Tanulmány

„Az Abszolútum élő és éltető Szó; emberi szavainkat strukturálja, és ezek csak akkor gyümölcsözők, ha tiszteletben tartják minden igazi nyelv alapszabályait; halált hoznak, amint semmibe veszik a hiteles emberi kapcsolatokat, ha elárulják az emberek közötti bizalmat, amely éppen a szóba vetett bizalomra épül.”

VESZÉLYBEN A DEMOKRÁCIA: A POSZT-IGAZSÁG

PAUL VALADIER SJ


Címke: , , ,

Új jelszóról van-e szó, átmeneti divatról, provokatív hatásvadászatról, amelynek nincs igazi jelentősége, vagy új korszakról, mint ahogy egyesek állítják: előzmények nélküli korszakba léptünk, a poszt-igazság korába?

Mielőtt még megrémülnénk attól, ami talán csak játék a szavakkal (hiszen jól tudjuk, hogy a provokáció elengedhetetlen ahhoz, hogy a média világában beszéljenek rólunk), nem árt, ha tisztázzuk, hogy a társadalmi élet és a politika ritkán volt jóban az igazsággal, és a Történelemből látjuk, milyen gyakori az igazság pontatlan megközelítése, a megalkuvás, a hazug propaganda és a tömegbutítás. Olyannyira, hogy akár azt is állíthatnánk, e visszás jelenségek hozzátartoznak a politikai élethez. Már Pascal is ostorozta ezeket az „intézményi értékeket”, amelyek hamis fényükkel elvakítják, és a hatalom önkényes intézkedései és hamis dicsősége előtti behódolásra bírják a népet. A „Napkirály” elvarázsolja a népet, hogy elfedje az Udvar szégyenletes tetteit.

 


Forrás: „ÉTVDES” (14, rue d’Assas, F-75006 Paris), 2017. május, 5563. o. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző 1933-ban született a franciaországi Saint-Étienne-ben. Miután belépett a Jézustársaságba, Lyon-Fourvière-ben és Párizsban végezte a rendben előírt filozófiai és teológiai tanulmányokat. 1970-ben Párizsban a Centre Sèvres jezsuita egyetemen az erkölcstan és a politikai filozófia professzora lett, ahol emeritálásáig különböző tisztségeket töltött be. 1974-ben Párizsban Paul Ricœur irányítása alatt állami filozófiai doktorátust szerzett „Nietzsche és a kereszténység kritikája” című dolgozatával. 1979-től 1989-ig a párizsi Politikai Tudományok Intézetében (Sciences Po) tanított. 1990-ben tanár lett a Lyoni Katolikus Egyetemen, ahol 1993-ban teológiából is doktorált. Hosszú ideig szerkesztette az „Archives de Philosophie” és az „Études” című folyóiratokat. Friedrich Nietzsche szakértőjeként ismerték, amiről számos műve tanúskodik. Frissen jelent meg „Lueurs dans l’histoire” (Párizs, Salvator, 2017)” c. könyve. Folyóiratunkban többek között közöltük „Új totemizmus: a szociobiológia”(83/2), „Erkölcs kivételek nélkül?” (94/2), „Demokráciát a római katolikus egyházban?”(98/2) és „Értékalapú erkölcs” (99/4) c. tanulmányait.


 

Mivel azonban a szavak értelmesek vagy értelmetlenek, mivel a népek életében konkrét gyakorlatokat alakítanak ki, fontos megvizsgálnunk ennek az állítólagosan „új” „korszaknak” a tartalmát és esetleges következményeit, amelybe beléptünk, és amely a szószólói szerint kétségtelenül visszafordíthatatlan. Ha csupán jelszóról lenne szó, már ez a tény is minden bizonnyal rámutat arra, hogy demokráciáinkat veszély fenyegeti.

 

Semmi új a nap alatt?

 

Első látásra úgy tűnik, az igazság tagadása azt jelenti, hogy nem úgy mondjuk el a dolgokat, ahogy vannak, vagy igyekszünk manipulálni, esetleg minden valószínűséget nélkülöző állításokból és információkból összetákolni a valóságot. Ez a jelenség igen gyakori. Példaként említhetjük, hogy a francia Algéria idején a Köztársaság csak „rendfenntartásról” beszélt, és nem az ellenséggel vívott háborúnak nevezte azt, ami emberéletekbe és rengeteg pénzébe került. Mitterand kétszer hét éven át tartó elnöksége alatt arra kényszerítette orvosát, nyilatkozza azt, hogy teljesen egészséges, noha rákbeteg volt; holott korábban ünnepélyesen ígérte, hogy rendszeresen szavahihető orvosi jelentéseket publikál. Ezt az állami hazugságot politikus barátai vadul tagadták, tulajdonképpen Mitterand élete végéig. Ifj. Bush elnök tömegpusztító fegyverek felhalmozásával indokolta iraki katonai beavatkozását, bár ezeket azóta sem találták meg. És mit mondjunk Donald Trumpról, akinek érintkezési és kormányzati stílusát – úgy tűnik – jóformán csak a hazudozás és a durva kijelentések jellemzik? Mindezek az aktuális példák ugyan nem helyezhetők ugyanarra a szintre, de jól szemléltetik a tények hanyag és méltatlan kezelését, valamint a közvélemény megvetését.

A legnyomasztóbb tény mégis az, hogy hazudni kifizetődő. A Brexitről szóló népszavazás győzelme nagyrészt annak a következménye, hogy Nigel Farage és a jelenlegi külügyminiszter, Boris Johnson hamis számokat és rágalmazó vádakat terjesztett az Európai Unió ellen. Sőt, miután megnyerték a népszavazást, cinikusan be is vallották, hogy tudatosan félrevezették népüket!

Donald Trump győzelme pedig nemcsak a választási rendszer ama furcsaságának tudható be, hogy az eltekint az egyik alapvető demokratikus elvtől, miszerint minden egyes ember szava egy szavazat; hanem közönséges és ellenfeleivel szemben pimasz kampányának is, amelyben az Egyesült Államokról szélsőségesen negatív képet festett, és bizonyítékok nélkül azt állította, hogy Obama elnök nem amerikai. Ebben a képben sok amerikai magára ismert, vagy úgy vélte, hogy magára ismer.

Arra kell gyanakodnunk, hogy mára ezek a praktikák a politikai „siker” garanciájává váltak, legalábbis rövid távon, hiszen messzebbre tekintve következményei igen súlyosak: a nyilvános szó leértékelődik, a politikai vezetők elvesztik jó hírnevüket, és a kimondott szó hitelességét és az ígéretek őszinteségét általános gyanakvás övezi.

E botrányos állítások ellen talán felhozhatnánk, hogy az „emberi ügyek” mindig is a látszat dolgai, színjátékok, amelyekben mindenkinek megvan a szerepe, és színlelni kell ahhoz, hogy hitelesnek látsszunk, ahogy a színész is annál hitelesebb, minél inkább beleéli magát szerepébe (a mizantróp, a fösvény, a Tartuffe szerepébe…), aki pedig valójában nem ő maga. Hiszen olvastuk Machiavellit, és tudjuk: elengedhetetlen, hogy ne titkoljuk magunk előtt a dolgok valós állását, ha nem akarunk naivak lenni. Vannak államtitkok, amelyeket a nyilvánosság elől el kell rejteni, ez a mai terrorizmussal terhelt időkben még nyilvánvalóbb; diszkrét megfigyelésekre, kétes eszközökkel szerzett információk államok közötti megosztására, súlyos döntések meghozatalára van szükség a nyilvánosság kizárásával (pl. egy hálózat felszámolása, drogkereskedők nyomon követése, sőt „semlegesítése”, a lakosság megfigyelése…). A teljes átláthatóság igen veszedelmes lenne, noha sokan szorgalmazzák: nem lehet mindent kiteregetni a nyilvánosság előtt; ez veszélyeztetné, sőt esetleg romokba döntené a magánéletet, amely oly lényeges az emberi társadalmakban és az igazi demokráciákban. A terrorizmus körülményei között ráadásul szabad utat adnánk az erőszaknak. Márpedig a közélet – főleg, ha fenyegetettségben él – kénytelen kizárni a nyilvánosságot tevékenysége egy részéről, amely így ismeretlen, bizonyos értelemben rejtett marad.

Sokan dicsérték azok bátorságát és kitartását, akik hangosan felemelték a szavukat az ellen, hogy egyes állami szervek elfogadhatatlan gyanúsítási és lehallgatási gyakorlatokkal éltek magán- és közéleti személyiségekkel szemben. Közben elfelejtjük, hogy ugyanezek a bátor leleplezők nem tagadták, ha súlyos titkok jutottak tudomásukra, azokból ki-kiszivárogtattak olyan információkat, melyek a közélet bizonyos szereplőinek ártottak vagy árthattak. A Hillary Clinton e-mailjei körüli botrányból kitűnik, hogy e mégoly nagyra becsült leleplezők sem állnak minden gyanú felett, amennyiben feljogosítva, sőt hivatva érzik magukat arra, hogy mások vélt vagy valós ocsmányságait nyilvánosságra hozzák. Biztonságban, külföldről (Oroszországban) súlyos zavarokat tudnak okozni hazájuk politikai életében. Valóban a kérlelhetetlen igazságérzet mozgatja őket?

Értjük persze mi is, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának határokat kell szabni: nem kell mindent feltárni, leleplezni, főleg akkor nem, ha az oknyomozó újságírók által követelt, igencsak megkérdőjelezhető jog arra szolgál, hogy olyan személyes adatok kerüljenek napvilágra, melyek egyáltalán nem tartoznak a közvéleményre. Ugyanígy nincs „vallásgyalázási jog”, amelynek alapján nevetségessé tehetnénk mások meggyőződését, vagy gúnyt űzhetnénk belőle. Éppen ellenkezőleg, a demokráciában a különböző hitek tiszteletben tartása a jogszerű, ami természetesen nem tiltja, hogy ezeket megalapozott és érvelő kritikával illessük. Az is elfogadhatatlan, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának ürügyén teret nyissunk a gyilkosságra való felbujtásnak, a rasszizmusnak, a gyűlöletnek, az antiszemitizmusnak vagy bizonyos társadalmi, illetve vallási csoportok megbélyegzésének. Akik lázadnak e szabadság korlátozásának eszméje ellen, valójában cinkosai az erőszaknak, amelyet engedékenységük így igazol. Hasonlóképpen, ha egy politikus megengedi magának, hogy a kínzás „hatékonyságára” hivatkozzék, ahogy ezt Donald Trump tette, felnyitja Pandora szelencéjét: előfordulhat, hogy az egyszerű rendőr felhatalmazva érezheti magát ilyen izmos praktikákra, mivel ilyesféle igazoló szavakat hall Elnökének szájából. Ebben az esetben az erkölcsi könnyelműség már a felelőtlenséget súrolja.

 

Ami újdonság

 

Elkerüljük ugyan a naivitást, ha elfogadjuk, hogy az „emberi ügyek” világát a látszatteremtés uralja, de ebből nem juthatunk arra a következtetésre, hogy immár az úgynevezett „poszt-igazság” érájába léptünk volna, ami tehát azt jelentené, hogy a „tényeket” eltorzíthatjuk, átrendezhetjük, vagy semmibe vehetjük, és hogy mindenekelőtt csak az számítana, hogy mennyire magabiztosan mondunk ki bármit. Noha a titkolózás mindig is a társadalmi és politikai élet mindennapi kenyere volt, jelenlegi helyzetünk zavarba ejtő újdonságokat is tartogat magában – mégpedig az igazsághoz való hozzáférést illetően. Több okból meg vagyunk győződve arról, hogy az igazság kicsúszik a kezünkből, sőt sokak szerint egyenesen elérhetetlenné válhat. Még az „egzakt” tudományok is csak relatív, ideiglenes és korlátozott érvényű következtetésekre jutnak, amelyeket újabb, mélyebb vagy pontosabb kutatások szükségképpen „meghaladnak” majd. Szinte felesleges is tovább növelni zavarunkat azzal, hogy a „gyanakvás mestereire” vagy a relativizmusra hivatkozunk, jóllehet ismerjük romboló hatásukat. Az igazság bizonytalan megközelítése nem néhány „posztmodern” ideológus agyszüleményeinek gyümölcse.

Minden bizonnyal az a leginkább megtévesztő, hogy beléptünk a virtuális (= a nem formálisan létező, de lehetőségeiben, hatásaiban és a képzeletben ahhoz hasonló, számítógépen leképezhető, szimulálható – Szerk.) korba, és ez mintha a való világ helyére lépne: a kommunikáció világa a legjobb példa lenne erre. Mi mást is tudhatnánk az iraki háborúról vagy a szudáni éhínségről, mint amit a médiák közvetítenek vagy közvetíteni akarnak, már ha egyáltalán a helyszínen vannak. Ha nincsenek ott, ezek az emberi drámák mintha meg se történnének, mert nem kerülnek napvilágra, nem számol be róluk senki; így a legnagyobb nyilvánosságot kapó erőszakosságok az emberek elnyomásában talán nem is a legradikálisabbak és legsúlyosabbak… Csak azon hatódunk meg, amin akarják, hogy meghatódjunk. De kik ezek az „ők”?

Bizonyos megfigyelők elméletet is gyártottak a virtuális kikerülhetetlenségéről, sőt azt állítják, hogy a „valóság” immár elillant, hiábavaló és lehetetlen az igazságra törekedni. A szociológus Jean Baudrillard azzal a példával támasztotta alá a „világ elvalótlanításának” elméletét, hogy szerinte az Öbölháború (Kuvait) meg sem történt, vagy a New York-i ikertornyok lerombolását is csak a televízió képernyőjén követhettük, nem a „valóságot” láttuk. Ma már láthatatlan ellenség ellen folynak a harcok a számítógépek képernyőin, és az egész világ csak számára készített „fantomképeket” ismer. A láthatatlan, de számítógéppel a távolból megcélzott és drónok alkalmazásával megölt ellenségek az ilyesféle tézist támasztanák alá. Nincsenek többé sem háborúk, sem hadüzenetek, csak diszkrét és színlelt leszámolások, anélkül hogy tudnánk, ki adja, és pontosan ki hajtja végre a parancsot, hol a határa az „ellenségek” likvidálásának, akik csak annyiban válnak valóságossá, amennyiben annak nevezzük őket. Ezekkel az elemzésekkel természetesen messze kanyarodtunk azoktól a tudatos hazugságoktól, amelyeket fentebb említettünk: inkább a dolgok oly mértékű elvalótlanodásának gondolatáról van szó, amikor a hazugság már értelmét veszti. Azt állíthatunk, amit csak akarunk, hiszen úgysem lehet sem ellenőrizni, sem igazolni az állításokat! Sőt, eszerint a valóság megszűnt, hiszen csak a virtuális közvetítés által létezne. A virtuális megölné a valóságot.

 

Veszély a demokráciákra

 

Ezeket a tendenciákat érdemes lenne közelebbről megvizsgálni, hogy ne essünk fölöslegesen pánikba, s leginkább azt az ideológiát kellene megkérdőjelezni, amely például Baudrillard-nál a valóság halálát jelenti: főképpen leleplezni, mennyire lenyűgözi őt a halál, valamint a valóságnak a gyengítése, vagy éppen kérdőre vonni az irreális dolgokhoz való vonzódását. E morbid rögeszméje ugyanis veszedelmesen elfeledteti vele, hogy az általa képzeletbelinek tartott háborúknak vagy merényleteknek valós áldozatai vannak. Elfelejti, vagy úgy tesz, mintha elfelejtené, hogy mindig létezik valami valóság, és annál inkább letaglózó, hogy ilyen elméletek elbagatellizálják, vagy figyelmen kívül hagyják a vak merényletekben gyáván megölt embereket, a katonákat, akiknek élete kettétört olyan háborúkban, amelyeket mi csak a képernyőről ismerünk, de azért azok valóságosan megtörténtek. Emberek halnak éhen, még akkor is, ha nem látjuk őket, s ez annál inkább kegyetlen valóság, minél inkább láthatatlan, ahogy ez a legmélyebb nyomorral általában történni szokott. Mindezeket a valóságosnál valóságosabb eseményeket az irreális világtól lenyűgözött szemlélet már meg sem látja. Ne váljunk tehát a „világ elvalótlanításának” engedelmes áldozataivá, még akkor se, ha a fantáziavilág vonzóbb, mint az effektíven létező világ a maga szigorú kötöttségeivel. Az elszabadult képzelet száguldásának mindig és mindenütt ára van: az egyetemi hallgató, akit az uralkodó ideológia meggyőzött arról, hogy „minden lehetséges”, előbb-utóbb keményen beveri a fejét a versenyvizsgák és megmérettetések falába, amelyek nem bocsátanak meg az álmodozónak vagy az élvhajhásznak. A politikusnak, aki közpénzeket manipulál és elsikkaszt, számítania kell arra, hogy előbb-utóbb fény derül üzelmeire, és karrierje összeomlik; a kiéhezett és felháborodott népek egy nap erőszakosan föllázadnak, vagy szélsőségesek bűvkörébe kerülnek; s meglepődve, de már későn látjuk majd egy olyan valóság előretörését, amelyre nem számítottunk. Igaz ugyan – ahogy ezt a fentiekben említettük –, hogy a hazugság „kifizetődik”, mégis súlyos károkat okoz az emberi kapcsolatokban. Ha nem is azonnal, de hosszú távon mindenképpen.

Az emberi kapcsolatok egyik elengedhetetlen összetevője ugyanis a bizalom, következésképpen nem lehet gúnyt űzni az igazság és az egyenesség kereséséből. Hogyan bízhatnánk meg valakiben, akiről azt gyanítjuk, hogy hazudik vagy elferdíti az igazságot?

Nehéz elképzelni, hogyan maradhat fenn a demokrácia vagy általában véve egy emberi közösség az intézményesített hazugságban vagy a virtuális világ dominanciájában. Hiszen – hangsúlyozzuk újra – a demokrácia nem csak igazgatási rendszer, nem is többé-kevésbé önkényesen hozott szabályoknak való engedelmesség: a demokráciának igazságra vagy legalább az igazság keresésére van szüksége. Milyen is pontosan gazdasági és pénzügyi helyzetünk? Eltekinthetünk-e nemzetközi kötelezettségeinktől vagy az adósságaink törlesztésétől? Íme, néhány kérdés a sok közül, amelyek feltételezik, hogy az igazságosságra, a szolidaritásra és a jólétre törekszünk, és ez érvényes az egyes államokra éppúgy, mint a magánszemélyekre.

A demokráciát súlyosabban veszélyezteti a hazug ember, mint az eljárások minden más szabálytalansága, mert a hazug ember a szó hitelét rontja, a csoportok és személyek közötti, szavak általi érintkezést rombolja. Megrendíti azt az alapvető bizalmat, amely minimális békét és biztonságot adhatna, hiszen ha nem bízhatunk a másik szavában, akkor a gyanakvás uralkodik, és megvalósul a Thomas Hobbes-i „természeti állapot”, amelyben mindenki fél a másiktól, és fenyegetettnek érzi magát létében. Ez tehát minden közös politikai élet halála.

E tekintetben sem kell naivnak lennünk. Minden bizalmi kapcsolatot próbára lehet és próbára is kell tenni, igazolni kell és vizsgálni a hatékonyságát. Nincs feltétlen biztosíték arra, hogy bizalmunkkal nem élnek vissza, sem a párkapcsolatok terén, sem semmilyen emberi intézményben. Ezért lényeges az igazságot keresni: valóban nem lehetünk biztosak abban, hogy megismerhetjük, de nem mondhatunk le legalább a kutatásáról. Sőt, azt is le kell szögeznünk, hogy soha nem ragadhatjuk meg teljesen, sem a politikában, sem az érzelmi kapcsolatokban, még a vallásban sem. Ezért inkább vágyni kell az igazságra, mint azt állítani, hogy birtokoljuk. Ez a vágy motiválja a kutatót a tudományban, ez kelti fel a szerelmes gyengéd figyelmességét a szeretett személy iránt, ez ösztönöz egy népet, hogy problémáira megoldást találjon, és ez indít az igazságosság és a béke keresésére. Ezért olyan aggasztó látni, mennyire terjed a jelszó, miszerint beléptünk volna a poszt-igazság korszakába, mert ez mintha azt sugallná, hogy az igazság csak az elmúlt idők tartozéka vagy metafizikai illúzió célja lenne. Ennek a szlogennek az a legfontosabb következménye, hogy elgyengít az igazság keresésében, vagyis teret ad a hazugságnak, a szavakkal való visszaéléseknek, a demagógia minden formájának, amelyről tudjuk, hogy a politikai élet csődje. Felidézhetnénk itt Platón radikális és állhatatos kritikáját a szofistáknak a szavakkal való játszadozásáról: gátlástalanul visszaéltek a nép hiszékenységével, hogy manipulálják szellemüket. Az ő aggodalmat keltő örököseik a mai populistáink. Hiszen a hazugság nemcsak semmibe veszi az igazságot, hanem az emberi kapcsolatok lényegét érinti: a másik szavába vetett bizalmat.

 

A veszély mintegy kísérleti igazolása

 

Még azt is kijelenthetjük, hogy kísérleti módon tapasztalhatjuk e demagógia kockázatait és azt az élhetetlen világot, amelyet a poszt-igazság érája nyitna meg: amikor már nem is tudnánk, mihez tartsuk magunkat a közbeszédet illetően. Miben is áll tulajdonképpen Donald Trump politikája? Mit akar igazából? Egyáltalán ki ő: szélhámos, hordószónok, államférfi? És ami a Brexitet illeti, mit akar pontosan az Egyesült Királyság: nagyobb megosztottságot teremteni az Európai Unióban, hasznot húzni az Európához fűződő viszonyából? A brit kormányzati kommunikáció olyan képlékeny, hogy csak bizonytalanságot és zavart idéz elő, felrúgja a megszokott nemzetközi diplomáciai élet normáit, amelynek a megtartott szóra kellene épülnie. S hogy kissé árnyaljuk korábbi állításunkat, miszerint a hazugság kifizetődő, jelezzük: egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok megerősödve fog kilépni ebből a szomorú kalandból, ellentétben Trump elnök ígéreteivel. Az sem bizonyos, hogy a Brexit nem a valaha Egyesült Királyság súlyos megosztottságával fog végződni (Skócia, Wales, esetleg Észak-Írország). S még nem beszéltünk arról, milyen következményekkel jár ez az Európa építéséről alkotott nagyszerű utópiára nézve, amelyet persze fenyeget bürokráciájának túlburjánzása, de még ennél is inkább az, hogy hitelét veszti a népek tartós közeledésének csodálatos eszménye. A demagógia és a hazugságok nagyon is magukban rejtik azt a veszélyt, hogy szerzőik ellen fordulhatnak éppúgy, ahogy nemzeti szinten a felelősök könnyelműsége alááshatja a politikai osztály szavahihetőségét, sőt mindenkiét, aki valamilyen felelős pozícióban van, ideértve a vallási vezetőket is. (Ezért okozott súlyos válságot az egyházban a pedofil papok botránya, amelyről túl sokáig hallgattak.)

Keresztény szempontból ez a jelenség még inkább elítélendő. Hiszen ha a poszt-igazság korszakába való belépés azt jelentené, hogy szabad a szavakkal ügyeskedni, csűrni-csavarni lehet őket, sőt semmilyen hátránya nincs, ha így akarunk korszerűek lenni az új érában, akkor ez a másikhoz, sőt a Másikhoz való viszonyunk alapjait rengetné meg. Márpedig a kereszténység lényegében a Szó, az Ige vallása, benne találkozik és növekszik minden. Az Ige tanít minket a szavak alkotó és újjáalkotó erejére és a hazugság romboló szerepére, ezzel kapcsolatban a Biblia meglepően szigorú. Az Abszolútum élő és éltető Szó; emberi szavainkat strukturálja, és ezek csak akkor gyümölcsözők, ha tiszteletben tartják minden igazi nyelv alapszabályait; halált hoznak, amint semmibe veszik a hiteles emberi kapcsolatokat, ha elárulják az emberek közötti bizalmat, amely éppen a szóba vetett bizalomra épül. Így aztán a hívő ember nem hunyhat szemet a felett, milyen vallási következményekkel jár belépésünk egy ilyen „korszakba”. Nemcsak a nihilizmus kora lenne ez, hanem társadalmaink romba dőlésének kora is, ami először nem nagyon látványos ugyan, mivel a hazugság könnyűnek, sőt ártatlannak tűnhet, de hosszú távon súlyos és félelmetes pusztuláshoz vezet.

Ennek a helyzetnek társadalmi és politikai következményei arra sarkallnak, hogy aktív és tisztán látó éberséggel figyeljük az emberi beszéd manipulációjának ezen új formáit, lépjünk ki a naiv bizalom korszakából, amellyel a médiát, a virtuális világot és a demagóg szólamokat eddig figyeltük, és illessük kritikával, sőt könyörtelenül ítéljük el azokat, akik semmibe veszik a közös emberi élet lényegét.

(Fordította Paksy Eszter)

 

 

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: