindig is az ellenőrzés eszköze volt. Az efféle, szakadárokra és egyéni értelmiségiekre gyakorolt politikai nyomás az ószövetségi próféták üldözésével kezdődött, Szókratész és Jézus üldözésével folytatódott, és olyan modern kori értelmiségiekre is kiterjedt, mint Mahatma Gandhi, Julian Assange és más, széles körben kevésbé ismert személyiségek.

Az oroszországi társadalmi és politikai helyzet elemzése során Maria oda jut, hogy az akciójuk hátterében álló keresztény indítékokat is számba vegye. Noha a média és a hivatalos egyházi, valamint állami képviselők ennek ellenzőjét igyekeztek elhitetni, Maria mégis a kereszténységben, elsősorban az ortodoxiában gyökerező akcióról beszél. Az emberi szabadság vallási alapjait keresi:

Szeretném megjegyezni, hogy ez a fajta személyiségfejlődés – sajnos – tömegekben akadályozza meg mind a belső, mind a vallási szabadság érzetének kialakulását. A folyamat eredménye ontológiai és egzisztenciális szolgalelkűség és szocializáció lesz. Számomra ez az átmenet, vagy inkább az előzményekkel való szakítás érdekes, hiszen a keresztény kultúra szemszögéből nézve azt látjuk, hogy jelentéseket és szimbólumokat olyan jelentések és szimbólumok helyettesítenek, melyek homlokegyenest szemben állnak velük. Így pl. az egyik legfontosabb keresztény fogalom, az alázat nem az érzékelés, a megerősödés ösvénye és az ember végső felszabadulásához vezető út, hanem épp ellenkezőleg, szolgaságának eszköze. Hogy Nikolaj Bergyajevet idézzük: „az alázat ontológiája Isten szolgáinak ontológiája, nem Isten fiainak ontológiája.” Amikor az ökológiai mozgalmat szerveztem, meggyőződtem arról, hogy a belső szabadság az elsődleges, hiszen ez a cselekvés alapja. Ugyanilyen fontos cselekedni is.

Maria az evangéliummal is összefüggésbe hozza indítékaikat. „Motivációnkat… legjobban az evangélium fejezi ki: »Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak« (Mt 7,8). Mindannyian komolyan hisszük, hogy az ajtó kinyílik nekünk.” Összefoglalójában erősebben hangsúlyozza akciójuk és kereszténységgel kapcsolatos álláspontjuk jellegét, mint ahogy azt bármely korábbi megnyilatkozásuk során megfigyelhettük:

Hiszem, hogy olyan emberek vádolnak bennünket, akiknek nincs emlékezetük. Sokan mondták: „Démonoktól megszállott, őrült. Miért hallgatsz mégis rá?” Ezeket a szavakat olyan zsidók használták, akik Jézust istenkáromlással vádolták. Azt mondták: megkövezünk istenkáromlásért (Jn 10,33). Érdekes módon épp ezt a verset használja az orosz ortodox egyház, mikor az istenkáromlással kapcsolatos véleményét megfogalmazza. Erről a véleményről papírunk is van, bűnügyi aktáink között is megtalálható. Az ortodox egyház az evangéliumra mint statikus vallási igazságra utal, mikor ezt a véleményt megfogalmazza. Az evangélium tehát már nem kinyilatkoztatás, ahogy a kezdetektől volt, hanem monolitikus kövület, amelyet  szükség esetén – bármilyen dokumentumban vagy bármely cél érdekében – felhasználható idézetekre lehet bontani. Az orosz ortodox egyház még csak meg sem vizsgálta, hogy milyen szövegkörnyezetben fordul itt elő az istenkáromlás – pedig ebben az idézetben Jézus Krisztusra utal. Szerintem a vallási igazságnak nem kellene statikusnak lennie; alapvetően fontos volna megérteni a spirituális fejlődés útjait és szakaszait, az ember próbatételeit és kettősségét.

Nagyezsda Tolokonnyikova zárónyilatkozata szól a leghangsúlyosabban a kereszténységről és az ortodoxiáról. „Punk” akciójukat a jurodsztvo [a szent félkegyelműség] egyik formájaként jellemezte, melynek Oroszországban különösen is erős keresztény gyökerei vannak.

A Pussy Riot előadásait lehet szakadár művészetnek nevezni, vagy akár  művészi elemeket alkalmazó politikai akciónak is. Akárhogy nevezzük is, előadásaink a polgári engedetlenség bizonyos formájának tekinthetők, egy olyan politikai struktúra elnyomása közepette, amely az alapvető emberi jogok, a polgári és politikai szabadságjogok ellen használja hatalmát. A fiatalok, akiket megviselt a szabadság  szisztematikus kiirtása, mostanra az állam ellen fordultak. Mi valódi igazságot, egyszerűséget kerestünk, és e kvalitásokat a punk jurodsztvoban találtuk meg… A szenvedély, a teljes őszinteség, a naivitás magasabb rendű a kétszínűségnél, a hazudozásnál, a hamis szeméremnél, amelyeket a bűn elrejtésére használnak. Államunk úgynevezett vezető alakjai a bazilikában becsületes arccal állnak, de ravaszságuk mögött bűnük súlyosabb, mint a miénk.

Maria arra is utal, hogy – információik szerint – sok hithű ortodox keresztény támogatja őket, és imádkozik értük:

Ez a tény is bizonyítja, hogy nem létezik „egyetlen egységes ortodox hívő közösség” –  ahogy azt az ügyész bizonyítani szeretné. Manapság egyre több hívő kezdi védeni a Pussy Riotot. Nem gondolják, hogy azért, amit tettünk, valóban öt hónapot kellene töltenünk előzetes letartóztatásban, az ügyész által szorgalmazott, börtönben letöltendő három évről nem is beszélve. Napról napra többen értik meg, hogy ha a rendszer ilyen hevesen támad három fiatal nőt, akik a Megváltó Krisztus bazilikában egy harminc perces performanszot tartottak, akkor ez azt jelenti, hogy ez a rendszer fél az igazságtól, az őszinteségtől és az egyenességtől, amelyet képviselünk. Sosem éltünk ravasz fogásokkal az eljárások során, miközben az ellenfeleink gyakran ravaszok, az emberek pedig érzékelik ezt. A valóság ontológiai, egzisztenciális szempontból magasabb rendű a megtévesztésnél; ez a Bibliában, különösen az Ószövetségben is meg van írva.

Nagyezsda (nevének jelentése: remény) majdnem prófétai stílusban folytatja, mikor azt állítja, „az igazság útjai mindig győznek a ravaszság, a fortély és a megtévesztés felett.” Szerinte az igazság egyrészt ontológiai természetű, másrészt összefügg a tudással és a racionális megértéssel:

Senkit sem akarok megcímkézni. Úgy gondolom, nincsenek győztesek, vesztesek, áldozatok, vagy vádlottak. Egyszerűen csak el kellene érnünk egymást, kapcsolatot kellene létesítenünk és párbeszédet kezdenünk, hogy együtt keressük az igazságot. Együtt kereshetjük a bölcsességet és lehetünk filozófusok ahelyett, hogy stigmatizálnánk és megbélyegeznénk az embereket. Ezt nem szabadna tenni, ezt Krisztus is elmarasztalta. A rendszer jogtalanul jár el velünk ebben a perben. Ki gondolta volna, hogy az ember és az állam, amelyet kormányoz, újra és újra indokolatlanul tud gonoszságot elkövetni? … Hiszem, hogy minden embernek vágynia kellene erre, nem csak azoknak, akik valamilyen filozófiai tanszéken tanultak. A hivatalos oktatás nem jelent semmit, még ha a vádat képviselő Pavlova ügyész folyamatosan törekszik is szemünkre vetni tanulatlanságunkat. Szerintünk a legfontosabb a tudás és a megértés felé való törekvés, az igyekezet. Ezt az ember oktatási intézményektől függetlenül is el tudja érni. Az uralkodói jelvények és a tudományos fokozatok semmit sem jelentenek. Lehet valaki nagy tudású, ugyanakkor embertelen. Ahogy Püthagorasz mondta: a nagy tudásból még nem születik bölcsesség.

Nagyezsda a rendszerrel szembeni álláspontjukat a politikai szakadárokéhoz és a keresztény múlt ártatlan vértanúiéhoz hasonlítja, akiket szintén vallási és állami elöljárók üldöztek:

Tudják, miért ítélték halálra az ifjú Dosztojevszkijt? Bűne csupán az volt, hogy lenyűgözték a szocialista eszmék, és péntek esténként [Mikhail] Petrasevszkij lakásán szabadgondolkodókkal, barátokkal találkozva megvitatta Fourier és George Sand írásait. Az egyik utolsó pénteken felolvasta Belinszkij Gogolhoz írt levelét, amely a Dosztojevszkij ügyét tárgyaló bíróság szerint tele volt „az ortodox egyházról és az állami kormányzásról szóló pimasz állításokkal.” A kivégzés előkészületei és „tíz gyötrelmes, végtelenül félelmetes, halálváró perc” után kihirdették, hogy az ítéletet négy évnyi szibériai kényszermunkára módosították, amely után katonai szolgálat következik majd. Szókratészt azzal vádolták, hogy megrontja a fiatalokat filozófiai eszmefuttatásaival, s azzal, hogy elutasította az athéni isteneket… Elfelejtették, hogy István, az apostolok tanítványa milyen körülmények közt fejezte be földi életét? „Erre embereket fogadtak fel, hogy kijelentsék: »Hallottuk, amint káromló szavakkal illette Mózest és az Istent.« Felizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak, megragadták és a főtanács elé hurcolták. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg, akik állították: »Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél« (ApCsel 6,11–13). Remélem, mindnyájan emlékeznek arra is, hogyan feleltek a zsidók Krisztusnak: „Nem jótettedért kövezünk meg, hanem a káromlásért” (Jn 10,33). Végül pedig jól tennénk, ha észben tartanánk Krisztus jellemzését: „Ördög szállta meg és megháborodott” (Jn 10,20).


Az értelmiségiek válasza

Ahogy várható volt, Oroszországban sok „rendszerhű értelmiségi” támadta a Pussy Riotot és akciójukat: butaságnak, huliganizmusnak, istenkáromlásnak, sőt Oroszország és az orosz ortodox egyház elleni összeesküvésnek is nevezték. Szergej Markov magyarázata szerint „a  Pussy Riot akciója a Megváltó Krisztus bazilikában nem fiatal lányok butasága, hanem az Oroszország és az orosz ortodox egyház ellen szerveződő globális összeesküvés része. Ha ez így van, akkor Putyinnak nemcsak az a dolga, hogy három idiótát atyai büntetésben részesítsen, hanem az is, hogy Oroszországot a lehető legkomolyabban megvédje az összeesküvéstől.” (Elder).[5] Ez jellemző a kvázi-diktatórikus társadalmakra: az áldozatokat vádolják erőszakkal és az állam, valamint a nemzeti érdek ellen elkövetett bűnökkel. Az ellenség feljelentésének tipikus módszere, ha különböző fajta „összeesküvésekkel” vádolják őket, s ezáltal szavahihetőségüket is kétségbe vonják. A Pussy Riot tagjai fellépésük után egy nappal ki is mondták, hogy tisztelik a vallást, kivált az ortodoxiát, ezért különösen is bosszantónak találják, amikor a dicső keresztény filozófiát ilyen piszkos módon használják. Az együttes tagjai azt is kijelentették: rosszul érzik magukat, ha szép eszméket térdre kényszerítve látnak – úgy tűnik azonban, hogy sem jelentősége, sem visszhangja nincs. Nyilvánvaló, hogy engedelmeskedni az uralkodó(k)nak előbbre való az erkölcsi integritásnál és intellektuális hitelességnél, a keresztény lelkiismeretről nem is beszélve.


A politika mint vallás – a vallás mint politika

A Pussy Riot akciója sikeres provokáció volt, az orosz társadalom számos jelenlegi problémájára felhívta a figyelmet. Egyúttal vallás és politika kapcsolatának, illetve az ortodox kereszténység politikai dimenziójának átfogóbb elemzésére is lehetőséget ad. Elgondolkodtató, hogy a vallási intézmények milyen szorosan összefonódhatnak az állami hatóságokkal. Az ortodox teológia nézőpontjából azt is meg kell kérdeznünk, hogy helyes-e  az állam, a társadalom és ortodoxia kapcsolatának hagyományos – és uralkodó – értelmezése.

A vallás és politika kérdése ellentmondásos. Egyrészt úgy tűnhet, a vallásban és a politikában nincs sok közös vonás (ha van egyáltalán). Sokan vélik úgy, hogy a politika és a vallás alapvetően különböznek egymástól, sőt, számos szempontból az emberi törekvések ellentétes szférái. Más magatartásmódot képviselnek és semmiképp sem keveredhetnek. E szerint az érv  szerint a vallás metafizikai és szent dolgokhoz, a túlvilággal kapcsolatos kérdésekhez, vallási szertartásokhoz stb. kötődik. A politikai szféra elsősorban a hatalom, a törvényes (vagy törvénytelen) erőszak, a gazdaság, a közigazgatás és egyéb „földi” – de nem különösebben kellemes – dolgok köre.

Másfelől a történelemből nyilvánvaló, hogy a vallás és a politika gyakran összefonódott, a  keresztény és a nem keresztény világban egyaránt. Manapság is világszerte láthatunk olyan politikai ideológiákat, amelyek hatalmi törekvéseikre vallási igazolást keresnek. A vallási fundamentalizmus kizárólag politikai célokért küzd – forma szerint vallásos eszmék, tanítások és gyakorlatok segítségével. A kép annál is összetettebb, hogy ezek a folyamatok mind a fejlett ipari, mind a fejlődő országokban megfigyelhetők – egy olyan korban, amikor már kezdtük azt hinni, hogy a vallás erőteljes társadalmi és politikai befolyásának ideje lejárt.

Hogyan írhaó le ez a kapcsolat keresztény, elsősorban ortodox keresztény szemszögből?

Ahhoz, hogy a politika és a kereszténység viszonyát kellőképpen tisztázhassuk, szét kell választanunk azt, amit Nyikolaj Bergyajev „eszkatológikus”, illetve „történelmi” kereszténységnek hív.[6] Az előbbi karizmatikus, profetikus és radikálisan perszonalista:  mélyen hisz az emberi szabadságban és teremtőerőben. Az utóbbi „evilági” és történelmi, szükségszerűséghez kötött, hiszen kénytelen kompromisszumokat kötni a világgal. Az előbbi az eszkatológikus várakozásból merít erőt, az utóbbi az evilági, hatalmi biztonság érzetéből.

Ez a különbségtétel segít megérteni, hogy a politikához kétféle – egymással szöges ellentétben álló – keresztény viszonyulás létezik. Nem meglepő, hogy a történelmi kereszténység ugyanazoktól az elhajlásoktól szenvedett, mint amelyeket – bizonyos történelmi, társadalmi és politikai összefüggésekben – a világban is megtalálunk. A történelmi és intézményes kereszténység sokban hasonlít a politikai intézményekhez. Közös bennük a hatalmi törekvés: vagyis az emberi készség, hogy másokat strukturált, intézményesült formában irányítson. E hatalmi törekvést politikai tényezők és hatóságok jelenítik meg akkor, mikor igazolhatatlan módon uralkodnak, vagy mikor egyes társadalmakban a rendelkezésükre  álló eszközökkel embereket nyomnak el. Hatalmi törekvésük folytán vallási intézmények is viselkedhetnek úgy, mint más társadalmi és politikai intézmények. A vallás és az állam természetes szövetségesek, amikor hatalmi törekvéseik kiegészítik egymást; és természetes ellenségek, mikor a hatalom és befolyás kiterjesztésére irányuló törekvéseik ütköznek.

Van még egy összetettebb hasonlóság is a vallás és a politika között: mindkettő az emberi lét közösségi dimenzióját állítja és használja. Az emberek közösségi dimenziója számos szinten megjelenik (család, szakmai körök, nemzetiségek, nemzetek, vallások stb.). Ugyanakkor ortodox keresztény nézőpontból egyes kollektívumok és identitások, amelyek a társadalmi és politikai szférához tartoznak, csupán az emberi lét mélyebb, ontológiai aspektusának szimbólumai. Ha ontológiai szempontból beszélünk, az emberek lelki közösséghez tartoznak:  nem individuumok, akik aztán később lesznek egy-egy kollektívum tagjai. Az emberi lét közösségi dimenziója minden egyén összetevője. Más szavakkal: nincs külön emberi lét a szeretet közösségén kívül. Nincs „én” – „te” és „ők” nélkül. Közösségben lenni (Joannisz Zizoulasz nevezetes könyvének címét parafrazeálva) minden ember egyéni identitásának része.

Nem fejtem ki alaposabban ezt az összetett és érdekes témát, amely alapvető keresztény dogmatikai előföltevésekhez kötődik. Csak azt szeretném kiemelni, hogy az emberi lét közösségi dimenzióját sokszor helytelenül használják politikai és ideológiai célok elérése érdekében. A közösségi dimenzió pszeudo-metafizikai keresztény értelmezésének legérdekesebb eseteit akkor láthatjuk, amikor nemzeti vagy etnikai közösségek igyekeznek valamilyen „szent aurára” szert tenni. Az ilyen keresztény alapú nacionalizmusok általában sikeres ideológiák, mert az emberek megtalálják bennük a szabadságon alapuló emberi közösség metafizikai valóságának pótszerét. Az egyes ideológiák, társadalmi kollektívák, politikai narratívák iránti lelkesedés komoly fenyegetés az emberi szabadságra és a hiteles emberi kapcsolatokra nézve. A társadalmi és politikai kollektívák – paradox módon – metafizikai kategóriákká lesznek ahelyett, hogy azok lennének, aminek lenniük kell: gyakorlati és funkcionális kategóriák. Ez történik, amikor metafizikai vagy misztikus alapokat haszonelvű politikai szervezetek (mint az állam, a nemzet) megerősítésére használnak. Ez forog kockán a Pussy Riot-ügyben is. Akciójuk brutális választ váltott ki, mert a kortárs orosz államegyházi politika pszeudo-egyházi dimenzióját célozták meg.

A francia forradalom után sokan hitték, hogy az állam és az egyház, a politika és a vallás szoros kapcsolata visszafordíthatatlan hanyatlásnak indul. A szekularizáció és a szekuláris államok a modernitás és a nyugati fejlődés alapvető aspektusainak számítottak. Az állam és az egyház, a politika és a vallás elkülönülése ugyanakkor nem vetett véget a szoros állam-egyház kapcsolatoknak, még ha e kapcsolat jelentése meg is változott. Nem csak az európai országokra jellemző, államok, egyházak és vallási közösségek közötti kapcsolatokra utalok, amelyek a teljes elkülönüléstől a hivatalos államegyház létezéséig sokfélék lehetnek. Arra gondolok, hogy egyes politikai konstrukciók – államok és nemzetek – a politikai nyilvánosságban sokszor elfoglalják a vallás helyét. Ebben az esetben a politikai tényezők metafizikai és kvázi-szakrális megalapozást kapnak (pl. keresztény monarchiák a középkori Európában). Jól látható ez, amikor államok, nemzetek, politikai ideológiák vagy politikai vezetők világi istenségek szintjére emelkednek, és kvázi-vallásos légkör veszi őket körül. Még a hivatalosan demokratikus és szekuláris rendszereket is lehet olyan, majdnem misztikus fogalmakkal szembesíteni, mint „nemzeti érdekek,” „a mi életmódunk,” „védelem,” stb., amelyek az ilyen államok és fegyveres erőik legszörnyűbb tetteinek igazolását is lehetővé teszik. A modern államok sokszor kegyetlen istenségekként cselekszenek, akik – helyi vagy idegen – emberáldozatokat követelnek, hogy aztán jóllakottan békét és jólétet hozhassanak a polgároknak.

Ha a társadalom és a politikai szféra „szent” aurában részesül – akár a politikai hatóságok, akár a vallási intézmények szándéka szerint –, akkor a vallási szféra szekularizálódik és az egyház egy lesz az „evilági” intézmények közül. Ezzel szemben a vallás szent jellegének megőrzéséhez a társadalomnak és intézményeinek (pl. az államoknak) a szekularizálása szükséges, valamint az, hogy ezek gyakorlatiasak és „felhasználóbarát” jellegűek legyenek tagjaik és a globális közösség számára.


Eszkatologikus keresztény nézőpont

Az ortodox keresztény politikai teológia felépítésére tett valamennyi kísérlet problémája az, hogy a keresztény hit eszkatológikus jellegű. A keresztények az eszkatonban (az eljövendő végső időben) és Isten uralmában látják az egyetlen igaz valóságot, az egyetlen tökéletes közösséget és rendszert, amely szereteten alapul, nem pedig külső tekintélyeken és hatalmon. Keresztény nézőpontból az emberi történelemben nem lehet tökéletes társadalmi vagy politikai rendszer; valamennyi társadalmi és politikai rendszer tökéletlen, olykor pedig ellentétes az ember mibenlétének keresztény értelmezésével.[7]

Jóllehet eközben az eszkatonig az ortodox keresztények hivatása az, hogy társadalmukat és emberi kapcsolataikat a lehető legemberibbé tegyék. Hiszem, hogy fontos a polgári társadalmat sokféle helyi, alulról szerveződő kezdeményezéssel erősíteni, és a valós demokratikus képességeket, eljárásokat, a törvény uralmát és más, önmagukban metafizikai jelentőséggel nem bíró, de az életet civilizáltabbá és emberibbé tevő intézményeket támogatniuk. A manapság még a legfejlettebb társadalmakban is felbukkanó fontos társadalmi és politikai problémák megoldásához nincs feltétlen szükség a vallásra, de szolidaritásra és felelősségérzetre igen. Az ortodox keresztényeknek jócselekedetekre kellene törekedniük, nem etikai vagy társadalmi normák és minták elvárásai miatt, hanem azért, mert ez az ő létmódjuk megnyilvánulása, valamint ez lehet tanúságtételük Isten országának eljöveteléről. (Varsányi Orsolya fordítása)

 

IRODALOM

Aljohina, Maria – Szamucevics, Jekatyerina – Tolokonnyikova, Nagyezsda, Pussy Riot Closing Statements. Ford. és szerk. Sajevics, Bela és mások, l. N Plus One Magazine (August 13). Interneten elérhető: http://nplusonemag.com/pussy-riot-closing-statements. 2012

Berdyaev, Nikolaj, The Russian Idea, New York, Macmillan, 1948.

Chomsky, Noam, On Religion and Politics (interjú Amina Chaudaryval), in: Islamica Magazine 19. Interneten elérhető: http://www.chomsky.info/interviews/200704–.htm 2007

Dugin, Aleksandr, Pussy Riot’s Global Blackmale. Online interjú: http://www.youtube.com/watch?v=IxhxRyeX8tY&feature=share. 2012

Džalto, Davor, Vox Populi, Vox Dei, in: Hrišćanstvo I demokratija (Kereszténység és demokrácia), Belgrád, Konrad Adenauer Stiftung, Christian Cultural Center. 2010., 133-48. o.

Elder, Miriam, Pussy Riot Verdict Greeted with Defiance, in: The Guardian (2012. augusztus 17.). Interneten elérhető: http://www.guardian.co.uk/world/2012/aug/17/pussyriot-verdict-defiance.

McGuckin, John A., The Legacy of the 13th Apostle: Origins of the East Christian Conceptions of Church and State Relation, in: St. Vladimir’s Theological Quarterly 47(2003) 3-4: 251-88. o.

Žižek, Slavoj, The True Blasphemy: Slavoj Žižek on Pussy Riot. Dangerous Minds (2012. augusztus 10). Interneten elérhető: http://dangerousminds.net/comments/the_true_blasphemy_slavoj_zhizhek_on_pussy_riot.

 

 

 



[1] Jekatyerina Szamucevicset a bíróság 2012 októberében felmentette.

[2] Az ortodox egyház és az állam kapcsolatáról (különösen Bizáncban) bővebben l.: McGuckin.

[3] Az Egyesült Államok esete különösen is illusztratív e tekintetben. A vallási fundamentalizmus megjelenéséről a politikai nyilvánosságban l. bővebben: Chomsky.

[4] Szerintem Slavoj Žižek téved, mikor az álarcokat „de-individualizációként” értelmezi.: „Ezért viselnek balaclavát: a de-individualizáció, a felszabadító anonimitás jegyét. Balaclavájuk üzenete, hogy nem számít, melyiküket tartóztatják le, mert nem egyének, hanem egy idea megtestesítői. Ezért jelentenek fenyegetést, mert egyéneket könnyű börtönbe zárni, de egy eszmét nem lehet.” Úgy vélem, Maria épp erről az egyéni öntudatról beszél; a maszk a másik fél (az állami hivatalok és az egész társadalom) álszent maszkját jelképezi, azt, hogy a társadalom elbújik a személyes felelősségvállalás elől.

[5] Egy másik példa Alexander Dugin elemzése a Pussy Riot akciójáról egy, a Russia.ru-nak adott interjúban. Szerinte az akció a bizánci kormányzási modell elleni támadás, amely Oroszország hagyományos kormányzási modellje lett. Szerinte ez a modell összekapcsolja a spirituális és a szekuláris erőket. Lévén ez a hagyományos ortodox és organikus kormányzási modell, bármilyen támadás, amely ellene irányul, egyszersmind Oroszország ellen is irányul. – El kell ismerni, hogy az értelmiségiek szerepe az uralkodó ideológia és politikai rendszer támogatásában nem csak a volt kommunista országokra jellemző. A „hivatalos értelmiségiek” szerepe mindenütt  ugyanaz. A szakadár értelmiségiekkel és a kritikus gondolkodókkal szemben a „hivatalos értelmiségiek” feladata egy fogalmi keret biztosítása az uralkodó rendszer számára, s ezáltal az uralkodó elit támogatása. Ők készséggel bírálnak visszaéléseket, illetve az emberi jogon esett sérelmeket máshol, miközben elfelejtik felemelni hangjukat a saját országukban az alapvető emberi és polgári jogokat ért támadások ellen. Julian Assange információszabadság és demokrácia érdekében kifejtett ténykedésének látható politikai üldözése jól szemlélteti ezt a helyzetet.

[6] „Az én kereszténység-értelmezésem eszkatologikus, és ezt szembeállítom a történelmi kereszténységgel”  (Bergyajev, 243).

[7] Ez az oka annak, amiért szerintem az egyetlen hiteles és következetes keresztény álláspont a társadalommal és a politikával szemben valamiféle anarchizmus lehet. Az „ortodox keresztény anarchizmus” tehát az uralkodó, visszaélő, erőszakos hatalmi rendszerekkel (pl. államokkal) szembeni szkepticizmuson alapul. Az ortodox kereszténységről, demokráciáról és anarchizmusról bővebben l. Džalto.

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: