Ökumené

„Hogyan lehetséges az isteni Szó univerzalitását partikulárisan érvényesíteni? Miképpen nem fordul az Igazság egyetlensége szellemi diktatúrába? A parancsolat, a mindenkire egyformán érvényes, hogyan válhat kinek-kinek sajátjává?”

A fenevad-fúga

Nacsinák Gergely András írása

Mérleg Online — 2021 02. 21.
Címkék: egy és sok, Logosz, Nacsinák Gergely András, Nazianzoszi Szent Gergely, pluralizmus

A sokféleség, az ellentmondások szivárványszínei, és a polifónia: valóságos. Nem kell, de nem is lehet megúszni – és minden kísérlet, amely eliminálni vagy kikerülni igyekszik mindezt, mesterkélt lesz, kényszeredett, alighanem időpocsékolás. Szokták mondani, hogy Krisztussal ellentétben a Szentléleknek nincs ikonja – mert az Ő ikonja minden egyes ember akiben szállást vesz, képmása tehát minden korban minden szent, akinek az arcán – egyszer és összetéveszthetetlenül – felragyog. Csorbítja ez vajon a Lélek egységét? Aligha.

Nazianzoszi Gergelyt, a kitűnő gondolkodót és későbbi szentet, akit kelet egyháza a „Teológus” néven tisztel, apja, a tekintélyes presbiter unszolására szentelték pappá a 361. év Karácsonyán. Gergely, Szaszima leendő püspöke, majd Konstantinápoly érseke az ünnepi időszak elmúltával se szó, se beszéd, kereket oldott, és fél Anatóliát átszelve a Fekete-tenger mellékéig meg sem állt. Hogy azután Húsvét táján mégiscsak visszatérjen szülővárosába, és elmondja azt a beszédét, amellyel azóta is minden életműkiadása kezdődik: az Apológiát.[1]

A   s z e r z ő   1977-ben született. Vallástörténész, író, dalszövegíró, a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusának papja. Bővebben lásd itt és itt.

Amelyből is kiviláglik, hogy Gergely szerint mindenkinek, akinek egy csöpp józan esze is van, s akiben némi holdvilág-halovány visszfénye pislákol az értelemnek, okvetlen ugyanígy tesz: azaz fut, amilyen messzire csak tud, az egyházi hivataltól, lévén a papság, mint olyan, ab ovo teljesíthetetlen föladat.

A klérus tiszte ugyanis, hogy Isten Igéjére okítsa a népet – márpedig, mint azt Gergely oly ékesszólóan kifejtette (a kissé számonkérőleg egybesereglett gyülekezet előtt), a nép egy leginkább egy acsargó khimérához hasonlít, sokfejű, megfoghatatlan fenevadhoz, amelyet táplálni és bölcs pásztori szóval nevelni kellene: vadállatból úgyszólván angyallá nemesíteni. Márpedig tiszta sor, hogy a sokaságot egységre szoktatni igencsak akrobatikus szellemi vállalkozás:

„Itt vannak ugyanis azok, akik a teológiának halvány sejtelmét sem hozzák magukkal tanulmányaikból; sem rosszat, sem jót, felülnek minden beszédnek, tannak, tanítónak, mint akik mindenből a legjobbat és legbiztosabbat gyűjtik össze, magabízók, az igazság rossz bírái, egyik lehetőség után a másikat kapják fel, sodródnak, megmártóznak minden tanításban és kiábrándulnak minden tanból; mint szélbe szórt port, úgy vetnek el könnyedén minden írást, végül fáradt lélekkel és füllel (ó, mily esztelenség!) ugyanazt az undort mutatják bármilyen tan iránt, torzképet festenek maguk elé, és kinevetnek minket mint állhatatlanokat, mint akiknek nincs egészséges hite; és tőlünk, a beszélőktől meg nem nevelve térnek át a beszédre, mint a vaksik vagy a nagyothallók, akik a napot okolják, hogy miért oly halvány és miért nem ragyog, vagy a hangot, hogy miért oly hamis és erőtlen.”[2]

A komplikációkat csak tetézi, hogy még a táplálék sem lehet egyforma mindenki számára: „Akiket tejjel kell táplálni, elemibb és egyszerűbb tannal, azoknak állapota gyermeki és csecsemő, mint mondani szokás; a felnőtteknek szóló tanítást nem tudják elviselni, amelyet ha valaki megpróbálna beléjük erőltetni, talán rosszul lennének tőle, esetleg elrontanák vele a gyomrukat, mert gondolkodásuk képtelen volna lenyelni és megemészteni a felkínált eledelt… Akiknek viszont a tökéleteseknek szóló bölcsességre van szükségük… fenségesebb és szilárdabb eledelre van szükségük, és ha tejjel itatnák, vagy főzelékkel, a gyöngék eledelével etetnék őket, rosszul lennének tőle, s érthetően nem erősödnének Krisztusban…”.[3]

Nem beszélve arról, hogy nagyritkán érkezik bárki szűzi tisztaságú értelemmel, prekoncepciók vagy nagyon is konkrét elvárások nélkül az Egyházba: márpedig a tanítónak, mint valami „isteni kalligráfusnak” az is dolga, hogy a lélek bosszantóan képlékeny viasztáblájáról eltüntesse a korábban odafirkantott hebehurgya nézeteket, és helyükbe írja a „megmaradásra érdemest” – vagyis az isteni Igét. És akkor még bele sem gondoltunk abba, folytatva a Teológus példázatát, hogy a szenvedélyek hevére készséggel lágyuló visztábla-lelken még ezek az örök betűk is szétfolyhatnak egyszer.

A leendő hierarcha beszédében akkor érezni igazán, hogy irtózata a klerikusra váró kihívásoktól nem holmi retorikai fogás, és nem is a csöndesen leélt aszketikus élet reményeinek szertefoszlása felett érzett keserűségből, hanem józan számvetésből ered, amikor a sokaság, vagyis a nép sokfejű fenevadjának természetét ecseteli:

„Olyan ez, mint amikor valaki sokfajta fenevadból összetett, változatos formájú és sokarcú vadállat szelídítésére és háziasítására vállalkozik, amely állat kicsiből és nagyból, szelídebből és vérmesebből áll össze; bizony, sok dolga volna, és nem kis küszködésébe kerülne ennek a rendestől annyira eltérő és teljesen szabálytalan természetnek az idomítása, mivel nem volna olyan szó, olyan abrak, olyan simogatás, olyan füttyszó, sem más egyéb nevelési eszköz, amelynek az állat minden alkotóeleme örülne – mindnek más esne jól vagy rosszul, attól függően, milyen a természete és a szokása. Mit kellene tennie egy ilyen állat idomárjának? Mi mást, mint sokoldalúnak kellene lennie, sokféle, és minden egyes alkotórésznek megfelelő tudományt és kezelést kellene alkalmaznia, hogy az állat helyesen idomuljon és életben maradjon. Ugyanígy az Egyháznak, amely sokakból és különböző tagokból, különféle szokásokból és nyelvekből összeálló közös test, amely olyan, mint valami összetett, alkotóelemeit tekintve nem egynemű élőlény, szükségképpen egyszerű elöljáróra van szüksége, aki minden tekintetben kifogástalan, ugyanakkor sokoldalú és változatosan alkalmazkodni tud mindenkihez, mindenki nyelvén tud beszélni.”[4]

A kérdés mármost a következő – amennyiben jól értjük a Teológus szavai mögött meghúzódó problémafölvetést: hogyan lehetséges az isteni Szó univerzalitását partikulárisan érvényesíteni? Miképpen nem fordul az Igazság egyetlensége szellemi diktatúrába? A parancsolat, a mindenkire egyformán érvényes, hogyan válhat kinek-kinek sajátjává? Hiszen maga az Úr mondta, hogy felemeltetvén a földről „mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,32). A megváltásnak ezt az egyetemes tömegvonzását kellene tehát érvényre juttatni mindig és mindenütt – csak hát éppen ennek vet gátat a létezők sokfélesége, lévén ez sok és sokféle ellenállásra ad okot. És mihez kezdjen mindezzel a pap, tehetné fel a kérdést Gergely: a pap, aki ott áll feleúton ég és föld, egység és sokféleség között, és akinek egyidejűleg kellene jóformán színtelennek és egyszersmind tarkának is lennie, hogy az apostoli mércét követve „mindenkinek mindene” lehessen (1Kor 9,22)?

*

A kérdésekre adott felelet nagyban múlik azon, mihez is kezdünk „az egy és a sok” gordiuszi csomójával: azzal a csomóval, amit teológiai és filozófiai pengék sokaságával már annyiszor igyekeztek egyszer s mindenkorra átmetszeni. És szülessen bár akármi szellemes, talán még meggyőzőnek is ható elméleti válasz, amíg a probléma mindennapi tapasztalatunkat kísérti, és állandó kihívást jelent – addig nem lesz nyugtunk tőle. Belső világunk széttagoltsága ellenére a szubjektív tapasztalat egysége; az időpillanatok forgácsoló erejével szemben az időn kívüli pillanat lehetőségének felcsillanása; a létezés egyidejűleg sokféle és mégis egységes természetének állandó döbbenete: csak néhány azokból a dilemmákból, amelyekkel újra és újra szembesülhetünk. S mindez, ha lehet, még kiélezettebben jelenik meg az Isten és világ szövevényes viszonyában, az abszolút Egy és a végtelenül sok e bonyodalmakkal teli határmezsgyéjén. Szükségképpen töredékes-e a Sok? És feltétlenül oszthatatlan-e az Egy? Az emberi szavak sokfélesége tükrözheti-e, vagy netán veszélyezteti az isteni szó egységét?

A könnyű – és alkalmasint könnyelmű – filozófiai meggondolás szerint Isten és a világ egymással nem kompatibilis. Egész egyszerűen összebékíthetetlen ez a kettő, az egység és sokaság. Platóni ihletésre Plótinosz és a neoplatonikusok (valamint a platonizáló hajlamokkal megáldott teológia) kézre eső megoldása ez: az isteni egyszerűségben el kell illannia a világ tarkaságának, és az isteni egységre és megnyugvásra igyekvő szellemnek fel kell magában oldania a világ nyüzsgését. Színeink, amelyeket oly nagyra tartunk, és amelyeket oly igen magunkénak érzünk, elkerülhetetlenül kifakulnak a szellemi nap mindent betöltő sugárzásában, minthogy ezek a színek csupán a bukás, az Egyetlentől bekövetkezett elszakadás velejárói: színpompás forgács, semmi több.

Szép gondolat, de mire megyünk vele mi, akik oly reménytelenül azonosnak érezzük magunkat színeinkkel? Meglehet, ez csak a létezés sebhelye rajtunk – de vajon nem az Úr szentelte meg a sebhelyeket? A nyugati ember, ha van még ilyen egyáltalán – vagy ha van másmilyen –, hajlamos ezeknek a sebekben, ráncokban, az egyén fájdalmas mintázataiban értéket tulajdonítani – bár az igazat megvallva szintúgy hajlamos arra is, hogy önmagát minden mással egyetemben kizárólag sebként és hiányként azonosítson, s a létezőket ebből a hiányból kiindulva definiálja. Ami nem kisebb metafizikai túlkapás, mint egykor Plótinoszé.

A keresztény gondolat viszont nehezen, vagy inkább egyáltalán nem tudja rászánni magát, hogy a sokféleséget puszta illúzióként könyvelje el – ezzel ugyanis a teremtés illuzórikus voltának felvetése előtt nyitna utat, ahol a sokféleség délibábja irizál Isten egyedül valóságos tekintetén. Az efféle szembenálló párok könnyen fialnak a keresztény szellemtől alapvetően idegen dualista szembeállításokat: hogy tudniillik vagy Isten, az Egy a létező, a tapasztalat bősége viszont puszta látszat; vagy akár ennek az ellenkezőjét is – ahová az empirikus szellem végül is kilyukadt –, hogy a dolgok végeérhetetlen felvonulása az igaz, és Isten merő illúzió. Vagy grammatikai természetű feltételezés.

A teológia, legalábbis Keleten, mindig ingerülten szállt szembe azzal a felvetéssel, hogy a sokaság, a lények és létezők sokfélesége kizárólag a meghasadt létezés, vagyis a bukott természet görögtűz-szerű kísérőjelensége volna, káprázatos fényjáték az örök sötétség küszöbén. Kelet platonizálásra máskülönben hajlamos teológiai ösztöne érezhetően ódzkodik attól, hogy a teremtés kényes egyenletében a sokaság és az ontológiai bukás, vagyis a bűn közé egyenlőségjelet tegyen – már csak azért is, mert istensége ugyanannyira Három, mint amennyire Egy. Mitől volna az isteni természet egysége „valóságosabb” mint a Személyek hármassága?

Visszakanyarodva a Nazianzoszihoz: innen már érthető, miért lehetett számára égető kérdés a klerikus „transzformátor-szerű” feladatának, közvetítői szerepének meghatározása az egyidejűleg aktuális, és korántsem illuzórikus egységek és sokaságok között. Mihez kezdjen a Logosz a logoszokkal, az örök Ige a teremtés szóvirágaival? Vajon a tanításnak is sokfélévé kell-e válnia ahhoz, hogy a sokaságot megragadja? Ezt a megoldást választják a mindenkori piactéri – vagy jelenünkben: aluljárói – prédikátorok. Vagy ellenkezőleg: meg kell maradnia mindig ugyanolyannak, hajthatatlan és kikezdhetetlen igazságnak – mozdulatlan mozgatónak a szavak és féligazságok tánca közepette?

*

Persze, jó is volna – a sokaság fenevadját az igazság ostorpattogtatásával az egység kezesbárányává szelídíteni. Ez azonban nem csak kivihetetlen, és alighanem kevéssé szimpatikus eljárás is, ami ellen a keresztény egyháztörténet egynéhány évszázadán edzett tapasztalat berzenkedik. De akkor melyik a helyes út, a mértékadó tanítói magatartás, amely közvetítővé lehet egy és sok között?

Intuíciónk alighanem azt súgja, hogy a tanításnak nyilván sokfélének kell lennie, idomulva a sokféle fülhöz, amely befogadja: ehhez mérten a Szó kimondójának egységesnek, úgymond integráns személyiségnek kell maradnia, hogy állandó önazonossággal, szilárdan megállva, a sokak igényeire érzékeny figyelemmel adhassa át az igét, kinek-kinek mértéke szerint szabva azt.

Ehhez képest a Teológus Gergely éppen az ellenkezőjét javasolja.

Az ő megoldása, példa-képe Pál apostol, a csakugyan Középen Álló, aki „emberszeretetét szigorral egyenlíti ki, egyiket a másikkal mérsékli”, „sokrétű gyógymódot” alkalmazva a bukott világ megannyi bajára. Ezt pedig azért volt képes megtenni, mert ő maga is kellőképp sokféle volt, egész a szélsőségekig: „mindenkinek mindene”. Sokféle utat járt be Jeruzsálem és Róma közt, talán majdnem az összes számításba jöhető utat vízen és szárazon, hogy a horizontális bolyongások mellett a vertikálisan megtett utakról ne is beszéljünk: ezek a krisztustagadás vak mélységeiből a harmadik égig vezettek. Pál volt az, aki nem félt megtöretni az ellentmondások szeizmikus vonalai mentén, hogy az egységes és egyetlen Szót ki tudja mondani. Hagyta, hogy az örök és változhatatlan Logosz fénye szétszóródjon a személyiség sokféleségének prizmáján – mert tudta, hogy nem árt neki, hiszen Krisztusban ugyanő egyszer már megfeszíttetett a világ különféle irányokba mutató keresztjén.

A sokféleség, az ellentmondások szivárványszínei, és a polifónia: valóságos.

Nem kell, de nem is lehet megúszni – és minden kísérlet, amely eliminálni vagy kikerülni igyekszik mindezt, mesterkélt lesz, kényszeredett, alighanem időpocsékolás. Szokták mondani, hogy Krisztussal ellentétben a Szentléleknek nincs ikonja – mert az Ő ikonja minden egyes ember akiben szállást vesz, képmása tehát minden korban minden szent, akinek az arcán – egyszer és összetéveszthetetlenül – felragyog. Csorbítja ez vajon a Lélek egységét? Aligha. Mert még a bukott sokféleségben is a valóság eredendő sokfélesége tükröződik, csak épp nem üdvös, összetartó, triadikus módon, hanem a bukás angyalának eltorzult és meghasadt képe szerint. Ez alighanem azzal jár, hogy jó eséllyel elhibázza a Lelket, aki a látszólagos egyféleségbe menekül – mert akkor mi lesz a Logosz gazdagságával, amely ebben a kilúgozott létezésmódban képtelen kibontakozni? Ehhez kellene az a bizonyos apostoli bátorság és lelki teherbírás.

*

És csak mindezzel számot vetve lehet hitelesen megfutamodni.

Mert, írja Nazianzoszi Szent Gergely, akit ma „a Teológus” néven tisztelünk, „mi azonban félünk, hogy nem ilyenek leszünk”. Ezzel a mondattal a szívben már meg lehet futamodni. És talán vissza is lehet térni.

Minden más indok a menekülésre és visszatérésre – csupán kifogás.

[1] Magyarul ld. Vanyó László fordításában: Nazianzoszi Szent Gergely beszédei (Ókeresztény Írók XVII), Szent István Társulat, Budapest, 2001, pp. 11-77. A következőkben Vanyó fordítását idézem, kisebb változtatásokkal.

[2] Apologia, 42.

[3] Apologia, 45.

[4] Uo. 44.

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján