Mérleg 2010/1–2, Tanulmány

200.000-nél több feldolgozatlan levéltári egység alapos tanulmányozására lesz szükség ahhoz, hogy a történtekről megalapozottan alkothassunk ítéletet. XII. Piusz háború alatti és a holokauszttal szembeni stratégiájának alapvető jellemzői azonban már most megállapíthatók. A kutatás, illetve az utóbbi években rendelkezésre bocsátott levéltári anyagok lehetővé tették ezek pontosabb megragadását, figyelembe véve a pápára római tanulmányai idején ható teológiai eszméket és értékszempontokat is. XII. Piusz számára elsődleges volt az a teológia és egyháztan, amely a zsidóságról alkotott képét is meghatározta.

XII. Piusz és a zsidók

Hol tart a kutatás? – HUBERT WOLF (Münster) és KLAUS UNTERBURGER (Regensburg) tanulmánya


Címke: , , , , ,

XII. Piusz és a zsidók – általában ez a téma áll a Pacelli pápa uralkodását övező viták középpontjában. Úgy tűnik, már minden lehetséges érv elhangzott. Az utóbbi években azonban rengeteg szaktudományos munka jelent meg a kérdéssel kapcsolatban, nemcsak németül, hanem angol és olasz nyelvterületen is. A római levéltár megnyitása 2003-ban és 2006-ban amúgy is új lendületet adott a kutatásnak, jóllehet a Vatikáni Titkos Levéltárak az 1939 és 1958 közötti döntő időszak vonatkozásában egyelőre még zárva maradnak. Mindenesetre időszerű, hogy rendszerező áttekintést adjunk az újabb kutatások főbb eredményeiről és egyháztörténeti nézőpontból értékeljük a vita jelenlegi állását.

Előzetes terminológiai megjegyzések

A kutatók általában különbséget tesznek a modern rasszista antiszemitizmus és a korábbi keresztény antijudaizmus között. Utóbbi lényegében vallási jelenség volt és azon az állításon alapult, hogy a zsidók istengyilkosságot követtek el, megszegték a szövetséget, és így eljátszották kiválasztottságukat. Ezzel szemben a rasszista antiszemitizmus, amelynek széles körben csak 1870 után támadtak követői, elsősorban társadalomtörténeti okokkal magyarázható.[1] E különbségtétel kétségkívül élesre vonható, de a kettő közti átjárás a valóságban sokszor akadálytalannak bizonyult.[2] A modern antiszemitizmus ugyanis annak ellenére átvette a régi vallási antijudaizmus számos elemét[3], hogy utóbbi nagyrészt más gyökerekből táplálkozott. A katolikus környezetre mindazonáltal nem ez volt a legjellemzőbb. Másfelől viszont a katolikus miliő nem nevezhető eleve védettnek az antiszemitizmussal szemben, mint azt az ún. ellenállás-tézis állítja. Azt is nehéz volna tényekkel bizonyítani, hogy a katolikusok alapjában véve közömbösek voltak a zsidók irányában. Hasonlóképpen leegyszerűsítő Olaf Blaschke kijelentése, mely szerint a katolikusok saját életkörnyezetük megszilárdítására törekedve ellenségképnek vagy „bűnbaknak” használták a zsidókat.[4] A kutatásban ezért egyre inkább az Urs Altermatt által kidolgozott ambivalencia-tétel jut érvényre. Habár a katolikusok távol tartották magukat a faji antiszemitizmustól, korántsem utasítottak el mindenfaja antiszemitizmust, hanem a „jobbik”, ti. a keresztény antiszemitizmust támogatták.[5] Ezért a katolikusoknak nem annyira a zsidókkal, mint inkább az antiszemitizmussal szembeni beállítódása volt kétértelmű.

Le kell szögeznünk azonban, hogy sem Németországban, sem Európa más tájain nem létezett merőben egységes katolikus környezet. A német centrumpolitika sajtójának vizsgálata kimutatta, hogy az antiszemitizmus itt lényegében nem játszott szerepet[6], sőt, a katolikus pártok nyitni próbáltak a protestánsok és a zsidók felé. Mindazonáltal az ultramontán–integrista orgánumok – köztük a Civiltà Cattolica című félhivatalos római jezsuita folyóirat – átvették a zsidó vagy zsidó-szabadkőműves világösszeesküvés vallási gyökerű antijudaista vagy társadalomtörténeti eredetű antiszemita sztereotípiáit.[7] Következésképp az ilyen ellenségképek, amelyek elválaszthatatlanok voltak a protestantizmus és a szocializmus elleni támadásoktól, enyhébb formában teret kaptak jezsuita folyóiratokban is – így a Stimmen aus Maria Laach című periodikumban.[8]

Azt, hogy a zsidósághoz való viszony színképe a római Kúriában is összetett volt, a zsidóság és a katolicizmus kiengesztelődését zászlajára tűző, 1926-ban alapított Amici Israel [Izrael Barátai] nevű papi egyesület története bizonyítja.[9] 1928 elején a 3000 papot, 300 püspököt és 19 bíborost számláló Amici javaslatot tett a nagypénteki liturgia megváltoztatására, mindenekelőtt a nagypénteki könyörgésben a Iudaeis főnév előtt álló, félreérthető és leértékelő perfidis melléknév eltörlésére. Miközben Ildefons Schuster apát konzultorként helyeselte a változtatás szándékát, a Szent Offcium részéről Marco Sales, a pápa udvari teológusa és Raffaele Merry de Val bíboros, a kongregáció titkára határozottan ellenezte. A pápa is elutasította az Amici kezdeményezését és betiltotta az egyesületet. Ugyanakkor sikeresen fordult szembe azokkal a keményvonalasokkal, akik nem akarták, hogy a Szent Officium 1928. március 25-i határozata elítélje a modern antiszemitizmust – az antijudaizmus egyéb formáit azonban törvényesnek nyilvánította. Kevéssel ezután a Civiltà Cattolica kiadója, Pater Enrico Rosa cikket közölt a folyóiratban s „a zsidóveszélyre” figyelmeztetett: eszerint a „zsidók elszemtelenedtek és hatalomra tettek szert; világszerte ők uralják a gazdasági életet, a háttérből ők irányítják az újkori forradalmakat, s „mint okkult szekták voltaképpeni vezérei terveket kovácsolnak: a világuralom megszerzésére törnek”.[10]

Ez a példa is bizonyítja, hogy az egyházon belül nemcsak hagyományos antijudaista teológiák és előítéletek voltak jelen, hanem egyfajta katolikus antiszemitizmus endogén elemei is. Mindenesetre számos kevert forma létezett, ájárható határokkal. Az általános tendenciát tekintve kijelenthető, hogy valamely csoportosuláson belül a védekező magatartás az integrizmus mértéke szerint járt együtt antiszemita összeesküvés-elméletekkel, különösen a Dreyfus-ügy óta. Elegendő, ha a 20. század első harmadában Umberto Benigni körül szerveződő integrista kúriai körökre gondolunk.[11] Másfelől az antiszemitizmus modern változatait olyan személyiségek is befogadhatták, akik a liberális táborban a modernség felé tájékozódtak – ennek végzetes következményei később, a nemzetiszocializmus idején váltak érzékelhetővé.[12]

II. Korai antiszemita hatások?

Vajon Eugenio Pacellire is hatottak-e az antijudaizmus és az antiszemitizmus különböző formái? Az ezzel kapcsolatos tézis főként a Cambridge-ben tanító történész, John Cornwell kutatásaira épül. Cornwell megekinthetette XII. Piusz boldoggá avatási aktáit, mivel cáfolta az I. János Pál pápa 1978-ban bekövetkezett hirtelen halálához fűződő összeesküvés-elméleteket, és ezért egyházias szemléletű kutató hírében állt. Egészében véve azonban nem használta ki kellőképpen a forrásokba való betekintés esélyeit – inkább szakmai hibáktól hemzsegő könyvében támadást intézett Pacelli pápa ellen.[13] Tézise szempontjából központi dokumentumnak számít az a leírás, amelyet Pacelli auditora, Schioppa adott a müncheni forradalmárok által 1919. április 18-án a nunciatúra ellen intézett támadásról, de amelyet maga Pacelli javított és írt alá. Cornwell szövegközlésében számos fordítási hiba található.[14] A dokumentum csakugyan negatív leírást ad a müncheni tanácsköztársaság vezetőiről: sablonosan zsidóknak és kommunistáknak nevezi őket. Max Levienről például ezt írja: „Levien – un giovanotto, anche egli russo ed ebreo di circa trenta o trentacinque anni. Pallido, sporco, dagli occhi scialbi – un vero tipo ributtante, eppure con una fisionomia intelligente e furba.” Eugenio Pacellinek a Kelet-Európából Németországba érkező zsidóságról alkotott képére kétségkívül hatottak a Weimari Köztársaságban akkortájt népszerű negatív sztereotípiák.[15]

Pacelli viszonyát a zsidósághoz ugyanaz a zsinat előtti teológia jellemezte, amely az 1917-es egyházi törvénykönyvbe is beépült, és amely a communicatio in sacrist bűnnnek tekintette.[16] Az idegen kultusz és az idegen vallás az első parancsolat elleni vétségnek és ily módon már önmagában rossznak számított; támogatásuk semmi szín alatt nem volt megengedett. Egy epizód az első világháború idejéből jól szemlélteti, hogy Pacelli milyen szűkösen értelmezte ezeket a feltételeket. A müncheni rabbi, Mose Cossmann Werner megkérte a nunciust, hogy hozasson Olaszországból pálmaágakat a zsidó Sátoros ünnepre, mivel saját importját feltartóztatták Comóban, egy pályaudvaron. Válaszul Pacelli a bíboros-államtitkárhoz fordult tanácsért: mondjon olyan diplomáciai kifogást, amellyel elutasíthatná a rabbi kérését – a pálmaágak beszerzését ugyanis tiltott communicatio in sacrisnak tekintette.[17]

Jelen tudásunk szerint egyébként Pacelli nunciusi jelentéseiben kevés szó esik a zsidóságról. Működése teljes egészében arra irányult, hogy Németország egyházi életét az I. Vaikáni Zsinat óta érvényes római–pápai egyháztan szerint alakítsa, hiszen nézete szerint csak ilyen egyház képes hatékonyan üdvösségre vezetni a rábízott híveket.[18] Nem erősíthető meg az a Kurt Blumenfeld visszaemlékezésein alapuló tézis sem, hogy Pacelli – szemben a hivatalos római elutasítással[19] – különösen rokonszenvezett volna a cionizmussal.[20]

A nuncius éppígy a nemzetiszocializmust is inkább antikatolikus, mintsem antiszemita mozgalomként fogta fel – ha felfogta egyáltalán. Az 1923-as müncheni Hitler–Ludendorff-puccsot követően Pacelli egyértelműen antikatolikusnak festi le Hitler mozgalmát. 1924-ben kiváltképpen bosszankodik azon, hogy a katolikusokat egy kalap alá veszik a zsidókkal.[21]

Pacelli pápaként is kitartott a hagyományos katolikus-vallási antijudaizmus némely teológiai formulája mellett. Erről tanúskodik 1942. december 24-én – tehát a nevezetes karácsonyi üzenet közvetlen közelségében – elmondott beszéde a bíborosokhoz és a püspökökhöz, amelyről a későbbiekben még szót ejtünk. A Jézus-korabeli Jeruzsálemről beszélt, mely „azzal a merev elvakultsággal és makacs hálátlansággal válaszolt az Úr hívására és kegyelmére, amely a bűn útján végül istengyilkossághoz (deicidio) vezetett”.[22] Fontos leszögeznünk, hogy bár XII. Piusz nem volt mentes az antijudaizmustól, egyetlen olyan zsidóellenes kijelentéséről sincs tudomásunk, amely megközelítette volna Merry del Val vagy a Civiltà Cattolica éles antiszemita kirohanásait.

III. Pacelli viszonya a nemzetiszocialisták antiszemita intézkedéseihez, 1933–1939

Pacelli tehát nem éppen a legalkalmasabb fegyverzetet örökölte ahhoz, hogy a nemzetiszocialistákkal vitázva minden ember s főként az üldözött zsidók elszánt védelmezőjeként léphessen fel. Konzervatív-pápaközpontú és hierarchikus egyházképének megfelelően egyrészt nagyon is feladatának tekintette a carità universale, az egyetemes szeretet hirdetését, másrészt azonban, ha döntéshelyzet adódott, a cura animarumot (a rábízott lelkek gondozását) részesítette előnyben. Ez mutatkozott meg akkor is, amikor a zsidó üzletek elleni bojkott után, 1933. április 1-jén Cesare Orsenigo nuncius először értesítette antiszemita túlkapásokról a bíboros-államtitkárt. Pacelli így utasította a nunciust: fontolja meg újra az antiszemita túlkapások elleni föllépés lehetőségét. „Jöhetnek napok, amikor fontos lesz, hogy elmondhassuk: történt valami ez ügyben” – jegyezte fel, miután megbeszélte a kérdést a pápával.[23] Orsenigo nuncius azonban már nem tartotta időszerűnek a beavatkozást: időközben, a közalkalmazotti státus helyreállításáról intézkedő április 7-i törvény nyomán az antiszemitizmus állami törvénnyé lett, márpedig a végsősoron törvényes felsőbbséggel való szembehelyezkedés csak új kultúrharcot eredményezne.[24] Ezt a véleményt Pacelli legalábbis nem kérdőjelezte meg. Az elkövetkező hónapokban a bíboros-államtitkár nyilvánvalóan Orsenigóra bízta annak megfontolását, hogy a közbelépés mikor és hol lenne célravezető. A nuncius azonban – amint ezt Michael Faulhaber bíboros április 10-én Pacelli értésére adta – fontosabbnak tartotta, hogy ne szolgáltasson alkalmat a nemzetiszocialistáknak arra, hogy „a zsidóüldözést jezsuitaüldözésbe fordítsák át”.[25] A szolidaritás nyilvános kifejezése tehát elmaradt, és Orsenigo arra sem volt hajlandó, hogy katolikus magániskolákba fogadja be az állami iskolákból kizárt zsidó diákokat.[26]

1933 tavaszán sorra érkeztek üldözött zsidók segélykérései az államtitkárságra – köztük Edith Stein nevezetes levele a pápához. A helyettes államtitkár, Pizzardo megjegyzése, amely a kérelmeket tartalmazó aktakötegen olvasható – „Molto delicato” [roppant kényes] – alighanem Pacelli látásmódját is tükrözi.[27] Attól tartott, hogy az üldözött zsidók érdekében való beavatkozás új Kulturkampfba torkollhat. Mindenesetre a birodalmi konkordátumot kölcsönösen megerősítő okmányok átadásakor Pacelli, Bertram bíboros ösztönzésére, tiltakozást is benyújtott az árja-paragrafusok katolikus papokra történő alkalmzása ellen.[28] A nemzetiszocialista rendszerrel azonban főként más frontokon zajlott a küzdelem: az Alfred Rosenberg megtestesítette újpogányság ellen, a sterilizációs törvény ellen, a konkordátum megszegései ellen és a katolikus egyesületek védelmében.

Orsenigo nuncius az 1935-ös nürnbergi Birodalmi Pártgyűlésről és az ún. „nürnbergi törvényekről” is tudósított. Felismerte, hogy a törvények a zsidók teljes jogfosztásának vetnek alapot, s hogy a bolsevizmus veszedelmére hivatkozó indoklásuk csupán ürügy. „Nem tudom, vajon egyedül a zsidók műve-e az egész orosz bolsevizmus, de itt [Nürnbergben] megtalálták a módját, hogy elhitessék ezt az állítást és rá hivatkozva lépjenek fel a zsidókkal szemben. Ha a nemzetiszocialista kormány, amint valószínű, hosszú ideig fennmarad, a zsidók arra ítéltetnek, hogy eltűnjenek ebből a nemzetből.”[29] A Vatikán persze nem reagált hivatalosan, ahogy a német püspöki kar sem. A birodalmi pogrom éjszakája (1938. november 9.) után Orsenigo arról értesíti Pacellit, hogy nem népharagról, hanem a kormány által foganatosított akcióról van szó.[30] A Szentszék hallgatott – talán ismét attól félt, hogy máskülönben a zsidókkal együtt a katolikusok is célponttá válhatnak –, és a rezsimmel való teljes szakítás helyett karitatív segítségnyújtással próbálkozott, a lehetőségek mértékében. 1938-ban és 1939-ben XI. Piusz felszólította a szabad világban működő nunciusait, hogy próbálják meg rábírni a mindenkori kormányt a németországi zsidók befogadására.[31]

IV. A kiadatlan Societatis unio enciklika: XI. és XII. Piusz

Ha már nem került sor a Szentszék határozott diplomáciai beavatkozására, tett-e valamit legalább a római Tanítóhivatal a rasszizmus és az antiszemitizmus ellen, azaz elítélte-e az üldöztetéseket megalapozó ideológiát? 1934-ben Alois Hudal püspök – a németek nemzeti temploma, a római Santa Maria dell’Anima rektora – azt javasolta XI. Piusznak, hogy enciklikában vagy egy „új syllabusban” ünnepélyesen ítélje el a kor három alapvető tévelyét: a totalitárius államot, a faj radikális fogalmát és a radikális nacionalizmust.[32] A Szent Officium azonnal munkához is látott. A szakértők syllabusba foglalták az elítélendő tételeket; a rasszista szöveghelyeket túlnyomórészt Hitler Mein Kampfjából merítették. Ugyanakkor a Szent Offícium konzultorainak eltérő elképzelései voltak arról, hogy melyek legyenek a dokumentum általános irányelvei. Végül egy, a kor összes tévedését – a kommunizmust és a fasizmust is – magába foglaló syllabus tervét fogadták el. 1936 végétől a bíborosok és a pápa többször elnapolták a syllabus kibocsátását, legutoljára már határozatlan időre.

Sokszor elhangzik az a mindmáig bizonyítatlan tétel, hogy a Pacelli vezette államtitkárság hátráltatta a terv megvalósulását.[33] 1937 elején azonban a pápa pásztorlevelet bocsátott ki a német katolikusok számára Mit brennender Sorge kezdettel, s ezt enciklika formájában a világ püspökeinek is szétküldték. A körlevél nem csak központi keresztény fogalmak nemzetiszocialista átértelmezését ítélte el, egyúttal lelkipásztori megerősítést nyújtva a német katolikusoknak, amint ezt már Michael von Faulhaber bíboros tervezete javasolta. Pacelli arra is fölhasználta az enciklikát, hogy nyilvánosan megvádolja a náci államot a konkordátum megszegésével. A rasszizmus és az antiszemitizmus azonban nem tartozott a szöveg központi témái közé.[34] Mindenesetre a pápa, aki Gaetano Bisleti 1937-ben bekövetkezett halála óta maga látta el a Tanulmányi Kongregáció elnökének tisztét, az elítélendő rasszista tételeket továbbküldte cáfolatra a katolikus egyetemeknek.[35]

A Rómában tanító kutató, Emma Fattorini figyelemreméltó téziseket fogalmazott meg XI. Piusz utolsó éveiről, főként Pacelli és Domenico Tardini – 1937-től a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkára – audienciáinak jegyzőkönyvei alapján.[36] Szerinte a Mussolini iránt kezdetben nagy reményeket tápláló XI. Piuszt a harmincas években egyre jobban elkeserítette Mussolini közeledése Németországhoz és diszkriminatív antiszemita kitételek megjelenése az olasz házasságjogban. A pápa üzent a ducénak: a történtek után szégyelli, hogy olasz.[37] Fattorini ebben az időszakban magányosnak látja a súlyosan beteg XI. Piusz pápát, akit egyre inkább a rasszizmus, az antiszemitizmus és a fasizmus elleni prófétai tiltakozás jellemez, és aki emiatt szellemi téren egyre inkább elidegenedik a sokkal diplomatikusabb Pacellitől.[38] Fattorini tételének igazolására egy Andrea Tornielli által elemzett körülmény hozható fel: 1938 novemberének végén Lord Rotschild a westminsteri bíboros-érsek közvetítésével arra kérte a pápát, hogy tiltakozzék a „Birodalmi Kristályéjszakát” követő rasszista kirekesztés ellen. A súlyosan beteg pápa nem foglalkozott az üggyel, Pacelli ellenben írásban kérte a bíborostól, hogy biztosítsa Rotschildet a pápa együttérzéséről.[39] Így a londoni szolidaritási nyilatkozatban a pápa neve is megjelent, ezzel azonban Pacelli kitért a németországi folyamatok nyilvános elítélése elől.

A pápa – láthatóan a kúria megkerülésével – John La Farge amerikai jezsuitát is megbízta, hogy dolgozzon ki enciklikát a rasszizmus ellen, amelyben ünnepélyes formában szóhoz jutnának a befagyasztott syllabus antirasszista szakaszai.[40] La Fargue két rendtársát, köztük a német Gustav Gundlachot is bevonta a körlevél kidolgozásába. Három, részben eltérő tervezet maradt fenn, ezek közül épp a Gundlach-féle változatban találkozhatunk kidolgozott társadalomelmélettel és az antiszemitizmus félreérthetetlen elítélésével.[41] A munkába óvatlanul beavatták a jezsuiták Pacellihez közel álló rendfőnökét is, akinek sikerült hosszan elnyújtania az előkészítés folyamatát.[42] Időközben meghalt a pápa, utóda Pacelli lett, a rasszizmust és az antiszemitizmust elítélő enciklika pedig eltűnt a fiókban. Gundlach XII. Piuszt nevezte meg, legalábbis burkoltan, e sajnálatos fejlemény (egyik) felelőseként.[43] Fattorini persze kissé sarkítottan fogalmazza meg tézisét a XI. Piusz és utóda közti ellentétről, hiszen a jellembeli és teológiai különbségek dacára Pacelli a pápa hűséges munkatársának bizonyult. Fattorini kritikusai, köztük Andrea Tornielli újságíró tehát joggal róják fel, hogy a kutatónő alábecsüli ezt a tényt és néhány részletkérdésben téved.[44] Fattorini jogtalanul rója fel, hogy XI. Piusz halála után Pacelli, a bíborosi kollégium camerlengója, már nem tette közzé a pápa utolsó beszédét, amely a lateráni szerződés tizedik évfordulójára íródott és bírálta a fasizmust – ez ugyanis a kötelességei közé tartozott. Ráadásul Pacelli nem semmisítette meg a szöveget, hanem átadta a levéltárnak.[45] Másfelől azonban nem állítható, hogy pápaként Pacelli az elődje által kijelölt szellemi irányt követte volna. Pápává választása után elállt a Hitler-rezsimmel való szakítás (a nuncius visszahívása stb.) tervétől és visszatért a Berlinnel való tárgyalás politikájához.[46] Így azon a két stratégiai megbeszélésen, amelyet a pápaválasztáson jelenlévő németországi és bécsi bíborosokkal folytatott, a „zsidókérdés” nem került szóba.[47]

V. XII. Piusz és a holokauszt

Ha az eddig mondottakhoz a 2003-ban és 2006-ban hozzáférhetővé tett, XI. Piuszra vonatkozó – és még távolról sem teljesen feldolgozott – vatikáni aktákat is felhasználhattuk, az 1939-cel kezdődő időszak tekintetében csak másodlagos hagyományokra, ill. néhány előzetes publikációra, így az Actes et documents du Saint Siège relatifs à la seconde guerre mondiale c. kiadványra támaszkodhatunk.[48] Márpedig erre az időszakra esik az európai zsidóság szisztematikus legyilkolása. A források már említett helyzete miatt ezen a téren kiváltképpen csak időleges válaszaink lehetnek.

a)    Mit tudott a pápa?

A Vatikán a berni nuncius közvetítésével már 1942-ben értesült az európai zsidók teljes megsemmisítésének tervéről.[49] A Zsidó Világkongresszus genfi irodájának vezetője, Gerhart Moritz Riegner, a genfi Jewish Agency for Palestine vezetőjével, Richard Lichtheimmel együtt memorandumot állított össze a zsidóüldözésről. 1942 augusztusában hiába próbálta tájékoztatni – a nevezetes Riegner-távirattal – az angolokat és az amerikaiakat a zsidósággal szemben elkövetett tömeggyilkosságról. Ez idő tájt Luigi Maglione bíboros-államtitkár még így kommentálta a beérkező információt az amerikai követnek: „Vannak értesüléseink a zsidókkal szembeni rossz bánásmódról, de a globális megsemmisítés hírét semmi sem erősíti meg.”[50] Orsenigo nuncius azonban már előzőleg, 1942. július 28-án közvetített Róma felé „nehezen ellenőrizhető értesüléseket zsidók végzetes elhurcolásáról, sőt, tömeges vérfürdőkről”[51]; ezeket Horvátországból is megerősítették.[52] 1942 decemberében a lengyel követség emigráns szervezete részletesen ismertette az államtitkársággal a megsemmisítés gépezetét és már több, mint egymillió meggyilkolt zsidóról beszélt.[53] Rómának ekkor már végképp nem lehettek kétségei. Hasonló vészjelzések érkeztek Lengyelországból, Pirro Scavizzitől[54], és a rigai érsektől is.[55] Rendkívül pontos információkat juttatott el a Szentszékhez 1943 májusában az Egyesült Államok-beli apostoli követ, a későbbi bíboros-államtitkár, Amleto Giovanni Cicognani.[56] Ugyanebbből az időből szlovákiai[57], magyarországi[58] és oroszországi[59] iratok is fennmaradtak. Egy 1943 májusában keletkezett feljegyzés végérvényesen bizonyítja, hogy az államtitkárság ekkor már tisztában volt a nemzetiszocialista pusztítás mértékével.[60] Vitatott, hogy Róma mikor ismerkedett meg a nevezetes „Auschwitzi jegyzőkönyvvel”, vagyis a szemtanúk beszámolóival. Az Actes et documents társszerkesztője, Robert Graham SJ állítása szerint[61] erre csak 1944 októbere után került sor, és sohasem lehetett tudni, hogy mikor van szó pusztán az ellenséget felnagyító, túlhajtott propagandáról – ezzel szemben Giovanni Miccoli úgy véli, a Vatikánt már hónapokkal előbb tájékoztatták.[62]

b)    Hallgatás és áttételes beszéd

A második világháború kezdetén a pápa alapelvvé emelte a szigorú pártatlanságot. XII. Piusz tartózkodása egyfelől Gasparri és Apollinaire iskolájának hatását tükrözte, másfelől az 1917-es pápai békekezdeményezés kudarcára vezethető vissza – utóbbi Pacelli mint müncheni nuncius első nagy politikai küldetése volt. Akkoriban XV. Benedek közvetítésre vállalkozott és kijelentéseket tett a harcoló felek konkrét háborús céljairól. A kezdeményezés kudarcából Pacelli azt a következtetést vonta le, hogy a jövőben szigorúan meg kell őriznie pártatlanságát.[63] Úgy gondolta, hogy az egyik háborús fél elleni nyilvános és kifejezett tiltakozás nem egyeztethető össze a pápa – minden katolikus közös atyja (padre comune) – hivatalával[64], ezért egyre gyakrabban folyamodott az „áttételes beszéd” technikáihoz. Csak általánosságban, konkrétumok nélkül beszélt a második világháború idején elkövetett gaztettekről, s nem nevezte néven sem a tetteseket, sem az áldozatokat. Így tett híres karácsonyi üzenetében is, 1942. december 24-én: megemlékezett azokról a százezrekről, akikre „önhibájukon kívül, úgyszólván csak nemzetiségük vagy fajtájuk miatt” gyors vagy lassú halál vár. Ezt a rádióbeszédet sokszor hozzák fel döntő érvként a pápa állítólagos hallgatásával szemben: a meglehetősen korlátozott létszámú hallgatóság zöme nyilván pontosan értette, kire és mire gondol. A tettesek és áldozatok megnevezését azonban kerülte.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy a pápa tudatában volt a nemzetiszocialistákkal szembeni visszafogottságának. Konrad von Preysing berlini püspököt kétségkívül megdícsérte a nem árják melletti bátor kiállásáért, de hozzáfűzte: „A helyben tevékenykedő főpásztorok belátására bízzuk annak megfontolását, hogy a püspöki megnyilatkozásokat fenyegető megtorló intézkedéseket és kényszerítő eszközöket figyelembe véve, valamint más, alkalmasint a háború elhúzódásából és lélektanából adódó körülmények közepette nem tanácsosabb-e, hogy az említett indítékok dacára ad maiora mala vitanda önmérsékletet gyakoroljanak, s ha igen, milyen fokban. Ez az egyik oka annak, hogy megnyilatkozásainkban miért szabunk Mi is korlátokat önmagunknak […]”.[65] Német püspökökhöz címzett leveleiben több más bizonyítékot is találunk arra vonatkozólag, hogy XII. Piusz számára nem volt közömbös a zsidók sorsa, s hogy a nemzetiszocialisták által elkövetett jogsértéseket szívesen panaszolta volna föl egyértelműbben, ha nem épp önmagát kényszeríti korlátok közé.[66]

Ezt azokkal az újabb kísérletekkel szemben is hangsúlyoznunk kell, amelyek a hallgatás vádját eredetére hivatkozva, gyökerében igyekeznek lerombolni. Ez a vád ugyanis a háború vége felé és az utána következő időben elsőként a szovjet-kommunista propaganda részéről hangzott el. Figyelmet keltett egy román titkosszolgálati tiszt, Jon Mihai Pacepa állítása, hogy ti. a szovjet és a román titkosszolgálat célzatosan játszott Rolf Hochhuth kezére egyoldalúan csoportosított információkat. Jó okkal kelt megütközést Pacepa elbeszélése, mely szerint a román titkosszolgálat három tisztje papnak öltözve a Vatikáni Levéltárban hozzáférhetett a vonatkozó dokumentumokhoz.[67] Giovanni Maria Vian történész, 2007 óta az Osservatore Romano főszerkesztője pedig rámutatott, hogy legelőször két francia értelmiségi illette a pápát a hallgatás vádjával: elsőként – 1939-ben, amikor Olaszország megtámadta Albániát – Emmanuel Mounier, majd 1951-ben François Mauriac. A szemrehányás ekként a „renouveau catholique”-tól és a részben a püspökök által is támogatott Vichy-rendszerrel szembeni katolikus „résistance”-tól származik.[68]

A pápa az ad maoira mala vitanda érvével igazolta magatartását. E „rosszak” értelmezésére a kutatásban különböző álláspontok alakultak ki: legtöbben az üldözöttek s kivált a német katolikusok sorsára hivatkoznak. Ismételten felhozzák Pascalina Lehnert szerzetesnővér utólagos, apologetikusnak tekinthető emlékiratait. A pápa személyi titkánője hírül adja, hogy amikor XII. Piusz tudomást szerzett a megkeresztelt hollandiai zsidók sorsáról, elégetett egy iratot, melyben tiltakozott a zsidók meggyilkolása ellen.[69] A megszálló nácik eleinte megkíméléték őket a deportálástól. Miután azonban a holland püspökök egyhangúlag tiltakoztak a zsidók elhurcolása ellen, a nemzetiszocialisták a katolikusnak megkeresztelt zsidókra is kiterjesztették akciójukat. Ezzel szemben Theo Saleminknek sikerült kimutatnia, hogy Pascalina eltúlozza a deportáltak létszámát, s hogy az utrechti érsek maga kérte lényegi intézkedésekre a pápát. Feltűnő továbbá, hogy a (túlnyomórészt katolikus) Lengyelországot a pápa kifejezetten áldozatként említi, a zsidókat azonban nem[70]; mindazonáltal Karol Radoński lengyel püspök (Włocławek) erőteljesen támadta a pápát elégtelen megszólalása miatt.[71] A pápa ráadásul a német püspökök felé ismételten hangoztatta az energikus és bátor tiltakozás hasznát és kötelességét.[72] Ennek a ténynek már önmagában is kétséget kell ébresztenie azzal a Montini által már a kezdet kezdetén felhozott érvvel szemben, hogy a hallgatás volt felelősség-etikai – következésképp erkölcsi – nézőpontból az egyetlen helyénvaló tett[73]; még ha egyes kutatók, köztük Giovanni Sale[74], Andrea Tornielli[75] és Matteo Luigi Napolitano[76], változatlanul ez vallják is. A pápa egyre tartózkodóbbá vált, annak ellenére, hogy egyre többet tudott a keleten elkövetett bűncselekményekről. Giovanni Miccoli bírálata viszont már 2000-ben elavultnak és az új helyzetet tekintve alkalmatlannak minősítette a Vatikán magatartását: az áttételes beszédet és a diplomáciai tiltakozást. A bűntett új dimenziójának megfelelő választ egyaránt akadályozta a kúriai apparátus – az egyházi vezető réteg – konzervativizmusa és XII. Piusz saját hagyománya, illetve rögzült beállítódása.[77] Hasonló véleményen van Renato Moro is, aki emellett antijudaista előítéletek utóhatását is érzékeli.[78] Alessando Duce rendkívül kiegyensúlyozott szintézise arra derít fényt, hogy XII. Piusz szemében a zsidóság kérdése nem volt elsődleges jelentőségű: a modern társadalom egyháztól való elidegenedésének általános dinamikájába illeszkedett. Eszerint nem az egyház a hibás, hanem a laicizmus.[79]

Ezek után valamivel pontosabban is meghatározhatjuk, mi volt a pápa szempontjából döntő tényező: a) politikai értelemben a pápa eleinte a náci Németország győzelmével számolt[80], 1943-tól kezdve azonban, ahogy a szövetségesek egyre több győzelmet arattak, aggodalom töltötte el Rómáért és a Vatikánért, melyeket mindenképpen meg kellett védeni a németek megtorló intézkedéseitől, a szövetséges bombázásoktól[81] és a rettegett kommunista megszállástól.[82] Miként Andrea Riccardi rámutatott[83], a pápa számára Róma mindenekelőtt a világegyház fejét és szívét jelentette. A szigorúan pápai és jogi kategóriákban gondolkodó egyházfő[84] semmiképpen sem sodorhatta veszélybe az egyház mint Istenhez vezető intézmény, egyszersmind a legfőbb földi instancia kormányzását; azaz egyháztani szempontok határozták meg, hogy lelkiismereti kétségei közepette Pacelli mit tekintsen elsődleges feladatának. Ráadásul a pápaságot – mint az egyház fejét és szívét – annak a hagyománynak a részeseként szemlélte, amelyben felnövekedett: eszerint a pápa, minden népek atyja, fölötte áll a harcoló feleknek; feladata nem a pártpolitizálás, hanem a békeközvetítés. Következésképp nem a pápának, hanem a helyi püspököknek kell tiltakozniuk.[85] c) Úgy tűnik, ezt a dilemmát a pápa 1943-tól kezdve „természetfölötti ugrással” kompenzálta. Saját helyzetét a kereszten függő Jézuséval azonosította.[86] Ismeretes, hogy többször végzett távördögűzést annak érdekében, hogy eltántorítsa Hitlert bűnös tetteitől.[87]

Ennél is fontosabb az a tény, amelyre Philippe Chenaux utal: a pápa épp a háború idején – amikor az oroszországi hadjárat kapcsán tudomást szerzett a németek bűneiről – ismerkedett meg a három fatimai titokkal: a háborús próféciával, a kommunizmus elleni intelemmel és a pápa ellen készülő merénylettel. Ezek szemlátomást mély benyomást tettek rá.[88] Feltehetőleg ugyanezt a látásmódot, a misztikus azonosulás nézőpontját alkalmazta a zsidó nép történetére és sorsára is. Az ez idő tájt keletkezett Mystici corporis kezdetű enciklikában nem csak a hagyományos teológia zsidóságképe bukkan fel.[89] Az alábbi szöveghely a kortörténeti háttér ismeretében aligha értelmezhető pusztán spirituális-allegorikus módon: „a Megváltó halála által megszüntetett Ószövetséget az Újszövetség követte. Akkoriban Krisztus vére az egész földkerekség számára megpecsételte Krisztus törvényét – titkaival, rendeléseivel, intézményeivel és szent szokásaival együtt. […] A kereszten tehát meghalt és eltemettetett a régi törvény, amely később halálthozónak bizonyult.[90]

c)  A segítségnyújtás konkrét intézkedései – az egyház tevékenysége Szlovákiában, Magyarországon és Horvátországban

A pápa hallgatására összpontosító kutatás gyakran megfeledkezik az üldözötteknek nyújtott segítség kézzelfogható gesztusairól. E segítség feltételét jelentős mértékben a pápa pártatlansága által biztosított játéktér teremtette meg. Megszervezésében központi szerepet játszott a Vatikáni Információs Iroda, melynek akkori helyettes vezetője Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál pápa volt.[91] A hadifoglyok széles körű vatikáni megsegítésének dokumentumait Margherita Marchione közölte.[92] Kelet-Európában a pápai nunciusok azon fáradoztak, hogy lehetővé tegyék a zsidók bújtatását és menekítését. Isztambulban például ilyen tevékenységet folytatott Giuseppe Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa.[93]

A németek által megszállt vagy ellenőrzött államokban diplomáciai lépések is történtek az üldözött zsidók érdekében, legalábbis ott, ahol még adottak voltak a beavatkozás feltételei. Említést érdemel az államtitkárság egyik, 1943. április 1-jén kelt feljegyzése, amely arra utasítja a vatikáni diplomatákat, hogy lehetőség szerint akadályozzák meg a zsidók deportálását Szlovákiából, Horvátországból és Olaszországból.[94] Szlovákiában köztudomásúlag egy fasiszta katolikus pap, Tiso volt a hatalom birtokosa és az egyház az alkotmány alapján roppant befolyással bírt. Az államtitkárság apostoli ügyvivőjén, Giuseppe Burzión keresztül, továbbá a római szlovák követnek küldött számos tiltakozó jegyzék révén próbált meg hatást gyakorolni Tisóra és a szlovákiai egyházra. A vatikáni intézkedések hozzájárultak a szlovákiai zsidók egy részének megmentéséhez – a pápa azonban nem tett határozott egyházjogi lépéseket és a nyilvános tiltakozást is elmulasztotta.[95] Magyarországon Horthy Miklós kormányzó 1944 júliusában – nemzetközi (főként amerikai és svéd) tiltakozásokat követően – leállíttatta a tavasz óta tartó deportálásokat. Többszöri kérésre végül a pápa nyílt táviratban szólította fel Horthyt. A Magyar Püspöki Kar megosztott volt a zsidóüldözés kérdésében. Horthyt azonban három hónap múlva megbuktatták és a megsemmisítés folytatódott. A pápa többszöri kérés ellenére sem fordult többé a nyilvánossághoz.[96]

A katolikus egyház horvátországi működése 1941-től, a fasiszta katolikus usztasa-rezsim idején, a történelem sötét fejezetét alkotja. Ante Pavelić horvát vezető kiváltságos szerepet juttatott az egyházanak. Szabályszerű etnikai tisztogatások keretében ortodox szerbek százezreit keresztelték át erőszakkal katolikusnak vagy gyilkolták meg. Az áldozatok között zsidók is voltak. Nyilvánosan nem tiltakozott sem Alojzije Stepinac, az 1998-ban boldoggá avatott zágrábi érsek, sem a pápa. Diplomáciai úton történtek ugyan tiltakozások a kényszerkeresztelések ellen, ezek azonban nem jártak eredménnyel. A vatikáni államtitkárság egyik feljegyzése szerint az üldöztetések nem tagadhatók, de az ellenséges propaganda mértéktelenül eltúlozza jelentőségüket.[97] Matteo Luigi Napolitano bizonyítékokat talált arra vonatkozólag, hogy Stepinac nagymértékben segítette zsidók kiutazását és menekülését.[98]

1945 után azonban a római Kúria vezető tagjai számos usztasa tisztségviselőnek, de más háborús bűnösöknek is (akárcsak korábban sok üldözött zsidónak) segítséget nyújtott abban, hogy területen kívüli, ill. klauzúrás egyházi intézményekben bújkálhassanak, valamint az ún. „patkányvonalon” Dél-Amerikába menekülhessenek. Uki Goñi különféle angol és amerikai titkosszolgálati források, továbbá svájci és (még meg nem semmisített) argentín levéltári adatok alapján nem csak a menekülési útvonalakat rekonstruálta, hanem arra is fényt derített, hogyan vett részt Juan Domingo Perón argentin elnök a tervezésben és a lebonyolításban.[99] Mindez a pápai államtitkárság s talán maga a pápa tudomásával zajlott[100] – ezt a tényt az Actes et documents közreadói még vitatták.[101] XII. Piusz mögöttes indítékainak rekonstrukciójára Michael Phayer vállalkozott: a háttérben eleinte az a háború fordulata után létrejött argentin terv állt, hogy Németországot ne győzzék le teljesen, hanem kössenek vele pápai közvetítéssel fegyverszünetet, majd más keresztény és fasiszta államok részvételével bolsevizmus-ellenes szövetséget.[102] 1945 után XII. Piusz a kommunista Jugoszlávia megerősödésétől félt – és féltette főként Olaszországot –, ezért támogatni igyekezett a Pavelić vezette usztasa ellenállást, és magának Pavelićnek menedéket adott Rómában.[103] Amikor 1947 után Tito megbuktatására már nem volt lehetőség, Pavelićet is továbbadták Latin-Amerikának. Ott a menekülteket a nemzeti-konzervatív kormányzatokkal szoros együttműködésben akarták bevetni a rettegett kommunista törekvések ellen. A fasiszta menekültek római egyházi megsegítése épp ezért nem korlátozódott Horvátországra. Több más országból, így Németországból, Ausztriából, Olaszországból és Franciaországból is importáltak kollaboránsokat és tömeggyilkosokat Dél-Amerikába. Háborús bűneiket nem firtatták, egyedül katolikus hitvallásuk vagy legalább kommunista-ellenes mentalitásuk számított.[104] A történéseket a háttérből elsősorban a befolyásos horvát pap, Draganović[105], valamint Hudal püspök mozgatta. Utóbbinak sikerült biztonságban Latin-Amerikába menekítenie olyan brutális tömeggyilkosokat is, mint Adolf Eichmann, Josef Mengele, Franz Stangl és Eduard Röschmann. Később irodalmias üdvözletet is küldött utánuk „a tengeren át”.[106]

d) A pápa és a római zsidók deportálása

Végezetül élénk vita folyik arról is, hogy milyen magatartást tanúsított a pápa a római zsidók 1943. október 16-án történt elhurcolásakor, nem utolsó sorban azért, mert e kérdés Hochhuth ismert drámájának cselekménymagját érinti. Főként Susan Zucchotti[107] fogalmazta meg azt a tételt, hogy a pápát már előzőleg értesítették a deportálásról. Ez persze akkor sem bizonyítható kétséget kizáróan, ha a Vatikánban a legrosszabbtól is tartottak.[108] Amikor a pápát a razzia napján informálták, az államtitkárság behivatta Németország római nagykövetét, Ernst von Weizsäckert. A bíboros-államtitkár, Luigi Maglione feljegyzést készített megbeszélésükről. Kijelentette, hogy a pápa szeretné elkerülni rosszallásának kinyilvánítását és mindazt, ami a német népben azt az érzést kelthetné, hogy a haderő működése ellenkezik a nép érdekével.[109] Legenda, hogy ezek után lefújták volna az akciót[110], amelyet Hitler különleges megbízottjaként Theodor Dannecker Hauptsturmführer [százados] irányított (miután a katonai vezetés és küldöttség késleltette a parancs végrehajtását). Aligha helytálló, hogy Maglione szavai „tiltakozásul” („pour protester”) hangzottak volna el.[111] Susan Zucchotti bírálattal illeti a hallgatást, mely a római zsidóknak „a pápa ablaka alatt” (Weizsäcker, október 17.) történt deportálását övezte; a pápa előzetes tiltakozása figyelmeztette volna a zsidókat és talán végképp megakadályozta volna a razziát.[112] Már a főként német forrásokat felhasználó Saul Friedländer izraeli történész igen kritikusan ítélte meg XII. Piusz magatartását Weizsäckerrel szemben, és úgy vélte, Pacelli túlságosan rokonszenvezett a náci Németországgal.[113] Kevéssel ezután Weizsäcker tájékoztatta Berlint Hudal püspök leveléről[114], amely deportációk esetén pápai tiltakozást helyez kilátásba. Az Actes et documents egyik lábjegyzete alighanem tévesen állítja, hogy unokaöccsén, Carlón keresztül maga Pacelli parancsolta meg Hudalnak, hogy így cselekdjék.[115]

Egy 1943 októberének végén létrejött egyezmény sértetlenséget szavatolt a Vatikán területen kívüli birtokai és épületei számára. Ezekben és Itália számos kolostorában zsidók és más üldözöttek százai rejtőzhettek el. Klaus Kühlwein feltételezi, hogy a pápát a római razzia ösztönözhette erre az akcióra, mely az egyházi intézményekre nézve felettébb kockázatos volt.[116] A pápa csakugyan maga bocsátotta ki azt a rendeletet, hogy a szerzetesházak ne legyenek tekintettel a klauzúrára.[117] A humanitárius és gyakorlati segítségnyújtást, amelyben a nagyobb olasz városok megannyi egyházi intézménye és papja vett részt, Margherita Marchione dokumentálta.[118] Nemrég a Szent Egyed Közösség alapítója, Andrea Riccardi történész is beszámolt arról, hogy katolikusok miként rejtegettek üldözött zsidókat és hogyan segítették őket a menekülésben.[119] Giovanni Sale római jezsuita szóvá teszi, hogy a történetírás e kézzelfogható segítségről megfeledkezve egyoldalúan bírálja a pápa „hallgatását”.[120]

Az olaszországi történések új, átfogó és talán határozottabb értelmezésére, amely összességében a pápa magatartását is új megvilágításba helyezi, Robert Katz előmunkálatai nyomán[121] Michael Phayer vállalkozott. Míg 1942 karácsonyán és 1943 tavaszán a pápa még – többé-kevésbé elszántan – „népirtásról” beszélt, később már tartózkodott attól, hogy néven nevezze a bűntettet.[122] Bizonyosra vehető, hogy ennek oka egyrészt a háború alakulása és Róma fenyegettsége volt, másrészt (Tardini szerint) az a meggyőződés, hogy a Vatikánnak nincs hatalma, valamint Németország (vagy legalábbis a külügyminisztérium, illetve a hatálya alá tartozó diplomaták és az Olaszországban szolgáló katonai vezetők) abbéli érdeke, hogy ne kerüljenek egyházüldözőkként nyílt konfliktusba a római pápával. Ernst von Weizsäcker nagykövet egyenesen azt remélte, hogy a Vatikán békeközvetítő szerepet vállal.[123] A Kúria számára így az a megoldás tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy területen kívüli birtokai és kolostorai számára védelmet kérjen a német követségtől és a főparancsnokságtól, s a követségen dolgozó emberek közvetítésével vészjelzést küldjön a zsidóknak – ami végül köztudottan csekély eredménnyel járt.[124] Miután Berlin rájött, hogy a külképviseletek hallgatólagosan szabotálják döntését, és Danneckert, a hóhért küldte a helyszínre, Maglione megbeszélése von Weizsäckerrel utólag inkább afféle helyzetértékelésnek tűnik. Hudal levele mögött végsősoron Weizsäcker, illetve Albrecht von Kessel, Gerhart Gumpert vagy Rainer Stahel tábornok ötlete állhatott. Weizsäcker ily módon fölépíthette azt a Berlin szemében fenyegetőnek tetsző díszletet, amely mögött egyházi közreműködéssel oltalmat adhatott a még nem deportált zsidóknak anélkül, hogy a pápának nyilvánosan tiltakoznia kellett volna. Csakis ilyen háttér előtt válik érthetővé Weizsäcker és Stahel tábornok számos menlevele[125], a követség egyik belső emberének félresikerült vészjelzése, amiként Hudal püspök levele is.

VI. Következtetések

Bár a viták többnyire épp a pápának a második világháború idején tanúsított viselkedéséről folynak, nyilvánvaló, hogy e korszak átfogó értékelése nem lehetséges a Vatikáni Titkos Levéltárak megnyitása előtt. 200.000-nél több feldolgozatlan levéltári egység alapos tanulmányozására lesz szükség ahhoz, hogy a történtekről megalapozottan alkothassunk ítéletet. XII. Piusz háború alatti és a holokauszttal szembeni stratégiájának alapvető jellemzői azonban már most megállapíthatók. A kutatás, illetve az utóbbi években rendelkezésre bocsátott levéltári anyagok lehetővé tették ezek pontosabb megragadását, figyelembe véve a pápára római tanulmányai idején ható teológiai eszméket és értékszempontokat is. XII. Piusz számára elsődleges volt az a teológia és egyháztan, amely a zsidóságról alkotott képét is meghatározta. Ide tartozik a pápa hivataláról alkotott elképzelése is, amely – a majdani II. Vatikáni Zsinattal ellentétben – a pápaságot tekintette mindenfajta egyházi joghatóság forrásának. E körülmények tisztázása elősegítheti magatartásának jobb megértését. Nem feledhető azonban, hogy a pápa zsidóság-teológiáját a II. Vatikánum Nostra aetate kezdetű dokumentuma óta már nem tekinthetjük sajátunknak. (Mártonffy Marcell fordítása)



[1] Vö. Joseph Dan – Peter Schäfer – Berndt Schaller – Jörg Thierfelder: „Antisemitismus/Antijudaismus” szócikk, 4RGG 1 (1998) 556–574.

[2] Vö. uo.

[3] Erre támaszkodik David I. Kertzer: Die Päpste gegen die Juden. Der Vatikan und die Entstehung des modernen Antisemitismus. München, 2004. (Magyarul: A pápák a zsidók ellen. A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában. Budapest, Ulpius-ház, 2003, ford. Komáromy Rudolf). Kertzer folytonossági és oksági tézise azonban túlontúl egysíkú antiszemitizmus-fogalommal dolgozik. Más álláspontot képvisel pl. Wolfgang Altgeld: Katholizismus, Protestantismus, Judentum. Über begründete Gegensätze und nationalreligiöse Ideen in der Geschichte des deutschen Nationalismus (= VKZG.B 59). Mainz, 1992. A szerző, aki az antiszemitizmus fogalmát a 19. század utolsó harmadától kezdődő rasszista áramlatra kívánja korlátozni, óva int a messzeható folytonosság feltételezésétől.

[4] Olaf Blaschke: Katholizismus und Antisemitismus im Deutschen Kaiserreich (= Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft 122). Göttingen, 1997.

[5] Urs Altermatt: Katholizismus und Antisemitismus. Mentalitäten, Kontinuitäten, Ambivalenzen. Zur Kulturgeschichte der Schweiz 1918–1940. Frauenfeld – Stuttgart –Wien, 1999, 54–58.

[6] Uwe Mazzura: Zentrumspresse und Judenfrage 1870/71–1933. Verfassungsstaat und Minderheitenschutz (= VKZG.B 62). Mainz, 1994.

[7] Vö. Gadi Luzzatto: „Aspetti di antisemitismo nella »Civiltà Cattolica« dal 1881 al 1903”. Bailamme 1/2 (1987) 125–138; Ruggero Taradel – Barbara Raggi: La segregazione amichevole. „La Civiltà Cattolica” e la questione ebraica 1850–1945. Roma, 2000; Giacomo Martina: Storia della Compagnia di Gesù in Italia (1814–1983). Brescia, 2003, 172–180

[8] Vö. Blaschke: Katholizismus…, i. m. (4. lábj.) 54, 116.

[9] Vö. Hubert Wolf: „»Pro perfidis Judaeis«. Die »Amici Israel« und ihr Antrag auf eine Reform der Karfreitagsfürbitte für die Juden (1928). Oder: Bemerkungen zum Thema katholische Kirche und Antisemitismus”. HZ 279 (2005) 611–658.

[10] Vö. i. m., 647 k.

[11] Vö. Maria Teresia Pichetto: Alle radici dell’odio. Preziosi e Benigni antisemiti. Milano, 1983.

[12] Vö. Friedrich Wilhelm Graf: „Moderne Modernisierer, modernitätskritische Traditionalisten oder reaktionäre Modernisten?” Hubert Wolf (szerk.): Antimodernismus und Modernismus in der katholischen Kirche. Beiträge zum theologiegeschichtlichen Vorfeld des II. Vatikanums (= Programm und Wirkungsgeschichte des II. Vatikanums 2). Paderborn stb., 1998, 67–106; Manfred Eder: „»Eine modernere Gestalt des Christentums kann für uns nur eine deutschere Gestalt sein…«. Vom »artgemäßen« Christentum zum »deutschen Glauben«”. Uo., 323–344.

[13] Vö. John Cornwell: Pius XII. Der Papst, der geschwiegen hat. Angolból ford. Klaus Kochmann, München, 1999.

[14] Vö. i. m., 101. „Nők egy csoportjából” így lett előbb „female rabble” [nőfajzat], majd „söpredék”. Michael Feldkamp: Pius XII. und Deutschland. Göttingen, 2000, 186 k.

[15] Vö. Thomas Brechenmacher: Der Vatikan und die Juden. Geschichte einer unheiligen Beziehung vom 16. Jahrhundert bis in die Gegenwart. München, 2005, 151–154. Az idézett jelentés: Pacelli an Gasparri, 18. April 1919, Archivio Segreto Vaticano (ASV), Archivio della Nunziatura di Monaco (ANM) 397, fasc. 2, fol. 154r–155v.

[16] Vö. CIC 1917, 1258. kánon.

[17] Vö. Feldkamp: Pius XII. …, i. m. (14. lábj), 35 k.

[18] Vö. Eugenio Pacelli: Die Lage der Kirche in Deutschland. Szerk. Hubert Wolf – Klaus Unterburger (= VKZG.B 50), 27–31, 56–93. P4acelli nunciusi jelentéseinek online-összkiadása Münsterben, egy hosszú távú DFG-projekt keretében folyamatban van. Vö. www.pacelli-edition.de.

[19] Vö. Kurt Blumenfeld: Erlebte Judenfrage. Ein Vierteljahrhundert deutscher Zionismus. Stuttgart, 1962, 83 k.; Klaus Kühlwein: Warum der Papst schwieg. Pius XII. und der Holocaust. Düsseldorf, 2008, 73 k. Róma hagyományosan cionizmus-ellenes pozíciójához, amely határozottan ellenezte a zsidó államot, s a zsidó bevándorlók számára legfeljebb kisebbségi jogok szavatolását tartotta kívánatosnak, lásd: Brechenmacher: Vatikan…, i. m. (15. lábj.), 237–241; Ekkehard Stegemann – Jacob Allerhand (szerk.): 100 Jahre Zionismus. Von der Verwirklichung einer Vision (= Judentum und Christentum 1). Stuttgart stb., 2000.

[20] Pacelli ehelyett azzal utasította vissza Nahum Sokolow kérését, hogy nem tartozik nonciusi feladatköréhez, és Gasparri megbizatásából vélhetően azt is megakadályozta, hogy a bíboros államtitkár fogadja Sokolowot. Ez idő tájt különféle cionista tisztségviselők érdekkoalíciót kívántak létrehozni zsidók és katolikusok között. Vö. Pacelli Gasparrihoz, 1925. február 15., ASV, ANM 93, fasc. 4, fol. 138rv; Gasparri Pacellihez, 1925. február 28., ASV, Archivio della Nunziatura di Berlino (ANB) 93, fasc. 4, fol. 139r.

[21] Vö. Brechenmacher: Vatikan…, i. m. (15. lábj.), 171; Hubert Wolf: Papst und Teufel. Die Archive des Vatikan und das Dritte Reich. München, 2008, 154f.

[22] Pius XII.: „Sermo Di anno in anno il Nostro cuore”, 1942. december 24. AAS 35 (1943) 5–8, itt: 6.

[23] Vö. Brechenmacher: Vatikan…, i. m. (15. lábj. ), 172–174.

[24] Vö. Wolf: Papst…, i. m. (21. lábj.), 205 k.

[25] Vö. Brechenmacher: Vatikan…, i. m. (15. lábj.), 174 k.

[26] Vö. i. m., 176.

[27] Vö. Wolf: Papst…, i. m. (21. lábj.), 208–216.

[28] Vö. „Promemoria des Heiligen Stuhles an die deutsche Reichsregierung, 19. Oktober 1933”. Der Notenwechsel zwischen dem Heiligen Stuhl und der deutschen Reichsregierung. I: Von der Ratifizierung des Reichskonkordats bis zur Enzyklika „Mit brennender Sorge”. Szerk. Dieter Albrecht (= VKZG.A 1), Mainz, 1965, 10–14, itt: 12 k.

[29] Vö. Brechenmacher: Vatikan…, i. m. (15. lábj.), 195. Wolf: Papst…, i. m. (21. lábj.), 231 k.

[30] Vö. Wolf: Papst…, i. m. (21. lábj.), 232 k.

[31] Vö. Brechenmacher: Vatikan…, i. m. (15. lábj.), 191.

[32] Vö. Hubert Wolf: „Pius XI. und die Zeitirrtümer”. VfZ 53 (2005) 1–42; Dominik Burkard: Häresie und Mythos des 20. Jahrhunderts. Rosenbergs nationalsozialistische Weltanschauung vor dem Tribunal der Römischen Inquisition (= Römische Inquisition und Indexkongregation 5). Paderborn stb., 2005.

[33] Lásd főként Burkard: Häresie…, i. m. (32. lábj.), 236–252.

[34] Faulhaber tervezetének és Pacelli ennek alapján megfogalmazott Mit brennender Sorge kezdetű enciklikájának (14. März 1937) szinopszisát lásd: Albrecht: Notenwechsel…, i. m. (28. jegyz.), 402–443, Anhang Nr. 7.

[35] Reskript der Studienkongregation, 13. April 1938. Akten deutscher Bischöfe über die Lage der Kirche 1933–1945. IV: 1936–1939. Feldolg. Ludwig Volk (= VKZG.A 30), Mainz, 1981, 505 k., Nr. 473/II Anlage 1.

[36] Vö. Emma Fattorini: Pio XI, Hitler e Mussolini. La solitudine di un papa. Torino, 2007.

[37] I. m., 170.

[38] Vö. i. m., 170–228.

[39] Vö. Andrea Tornielli: Pio XII. Eugenio Pacelli. Un Uomo sul trono di Pietro. Mailand, 2007, 284 k.

[40] Vö. Georges Passelecq – Bernard Suchecky (szerk.): Die unterschlagene Enzyklika. Der Vatikan und die Judenverfolgung. München, 1997.

[41] Vö. Gustav Gundlach: Wider den Rassismus. Entwurf einer nicht erschienenen Enzyklika (1938). Szerk., bev. és kommentár: Anton Rauscher, Paderborn stb., 2001; Tornielli: Pio XII…, i. m. (39. lábj.), 277–279.

[42] Vö. Gundlach La Farge-hoz, 1939. május 10. Gundlach: Rassismus…, i. m. (41. lábj.), 180–184.

[43] Vö. uo.; lásd még Gundlach an La Farge, 30. Mai 1940, i. m., 185–187.

[44] Tornielli: Pio XII…, i. m. (39. lábj.), 289–298.

[45] Vö. Fattorini: Pio XI…, i. m. (36. lábj.), 211–220; Andrea Tornielli: „Pio XI e Pacelli. La censura che non c’era”. www.ilgiornale.it/a.pic1?ID=181678, állapot: 2007. május 30.

[46] Alessandro Duce: La Santa Sede e la questione ebraica (1933–1945). Roma, 2006, 90.

[47] Vö. i. m., 92–94.

[48] Pierre Blet – Robert A. Graham – Angelo Martini – Burkhart Schneider (szerk.): Actes et documents du Saint Siège pendant la seconde guerre mondiale (= ADSS). I–XI. Città del Vaticano, 1967–1981.

[49] Vö. Bernardini nuncius Maglione bíboroshoz, 1943. március 19., ADSS VIII 466, Nr. 314.

[50] Maglione bíboros jegyzete Taylor leveléhez, ADSS VIII 665, Nr. 493.

[51] Orsenigo nuncius Maglione bíboroshoz, 1944. július 28., ADSS VIII 607 k., Nr. 438, itt: 608.

[52] Marcone zágrábi apostoli vizitátor Maglione bíboroshoz, 1942. július 17., ADSS VIII 601f, Nr. 431.

[53] A lengyel nagykövet az államtitkársághoz, 1942. december 19., ADSS VIII 755, Nr. 573; lásd a lengyel nagykövet feljegyzéseit már 1942 október 3-án, ADSS VIII 670, Nr. 497.

[54] Pirro Scavizzi jelentése, 1942. október 7., idézve: ADSS VIII 669f, Anm. 4.

[55] Springovics rigai érsek XII. Piusu pápához, 1942. december 12., ADSS III 694–696, Nr. 448.

[56] Vö. Cicognani apostoli követ Maglione bíboroshoz, 1943. március 26., ADSS IX 206f, Nr. 117.

[57] Egy pozsonyi plébánbos levele dátum nélkül, idézi: ADSS IX 177 k., Anm. 6.

[58] Lásd a szerkesztő bevezetőjét: ADSS IX 41.

[59] Lásd az államtitkárság jegyzeteit, 1943. március 16., ADSS IX 189f, Nr. 100.

[60] Lásd az államtitkárság jegyzeteit, 1943. május 5., ADSS IX 274, Nr. 174.

[61] Robert Graham: „Il »Protocolle di Auschwitz« e il Vaticano nel 1944”. Civiltà Cattolica 147 (1996) 330–337.

[62] Giovanni Miccoli: I dilemmi e i silenzi di Pio XII. Vaticano, Seconda guerra mondiale e Shoah. Milano, 22007, 379 k. Ugyanebben a könyvben, a 4–15. oldalon található a legjobb összefoglaló arról, hogy mit tudhatott a római Kúria a Soáról.

[63] Lásd ehhez Pacelli: Lage…, i. m. (18. lábj.), 33–47.

[64] Ezeket az elveket Pacelli már a 34. Eucharisztikus Kongresszuson, Budapesten, 1938. május 29-én elmondott beszédében világosan kifejezésre juttatta. Kifejtette, hogy az egyház egyetemes küldetése megtiltja, hogy merőben földi dolgokba avatkozzék és csupán egyetlen fél álláspontjával azonosuljon. Tornielli: Pio XII…, i. m. (39. lábj.), 274. Ennek szellemében pápaként vonakodott attól, hogy valóra váltsa Németország vatikáni követe, Ernst von Weizsäcker béketerveit és konkrét békejavaslatokat tegyen. Csak békeközvetítésre volt hajlandó vállalkozni, jóllehet a német diplomatához hasonlóan ő is végzetesnek tartotta Németország feltétel nélküli fegyverletételének szövetséges formuláját. Ezt mutatja ki Jobst Knigge: Der Botschafter und der Papst. Weizsäcker und Pius XII. Die deutsche Vatikanbotschaft 1943–1945. Hamburg, 2008.

[65] XII. Piusz Preysing püspökhöz, 1943. április 30. Burkhard Schneider (szerk.): Die Briefe Pius’ XII. an die deutschen Bischöfe (= VKZG.A 4). Mainz, 1966, 235–242, Nr. 105.

[66] XII. Piusz Ehrenfried püspökhöz, 1941. február 20., i. m., 125–127, Nr. 66; XII. Piusz Bornewasser püspökhöz, 1942. február 21., i. m., 164–167, Nr. 79. XII. Piusz Frings bíboroshoz, 1944. március 3., i. m., 279–282, Nr. 119.

[67] Így a National Review 2007 január 25-én. A kalandos történetet, amellyel kapcsolatban azonban felmerül a kérdés, hogy mit jelenthetett a Vatikáni Titkos Levéltárhoz való hozzáférés és milyen aktákról lehetett szó, nem tartja hiteltelennek Michael Hesemann: Der Papst, der Hitler trotzte. Die Wahrheit über Pius XII. Augsburg, 2008, 245–249.

[68] Giovanni Maria Vian: „Il silenzio di Pio XII: Alle origini della leggenda nera”. AHP (2004) 223–229; Mauriacról lásd még Renato Moro: La chiesa e lo stermino degli Ebrei. Bologna, 2002, 206 k.

[69] Pascalina Lehnert: Ich durfte ihm dienen. Erinnerungen an Papst Pius XII.

Würzburg, 51983, 117 k. Róla lásd Martha Schad: Gottes mächtige Dienerin. Schwester Pascalina und Papst Pius XII. München, 2007.

[70] Vö. Theo Salemink: „Bischöfe protestieren gegen die Deportation der niederländischen Juden, Mythos und Wirklichkeit”. ZKG 116 (2005) 63–77; uő: „Der Vatikan und die niederländischen Juden 1943”. ZKG 118 (2007) 110 k.; De Witte – de Jong XII. Piusz pápához, 1943. május 10., ADSS IX 287–289, Nr. 183. Lásd ehhez Tardini gondolatait: Az államtitkárság feljegyzései, 1943. május 28., ADSS IX 290f, függelék a Nr. 183-hoz.

[71] Vö. Radoński püspök Maglione bíboroshoz, 1943. február 15., ADSS III 736–739, Nr. 477.

[72] Lásd a 63. éás 64. lábjegyzetben megnevezett leveleket.

[73] Lásd Montini olvasói levelét az 1963. szeptember 23-i The Tablethez; újraközölve: Osservatore Romano deutsch, 1989. szeptember 15., 7.

[74] Giovanni Sale: Hitler, la Santa Sede e gli Ebrei. Con i documenti dell’Archivio Segreto Vaticano. Milano, 2004, 202. A német források és szakirodalom ismeretének hiánya, amely az utóbbi évek számos olasz tanulmányát jellemzi, kiemelkedő mértékben elmondható Sale könyvéről. A szerző kommentár és kontextus nélkül közli Orsenigo jelentéseit, ezért az egyház védelmében végzett fáradozásai egyenesen gyámoltalannak tűnnek. Lásd ehhez Rudolf Lill: „Als Nuntius beim Teufel”, FAZ 2004.08.10., Nr. 184, 6.

[75] Andrea Tornielli: Pio XII. Il Papa degli Ebrei. Casale Monteferrato, 2001.

[76] Matteo Luigi Napolitano: Pio XII tra guerra e pace. Profezia e diplomazia di un papa (1939–1945). Roma, 2002. Michael Hesemann német újságíró is ezt a nézetet vallja. Hesemann: Papst…, i. m. (68. lábj.), 176–178. Hesemann főként Pinchas Lapides und Pascalina Lehnerts érveit egyesíti kritikátlanul, s ezekhez újra és újra hozzáveszi a boldoggá avatási ügyek előadója, Peter Gumpel SJ szóbeli közléseit.

[77] Miccoli: Dilemmi…, i. m. (62. lábj).

[78] Moro: Chiesa…, i. m. (68. lábj.), főként 195–208.

[79] Duce: Santa Sede…, i. m. (46. lábj.), 412–418.

[80] Michael Phayer: Pius XII, the Holocaust, and the Cold War. Bloomington/Indianapolis, 2007, 178.

[81] Vö. Harald H. Tittmann Jr.: Inside the Vatican of Pius XII. The Memoir of an American Diplomate during World War II. Szerk. Harald H. Tittmann III, Doubleday – New York, 2004, 65 k.

[82] Vö. Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), 80–89.

[83] Andrea Riccardi: „Die »Romanitas« Papst Pacellis”. Philippe Chenaux – Giovanni Morello – Massimiliano Valente (szerk.): Opus Iustitia Pax. Eugenio Pacelli – Pius XII. (1876–1958). Im Auftrag des Päpstlichen Komitees für Geschichtswissenschaften, Regensburg, 2009, 21–35.

[84] A Mystici corporis enciklika szerint a püspökök joghatósága nem a püspökszentelésből, hanem a pápától ered. Vö. XII. Piusz: Mystici corporis enciklika, 1943. június 29. AAS 35 (1943) 193–248, itt: 211 k.

[85] Ez ad kulcsot a Preysing püspökhöz írt nevezetes levél megértéséhez; ebben a pápa válaszul a berlini püspök nyilvános tiltakozására kijelentette, hogy ő – a püspök – hallgasson, de a helyi püspökök tiltakozó megmozdulásait támogassa. Vö. XII. Piusz Preysinghez, 1943. április 30. Schneider: Briefe…, i. m. (65. lábj.), 235–242, Nr. 105.

[86] Lehnert: Ich durfte ihm dienen…, i. m. (69. lábj.), 114, 188.

[87] Vö. Wolf: Papst…, i. m. (21. lábj.), 17. Kühlwein: Warum der Papst schwieg…, i. m. (19. lábj.), 195; Hesemann: Papst…, i. m. (68. lábj.), 160.

[88] Vö. Philippe Chenaux: Pie XII. Diplomate et pasteur. Paris, 2003, 255–261. Lásd főként az összegzést: „La double consécration d’octobre 1942 marquait à l’évidence un tournant dans le pontificat. Le mystique avait pris le pas sur le diplomate. Le biographe de Pacelli ne peut faire abstraction de cette autre dimension de sa personnalité dans la mesure où elle fournit une des clés pour déchiffrer son comportement pendant la Deuxième Guerre mondiale”. I. m., 261.

[89] Lásd ehhez Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), 68.

[90] Vö.: „Et primo quidem Redemptoris morte, Legi Veteri abolitae Novum Testamentum successit; tunc Lex Christi una cum suis mysteriis, legibus, institutis, ac sacris ritibus pro universo terrarum orbe sancita est Iesu Christi sanguine. […] In Cruce igitur Lex Vetus mortua est, mox sepelienda est et mortifera futura, ut Novo Testamento locum cederet, cuius quidem Christus idoneos ministros Apostolos elegerat […]”. Pius XII.: Enzyklika…, i. m. (84. lábj.), 205 k.

[91] Francesca di Giovanni – Giuseppe Roselli (szerk.): Inter armas caritas. L’Ufficio informazioni vaticano per i prigionieri di guerra istituito da Pio XII (1939–1947). I: Inventario, II: Documenti (= Collectanea Archivi Vaticani 52), Città del Vaticano, 2004.

[92] Vö. Margherita Marchione: Crociata di Carità. L’Impegno di Pio XII per i prigonieri della seconda guerra mondiale. Milano, 2006.

[93] Vö. Duce: Santa Sede…, i. m. (46. lábj.), 263–316. – Mindenesetre Roncalli ezzel, akárcsak Maglione bíboros államtitkár, nem a cionizmust kívánta támogatni. Vö. Moro: Chiesa…, i. m. (68. lábj.), 199.

[94] Az államtitkárság jegyzete, 1943. április 1., ADSS IX 216, Nr. 217.

[95] Vö. Miccoli: Dilemmi…, i. m. (62. lábj.), 386–399; Walter Brandmüller: Holocaust in der Slowakei und katholische Kirche. Neustadt an der Aisch, 2003. Brandmüller tézise szerint az ilyen energikusabb intézkedésekre és egyházi büntetések kirovására a Szentszéknek a háborús helyzet miatt nem volt lehetősége.

[96] Lásd pl. Miccoli: Dilemmi…, i. m. (62. lábj.), 374–386; Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), 89–95.

[97] Vö. Miccoli: Dilemmi…, i. m. (62. lábj.), 415; Ladislaus Hory – Martin Broszat: Der kroatische Ustascha-Staat 1941–1945 (= Schriftenreihe der Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte 8). Stuttgart, 1964.

[98] Napolitano: Pio XII…, i. m. (76. lábj.), 217–231.

[99] Vö. Uki Goñi: Odessa. Die wahre Geschichte. Fluchthilfe für NS-Kriegsverbrecher. Angolból ford. Theo Bruns – Stefanie Graefe, Berlin, 2006. – Zsidóknak ezzel szemben tilos volt a bevándorlás Argentínába.

[100] „A Vörös Kereszt háború utáni leváltárainak megnyitása lezárta a vitát arról, hogy a katolikus egyház támogatta-e nemzetiszocialista háborús bűnösök menekülését Argentinába. Ha a többi levéltári forrást is hozzávesszük, akkor a bizonyítékok nyilvánvalóak és kézenfekvőek. A meneküléshez nyújtott segítség mint vállalkozás agya Montini, Tisserant és Caggiano bíboros volt. Püspökök és érsekek – mint Hudal, Siri és Barrère – irányították a szükséges bürokratikus eljárást. Papok – mint Draganović, Heinemann és Dömötör – írták alá az útlevél-kérelmeket. E cáfolhatatlan bizonyítékokkal szemközt teljességgel naiv az a kérdés, hogy XII. Piusz pápa tudott-e ezekről a folyamatokról.” I. m., 236; a pápa közvetlen segítségnyújtásáról az usztasáknak és Pavelićnek lásd Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), főként 200 k., 227–231, 245–248. – Mindez megerősíti Ernst Klee tanulmányát: Persilscheine und falsche Pässe. Wie die Kirchen den Nazis halfen. Frankfurt a. M., 41991, amely már maga is a római Anima Alapítvány levéltári anyagának tanulmányozásán alapult.

[101] Vö. Phayer: Pius XII… i. m. (80. lábj.), 244.

[102] Vö. Goñi: Odessa…, i. m. (99. lábj.), 24–44; Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), 178–182.

[103] Vö. Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), 220–232.

[104] Vö. i. m., 194 és több helyütt.

[105] Vö. i. m., 231–251.

[106] Vö. i. m., 203–207.

[107] Susan Zuccotti: Under His Very Windows. The Vatican and the Holocaust in Italy. New Haven, 2002.

[108] Vö. Kühlwein: Warum der Papst schwieg…, i. m. (19. lábj.), 26 k.

[109] Maglione bíboros feljegyzése, 1943. október 16., ADSS IX 505 k., Nr. 368.

[110] Vö. Kühlwein: Warum der Papst schwieg…, i. m. (19. lábj.), 40–43.

[111] ADSS IX, 505, jegyzék a Nr. 368-hoz; lásd ehhez Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), 79 k.

[112] Zuccotti: Under His Very Windows…, i. m. (107. lábj.), főként 157.

[113] Saul Friedländer: Pius XII. und das Dritte Reich. Eine Dokumentation. Reinbek bei Hamburg, 1965.

[114] Hudal püspök Stahel tábornokhoz, 1943. október 16., ADSS IX 509 k., Nr. 369.

[115] ADSS IX, 510, 3. és 4. jegyzet a Nr. 373-hoz.

[116] Vö. Kühlwein: Warum der Papst schwieg…, i. m. (19. lábj.), 44–56.

[117] Lásd Sandro Barbagallo gyűjteményét a gépelt másodlatokból, melyeknek dátuma október 25. FAZ, 2007. április 21., Nr. 93, 41.

[118] Margherita Marchione: Pio XII e gli ebrei. Roma, 1999.

[119] Andrea Riccardi: L’inverno più lungo. 1943–44: Pio XII, gli ebrei e i nazisti a Roma. Roma – Bari, 2008.

[120] Sale: Hitler…, i. m. (74. lábj.), 201.

[121] Vö. Robert Katz: The Battle for Rome: The Germans, the Allies, the Partisans, and the Pope, September 1943–June 1944. New York, 2003.

[122] Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), 68.

[123] Vö. Knigge: Botschafter…, i. m. (64. lábj.), 124.

[124] Vö. Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), 72–75.

[125] Vö. Ernst von Weizsäcker: Erinnerungen. München – Leipzig – Freiburg i. Br., 1950, 361; Phayer: Pius XII…, i. m. (80. lábj.), 72 k.; Knigge: Botschafter…, i. m. (64. lábj.), 81.


Forrás: „Theologische Revue”, a Münsteri Egyetem Katolikus Teológiai Karának folyóirata (48143 Münster, Johannisstraße 8–10), 105. évf., 2009/4. szám, 265–280. hasáb. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerzők: Hubert Wolf a középkori és újkori egyháztörténelem tanszékvezető professzora a Münsteri  Egyetem (Németország) katolikus teológiai karán. Katolikus pap. 1959-ben született. Egyháztörténelmet és bibliatudományt tanult, 1990-ben a Tübingeni Egyetemen doktorált, disszertációjának címe: „Johannes von Kuhn tübingeni teológus (1806–1887) kora egyházpolitikai vitáiban”. 1991-ben habilitált, 1992-ben a Frankfurti egyetem professzora lett. 1999-től Münsterben folytatja egyetemi tanári tevékenyégét. 2002 óta fő kutatási területe – a Deutsche Forschungsgemeinschaft (Német Tudományos Közösség) hosszú távú projektje keretében – a Római Inkvizíció, ill. Indexkongregáció működése. 1999-től a vatikáni Hittani Kongregáció levéltárának munkáját segítő nemzetközi tudományos tanácsadó testület  tagja. 2003-ban a német nyelvterület teológusai közül harmadikként kapta meg a Német Tudományos Közösség kiemelkedően jelentős Gottfried Wilhelm Leibniz-díját. Kitüntették egyebek közt Mainz városa és a nemzetközi Gutenberg Társaság Gutenberg-díjával is. Főbb művei az utóbbi évekből: „Index, Der Vatikan und die verbotenen Bücher” (Index, A Vatikán és a tiltott könyvek, München, C. H. Beck, 2006); „Papst und Teufel, Die Archive des Vatikan und das Dritte Reich” (A pápa és az ördög,  München, C. H. Beck, 2008); „Die Affäre Sproll, Die Rottenburger Bischofswahl 1926/27 und ihre Hintergründe” (A Sproll-ügy, A rottenburgi püspökválasztás [1926/27] és háttere, Ostfildern, Thorbecke, 2009); „Römische Inquisition und Indexkongregation, Grundlagenforschung 1701–1813” (Római Inkvizíció és Indexkongregáció, Alapkutatás, 1701–1813. 5 kötet, Paderborn, Ferdinand Schöningh Verlag, 2009 és 2010); szerkesztőként a paderborni Ferdinand Schöningh kiadónál: „Antimodernismus und Modernismus in der katholischen Kirche, Beiträge zum theologiegeschichtlichen Vorfeld des II. Vaticanums” (Antimodernizmus és modernizmus a katolikus egyházban, Adalékok a II. Vatikáni Zsinat teológiatörténeti előzményeihez, 1998);  Judith Schepersszel közösen: „In wilder zügelloser Jagd nach Neuem, 100 Jahre Modernismus und Antimodernismus in der katholischen Kirche” (Az újdonság vad, féktelen hajszolása, Száz év modernizmusa és antimodernizmusa a katolikus egyházban, 2010).

Klaus Unterburger egyháztörténész, 1971-ben született. 1991 és 1998 között filozófiát és teológiát tanult a Müncheni Filozófiai Főiskolán és a Müncheni Egyetemen.  1996-tól ugyanott a középkori és újkori egyháztörténeti tanszék munkatársa. 2004-ben teológiai doktorátust szerzett, ugyanebben az évben Münsterben Wolf professzor asszisztense lett Münsterben, ahol 2008-ban habilitált. Jelenleg az egyháztörténelem magántanára a Regensburgi Egyetem Katolikus Teológiai Karán. Főbb monográfiái: „Determinismuswiderlegung in der kritischen Philosophie Immanuel Kants und bei Johann Gottlieb Fichte in der Phase bis 1796” (A determinizmus cáfolata Immanuel Kant és Johann Gottlieb Fichte filozófiájában az 1796-ig terjedő szakaszban, Neuried, 1999); „Kirchen- und Dogmengeschichte an der Universität München zwischen dem I. Vatikanischen Konzil und der Modernismuskrise, Die Professoren Joseph Bach, Isidor Silbernagl und Alois Knöpfler” (Egyház- és dogmatörténet a Müncheni Egyetemen az I. Vatikáni Zsinat és a modernzmus-válság között, J. B., I. S. és A. K. professzorok, St. Ottilien,  2006); „Das bayerische Konkordat von 1583, Die Neuorientierung der päpstlichen Deutschlandpolitik nach dem Konzil von Trient und deren Auswirkungen auf das Verhältnis von weltlicher und geistlicher Gewalt” (Az 1583-as bajor konkordátum, A pápai Németország-politika új irányvétele a Trentói Zsinat után és hatásai a világi és az egyházi hatalom viszonyára, Stuttgart, 2006); „Vom Lehramt der Theologen zum Lehramt der Päpste? Pius XI., die Apostolische Konstitution »Deus scientiarum Dominus« und die Reform der Universitätstheologie” (A teológusok tanítóhivatalától a pápák tanítóhivataláig? XI. Piusz, a „Deus scientiarum Dominus” apostoli konstitúció ás az egyetemi teológia reformja, Freiburg 2010).

12345

5 csillag az 5-ből. 5 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • "Ismeretes, hogy többször végzett távördögűzést annak érdekében, hogy eltántorítsa Hitlert bűnös tetteitől." Miközben a cselekvés minden más módját feláldozta a diplomácia oltárán. Ez egy külön esszét érdemelne. Vagy inkább egy irodalmi művet, olyan kétségbe ejtő és groteszk... - -

  • […] A szerző a középkori és újkori egyháztörténelem tanszékvezető professzora a Münsteri  Egyetem (Németország) katolikus teológiai karán. Bővebben lásd itt »  […] - -

  • […] Gutenberg-díjával is. Publikációi a münsteri egyetem honlapján » L. még „Mérleg”, 2010/1–2 és 2013; legújabb, bestsellerré vált könyvéről a Mérleg Online-on […] - -

  • […] Fakultásán a közép- és újkori egyháztörténelem professzora (a Mérleg Online-on lásd itt, itt, itt és itt). Tübingenben doktorált 1990-ben és ugyanott habilitált 1991-ben. 1992 és […] - -

  • […] Gutenberg Társaság Gutenberg-díjával is. Publikációit ld. itt. A Mérleg honlapján itt és itt olvashatók további […] - -



Ajánlott cikkek: