Pró és kontra

A likvid pénz a névértékén felül az idő függvényében többletértékkel gyarapodik. Az e többletérték élvezetéért fizetendő, a likviditással mindig összekapcsolódó rendelkezésre bocsátási illeték bevezetése esetén senki sem tudna csak pénzzel több pénzt csinálni. – Deák Dániel vitája Peter Knauer SJ írásával

Vita a nem-semleges pénzről

PETER KNAUER SJ – DEÁK DÁNIEL


Címke: , , , , , ,

PETER KNAUER  SJ

MÁSKÉPP SZABÁLYOZNI A PÉNZT

 

Knauer 2Forrás: Geld anders einrichten, Aus Politik und Zeitgeschichte (Beilage zur Wochenzeitung Das Parlament), 2012/13., március 26. 4954. l. Teljes, szöveghű fordítás

A szerző német katolikus teológus, a fundamentális teológia emeritus professzora a frankfurti jezsuita Sankt Georgen Filozófiai és Teológiai Főiskolán (vö. „Mérleg”, 2011/1–4. sz., 132. l.). Több monográfia és számos tanulmány szerzője. Művei az interneten is megtalálhatók itt »

Bevezető

Az alábbiakban lényegében Dieter Suhr pénzelméletét szándékozunk bemutatni, az euró jelenlegi krízisével a háttérben.[1]

A pénz két egyszerű cserefolyamattal – áru pénz ellenében és pénz áru ellenében – váltja fel az áruk közvetlen cseréjének nehézkes folyamatát. A pénz továbbá azt az előnyt is kínálja, hogy tetszés szerinti kis részekre osztható, majd ismét tetszés szerinti nagy mennyiségek alkothatók belőle. Régiókon és időn túlnyúlva végezhetünk cserét a segítségével, anélkül, hogy mindent körülményesen fel kellene jegyeznünk. Termékek cseréjénél az aktus befejeztével minden befejeződött. Ha ellenben árut cserélünk pénzre, illetve pénzt árura, akkor marad a csereeszközből, a pénzből, amely más cseréket is tud közvetíteni. Ezért kell mindig újabb árunak és szolgáltatásnak megjelennie a piacon, hiszen egyébként a cserelánc utolsó tagja nem kapna már semmit a pénzéért. Munkamegosztáson alapuló társadalomban pénz híján nem találkozik kereslet és kínálat, hanem a potenciális eladó ücsörög a portékáján, a vevő igénye pedig kielégítetlen marad.

Hogyan keletkezik a pénz?

A pénz keletkezéséhez elegendő, ha egy állam fém- és papírpénzt bocsát ki, és általános fizetőeszközzé nyilvánítja őket: lehet velük adót és járulékot fizetni. Az államnak természetesen gondot kell fordítania arra, hogy a pénz mennyiségének és forgási sebességének a szorzata ésszerű arányban maradjon az ország teljesítőképességével. Új pénz manapság rendszerint hitelek, illetve a központi bank által kibocsátott és a kereskedelmi bankok által az ügyfeleiknek közvetített biztosítékok formájában kerül forgalomba. Mivel e pénzért még senki sem takarékoskodott, ezért a legkézenfekvőbb a pénz nyújtotta likviditási előnyért fizetendő „rendelkezésre bocsátási illetékként” érteni a rá a kezdettől fogva kivetett kamatot.

A Német Szövetségi Bank pénzről és pénzpolitikáról szóló kiadványában azt olvashatjuk, hogy a központi bank képes központi banki pénzt teremteni, ahogyan a kereskedelmi bankok is teremtettek bankszámlapénzt: „A bankszámlapénz teremtése (…) könyvelési eljárás”[2]. Majd pedig az alábbi kérdést fogalmazza meg: „Hogyan biztosíthatja az eurórendszer, hogy a kereskedelmi bankok ne teremtsenek túlságosan sok bankszámlapénzt, s ezen felül ne veszélyeztessék a célt, az árstabilitást?” A kiadvány szerint fontos eszköz ehhez a kereskedelmi bankok központi banknál elhelyezett úgynevezett kötelező jegybanki tartaléka – ez azonban jelenleg a kölcsönzött pénznek mindössze a két százalékát teszi ki.

Egy kereskedelmi bank tehát az ügyfelek központi banki pénz formájában behajtott megtakarításainak elméletileg akár ötvenszeresét is kihelyezheti hitelek formájában, s szedhet kamatot értük. Itt bankszámlapénz-teremtési faktorról, a kötelező jegybanki tartalék reciprok értékéről beszélünk. A bankszámlapénz-teremtési tényezőt ténylegesen a forgalomban lévő készpénznek a letéti betétekhez viszonyított mennyisége is meghatározza: az euróövezetet illetően ez a tényező a megtakarításoknak jelenleg alighanem csak 12–13-szorosára rúg. Kérdés, hogy a bankszámlapénz-teremtésnél – tekintettel arra, hogy a kötelező jegybanki tartalék csak két százalék központi banki pénzt tesz ki – éppen ezért nem valamiféle legalizált hamis pénzzel van-e dolgunk.

A pénz alapfunkciói

A likvid pénzből háromféle haszon fakad (monetary service stream). Először is értékmérőül szolgálhat; másodszor csereeszköz; harmadszor pedig az értékeket illető várományosság egyfajta időt áthidaló tárolója. Ám a pénz mindhárom funkciója problémát is von magával.

Az értékmérőknek meg kell őrizniük önmagukkal való egyenlőségüket. Ám a pénz alighanem az egyetlen értékmérő, amely rendszeresen zsugorodik (kb. 2%-ot inflálódik az értéke évente). A pénz hasznos csereközvetítő. Ez azt jelenti, hogy likviditása révén (azaz az által, hogy a piacon megjelenő minden áruval és szolgáltatással kicserélhető) névértékén kívül többletértékkel is rendelkezik. Nem neutrális, hanem kitüntetett helyzetben van az árukkal és szolgáltatásokkal szemben, akkor mindenképpen, ha többlettel bírunk belőle, azaz alapvető létszükségleteink kielégítése után. Hiszen ebben az esetben teljesül az, hogy akkor és azt veszünk, amikor és amit akarunk. A pénz többletértéke e többletszabadságban rejlik. A pénz értéktároló funkcióját illető probléma az alábbiakban foglalható össze: aki a pénzszekrényben tartja, az arra az időre megfosztja csereeszköz-funkciójától a pénzt, cserék egész láncolatát szakítva meg így mások szempontjából. A tároló- és a csereeszköz-funkció csak vagylagosan aknázható ki, egyidejűleg nem.

Névérték és többletérték

A névérték látható a pénzérmén és a papírpénzen. Ezen kívül azonban likviditásának, azaz annak köszönhetően, hogy a piacon megjelenő minden áruval és teljesítménnyel kicserélhető, még többletértékkel is bír, amely akkor keletkezik, ha pénzünket nemcsak az alapvető létszükségleteink kielégítésére használjuk fel, hanem ezen felül is tudunk megtakarítani. Aki áruval és szolgáltatással jelenik meg a piacon, annak rendszerint szállítási, hűtőházi és reklámköltségekkel is kell számolniuk, s még az ügyfelekre is várakozniuk kell. Aki ellenben pénzzel jelenik meg, annak az egész piac a lába előtt hever. Ha még marad pénze alapvető szükségleteinek kielégítése után, szabadságában áll eldönteni azt is, hogy mit, azt is, hogy mikor vásárol. Likviditási előnye miatt a pénz a jolly joker a piacon.

Ezt a többletértéket megint csak pénzzel mérhetjük. Míg azonban a névértéket egyszerűen egy adott időpontban vett mennyiségként (állománymennyiségként) mérjük – mint mondjuk a kilométert (km) –, addig a többletértéket egy adott időtartamra nézve kell megadnunk (km/h). Itt egy értékfolyam nagyságáról, a monetary service stream ellenértékéről van szó. Ez, hogy egyszerre érvényesül a név- és a többletérték, az állomány- és értékfolyam-nagyság, teszi összetett, sőt nehezen megérthető jelenséggé a pénzünket.

Aki pénzfölösleggel rendelkezik, az spekulációkra aknázhatja ki a pénz többletértékét. Az Osztrák Gazdaságkutató Intézet egy vizsgálata szerint a globális pénzügyi tranzakciók volumene a világ bruttó hazai termelésének, azaz az árucsere céljából végzett valódi tranzakciók volumenének a 73,5-szerese, míg 1900-ban csak a 15,3-szorosa volt.[3]

Kamatok

Kölcsön adhatjuk másoknak a pénzünket, hogy dolgozzanak vele. Ezért kamatot kapunk. Egyfajta prémium lenne tehát a kamat azért, hogy felhagyunk az öncélú pénzgyűjtögetéssel, azaz nem rontjuk el mások játékát? A kamat mindenesetre annak ellenértéke, hogy a kölcsönadás idejére valóságosan lemondtunk a pénz likviditási előnyéről. A legelterjedtebb kamatelmélet szerint a kamat a fogyasztásról való lemondásért kapott jutalom. Az embernek ugyanis úgymond szükségleteinek azonnali kielégítését diktálja a hajlama, s ennek az elodázása honorálandó valamilyen jutalommal. De tulajdonképpen miért kellene a jelenben bőséggel rendelkezésre álló javak – például nyáron a körte – élvezetét a jövőre halasztanunk? A jelenben adott javak szűkössége jobban kifejeződnék az árakban, mint a fogyasztásról való lemondás jutalmazásában.

Csak az alábbi elem helytálló a fogyasztásról való lemondást hangsúlyozó elméletben: aki kölcsön adja a pénzét, az valójában nyilvánvalóan nemcsak a saját fogyasztásáról mond le ezzel. Arról mond le, hogy pénzét a saját termelése céljából használja fel. Ahelyett, hogy ő maga lenne gazdaságilag tevékeny, a pénzéből fakadó likviditási előnyt mások rendelkezésére bocsátja. „Dolgoztatja a pénzét”, de valójában másokat dolgoztat, akiknek azért van szükségük a pénzre, mert különben senkivel sem tudnának üzleti kapcsolatba kerülni. Az általa bevételezett kamat ily módon igazából véve inkább csak annak az ellenértékeként jelenik meg, hogy a kölcsön futamidejére lemondott a pénz likviditási előnyéről.

A kölcsönt felvevő talán már az első napon építőanyag-vásárlásra fordítja a felvett pénzt. A pénz tehát a likviditási előnyével együtt más kézbe megy át. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a mai rendszerben az e pénz likviditási előnyét terhelő költségek a hitel egész futamidejére a hitel eredeti felvevőjét terhelik. A pénz a likviditási előnyével együtt attól a pillanattól kezdve, hogy vásárlásra fordítódik, az egyik utat járja, míg a kamatfizetési kötelezettség megmarad a másik úton. Az utaknak ezt az elválását „pénzelágazódásnak” (Geldknick) nevezem – s ezt pénzrendszerünk alapvető hibájának tekintem.

Ha az építőanyag-eladó történetesen már elég pénzzel rendelkezik, az imént, az eladásnál kapott pénzt a vele továbbra is összekapcsolódó likviditási előnyből fakadóan ismét kölcsönadhatja, ezúttal az ő zsebébe befolyó kamat fejében. Ugyanaz a pénzmennyiség tehát szinte ugyanabban a futamidőben másodszor idézne elő kamatfizetési kötelezettséget. Ez pedig még többször is megismételhető.

Az is paradox, hogy a kamat rendszerint annál magasabb, minél nagyobb a kockázat, hogy a hitelt felvevő nem tudja visszafizetni a tartozását. Ám épp a magas hitel nehezíti meg igazán a hitel visszafizetését. A pénz nem semlegességének egy nagyon káros következménye továbbá az, hogy az olyan vállalkozások, amelyek amúgy még jövedelmezőek volnának, de a befektetett pénz jövedelmezőségét nem érik el, rendesen nélkülözhetővé válnak. Hiszen miért is fáradozna az ember saját vállalkozással, ha pénzének puszta kölcsönadásával több a nyeresége?

A Bank für Gemeinwirtschaft évekkel ezelőtt egy heverésző semmittevőt ábrázoló képpel reklámozta a pénzbefektetést. Az illető azt feleli a telefonban a kérdésre, hogy mit csinál: „Pénzt keresek”. A kép felirata: „Hogyan juthat pénzhez, anélkül, hogy a kisujját is meg kellene mozdítania”. Létezik önkéntes munkanélküliség, aminek azonban mások kényszermunkanélkülisége a következménye: sok vállalkozásnak annál inkább növekszik a tőzsdei árfolyama, minél több alkalmazottat bocsát el.

Kamatos kamat

A Polgári Törvénykönyv 248. §-ában („Kamatos kamat”) ezt olvashatjuk: „(1) Az arra vonatkozó előzetes megállapodás, hogy az esedékes kamatok kamatozzanak, semmis. (2) Takarékpénztárak, hitelintézetek és banküzlet-tulajdonosok abban állapodhatnak meg előre, hogy a befektetések ki nem vetett [= föl nem számított – P.K.] kamatai új kamatozó befektetéseknek számítsanak. Azok a hitelintézetek, amelyek jogosultak az általuk nyújtott kölcsönök összegére vonatkozóan kamatozó adósságleveleket (jelzálogkötvényeket) kiadni a tulajdonos számára, az ilyen kölcsönök nyújtásakor előzetesen egyeztethetik a fennmaradó kamatokra kivetett kamat mértékét.”

A törvényhozó elsőre nyilvánvalóan veszélyesnek tekinti, és voltaképpen szeretné megtiltani a kamatos kamatot. Hiszen exponenciális görbét képez, amely az elején lassan emelkedik ugyan, a későbbiekben viszont annál gyorsabban. A tartozás megkétszereződésének időtartama a kamatos kamat alapján – legalábbis megközelítőleg – igen egyszerűen kiszámolható: 72-t a kamatlábbal elosztva megkapjuk az időtartamot. 6%-os kamat esetén 12 évenként megkétszereződik a tartozás. 10% kamat esetén ehhez csak 7,2 év kell. Ugyanennyi év múlva megnégyszereződik az eredeti tartozás.

További példák: 10000 $-ból 3%-os kamat esetén 50 év múlva 25000 $ lesz, kamatos kamattal ellenben 43839 $. 4%-os kamat esetén 30000 $ adódnék, kamatos kamattal ellenben már 71066 $, azaz több mint kétszerese, mint egyszerű kamat esetén. S mi a helyzet, ha 11 sőt 12% a kamat? A különbség itt is csak 1%. 11%-os kamat esetén 50 év múlva 65000, kamatos kamattal számolva 1845648 $-ra rúg az összeg; 12%-os kamat esetén 70000 $, kamatos kamattal 2890021 $ adódik, azaz 1 millió dollárral több, mint 11%-os kamat esetén. Az első tíz évben 10000$ 12%-os kamat esetén csak 31058 $-ra nőne, ám utána meredeken emelkedne már a görbe.

Miért tett kivételt a törvényhozó a bankok esetében a kamatos kamat tilalma alól? Ha a pénz kamatozik, akkor nincs valódi lehetőség a kamatos kamat megakadályozására. De nem lehetne egyszerűen eleve a kamatot megtiltani? Gyakorlatilag ez is lehetetlen, de még igazságtalan is volna. Hiszen a kamat a pénz likviditási előnyéért fizetett ellenérték, amelynek az élvezetéről ténylegesen lemond, aki kölcsönadja a pénzét.

Elosztás és növekedési kényszer

Az egyre idősödő társadalom által fenntartott népgazdaságban a torta egészének egyre nagyobb szeletét teszik ki a kamatok és a kamatos kamatok. Ezt a folyamatot csak a torta növekedése gátolhatja. Elsősorban ebből adódik a gazdaság növekedési kényszere: ha azt akarjuk, hogy nagyobb legyen a tortaszelet, de a csúcsszöge ne növekedjék, akkor a tortának kell növekednie. Ha az összgazdasági növekedés nem éri el az évi kb. 3,5%-ot, akkor egyre nagyobb lesz a kamat százalékos aránya, éspedig rendszerint a szociális kiadások rovására.

Németországban 2009 óta létezik „növekedésgyorsítási törvény”. Az ilyen növekedési kényszer azonban rablógazdálkodáshoz vezet a rendelkezésre álló forrásokkal. „Aki azt hiszi, véges világban örökké folytatódhat az exponenciális gazdasági növekedés, az vagy őrült, vagy közgazdász”, hangzik a közgazdász Kenneth E. Boulding bonmot-ja. Ha a német háztartásokat tíz, egyenlő nagyságú csoportra osztjuk az egyre növekedő bevétel szerint, akkor azt mondhatjuk, hogy a legfelső csoportnak, azaz az első 10%-nak nagy nyeresége származik a kamatokból. A népesség maradék 90%-ának azonban a valóságban még akkor is negatív a kamategyenlege, ha egyébként kapnak kamatot a számlájukra. Ugyanis jóval többet fizetnek a mások adósságaiért járó, az áruk és szolgáltatások árába rejtett kamatok formájában, mint amennyi kamatot ténylegesen kapnak. A bérleményekért és más árukért és szolgáltatásokért a mai Németországban fizetendő árak átlagosan valószínűleg 30–40% kamatot rejtenek magukban. 2010 végén nagyjából a németek pénzvagyonának a fele, 4,88 milliárd euró volt a lakosság legfelső 10%-ának a birtokában. Már 2% kamat esetén kb. naponta több mint százmillió euróhoz jutnak ily módon.

Mi által lehet igazságtalan a pénz?

Az inflációs pénz az adósnak kedvez a hitelező rovására, hacsak nem az infláció kiegyenlítésére szolgál a kamatok valamelyik eleme. Inflációs pénz esetén névértéke szerint változatlan marad ugyan az adósság, de csökken e névérték vásárlóereje. Ám az infláció a hitelezők érdekében eszközölt efféle inflációkiegyenlítés ellenére is érint minden más piaci szereplőt is.

A deflációs pénz ezzel szemben a hitelezőnek kedvez az adós kárára. Névérték szerint az eredeti tartozást kell ugyan visszafizetnie, ám a visszafizetett pénznek nagyobb lesz a vásárlóereje, mint az annak idején hitelbe kapotté. Úgy tűnhetnék tehát, hogy csak a stabilitását megőrző pénz az igazságos. De Suhr szerint ez sem áll, hiszen annak az esetében, akinek fölösleges mennyiségben áll pénz a rendelkezésére, névértékén kívül többletértéket is kap a pénz, s így kivételezett helyzetbe kerül a tulajdonosa. Ha kölcsönadja is a pénzét, még mindig élvezi, sőt ettől kezdve élvezi igazán pénze likviditási előnyét, nevezetesen kamatok és kamatos kamatok formájában.

A pénz többletértéke annak számára, aki valamely árucikk vagy szolgáltatás eladásáért pénzt kap, ingyenes ráadás. Legalábbis akkor, ha már kielégültek az alapvető szükségletei, hiszen például aki éhezik, annak még nem áll szabadságában meghatározni, hogy mikor és mire fordítsa a pénzét. Ám annak a számára, aki kölcsön tudja adni a pénzét, mert éppen nincs szüksége rá, az érte kapott kamatok annak az ellenértékét jelentik, hogy egy időre lemondott erről az ingyenes ráadásról. Ebben az ingyenes ráadásban az egész közösség teljesítménye is benne rejlik. Egyrészt az által, hogy az állam törvényes fizetőeszközzé nyilvánítja a valutáját, amellyel kiváltképpen adót és járulékot fizethetünk. Másrészt mindazok teljesítménye által is, akik ténylegesen készek elfogadni majd tovább is adni ezt a pénzt, ahelyett, hogy csak gyűjtenék. Ezzel közreműködnek a pénz likviditási előnyének megteremtésében.

Elsőre jogosnak és méltányosnak tetszik, hogy az, aki pénzt kölcsönöz, az a kölcsönzés egész időtartamára kamatot kapjon, hiszen erre az egész időszakra valóban le is mond a pénz likviditási előnyéről. Közben azonban figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy ő maga gratis kapta pénze névértékéhez a közösség teljesítményéből fakadó többletértéket. Másfelől viszont miért fizessen a hitelt felvevő a hitele teljes futamidejére ellenértéket azért, mert a hitelező lemondott a pénz likviditási előnyéről, ha a pénz a likviditási előnyével együtt talán már a hitelfelvétel első napján másnak a kezébe ment át? Hiszen az, aki megkapja ezt a pénzt, újfent gratis kapja meg hozzá a belőle fakadó likviditási előnyt.

Javaslat: „rendelkezésre bocsátási illeték”

Mihelyt belegondolunk abba, hogy a pénz likviditási előnye a köz teljesítményéből fakad, kézenfekvő bevezetni valamilyen illetéket a rendelkezésre bocsátásért, amely – eltérően a fent említett „pénzelágazódástól” – mindig összekapcsolódnék a likvid pénzzel. Nagysága nagyjából megegyeznék a mai kamatszinttel. Így megmaradna a pénz likviditása, de a vele adott előnyt kiegyensúlyozná az illeték. Semleges lenne a pénzünk. Ezt az illetéket mindig annak és annyi ideig kellene lerónia, aki és ameddig élvezi a pénz likviditási előnyét – azaz annak, aki csakis önmagáért gyűjti a pénzt. Aki ellenben kölcsönadja, az a kölcsönzés időtartamára mentesülne az illeték alól. Így mindenképp marad ösztönző arra, hogy kölcsönadjuk a számunkra épp nem szükséges pénzt, s így a felhalmozás helyett ismét csereközvetítőként használjuk.

A pénz azonban saját munka nélkül nem volna többé gyarapítható. Nemcsak a kamat, hanem az egyébként jogos kamatos kamat is elavulttá válnék, nem volna szükség tiltásra. Egyszerűen megszűnnének. Egy ilyen új rendszerben, amelyben rendelkezésre bocsátási illetéket kellene fizetni a likviditási előny élvezéséért, a hitel felvevőjének nem a felvett hitel teljes futamidejére kellene kamatot fizetnie, hanem csak a rendelkezésre bocsátási illetéket kellene lerónia arra az időre, ameddig az ő pénzes szekrényében van a kölcsönvett pénz. Ha vásárlásra fordítja, akkor a pénz likviditási előnyével együtt a rendelkezésre bocsátási illeték fizetésének a kötelezettsége is másra száll át. Az eredeti hitelfelvevőnek csak a megállapított futamidő lejárta után kell visszafizetnie magát a hitelt. Ez könnyebbséget jelent számára ahhoz képest, mint ha az egész futamidőre kamatot is kellene fizetnie.

Ha a pénz likviditási előnyével mindig összekapcsolódnék valamilyen rendelkezésre bocsátási illeték, akkor nem lehetne többé ugyanazt a pénzmennyiséget ugyanabban az időpontban többszörösen kamattal terhelni. Ez csak az említett „pénzelágazódás” miatt volt egyáltalán lehetséges. Ha a pénz, amelyért nem kapnánk már kamatot, ily módon rendelkezésre bocsátási illetékkel kapcsolódna össze, ösztönözne-e bármi is a pénzünk kölcsönadására? Természetesen, hiszen arra az időszakra, amelyre kölcsön adtuk a pénzünket, mentesülnénk a rendelkezésre bocsátási illetéktől, s így jobban állnánk, mint ha csak gyűjtögetnénk a pénzt.

Hogyan róható ki a rendelkezésre bocsátási illeték? A folyószámlákról időegységenként automatikusan le lehetne könyvelni a rendelkezésre bocsátási illetéket. Kicsit nehezebb a dolog a készpénz esetében: a bankjegyeket időről-időre illetékre kellene átváltani. Vagy szerepelhetne rajtuk egy hónapokat feltüntető naptár, amely megadja, hogy az adott hónapban mennyi a pénz névértéke az illeték levonása után. A fémpénz esetében végleg lemondhatnánk a rendelkezésre bocsátási illetékről, hiszen senki sem akarna aprópénzzel teli zsákokat magával cipelni. Ha pénzünk valaha is teljesen elektronikus pénz lenne, s így a fizetések egy csipről való lekönyveléssel történnének, a világ legegyszerűbb dolga lenne a rendelkezésre bocsátási illeték bevezetése.

Elhatárolások és válasz az ellenvetésekre

Miben különbözik a javasolt illeték az inflációtól? Az infláció által az egész valuta leértékelődik, aminek a következtében bár változatlan marad a névérték, egy idő után kevesebbet kapunk érte. A rendelkezésre bocsátási illetéknél azonban teljesen stabil marad a valuta vásárlóereje: még két százalék inflációra sem volna többé szükség. A pénzmennyiség, amely rendelkezésre áll azok számára, akik hosszabb ideig akarják gyűjteni, persze csökkenne idővel, a csekély mértékű illetéklevonás miatt.

A rendelkezésre bocsátási illeték bevezetése a pénz forgási sebességének finomhangolására szolgáló eszköz – úgyszólván „arkhimédészi pontocska” – is volna. Valamiféle „forgalombiztosítási illetékről” (Umlaufsicherungsgebühr) volna szó tehát? Az ilyen meghatározás azt a képzetet keltené, hogy ezt az illetéket úgyszólván önzetlenül kell fizetni valamilyen társadalmi cél eléréséért. Ám az illeték bevezetésének tulajdonképpeni indoka, hogy a likviditási előny jelenbeli privát élvezetéért megfizetendő igazságos térítést jelent, hiszen ez a likviditási előny mégiscsak a köz teljesítményének a terméke. Félrevezető volna továbbá azt állítani, hogy a rendelkezésre bocsátási illeték fizetésének kötelezettsége révén „büntetés” sújtaná a likviditás élvezetét, vagy ez a „gazdasági szubjektumok cselekvési és döntési szabadságának a korlátozását” jelentené. Csak arról van szó, hogy ebben az esetben a gazdasági szubjektumoknak maguknak is viselniük kellene a cselekvési és döntési szabadságukhoz szükséges költségeket.

A rendelkezésre bocsátási illeték esetében nem is valamiféle „negatív” kamatról van szó, hiszen csak arra az időre szól, ameddig a pénz mindenkori felhasználója a pénz likviditási előnyét élvezi az által, hogy vagy készpénzt tart otthon, vagy folyószámlán vezetett pénzzel rendelkezik. „Negatív kamatot”, azaz a pénz kölcsönzéséből fakadó veszteséget a mai rendszerben a hitelezőnek az általa nyújtott hitel teljes futamidejére el kellene szenvednie.

A ma gyakran követelt pénzügyi transzakciós adótól is lényegesen különbözik a rendelkezésre bocsátási illeték. Ez az illeték eleve a pénz többletértékének, vagyis valamilyen értékfolyam nagyságának az élvezetét érinti, márpedig ez attól függetlenül létezik, hogy milyen gyakran megy át más kézbe a pénz. Ez által az illeték eleve megakadályozná, hogy valaki csak pénz révén további pénzhez jusson, ellentétben a tranzakciós adóval, amely csak pótlólagosan, utólagosan és alapjában véve csak kis mértékben adóztatja ezt.

A fő ellenvetés Suhr tézisével szemben, amely szerint a pénz a többletértéke miatt nem neutrális, úgy hangzik: épp az által egyenlítődik ki az eladók nem kiváltságos helyzete, hogy az eladás révén maguk a privilegizált pénzt kapják meg, azaz rendre minden szereplő szerepet játszik a privilegizálásában. A válasz: mivel a többletérték esetében egy bizonyos időtartamban fennálló értékfolyam-nagyságról van szó, ezért a többletérték csak annak számára keletkezik, aki nem kénytelen halogatás nélkül alapvető szükségletekre (élelemre, ruhára, lakásra) fordítani a pénzét, hanem nélkülözheti egy bizonyos ideig, és ezért szabadságában áll akkor és arra fordítani, amikor és amire akarja.

A rendelkezésre bocsátási illetékkel összekapcsolódó pénz esetében a csak a likviditási előny élvezetének időtartamára esedékes illetéken kívül semmilyen további kamatot nem kell fizetni. Ez jelentősen megkönnyítené a hitelek kezelését. Megszabadítaná a népgazdaságot a mások adósságára kirótt, az árakban elrejtett kamatoktól. Természetesen továbbra is csak akkor kapnánk hitelt, ha van kilátás a visszafizetésére. A szokott módon biztosítékot kell tehát nyújtanunk.

A mindig csak a pénz likviditási előnyével egybekapcsolódó, fennmaradó rendelkezésre bocsátási illeték célja a piacgazdaság megszabadítása volna a kapitalizmustól, így valóban szociálissá téve azt. A gazdagokat nem fosztaná meg a gazdagságuktól, megfosztaná azonban egy kiegészítő privilégiumuktól, nevezetesen attól, hogy a puszta pénzvagyonuknak köszönhetően saját teljesítmény nélkül kiegészítő bevételhez jussanak. (Ábrahám Zoltán fordítása)


DEÁK DÁNIEL

NEM-SEMLEGES PENZ A KAPITALIZMUSBAN?

 

deakdA szerző a Budapesti Corvinus Egyetemen oktat, 2000 óta egyetemi tanárként. Jogász végzettségű tudományos doktor, közgazdasági tudományokban habilitált. Nemzetközi és összehasonlító adózással, valamint közösségi joggal foglalkozik. A Mérleg Egyesület elnöke (lásd „Mérleg” 2011/1‒4., 193. l.).


T
ézisek

‒ az, hogy a kapitalista gazdaságban használt pénz nem semleges, annak jele, hogy a kapitalista gazdaság strukturális ellentmondásoktól terhelt, ami még akkor is igaz, ha a világkapitalizmus máig nem omlott össze, amint azt Marx előre jelezte;

‒ a kapitalizmusnak ez a születési hibája nem küszöbölhető ki, mert nincsenek olyan termelésszervező-jövedelemközpontosító mechanizmusok, amelyek a kapitalista társadalmi termelés valós alternatíváját jelentenék, azonban a makróléptékű kapitalista termelésszervezési megoldások kiegészíthetők mikrószinten bázisközösségekkel, hálózatokkal;

‒ a tételezett kisközösségek teremtik meg annak materiális alapját, hogy semleges pénz legyen bevezethető egy olyan rendszerben, ahol a likviditás (rendelkezésre állás) biztosításának költségeit a közösség (a mindenkori adós) viseli, ugyanakkor a megteremtett és felhasznált pénz után nem kell (kamatos) kamatot fizetni egészen addig, amíg a kölcsönzött pénz a reálgazdaságban (egy hálózatban) van befektetve.

Kifejtés

Peter Knauer SJ fundamentálteológus és filozófus, a brüsszeli Foyer Catholique Européen és a Jesuit European Social Center (JESC, korábban OCIPE, Office Catholique d’Information et d’Initiative pour l’Europe) munkatársa (lásd Mérleg, 2011/1‒4., 16. l.) szerint a piaci résztvevők viselhetik közösen a fizetőeszköz likviditásának biztosításával járó költségeket, és egyúttal élvezhetik azt az előnyt, hogy a gazdaságban nyújtott kölcsön után a kamat felszámításának lehetősége korlátozott.  A gyakorlati tapasztalatok szerint ez a felfogás egy ún. semleges pénzhasználati hálózatban (Neutral Money Network), zárt gazdaságban, helyi pénz formájában kivitelezhető.  Előzmények: pl. Irving Fisher „Stamp Scrip” projektje, kísérlet Wörgl-ben 1932‒33-ban.  Peter Knauer forrása Dieter Suhr (l. pl. Dieter Suhr: „Netzwerk neutrales Geld; Eine kritische Analyse des herkömmlichen Geldes und das Konzept einer Finanzinnovation für neutrales Geld”, Fragen der Freiheit, 1994., 228. sz.).  Suhr elmélete a kapitalizmus anarchista kritikájával hozható összefüggésbe, visszavezetve a Silvio Gesell által kidolgozott Freiwirtschaft eszméjére, miszerint a kapitalizmus strukturális problémája az, hogy nem tudja kivetni magából az oligarchikus tendenciákat, aminek anyagi alapja pedig elsősorban az, hogy a kamat és a földjáradék monopoljáradékok, amelyek idegenek a versenygazdaság rendszerétől.

1.

A fenti kritika szerint a pénz a kapitalista gazdaságban nem semleges, mert a felhalmozási-kincsképző funkció elnyomja a forgalmi eszköz-funkciót, torzítja az értékmérő funkciót és befolyásolja a fizetőeszköz-funkció alkalmazását is.  Ez a probléma Gesellnek és mai követőinek magyarázata szerint a kamatos kamatra vezethető vissza, aminek átfogó alkalmazása azt eredményezi, hogy a pénzügyi piacokon megjelenő és megszerezhető új érték és az ott elérhető hozam visszafordíthatatlan folyamatban egyre nagyobb hányadot képvisel a reálgazdasági szférák teljesítményéhez képest.  Ez a strukturális egyensúlytalanság fokozza a társadalmi egyenlőtlenséget, amit csak úgy lehet elfedni, ha abszolút számokban mérve nem romlik a vesztesek pozíciója.  Ehhez viszont gazdasági növekedés kell, ha pedig a növekedés elakad, fokozódnak a kapitalista gazdaság belső ellentmondásai.  Ezen a tendencián a kapitalizmus (amely a hosszú XVI. században való megszületése óta világkapitalizmus) globalizálódása sem változtatott, sőt az ellentmondások csak fokozódtak.

A Gesell-féle természetes gazdaság felé közelítve először is korlátozni kell a kamatszedést, ami viszont a gyakorlati tapasztalatok szerint reálisan csak hálózatos gazdaságban vagyis a versenygazdaságtól elszigetelve valósítható meg.  Ebben a zárt rendszerben kamat helyett ún. forgásbiztosítási vagy rendelkezésre állási illetéket kellene fizetni minden fizetési művelet után, hogy a tranzakciós költségek fedezhetők legyenek.  Versenygazdaságban hagyományos pénz van, amely azonban nem semleges, mert használata tendenciájában torzít a reálgazdaság kárára.  Hálózatos gazdaságban viszont bevezethető strukturálisan semleges pénz.

Hagyományos gazdaságban a kamatban kifejeződő likviditási előnyhöz a fölöslegét felhalmozó pénztulajdonos ingyen jut hozzá, holott az előny élvezetének feltételeit részben az állam, részben a gazdaság többi szereplője biztosítja.  Ezért indokolt lenne kamat felszámítása helyett egy rendelkezésre állási illetéket (Bereitstellungsgebühr) alkalmazni, amit annak kell megfizetnie, aki a pénzét felhalmozza és nem kölcsönzi ki a reálgazdaság szereplőinek.  Amíg a pénztulajdonos adós a likviditási előnyről lemondva pénzét befekteti, vagyis átváltja reálgazdasági teljesítményre, addig illetékmentes lehet (nem kell kamatot fizetni).  Az adósnak tehát addig nem kellene kamatot (vagy illetéket) fizetnie, amíg a kölcsönből megszerzett pénzt elkölti a reálgazdaságban, mert nem élvezi a pénzhasználathoz kötődő likviditási előnyt.

Ha a fenti elképzelés megvalósul, akkor a kamatos kamat mechanizmusát is meg lehet törni.  Mégis kérdéses, hogy külön kezelhető-e a gyakorlatban a kölcsön futamideje aszerint, hogy be van-e fektetve a reálgazdaságba vagy nincs.  Mi számít felhalmozásnak és mi kihelyezésnek?  Különösen problematikus a materiális és immateriális javak közötti különbségtétel, ill. az utóbbiak számba vétele tudásalapú társadalomban, digitális gazdaságban.  A kamatkorlátos kölcsönzésnek valójában csak negatív ösztönzője lehet, amennyiben addig nem kell illetéket fizetni, amíg a kölcsön a reálgazdaságba van kihelyezve.

A rendelkezésre állási illeték felfogható úgy, mintha egy modern „seigniorage” lenne vagyis „a kamara haszna”, azzal a különbséggel, hogy ez esetben nem kell inflációs veszélytől tartani.  Mégsem valószínű, hogy versenygazdasági viszonyok között kamattilalom ténylegesen kivihető lenne a gyakorlatban – akár zárt körben is –, a kölcsönzés pedig a kamatos kamatot pótló rendelkezésre állási illetékkel nem igazán biztosítható, mivel a szabad piacon a pénzéről senki nem fog lemondani, ha nem érhet el maximális hozamot, ily módon viszont a reálgazdaságot sem lehet hitelezni.  A kamatszedés korlátozása tehát legfeljebb csak úgy képzelhető el, hogy a kamatos kamat alkalmazása lenne kizárható a kölcsönzött pénz felhasználásának produktív időszakában.

A kamatszedés tilalma az ókorban már az egyiptomiaknál és a zsidóknál ismert volt (ez utóbbiaknál az idegenek irányában meg volt engedve). A nevesebb filozófusok (tk. Platón) és államférfiak is elítélték a kamatot.  Ezt a hagyományt követték a zsinatok tanúsága és a pápák tanításai szerint a XVIII. században kibontakozó újkori gazdasági és kereskedelmi életig.  A középkori skolasztika vezéralakja Aquinoi Tamás azonban – Arisztotelész nyomán – különbséget tett az igazságosság szétosztó és kiigazító fajtái (iustitia distributiva, iustitia commutativa) szerint leírható gazdasági cselekvési módok között.  A modern közgazdaságtanban e megkülönböztetést formalizálva piaci (katallaktikus) és háztartási gazdaságot tételeznek (Schäffle, Menger, Mises, Hayek).  Abban az Aquinoi nem is tévedett, hogy a gazdálkodás alapvető szociálökonómiai formája nem a vállalkozói, hanem a háztartási gazdaság.  Utóbbi alapelve az egyensúly (autarkeia), előbbié a haszonmaximalizálás.  Utóbbi hozható összefüggésbe a szétosztó, előbbi a kiigazító igazságossággal.  Az antropológusok (pl. Polányi Károly) ezt  később azzal igazolták, hogy megállapították: az önszabályozó piac intézményei, ide értve a magántulajdont is, hosszú évszázadok során beágyazódnak a nem gazdasági intézményekbe, az önálló gazdasági aspiráció kiemelkedése pedig történetileg nézve kivételes.

A szétosztó igazságossággal összefüggésben az Aquinoi a felszámított kamatot úgy hívja, hogy uzsora (usura), mert ebben a gazdálkodási rendszerben diszfunkcionális kamatot alkalmazni.  A kiigazító igazságosság viszont közvetíti az árucsere logikáját, és ebben a közegben lehetséges és jogos a kamatszedés vagyis az „interesse” alkalmazása.  Az Aquinoi persze csak zárt és statikus gazdaságokról tudott, nem gondolkodik a pénz időértékében, és el sem tudja képzelni azt, hogy a pénzteremtésnek ne lennének reálgazdasági korlátai.  Mivel azonban nem zárja ki azt a gazdálkodási módot, amelyben a kamatszedés nagyon is jogos lehet, kamatszedési tilalmat nem lenne helyes rá hivatkozva megkövetelni.  A gazdálkodás szociálökonómiai felfogásából nézve mégis világos az, hogy a piaci viselkedésnek és az ezt lehetővé tevő instrumentális racionalitásnak korlátai vannak.

Ma, a világkapitalizmus viszonyai között úgy látszik, hogy a vállalkozói gazdálkodási mód uralkodik, amihez képest minden olyan gazdasági cselekvés kivételes, amelyben felfüggesztődik az instrumentális racionalitás.  Suhr és Knauer ezért előbbit – mármint a mára uralkodóvá vált vállalkozói gazdasági rendszert – hagyományos, utóbbit – vagyis egy kísérleti, nem piaci alapú gazdaságot – hálózatos gazdaságnak hívja, és feltételezi, hogy a pénzhasználat az előbbiben – a kapitalista gazdaság strukturális ellentmondásai miatt – nem lehet semleges, ami kiélezi az ellentmondásokat, az utóbbiban azonban – vagyis alternatív, közösségi gazdálkodási rendszerekben – igen.  E különbségtétel megfeleltethető mai viszonyok között az Aquinoi által az igazságosság fajtái szerint végigvitt megkülönböztetésnek.  Ebből a dualizmusból következik ma és egykoron az a feltevés, hogy a kamatszedés szociálökonómiai szempontból korántsem tabu, és korlátozása igazolható, ha a kamat alkalmazása adott viszonyok között diszfunkcionális lenne.

2.

A rendelkezésre állási illeték éppen úgy a fizetési műveletre irányul, mint a pénzügyi tranzakciós adó (FTT: Financial Transaction Tax).  Előbbi azonban különbözik az utóbbitól.  Először is a rendelkezésre állási illetéket az adós fizeti, a pénzügyi tranzakciós illetéket a hitelező (bár az adó terhét áthárítja szerződéses partnerére).  A pénzügyi tranzakciós adó alkalmazása továbbá azon alapul, hogy különbséget kell tenni a túlzott és a normálisnak tekinthető pénzügyi piaci tevékenység között.  A rendelkezésre állási illetéket azonban eleve minden olyan pénzügyi piaci műveletre ki kell vetni, amelyik közvetlenül nem kapcsolódik a reálgazdasághoz (pénz pénz ellenében cserél gazdát, nem pedig pénz áru, vagy áru pénz ellenében). Itt ugyanis a pénzügyi piaci szereplők konstans és statikus terheléséről van szó, és nem azért, mert túlzott aktivitást mutatnak fel, hanem egyszerűen azért, mert aktívak, és ennek következtében gerjesztői a kapitalista gazdaságot sújtó strukturális egyenlőtlenségeknek.  Ez esetben tehát nem egyes pénzügyi piaci mozzanatok mutatják fel a strukturális semlegesség hiányát, hanem a pénzügyi piaci tevékenység mint olyan.

Mivel a rendelkezésre állási illeték differenciálatlan pénzügyi tehertétel, szemben a pénzügyi tranzakciós adóval, súlyosan érintheti a gazdaságot, ami komoly kockázat, mert a kapitalista gazdaság szociális korrekciója elérhet egy olyan hatást, hogy magát a tőkés termelést lehetetleníti el.  Éppen ezért rendelkezésre állási illeték bevezetésére, ill. a kamatszedés ilyen illetékkel való helyettesítésére makrószinten nem lehet komolyan gondolni.  Makróléptékű szabályozók lehetnek viszont a (hitelezőkre kivethető) FSC (Financial Stability Contribution) és FAT (Financial Activity Tax).  Előbbi képes a differenciálásra, mert a mérlegtételekkel összefüggő kockázatok értékelésének módszertana nemzetközileg harmonizált, a FAT-nál viszont kétséges, hogy a különadó tárgyát képező extra eredményesség jól értelmezhető-e a gyakorlatban.  Az FTT alkalmazása egyszerűbb, mert az adó közvetlenül a bruttó ügyleti értékre vetül, és nincs szükség különböző tevékenységfajták értékelésére, hanem lényegében csak az adómértékeket kell jól megválasztani.  Ehhez képest a rendelkezésre állási illeték a strukturális egyoldalúságra adott konstans és statikus válasz, ennél fogva pedig szintén nélkülözi a differenciálást.  Így az FTT és a rendelkezésre állási illeték nem összeegyeztethetetlenek a fiskális semlegesség követelményével, a méltányosság (fizetőképesség) elvét viszont messzemenően semmibe veszik, mert az adóalanyok gazdasági teljesítőképessége figyelmen kívül marad, nem is beszélve redisztributív szempontokról.

3.

Kérdés, hogy a strukturális egyensúlytalanságoktól terhelt kapitalista gazdaságban milyen feltételek között lehetséges a társadalmi cselekvés morális értékelése.  A radikális kapitalizmus-kritika fényében úgy tűnik, csak mikrószinten kínálkozik esély arra, hogy hatástalanítani lehessen a makró-társadalomból adódó problémákat, vagyis csillapítani lehessen azokat a feszültségeket, amelyek a társadalmi termelést szervező és a keletkező új értékeket központosító makró-mechanizmusok termékei.  Etikusan jár-e el az, aki egy etikailag megkérdőjelezhető rendszer szereplője (és annak – bár jóhiszeműen – haszonélvezője)?

Az etikus cselekvés nem kizárt az ellentmondásoktól terhes makrószférát kiegészítő mikróegységekben, kisközösségekben, hálózatokban.  A konfliktuskezelés lehetséges bázisközösségekben, amelyek működésének alapelvei: kompromisszumkereső, integrációteremtő lépések (amelyek felülírják a piaci hatékonyságot), tanácskozás, bázisdemokrácia gyakorlása (meghaladva a képviseleti demokrácia fogyatékosságait), és a közösségi értékek koherenciájának kialakítása interszubjektív logikával, diskurzusban (kiiktatva a jogállam torzulásaiból adódó strukturális fogyatékosságokat).

Egy deontologikus etikában attól függetlenül, hogy egy cselekedetnek jó és rossz következményei is vannak, a cselekedet erkölcsileg akkor megengedhető, ha a rossz következmények csak a cselekedet nem szándékolt mellékhatásai.  Pl. a PDW (Prinzip der Doppelwirkung, Principium Duplicis Effectus) tükrében az emberölés keresztény tilalma is felülírható jogos védelmi helyzetben.  Kérdés az, hogy milyen cselekvési térben valósítható meg az erkölcsi jó.  Ha társadalomképünkben kiindulópont a „bellum omnium contra omnes”, akkor a békeszerzés útja lehet az, hogy a „mindenki ellenség” alapállást az emberek átalakítják oly módon, hogy csak egy közös ellenség legyen, ami elvezet az áldozati kultuszhoz, hiszen a gonosz feláldozása árán remélhető a béke megteremtése.  E felfogással kapcsolatban problémás a következő: egyrészt abból a (hamis) feltevésből kell kiindulni, hogy a világ a béke számára eredendően alkalmatlan hely, másrészt a kínált megoldás csupán individuális életpályák ígéretén alapul.  Az áldozati kultusz ilyen felfogása voltaképpen arra a hazugságra épít, hogy az erőszak csak bűnbakképzés és áldozat révén fedhető el.

Ennél jobb a helyzet a Robert Axelrod által kínált elmélet esetében.  A „tit for tat” (csapásra csapás) ajánlása a megfelelő ellencsapás lehetőségét irányozza elő: ésszerű első lépésben kooperálni, és csak utána visszavonni a jóindulatot.  Lehetséges cselekvési stratégiák: barátságosság (nem leszek első abban, hogy megtörjem a kooperációt), provokálhatóság (a hiányos reakció miatt megtöröm a kooperációt), türelem és tartózkodás (a kooperáció helyreállítására törekszem), megértés (felismerem a kooperáció folytatását lehetővé tevő szabályokat).  Gondot jelent, hogy a kooperáció Axelrodnál is csak az egyéni esélyek kombinációjának eredménye lehet, vagyis még esetleges gyakorlati siker estén sem léphetünk ki a „homo oeconomicus” bornírtságából.

A függőségből a szabadságba vezető úton bizalomra és csalódást kizáró helyzetek tartós kiépítésére, intézményesítésére, továbbá kölcsönösségre van szükség.  A munkamegosztásból óhatatlanul adódó érdekkonfliktusok alkalmi feloldásának eszközeként alkalmazható demokrácia lényege nem az, hogy a többség dönt, hanem az, hogy az egyik ember a másik szempontjait képes átérezni.  A békeszerzés feltételei makrószinten és előre látva aligha teremthetők meg, kisközösségekben (Izrael maradékában Szofoniás értelmében véve) azonban mégis esetről esetre lehetséges.

Nem reális a kapitalizmus eltörlését kívánni.  Marx forradalmi elmélete felvillanyozó, de a megjövendölt „Kollapstheorie” nem igazolódott, mert a kapitalizmus ugyan szétroncsolja környezetét, felfalva a nem-kapitalista szférákat, de csak a Schumpeter-féle „alkotó rombolás” (schöpferiche Zerstörung) folyamatában.  A szabad munka társult szervezeteinek víziója makró-léptékben nem várható, hálózatos szinten azonban nem lehetetlen.  A reziduális közösségek nem kínálnak megoldást a kapitalizmus makróléptékű problémáira, de kiegészíthetik a kapitalista termelésszervező-jövedelemközpontosító mechanizmusok által uralt társadalmi teret, belakva életvilágokat.  Ebben a léptékben akár a kapitalista pénzhasználat strukturális problémái is kikerülhetők, mint azt olyan sikeres példák mutatják, mint a lokális pénz, szociális vállalatok, etikus bankok vagy a civilgazdaság egyre inkább feltűnő képviselői.

 

12345

4 csillag az 5-ből. 3 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • Köszönet az érthetö elemzésért! - -

  • […] szerzője. Művei az interneten is megtalálhatók itt » Írásait a Mérleg honlapján l. itt » és itt […] - -

  • […] A szerző német katolikus teológus, a fundamentális teológia emeritus professzora a jezsuiták St. Georgen Filozófiai és Teológiai Főiskoláján Frankfurtban. 2003 óta Brüsszelben a Foyer Catholique Européen és a Jesuit European Social Center (JESC) munkatársa. Folyóiratunkban az utóbbi években a 2014., 2013. és 2011. évfolyamunkban publikálhattuk tanulmányait. Főműve „Der Glaube kommt vom Hören, Ökumenische Fundamentaltheologie” címmel 7., újonnan átlgozott kiadásban 2015-ben jelent meg (Books on Demand, Norderstedt). Ugyanebben az évben 80. születésnapjára hagyta el a sajtót a „Glaubensverantwortung in Theologie, Pastoral und Ethik, Für Peter Knauer SJ” c. ünnepi kötet Stephan Ernst és Gerhard Gäde gondozásban (Herder, Freiburg). – Írásait a Mérleg Online-on l. itt, itt és itt. […] - -



Ajánlott cikkek: