Mérleg 2007/4

Hogy a biztonsági berendezések egymástól függetlenül csődöt mondtak, tényleg rendkívül valószínűtlen, és hogy az egyes összetevők leállása a leírt módon egymással összekapcsolódnék (a biztonsági őrök minden bizonnyal szabályellenes magatartása révén), azt senki sem láthatta előre – de éppen ez az előreláthatatlan összefüggés tette az egész valószínűségszámítást érvénytelenné.

„Véletlen ember”

Egy félreértésről – MICHAEL DRIESCHNER


Címke: , , , ,

A „Véletlen ember?” c. könyv fő kérdése két témát beszél meg, nevezetesen az ember eredetének, valamint a véletlennek a kérdését. Egyúttal egyfajta bizalmatlanságot és félreértést is kifejez. A fő kérdésben rejlő eme kényelmetlenségnek szeretnék az alábbiakban utánajárni.

A modern természettudomány – itt speciálisan a biológia – az ember származásának kérdését az evolúcióelmélet keretében válaszolja meg. Az evolúcióelmélet kifejtésében szokásos módon előforduló véletlen fogalma arra a széles körben elterjedt félreértésre vezetett, hogy az evolúcióelmélet alapján az ember a véletlen terméke. Ez – érthetően – bizalmatlanságot kelt a szóban forgó elmélettel szemben. Hogy ennek a félreértésnek egyik rendkívül jeles áldozatát is megnevezzem, hadd idézzem II. János Pál pápát, aki egyik 1986-os megnyilatkozásában a következő klasszikus megfogalmazást használta:

 „Egyesek az Isten, a Teremtő létére való mindezen utalásokkal szembeállítják a véletlen erejét vagy az anyag mechanizmusait. Holott abban az univerzumban, amelyben elemeinek ilyen összetett szerveződése és az életfolyamatok oly csodálatos célirányultsága mutatkozik, véletlenről beszélni annyi, mint az általunk észlelhető világ magyarázatát feladni. Ez valóban egyenlő azzal, hogy okozatokat ok nélkül tételezzünk fel. Ezzel azonban lemondanánk az emberi értelemről is, amely így elzárkózna a gondolkodástól és a problémák megoldásának keresésétől.”

 A fenti idézet rögtön három problémakört nevez meg. A racionális magyarázat és ok közötti összefüggés kérdésének megvilágításához külön könyvre lenne szükség. Itt ehhez pusztán egyetlen utalást szeretnék hozzátenni: a 20. századi fizika felismerte, hogy nemcsak hogy a legtöbb esemény okait nem ismerjük – ebben semmi új nincs –, hanem azt is, hogy az események nagyon nagy osztályáról tudjuk is, hogy nincs okuk, ami persze nem gátolja a modern fizikát abban, hogy többet tudjon megmagyarázni, mint előtte bármely kauzális elmélet.


Forrás: Klinert, Lars (szerk.): „Zufall Mensch?, Das Bild des Menschen im Spannungsfeld von Evolution und Schöpfung” (Véletlen ember?, Az ember képe az evolúció és a teremtés feszültségterében), Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 2007, 41–54. l. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző a bochumi Ruhr Egyetem nyugalmazott természetfilozófia-professzora (vö. „Mérleg”, 2007/2., 274. l.). „Moderne Naturphilosophie – eine Einführung” c. monográfiájából (Modern természetfilozófia – Bevezetés, Paderborn, mentis, 2002) alábbi tanulmányában is sokat merített. 


A másik két kérdéskörrel részletesebben szeretnék foglalkozni. Először megkísérlem az evolúcióelmélet érvelési struktúrája körüli félreértést eloszlatni, másodjára pedig a „véletlen” felettébb összetett fogalmi területéről szeretnék valamit mondani.

 1. Az evolúcióelmélet érvelési szerkezete

Először is: Mi az evolúcióelmélet?

1.1. A „származástan”

 Abban bizonyára kevés a nézeteltérés, hogy a származástan rendkívül összetett tudományos képződmény. Központi kijelentésével, amely szerint „valamennyi mai állat- és növényfaj, valamint az ember a földtörténet során fokozatos átalakulások révén nagyon kis számú, esetleg csak egyetlenegy fajból közvetlen leszármazással fejlődött ki”, értelmez bizonyos jelenségeket, amelyekkel a mai ember találkozik, és amelyekre magyarázatot keres. Ezek az állat- és növényföldrajz jelenségei, az őslénykutatás bizonyos leletei. Mint az a jelenség, hogy Afrika és Dél-Amerika trópusi őserdei zoológiai szempontból teljesen különbözőek, pl. egyetlen közös emlősállatfaj sem található bennük. Vagy az a lelet, hogy a solnhofeni jurából származó archeopteryx ősmadár a madárra jellemző jegyek mellett hüllőkre jellemzőekkel is rendelkezik. Továbbá ott vannak mindenek előtt azok az élőlények közötti sokféle „fokozatos hasonlóságok”, amelyek a környezethez való független, egyforma alkalmazkodással nem magyarázhatók, hanem bizonyos kritériumok alapján csakis „közös genetikai információ következményeként” foghatók fel, nevezetesen az építési tervben, kemizmusban, a viselkedésben és a magzati fejlődésben meglévő ún. homológiák alapján. Ezek a homológiák teszik lehetővé a faji rokonság „természetes rendszerének” a felállítását. Erre példa a fehérje-hasonlóság pl. a fecskéknél és a kolibriknél, vagy az a felépítésbeli egység, amely „a háziasszonyt képessé teszi arra, hogy a kacsa anatómiájában azonnal kiismerje magát, jóllehet eddig csak csirkéket belezett ki”[1].

Ennyiben – vagyis részterületét, a „származáselméletet” tekintve – az evolúcióelmélet ma gyakorlatilag vitathatatlan. Ezeknek a jelenségeknek az értelmezésével együtt azonban ennek a fejlődésnek az okait is szeretné kikutatni.

1.2. Az evolúció mechanizmusai

Az evolúcióelmélet voltaképpen nagyon egyszerű séma szerint érvel. Ez azonban éppen egyszerűsége miatt elkerülhetetlenül igen absztrakt, ezért a bonyolult vitában gyakran egyáltalán nem tűnik fel. A sémának három eleme van, nevezetesen:

1.2.1 Reprodukció

 A fajok állandósága a biológia alapvető ténye: minden egyes élőlény önmagához hasonló lényt hoz létre. Arisztotelész fáradhatatlanul ismétli: „ανθρωπος ανθρωπον γεννα”[2], az ember embert nemz – a macska meg macskát, és a legyek sem a puszta koszból jönnek elő, miként azt a középkorig gondolták, hanem azokból a tojásokból, amelyeket a légyszülők a piszokba raktak. Az evolúció során egyszer már elért eredmény változatlanul megmarad, vagy majdnem változatlanul marad fenn a következő nemzedékben. Ha a fajok nem lennének gyakorlatilag állandóak, akkor nem létezne semmiféle evolúció, mert az egyszer már elért eredmény magától ismét eltűnne. A faj tulajdonságainak továbbadása ténylegesen a DNS kettős spiráljának másolásával történik, amely a sejtben lévő proteinek előállításához tartalmazza a kódolt „recepteket”. A reprodukció olyan magától értődően képezi mindennemű evolúció alapját, hogy nem is szokták külön elvként megemlíteni.

Az evolúció lehetőségére nézve a reprodukció két sajátossága tekinthető mértékadónak: egyrészt az öröklődési információ gyakorlatilag változatlan továbbadása, amely ezen információ egyedi hordozójának sorsától függetlenül történik, vagyis függetlenül attól, hogy az egyed valamilyen módon elsatnyult vagy megsérült, másrészt pedig ennek az információnak az absztrakt kódolása, amely arról gondoskodik, hogy az információ változatlanul (vagy csak enyhén megváltozva, l. 1.2.2) adódik tovább, mégpedig kódként, függetlenül annak az egyed fenotipikus kialakulására vonatkozó jelentésétől.

Mára már tudunk egyet s mást a bonyolult másolási mechanizmusokról, amelyek valamely faj tulajdonságainak fennmaradásáról gondoskodnak. Minél összetettebb a genom, annál nagyobb követelményeknek kell eleget tennie a másolási pontosságnak, hiszen minden egyes egyed számára az öröklődési információ csak egyetlen példányban (egy sejtmagban) adódik tovább. Molekulabiológiai javítási folyamatok segítségével olyan magas szintű megbízhatóság jön létre, hogy csak minden milliárdodik nukleotid másolása lesz rossz. Manfred Eigen[3] információelméleti becslésekkel kimutatja, hogy az emberi genom állandóságához erre a pontosságra ténylegesen szükség is van.

 1.2.2 Variáció és mutáció

Jóllehet a faj az öröklött információ tekintetében gyakorlatilag állandó, mégis nemzedékről nemzedékre fellépnek kis változások. Ennek során érzékeny egyensúlyra van szükség: ha a faj teljesen állandó lenne, nem lenne semmiféle fejlődés; ha pedig a változások egyetlen nemzedéken belül nagyon nagyok lennének, akkor a faj nagyon hamar kihalna. Ugyanis a változások gyakorlatilag mindig károsak, mivel az egészséges egyed már majdnem tökéletesen alkalmazkodott „ökológiai fészkéhez”, vagyis életteréhez. Megváltozott öröklési anyag majdnem mindig betegséget jelent.

Az öröklési anyag variálódása a nemi szaporodás során elsődlegesen a szülői kromoszómák különböző kombinációja révén történhet. A 23 emberi kromoszómapár például egyetlen szülőpár esetén mintegy 70 billió kombinációs lehetőséget enged meg. Ezek a kombinációk dolgoznak a meglévő kromoszóma-állománnyal, a „gen-pool”-lal. Az evolúció ezzel olyan mechanizmust fejlesztett ki, amely az egyedek szerinti változást teszi lehetővé anélkül, hogy a faj örökítő anyagát összességében megváltoztatná. Ezen kívül a nemi úton történő szaporodás még a domináns és recesszív tulajdonságok megkülönböztetésére is lehetőséget nyújt. A természetnek ez a trükkje éppen arra szolgál, hogy valamely faj éppen nem használt tulajdonságait megőrizze anélkül, hogy azok közben zavarnának. Így aztán szükség esetén lehetővé válik a megváltozott környezethez való gyors alkalmazkodás.

Egyedül már ez a „szabályos” mechanizmus a lehetőségek elképzelhetetlen bőségét engedi meg. Mindez még tovább bővül az olyan variációkkal, mint a poliplodia vagy az átkereszteződésnek (crossing over) nevezett génkicserélődés, amely a meglévő kromoszómák darabjait újra kombinálja, és így további kombinációk óriási számát teszi lehetővé. De még ezek a variációk is a meglévő gen-pool keretében maradnak.

Végül pedig a DNS változásai is fellépnek véletlenszerű – és itt találkozunk a fogalommal – mutációk révén, amelyeket hő, mutagén vegyi anyagok vagy radioaktivitás váltanak ki egészen új öröklődési információt teremtve. Ennek során kromoszómák keletkeznek olyan öröklődési adottságokkal, amelyek addig még soha sem fordultak elő a világban.

A mi elvi tárgyalásunk szempontjából teljesen mindegy, hogy miben is állnak ezek a variációk, és mi váltotta ki őket. Fontos, hogy a genetikai kódban jöttek létre a változások. A kódolás itt azt jelenti, hogy azok a befolyások, amelyek a kódot megváltoztatják, teljesen függetlenek az egyed kódban ábrázolt tulajdonságaitól (az evolúcióelmélet „központi dogmája”).

1.2.3 Szelekció

Az organizmusok csodálatraméltó célszerűsége érthetővé válik az evolúció harmadik összetevőjével, a szelekcióval való kombináció révén. Ennek felfedezése voltaképpen Darwin igazi teljesítménye. Az érv világos: a majom azért alkalmazkodik olyan ideális módon az őserdei élethez, mert ősei csakis ebben a környezetben tudtak fennmaradni, mert ők ott másoknál jobban boldogultak. Más élőlények itt egyáltalán nem voltak életképesek, vagy – jóllehet az ökológiai fészekhez jól alkalmazkodtak –, a náluk még jobban alkalmazkodottak kiszorították őket. Az évmilliók során mindig csak a legjobban alkalmazkodott egyedek maradtak meg. Ennél fogva egyáltalán nem csoda, hogy a ma létező fajok olyan jól alkalmazkodott fajok.

Darwin az elvet galambtenyésztőként saját tapasztalatából vezette le: a kívánt tulajdonságú galambokat meghagyta szaporodni, a kevésbé előnyös tulajdonságokkal rendelkezőket megsütötte magának vasárnapra. Ahol az ember nem nyúl bele – mondja Darwin –, ott a természet gondoskodik erről a „tenyésztési kiválasztásról” (natural selection). Persze ez egyáltalán nem valamiféle előre kiválasztott tenyésztési cél szerint történik, hanem ennek alapelve a the survival of the fittest (Herbert Spencer), a legalkalmasabb fennmaradása a létért folytatott küzdelem, a struggle for life során. Darwint eltölti a csodálat, hogy a természet mennyivel jobban ért a tenyésztéshez, mint az ember. Ennek megfelelően kiválóak az eredmények, ha ezt annak a tenyésztési célnak az alapján ítéljük meg, hogy lehetőleg sok utód jöjjön létre.

Fontos látni, hogy ehhez nem valamely ható tényező tevékenysége szükséges, még csak nem is az ugyanolyan fajú egyedek egymás közti küzdelme úgy, ahogyan azt a „túlélésért folytatott harc” mintájára szoktuk elképzelni. Az egyedül döntő szempont az, hogy egy faj különböző egyedeinek öröklődési tulajdonságaik alapján eltérően sok, éppen ilyen tulajdonságokkal rendelkező utóda van. Annak az okai, hogy az utódok száma (átlagosan) nagyobb vagy kisebb lesz, nagyon különbözőek lehetnek. Egy szülőpár pl. azért is képes lehet másoknál több utód felnevelésére, mert a kedvezőtlen körülményeket jobban túléli vagy könnyebben elmenekül üldözői elől, mert fajtársaitól több segítséget kap vagy könnyebben át tud állni az új körülményekre, mert nagyobb számban hoz létre utódokat, vagy egyenként jobban ellátja azokat, és végezetül azért is, mert a szülő-egyedek a fajtársakkal való versengésben jobban érvényesülnek.

A szociáldarwinizmus – a nemzetiszocialista ideológiában megnyilvánuló legszörnyűbb hatásával – a lehetőségek fentebb felsorolt összességéből csak a legutolsót választotta ki, és hatásából nem csak arra következtetett, hogy biológiailag is a leggátlástalanabb egyedek érvényesülnek a legjobban, hanem ezen túlmenően arra is, hogy a gátlástalanság különösképpen elérendő jellemvonás. E következtetések közül egyikre sem nyújt az evolúcióelmélet semmiféle igazolást.

Már a survival of the fittest „a legügyesebb túlélése”-ként való szokásos német fordításában [„Überleben des Tüchtigsten”] benne rejlik a szociáldarwinizmushoz való odafordulás. Jóllehet alkalmanként előfordulhat, hogy a riválisok közötti harcban dől el ténylegesen, hogy kinek van utóda és kinek nincs. Normális esetben azonban az előnynek mégsem a szokásos értelemben vett ügyességen kell múlnia. Elgondolhatjuk például az értelmes lényeknek olyan társadalmát, amelyben az általánosan elismert cél az életöröm és a kényelem maximalizálása.  Minthogy az utódok felnevelése fáradsággal és költséggel jár, a legügyesebbek megtalálják azt az utat, hogy ettől a tehertől mentesüljenek, miközben a kevésbé okos egyedek ott maradnak kitéve magukat ennek a tehertételnek. Ebben az esetben viszont éppen a szokásos értelemben legkevésbé ügyesek élnének tovább utódaikban. „Fit” itt ténylegesen csak annyit jelent: szaporodásra alkalmas – még akkor is, ha hiányzik belőle valami, amit egyébként „ügyességnek” tekintünk.

Valamely faj annál jobban alkalmazkodik, minél több lehetőséget kipróbálhat, úgyszólván szelekcióra felkínálhat. Erre szolgál a magas mutációs arány, amely persze mindennek ellenére csak annyira lehet alacsony, hogy elegendő bevált módon szaporodásra képes egyed maradhasson meg. Itt van az egyed halálának is a helye, szelekciós előnye.[4] Egy halhatatlan egyed nem változtathatja meg öröklött adottságait. Utódok nélkül az evolúció lehetetlen lenne. Amennyiben pedig valamely halhatatlan egyednek utódai lennének, hosszabb távon elvenné előlük a helyet. Vagyis a gyors nemzedékváltás, amelynek során az idősebb nemzedékek eltűnnek, szelekciós előnyt nyújthat: az általam annyira fájdalmasnak vélt pusztulásom az evolúciós feltétele annak, hogy egyáltalán létezhettem. Persze túlságosan gyors a nemzedékváltás sem lehet. Az egyednek kell arra idejének lennie, hogy elérje saját formáját, vagyis kialakuljon, és – amennyiben biológiailag „előre így van meghatározva” – tanulás révén felnőjön, utódokat hozzon világra és neveljen föl. Sőt bizonyos társadalomban a szaporodással nem foglalkozó egyedek jelenléte szelekciós előnyöket kínálhat más társadalmakkal szemben – az „életkor tapasztalata” révén.

Ez az utolsó megjegyzés szemlélteti azt is, hogy az élet azon tulajdonságainak is lehet evolúciós értelme, amelyeket fogyatékosságnak tekintünk. Az élet csodálatraméltó célszerűsége önmagában nem feltétlenül olyan célokra irányul, amelyek számunkra pozitívnak tűnnek. Az élőlények evolúciójában a tulajdonságok fejlesztésének egyedüli hajtóereje a faj elterjedéséhez való hozzájárulásuk.

Az evolúcióelmélet érvelési struktúrája rendkívül általános. Azt állítja, hogy a „magasabbra törő fejlődés” [„Höherentwicklung”] teljesen önmagától megy végbe, ha már egyszer a reprodukció jelen van a világban. Ha aztán a genomban kis változások keletkeznek – teljesen mindegy, hogyan –, akkor az élőlények semmi mást nem tehetnek, mint hogy „magasabbra, följebb” [„höher”] fejlődjenek.

1.3. Tautológia

Az evolúciónak ezt a különlegességét persze alkalmanként problémának tekintették. Ugyanis a szokásos értelemben vett okok az evolúció esetén nem döntőek (jóllehet természetesen minden egyes folyamat egyenként elvileg okaira vezethető vissza).[5] Tudományelméletileg ez úgy fogalmazható, hogy az evolúcióelmélet semmiféle Hempel-Oppenheim-séma értelmében vett magyarázatot sem szolgáltat. Ez a séma ugyanis azt mondja, hogy egy természettudományos magyarázat felépítése normál esetben a következő: megadható egy általános törvény, amelyhez a szóban forgó esetben megtalálhatóak azok a kezdeti és peremfeltételek úgy, hogy a magyarázatra szoruló jelenség ennek a kettőnek a kombinációjából logikai úton következik.

A szokásos példa erre: magyarázd meg, miért forr itt ez a víz! – Normális feltételek esetén a víz forr, ha 100 oC-ra felmelegítik: ez az általános törvény. Ez a víz a főzőlapon áll, amely azt 100 oC-ra hevítette, és most normális feltételek uralkodnak: ezek a kezdeti és peremfeltételek. Ebből a kettőből logikusan következik, hogy a víz forr. – Ilyen tehát a tudományelméletileg ortodox magyarázat. Az evolúcióelmélet ellenben semmiféle ilyen magyarázattal sem szolgál, minthogy abban még csak természettörvény sincs a szokványos értelemben. Az evolúcióelmélet sokkal általánosabb, mint bármely speciális természettörvény.

Karl Popper erre azt mondta, hogy az evolúcióelmélet struktúrája „majdnem tautologikus”: Elve a survival of the fittest, a legjobban alkalmazkodott fennmaradása. A „survival” itt nem csak az egyes egyed túlélését jelenti – mert ha nincs utóda, akkor semmivel sem járul hozzá a faj elterjedéséhez. A „survival” sokkal inkább a sok utód létrehozását jelenti. A szóban forgó „fitness” az egyedek tulajdonságai és a környezet közötti rendkívül komplex összefüggés. Biológusok általában (durván fogalmazva) valamely típus „fitness”-ét utódainak számával mérik. Ha ezeket a magyarázatokat a „survival of the fittest”-be behelyettesítjük, akkor ez adódik: „A legtöbb utóddal rendelkező típusnak van a legtöbb utóda”. Ez valóban tautologikus forma!

Ennek a tautologikus formának a szerkezete azonban a következő: éppenséggel előfordulhat, hogy a fajok keletkezésének a szokásos értelemben létezik valamilyen oka, pl. nagyon speciális természeti erők vagy intelligens Teremtő. Aki ilyen okot fel tudna mutatni, az biztosan csak ezzel győzhetett volna a darwinizmussal szemben. Darwin nagy felfedezése éppen az volt, hogy a fajok keletkezése és célszerűsége akkor is érthető, ha ehhez semmiféle speciális okot sem tételezünk fel; mert – ismétlem – az építési terv, amely a legtöbb utódhoz vezet, az vezet a legtöbb utódhoz. Ha valamely egyednél – bármilyen módon – olyan tulajdonság jön létre, amely számára másoknál több utód létrehozását teszi lehetővé, akkor ennek az egyednek több ilyen tulajdonságú utódja lesz, azaz ez a tulajdonság terjed el a gen-pool-ban. Ezzel persze a gen-pool kissé célszerűbbé vált, legalábbis azon egyedüli cél tekintetében, hogy több utódot hozzon létre. Ez úgyszólván magától történik, mindenesetre bármely különleges ok feltételezése nélkül, ha valamilyen mechanizmus létezik, amely megengedi, hogy az egyszer már meglévő tulajdonságokat az egyik nemzedék a másiknak továbbadja, mégpedig lényegileg változatlanul – még ha nem is egészen szigorúan változatlanul. Ha egyszer a világban ebben az értelemben már „feltalálták” a reprodukciót, akkor semmi más nem marad hátra, minthogy végül is az célszerű fajokat hozzon létre.

A darwinista érvelésnek az az előnye, hogy – speciális mechanizmus megadását leszámítva – nem cáfolható. Ezért azt is mondhatjuk, hogy tautologikus. Egy érv lehet hamis: ha pedig tautologikus, akkor nem lehet egyúttal hamis is, mert a tautológia azt jelenti, hogy a részleteiben lévő bármely tartalomtól függetlenül egyedül logikai formájából adódóan már igaz. Úgy tűnik, hogy Darwin érvénél egyfajta tautológiával van dolgunk – Popper ezért ezt „majdnem tautologikus”-nak nevezte. Minden olyan kísérletet elhibázottnak tartok, amely ezzel a tautológia-jelleggel szemben kíván érvelni. A darwini argumentum éppen ezen szerkezete miatt meggyőző, ily módon megmagyarázza az organizmusok célszerűségét: ha a mai organizmusok nem rendelkeznének ezekkel az általunk célszerűnek leírt tulajdonságokkal, akkor mára már nem léteznének – többet pedig a darwini érv nem mond.

2. Véletlen

Az evolúció előre jelezhetetlensége és ugyanakkori kreativitása a variáció véletlenszerűségével függ össze. Természettudományos értelemben valamely esemény véletlenszerűsége (csak események esetén beszélünk véletlenszerűségről!) azt jelenti, hogy arra az éppen tárgyalt elmélet keretében nincs magyarázat. Ha pl. egy termodinamikai rendszert tekintek, akkor a termodinamikai mennyiségek ingadozásai, pl. a nyomásé „véletlenszerű”. Ha ugyanazt a rendszert mechanikai szempontból tekintem, akkor (elvben) minden egyes változásnak megadhatom a (mechanikai) okát, általában a molekulák közötti ütközést. Ebben a szemléletben már nincs semmiféle véletlen.

Az evolúció tényezőjeként használt variáció (ill. mutáció) „véletlenszerűségénél” ennek megfelelően gondosan különbséget kell tenni: a mutáció folyamata természettudományosan meglehetősen teljesen leírható lehet. Ilyen módon ismerjük a DNS mutációit kiváltó röntgensugaraknak, a kozmikus sugárzásnak vagy meghatározott anyagoknak a hatását. Az evolúcióelmélet értelmében mégis ezek a folyamatok „véletlenszerűek”, mivel függetlenek attól, hogy milyen hatásuk van organizmusuk esetleges életképességére. Ez a szintetikus elmélet ún. „központi dogmája”. Azt állítja, hogy az öröklődési mechanizmus hatása csakis egy irányban haladhat: a genotípuson létrejött változások egyértelműen meghatározott változásokat hoznak létre a fenotípusban, ugyanakkor a fenotípus vagy a környezet változásai semmiféle hozzárendelt változásokat sem hoznak létre a genotípusban. Ennek az egyoldalúságnak a fő oka az, hogy a DNS-ben a proteinek képzésére vonatkozó „receptek” egyfajta „kódban” vannak rejtjelezve, amely kódnak az eredményekhez való hozzárendelése csak történeti függőséget mutat, technikailag nézve azonban éppenséggel egészen másként is lehetne. Ez megdöbbentő hasonlóságot mutat a történetileg kifejlődött konvenciókkal, amelyeknek megfelelően a nyelvi jelek a valósághoz hozzá lettek rendelve. – Amikor tehát az evolúcióelmélet a mutációk véletlenszerűségéről beszél, akkor semmi másról nincs szó mint erről.

A következőkben a véletlenszerűséggel kapcsolatosan rátérünk néhány érvre. Az egyik érv azzal az állítással szemben, mi szerint az élet és végső soron az ember is úgy keletkezett, ahogyan evolúcióelmélet állítja, az organizmusok rendkívüli összetettségére hivatkozik: az, hogy a szervetlen atomok és molekulák véletlenül úgy egymásra találjanak, hogy abból ember keletkezzék, annyira valószínűtlen, hogy gyakorlatilag kizártnak kellene tekintenünk.[6]

Ennek nehéz ellentmondani. Valóban gyakorlatilag kizárt, még ha az ősrobbantástól eltelt sok milliárd évet vesszük is tekintetbe, hogy valaha is olyasvalami, mint egy ember vagy akár csak egy primitív organizmus is a megfelelő alapanyagok „véletlenszerű” összetalálkozása révén létrejöjjön. Az evolúcióelmélet azonban semmi ehhez hasonlót sem állít. Az evolúcióelmélet sokkal inkább az élet keletkezésének olyan képét rajzolja meg sok nagyon apró lépésben egészen az emberig, amelyek során a „véletlen” mindig is a fentebb megadott értelemben játszik szerepet. A döntő ennek során, hogy ezen kicsi lépések mindegyike olyan véletlentől függ, amely egyáltalán nem lehetetlen, hanem egészen jelentős valószínűséggel rendelkezik úgy, hogy az egész út is jelentős valószínűségre tesz szert.

A valószínűségi becslésekről folytatott ilyen vitáknál könnyen elvész az az egyszerű felismerés, miszerint nagyon kicsi valószínűségek elsősorban akkor jönnek létre, ha különböző eseményeknek egymástól függetlenül kell egyszerre bekövetkezniük. De ha az eseményeknek immár nem egymástól függetlenül kell bekövetkezniük, akkor más valószínűségi becslések érvényesek, nem az egyszerű szorzási szabály. Tekintsünk erre egy egyszerű példát:

Annak valószínűsége, hogy három dobókockával egyszerre dobva mindhárom hatost mutat 1:216. Vagyis nagyon sokszor kell ahhoz dobni, hogy a három hatos eredményben biztosak lehessünk: csak 600 dobás után lesz annak a valószínűsége, hogy legalább egyszer három hatost sikerült dobni, kb. 94 %. – Közelítsünk azonban lépésenként a célhoz úgy, hogy – miként az evolúció esetén – az egyszer már elért eredményt rögzítjük, vagyis azt a kockát, amely hatost mutat, ott hagyjuk, és csak a másikakkal dobunk tovább! Ekkor már 10 dobás után a valószínűség 94 % arra, hogy a három kocka hatost mutat. Ebben az eljárásban tehát sokkal gyorsabban haladhatunk, amint azt számolás nélkül is könnyen beláthatjuk.

Nézzünk egy realisztikusabb példát az atomerőművek világából. Ez a biztonsági szakértők között nagy feltűnést keltett, és az atomenergia ellenzői figyelmeztetésként szívesen hivatkoznak rá:

 A GAU („Grösster anzunehmender Unfall”), magyarul LEB (a „legnagyobb elfogadható baleset”) valószínűségét úgy számítják, hogy a biztonsági rendszerek független működését tételezik fel (mindenesetre mindaddig, amíg az egyes összetevők meghibásodása között valamilyen lehetséges kölcsönhatást nem fedeznek fel). Ez azt jelenti, hogy az egyes összetevők meghibásodásának meglehetősen kicsiny valószínűségeit összeszorozzák egymással, így aztán nagyon hamar szélsőségesen alacsony valószínűségeket kapnak. Vegyünk pl. két olyan egymástól független biztosítékot, amelyek meghibásodási valószínűsége egyenként évente 1:10.000. Annak a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül mindkettő ugyanazon a napon hibásodik meg, kb. 1:30 milliárdhoz, vagyis gyakorlatilag kizárható. Ez azon feltétel mellett érvényes, hogy az egyik rendszer meghibásodása semmiféle hatást sem gyakorol a másik működésére. Hogy milyen mértékben gondoltak a tervezés során az ilyen kölcsönhatásokra, az mindenesetre ugyanúgy függ a biztonsági műszaki szakemberek fantáziájától, mint a bátorságuktól, hogy abszurd kombinációkkal népszerűtlenné váljanak.

Az alábbi tudósítás olyan reaktorbalesetről számol be, amelyet a biztonsági előzetes megfontolások során senki sem sejthetett:

Egy kisebb meghibásodás a reaktorban beindította a sprinkler berendezést.[7] Miután sehol semmi sem égett, a biztonsági őrök egy idő elteltével nyugodtan elzárták a berendezést. Mindenesetre a sprinkler berendezés által a terveknek megfelelően szétszórt nedvesség rövidzárlatot okozott, amely megbénította a normális áramellátást – magától értetődő módon a szükségáramellátás ettől függetlenül továbbra is működött. A rövidzárlat megkereséséhez azonban ez a szükségvilágítás nem volt elégséges. Így a biztonsági őrök a rövidzárlat helyét a kábelaknában gyertya segítségével keresték. Ez a gyertya tüzet okozott a kábelaknában, amely – mivel a sprinkler berendezés ki volt kapcsolva – akadálytalanul terjedhetett tovább, és még a szükségáramellátást is megbénította. Ilyen módon előre nem látható kölcsönhatások következtében mind a normális áramellátás, mind a szükségáramellátás, mind pedig a sprinkler berendezés kiesett – az előzetes számítások alapján ez gyakorlatilag kizárt eset. Hogy a LEB mégsem következett be, más szerencsés körülményeknek köszönhető, amelyek azonban részleteikben nem ismeretesek számomra.

Hogy a biztonsági berendezések egymástól függetlenül csődöt mondtak, tényleg rendkívül valószínűtlen, és hogy az egyes összetevők leállása a leírt módon egymással összekapcsolódnék (a biztonsági őrök minden bizonnyal szabályellenes magatartása révén), azt senki sem láthatta előre – de éppen ez az előreláthatatlan összefüggés tette az egész valószínűségszámítást érvénytelenné.

Ezt az anekdotát annak a ténynek a szemléltetéséül mondtam el, hogy olyan esemény, amelyet független részokok figyelembevételével gyakorlatilag lehetetlennek kell tartanunk, mégis egészen tisztességes valószínűséget kaphat számításunkban, ha valakinek eszébe jut az a megvalósuláshoz vezető út, amelynek során a részokok immár nem függetlenek.

Ugyanezt a hatást láthatjuk az evolúció esetén is. A mai összetett organizmusoknak az egyszerűbb elődökből való kifejlődésére vonatkozóan az őslénytan (paleontológia) sok területen részletes utakat ad meg, amelyek az egyes lépésekre vonatkozóan nagy valószínűségűek. Annak a valószínűsége, hogy az ember habokban született Afroditéként „spontán” kiemelkedik az őstengerből, rendkívül kicsi. Ebben az evolúcióelmélet elvetőinek biztosan igazuk van. De ilyesmit az evolúcióelmélet egyáltalán nem is állít.

Az egyes, biológusok által megadott lépések valószínűsége az élet történetében ezzel szemben meglehetősen jelentős mértékű. Biztos, hogy ennek a fejlődésnek sok részletét (még) nem ismerjük. De mindazokban az esetekben, amelyekben a folyamatokat közelebbről sikerült megvizsgálni, megmutatkozott egy út, hogyan is mehettek ezek vége meglehetősen kézzelfogható valószínűséggel. Semmiféle természettudományosan meggyőző kétség nincs arra vonatkozóan, hogy az élet fejlődése legalább is elvben úgy zajlott, ahogyan az evolúcióelmélet leírja.

Az evolúcióelmélet megmagyarázza a célszerűséget anélkül, hogy egy célt kitűző instanciát kellene feltételezni. Magyarázatát éppenséggel annak az állításaként is felfoghatjuk, hogy semmiféle speciális mechanizmusra sincs szükség az organizmusok célszerűségének a megmagyarázására. Ha ma valaki azzal jönne, hogy az organizmusok célszerűségét valamilyen célt kitűző instancia tevékenységeiből vagy pl. a szerzett tulajdonságok öröklődésének valamilyen mechanizmusával magyarázná, akkor ez a darwinista magyarázatot annyiban tenné fölöslegessé, amennyiben ez a másik magyarázat érvényes lenne. Eddig azonban az ilyen magyarázatok nem túlságosan messzire jutottak. Ezzel a kérdés természettudományos oldala ezen az elvi síkon világos.

3. Az emberi lét véletlenszerűsége

Most pedig következzék a dolog másik oldala. XVI. Benedek pápa pl. témánkkal kapcsolatosan az alábbiakat mondja: „Nem az evolúció véletlen és értelmetlen termékei vagyunk. Közülünk mindenki az Isten elgondolásának a gyümölcse. Minden egyes ember (Istentől) akart, minden egyes ember (Isten által) szeretett, minden egyes emberre szükség van.”

Az ízig-vérig biológus ezt a kijelentés biztosan felvilágosulatlannak és babonásnak tartaná, és elvetné. Holott korántsem ilyen egyszerű a dolog! Emlékezzünk csak rá, mennyire nehéz a tudományközi kutatási tervekben elérni, hogy természettudományokkal és szellemtudományokkal foglalkozó kutatók megértsék egymást. Az olyan „forró” témák esetén, mint amilyen az élet eredete és értelme, sem várható el, hogy egyszerűbben történjék.

Itt mindenekelőtt a „véletlen” szócskáról van szó, amely a félreértések forrása. Benedek pápa az „értelmetlen” kifejezéssel állítja párhuzamba. Ennek a szóhasználatnak megvan a maga hagyománya, amelynek egészen más gyökerei vannak, mint a fentebb leírt, természettudományos „véletlen” használatának. A teológiai kijelentések használata a latin contingentia „véletlenszerűségként” történő fordításához kapcsolódik, nem pedig a latin accidenshez, miként a természettudományban. Ebben az értelemben nem csak események lehetnek véletlenszerűek, hanem minden, ami „csak úgy megesik” (contingit), aminek semmiféle értelmes összefüggése, semmiféle értelmes helye a világban nincs. Ennek megfelelően ez a véletlenszerűség egyúttal az értelmetlenség bizonyítékául is szolgál. Az emberi lét véletlenszerűsége tehát egyfajta értelmetlenséget is kellene, hogy jelentsen.

Innen tekintve a fentebbi idézetben a „minden egyes ember akart” megállapítással való szembeállítás érthető: senki sem fogadhatja el, hogy élete teljesen közömbös. Az ember valójában csak úgy élhet, ha életében valamilyen értelmet láthat. Az evolúció egyik összetevőjének természettudományos leírása a teológusok fülében és mindazokéban, akik a szellemtudományi hagyományban vannak otthon, ingerlő szó lett, olyan fogalom, amely látszólag elvitatja az emberi lét értelmét.

Ebben a félreértelmezésben persze a természettudományos irányú szerzők is vétkesek, főként a biológiai Nobel-díjas[8] Jacques Monod, aki „Véletlen és szükségszerűség” c. bestsellerében az ember keletkezésének valószínűtlenségét hangsúlyozza, és ennek megfelelően nekünk, embereknek, akik magunkat a teremtés közepének és koronájának tekintjük, egészen más helyet jelöl ki: nevezetesen mi vagyunk „az univerzum peremén kódorgó cigányok”. Monod érvelésében két félreértés ismerhető fel:

1. Azt a megállapítást, hogy az ember keletkezése rendkívül kevéssé valószínű, már föntebb tárgyaltuk. Mindenesetre – Monod becsületére legyen mondva – ismételten különbséget kell tenni: az általánosan leírt fejlődésnek, avagy a nemek kialakulásának, a szárazföldön való mozgás létrejöttének, az agy differenciálódásának a valószínűsége nem volt kicsi. Annak a valószínűsége, hogy pontosan az keletkezzék, ami valóban keletkezett, ezzel szemben ténylegesen rendkívül kicsi. Ez egyszerűen azon múlik, hogy nagyon sok lehetőség áll fenn.

Hadd világítsuk meg ezt egy belátható példával. Tekintsünk egy 10.000 dobásból álló dobássorozatot, amelyet közönséges kockával hajtunk végre. Nagyon valószínű, hogy ennek mintegy a felében (mondjuk 49% és 51% között) páratlan számot kapunk. Tekintsük a dobott számoknak valamely konkrét sorozatát, pl. 153465526331…! Annak a valószínűsége, hogy a dobott számoknak pontosan ez a sorozata jön létre, rendkívül kicsi, ugyanis 610.000 különböző lehetőség van egy ilyen sorozatra, s ezek mindegyike ugyanannyira valószínű. Az azonban biztos volt, hogy e sorozatok egyike bekövetkezik. Most éppen ez lett belőle.

Az evolúció példájára átvíve ez azt jelentené: az, hogy egyáltalában értelmes lények bolygónkon megjelennek, egyáltalán nem volt nagyon valószínűtlen (ha a helyes közbülső fokozatokat tekintetbe vesszük); az azonban, hogy pontosan olyan ember jön létre, mint én, rendkívül valószínűtlen – egyszerűen azért, mert rengeteg lehetőség létezik arra vonatkozóan, hogy hozzám valamelyest hasonló értelmes lény jöjjön létre.

2. Számunkra azonban Monod sokkal nyilvánvalóbb hibája, hogy valószínűségi megfontolásaiból következtetéseket von le az élet értelmére vonatkozóan. Teljesen mindegy, hogy mennyire valószínű vagy valószínűtlen lehetett mindig az, hogy ember keletkezzék: ebből még egyáltalán nem következik semmi sem arra vonatkozóan, hogy mennyire van értelme az így létrejött életnek. Az a kérdés, hogy az emberi élet általában, vagy hogy az én életem értelmes-e, egészen más összefüggésbe állítandó, mint a biológiai evolúcióelmélet. Ha erre gondolok, az egyházi emberek panaszai érthetővé válnak abban a tekintetben, hogy a természettudósok áthágják illetékességi körüket, amikor ilyesfajta következtetéseket vonnak le a természettudományos eredményekből.

Teljes joggal bírálja Schönborn bíboros az evolúcióelmélethez kapcsolódó katekézisében Peter Atkins egyik 1992-es kijelentését: „Az emberiségnek el kellene fogadnia, hogy a tudomány megszüntette a kozmosz értelmében és céljában való hit jogosultságát, és hogy a célba vetett hit túlélését csakis az érzelemnek köszönheti.” Igaz, a természettudományos megfontolásokban a kozmosz céljának semmi helye sincs. De az „értelembe vetett hit”? – Ez éppoly kevéssé természettudományos téma. A hit tehát természettudományosan nem is cáfolható.

Másrészt meg kell hagyni, hogy Schönborn bíboros is – enyhén szólva – félreérthetően fejezte ki magát, amikor New York Times-beli hírhedt cikkében az alábbiakat írta:

„Az evolúció (valamennyi élőlény) közös leszármazása értelmében lehet igaz, de az evolúció neodarwinista értelemben, a véletlenszerű változások és a természetes kiválasztódás céltalan, nem tervezett folyamataként nem. Minden egyes gondolkodási rendszer, amely tagadja a biológiában valamely tervnek a lenyűgöző evidenciáját, és megkísérli azt elvitatva megmagyarázni, ideológia és nem tudomány.”[9]

Természettudományos szempontból egy ilyesfajta állítás egyszerűen nem jogos. Másrészt ő maga is hangsúlyozza, hogy nem akar beleszólni a biológusok tudományába, miként a fenti idézetben is kritikája éppenséggel az, hogy valamely terv tagadása ideológia és nem tudomány. Nyilvánvaló tehát, hogy megfogalmazása nem biológiai állításra vonatkozik, hanem valami másra. Minthogy azonban a „a neodarwinista értelemben vett evolúció”-ról állítja, hogy nem igaz, igazából nem tudom, hogy valójában mire gondol.

Mondjuk el még egyszer az evolúció és a teremtés hagyományos fogalmaival: az evolúcióelmélet az élet történetét és a hajtóerőket írja le természettudományos értelemben objektíven, tehát elvileg bárki által felülvizsgálható módon, függetlenül a személyes érdeklődéstől, szituációktól és hasonlóktól. A view from nowhere-t[10] adja meg, azt a leírást, amely mindenki számára ugyanúgy érvényes, vagyis mindegy. Ezzel szemben a teremtés arról beszél az életben, ami rám vonatkozik, ahol engem senki sem helyettesíthet, ahol azt kérdezem, hogyan kell élnem, s hogy miért kell és miért szabad élnem. Az összeütközések elkerülhetetlenek – és gyümölcsöző vitához is vezethetnek –, ha az egyik nézet olyan szavakban íródik le, amelyeket aztán a másik nézet kifejezéseként is érthetünk – és amelyek aztán többnyire hamisat állítanak.

Tehát két igazság? – Nem! Minden állítás – legyen az biológiai vagy teremtésteológiai – lehet igaz és aztán általában is igaz – nem csak a természettudósok vagy csak a hívő keresztények számára. Ehhez azonban a kijelentéseket a helyes kontextusban kell érteni. E téren éppen a teológusoknak kellene – és épp a „Sitz im Leben” kérdése tekintetében – nagy megértést tanúsítaniuk. (Balogh Vilmos Szilárd fordítása)



[1] Idézet: Remane, a. – Stroch, V. – Welsch, U. [1973].

[2] „(Egy) ember embert nemz” – Bonitz, H. [1870], 59, (8. sz.) 15 helyet sorol fel erre Arisztotelésznél.

[3] Vö. Eigen, M. – Winkler, R., 1975.

[4] Vö. Von Weizsäcker, C. F., 1977. ; „A halál küszöb, Gondolatok a halálprobléma vallási és teológiai szemléletéről” Mérleg, 13 (1977) 320–338.

[5] Ernst Mayr „proximate” okokról beszél, szemben az evolúció eredményeivel, amelyek „okait” „ultimate”-nek nevezi.

[6] Pl. Monod, J., 1970. Vö. Boór J.: „Az ember a természet véletlen terméke? – Vita Jacques Monod: »A véletlen és a szükségszerűség« című könyvéről”, Mérleg, 8 (1972) 144–167. (Ford.)

[7] A sprinkler berendezés beépített, önműködő, vízzel oltó zuhanyberendezés, melyet egyúttal tűzjelzőnek is használnak. A védett területen csőhálózatot építenek ki, amelyen szórófejek vannak. A szórófejek készenléti állapotban zártak, de hőre azonnal reagálnak. A vezetékrendszert nyomás alatt tartják. Tűz esetén a fejlődő hő kioldja a záróelemet és megnyílik a szelep. A nyomásesés riasztást ad.  (Ford.)

[8] A szerző itt nyilván az orvosi és fiziológiai Nobel-díjra gondol, amelyet Monod 1965-ben kapott meg. (Ford.)

[9] Vö. Schönborn, C., 2005. Vö. George Coyne SJ: „Az esélyteremtő Isten”, Mérleg, 41 (2005) 311–316.  (Ford.)

[10] Vö. Nagel, T., 1986.

IRODALOM

BONITZ, H., 1870: Index Aristotelicus, Berlin.

EIGEN, M. – WINKLER, R., 1975: Das Spiel, München – Zürich (magyarul: Eigen, M. – Winkler, R.: A játék, Budapest, Gondolat, 1981).

MONOD, J., 1970: Le hasard et la nécessité, Paris (németül: Zufall und Notwendigkeit, München, 1971).

NAGEL, T., 1986: The View from Nowhere, Oxford, 1986.

REMANE, A. – STROCH, V. – WELSCH, U., 1973: „Systematische Zoologie, Stämme des Tierreichs”, The Quarterly Review of Biology, Vol. 52, No. 3 (Sep., 1977), 307.

SCHÖNBORN, C., 2005: „Finding Design in Nature”, The New York Times, 2005. július 7.

VON WEIZSÄCKER, C. F., 1977: Der Garten des Menschlichen, München.

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: