Tanulmány

„Az evangélium keletkezése idején a jánosi közösségek talán már elszakadtak a helyi zsinagógától. A vele adódó nézetkülönbségek, valamint a Jézusról és az Írások helyes értelmezéséről folyó vita azonban még eleven, s az evangélium visszatükrözi e diskurzusok egy részét.”

„A jánosi közösség”. Konfliktusok és vitás teológiai kérdések

JÖRG FREY


Címkék: , , ,

 

 

I. „A jánosi közösség”

 

„A jánosi közösség” modern konstrukció, amelyet a kutatás hozott létre a 20. század második felében, vagyis akkor, amikor a János-kutatást már nem csak a jánosi szerző véleménye és teológiája és nem is csupán az evangélista által feldolgozott források foglalkoztatták. A tudomány ekkor már sokkal inkább a források vagy rétegek elhelyezésére törekedett azzal a céllal, hogy rekonstruálhassa belőlük egy sajátos gyülekezeti csoport teológiájának történetét.

E tekintetben a mai kutatás már jó ideje veszített derűlátásából. Vajon beszélhetünk-e még egyáltalán „jánosi” közösségről? S vajon a János-evangéliumban és a jánosi levelekben milyen utalások adhatnak felvilágosítást e közösség arculatáról és problémáiról? Harminc évvel ezelőtt még igencsak egyértelmű válaszokat kaptunk volna ezekre a kérdésekre. Az evangélium műfajkritikai és keletkezéstörténeti eszközökkel rekonstruált rétegei alapján – amelyek a zsidó-keresztény alapszövegtől a gnosztizáló evangélistán át egészen az előbbi művét ortodox szellemben helyesbítő „egyházi szerkesztői beavatkozásig” terjednek – több exegéta, köztük Georg Richter vagy a fiatal Hartwig Thyen a jánosi közösséget olyan, a Péter körül csoportosuló „nagyegyháztól” elkülönült körnek képzelte, amelyben heves teológiai vita folyt. Ennek megfelelően a János-evangéliumot az e körben a krisztológiától vagy a „világhoz” fűződő viszonyról zajló élénk vita dokumentumaként, hovatovább jegyzőkönyveként olvasták.

 


Forrás: „zur debatte” (Katholische Akademie in Bayern, Mandlstraße 23, D–80802 München), Sonderheft zur Ausgabe 7/2015, 8–10. l. Teljes, szöveghű fordítás.

 A szerző az újszövetségi szentírástudomány professzora a Zürichi Egyetem teológiai karán. 1962-ben született, evangélikus teológiát tanult Tübingenben és Erlangenben, valamint Jeruzsálemben. 1988-tól Prof. Martin Hengel és Prof. Hermann Lichtenberger tanársegédeként dolgozott a Tübingeni Egyetem Ókori Zsidóság és Hellenista Vallástörténet Intézetében. 1992/93-ban segédlelkészként működött a Württembergi Evangélikus Tartományi Egyházban. 1996-ban Tübingenben teológiai doktorátust szerzett és ugyanott 1998-ban habilitált újszövetségtuományból. 1998-tól újszövetség-professzor volt a jénai Friedrich Schiller Egyetemen, 1999-től az újszövetségtudomány tanszékvezető egyetemi tanára a müncheni Ludwig Maximilian Egyetem Evangélikus Teológiai Karán, ahol kutatásainak súlypontja az ókori zsidóság története. 2003-ban a Bajorországi Evangélikus egyház lelkészévé avatták. 2001 óta a az újszövetségtudományi tanszék vezetője a Zürichi Egyetem Teológiai Karán (ókori zsidóság, hermeneutika). Egyidejűleg a dél-afrikai Pretoria egyetemének tudományos munkatársa. Monográfiái a tübingeni Mohr Siebeck kiadónál: „Die johanneische Eschatologie I. Ihre Probleme im Spiegel der Forschung seit Reimarus” (A jánosi eszkatológia I, Problematika a kutatás tükrében Reimarus óta, WUNT 96, 1997); „Die johanneische Eschatologie II. Das johanneische Zeitverständnis” (A jánosi eszkatológia II. A jánosi időértelmezés, WUNT 110, 1998); „Die johanneische Eschatologie III. Die eschatologische Verkündigung in den johanneischen Texten” (A jánosi eszkatológia III. Eszkatologikus igehirdetés a jánosi szövegekben, WUNT 117, 2000); „Die Herrlichkeit des Gekreuzigten. Studien zu den Johanneischen Schriften I” (A Megfeszített dicsősége. Tanulmányok a jánosi iratokról, szerk. Juliane Schlegel, WUNT 307, 2013). További kötete: „חבשורה על פי יוחנן׃ מן היהודים ולמען העולם The Gospel according to John: From the Jews and for the World” (János evangéliuma, A zsidóktól és a világért, szerk. Cana Werman, Martin Vahrenhorst közreműködésével, Deichmann Studies in Jewish and Christian Literature of the Hellenistic-Roman Era 3, Beersheva, Ben-Gurion University of the Negev Press, 2014, ivrit nyelven).


 

Mindez azonban már a múlté. A mai kutatás már nem állítja, hogy ennyi mindent tudna erről a gyülekezeti körről. Kérdésessé váltak azok a szakmunkák, amelyek igyekeztek pontosan meghatározni, hogy mit nem írhatott maga az evangélista, és mi az, ami csak egy teológiailag kevésbé felvértezett „egyházi szerkesztő beavatkozásának” tulajdonítható. De ugyanígy az evangélista műve mögött rejlő források pontos rekonstrukciójára irányuló kísérletek is megkérdőjeleződtek. Ma már sem a csodaelbeszélések összefüggő gyűjteményét (szémeia-forrás[1]), sem a már János előtt létező passióhagyományt nem övezi osztatlan egyetértés. Sőt, a János-evangélium prológusa mögött hosszú ideig vélelmezett logosz-himnuszban is egyre inkább tudós konstrukcióra ismernek, és kétségbe vonják, hogy létezett egyáltalán ilyen himnusz.

Mindez nem jelenti azt, hogy az evangélium egy lélegzetvétellel, források felhasználása nélkül íródott volna, de a keletkezéstörténet részletes rekonstrukciójának lehetősége az egységes nyelvezet miatt rendkívül korlátozott. Az említett tanulmányok többnyire abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy ezek a jánosi gyülekezeti körök fejlődésük lényeges szakaszában a külvilágtól aránylag elzártan léteztek, más (például szinoptikus) hagyományokat nem dolgoztak fel, és alapszövegeik egyre újabb átdolgozása során csak maguk közt alakították ki teológiai álláspontjaikat azt megelőzően, hogy szövegeikkel a kibontakozó „nagyegyház” írásbeliségét gyarapították volna. A kutatók főként az evangélium és a levelek sajátos nyelvéből következtettek erre az elzártságra, amelyet egy elkülönült szektás környezetre utaló jelzésként értelmeztek.

Csakhogy a nyelvi formából egy önálló környezetre történő visszakövetkeztetés is aggályosnak bizonyult – ezúttal főként a nyelvtudomány felől, hiszen az evangélium nyelve korántsem megközelíthetetlen, ellenkezőleg: az elbeszélés számos magyarázó mozzanatot tartalmaz. Ráadásul János is számos ponton érintkezik szinoptikus anyagokkal. Ezért az újabb kutatás komolyan veszi, hogy az evangéliumból – még ha egy sajátos gyülekezeti körből származik is – nem következik szükségképpen, hogy ez a kör más csoportoktól nagymértékben elkülönülten létezett volna. Ellenkezőleg, egyre több kutató vallja azt a meggyőződést, hogy ezek a gyülekezetek ismerték a szinoptikus hagyomány bizonyos elemeit – a Márk-, sőt alkalmasint talán a Lukács-evangéliumot –, és feltételezhető, hogy kapcsolatban álltak más, környezetükben működő csoportosulásokkal.

Kérdés továbbá, hogy lehetséges volt-e pusztán a saját gyülekezeti kör önmegerősítése érdekében megalkotni egy olyan művet, mint a János-evangélium. A könyv befejezése – Jn 21,25: nem tudná az egész világ sem befogadni a könyveket, amelyeket Jézusról lehetne írni – ezt a könyvet is más könyvek összefüggésében helyezi el, egyrészt a korábbi evangéliumok között, amelyekből nagyon eklektikusan és kritikusan vesz át anyagokat, másrészt a későbbi keresztény könyvtermés kontextusában. Ha az evangélista, illetve a művét közreadó tanítványok tudják, hogy más könyvek (pl. Márk és Lukács) is elérkeztek az „ő” köreikbe, és részben ismertek voltak, akkor számolniuk kellett azzal, hogy könyvüket saját köreiken túl, más gyülekezetekben is olvasni fogják.

De milyenek lehettek a gyülekezeti körök, amelyekben a negyedik evangélium és (miként a nyelvezet sugallja) talán a három János-levél is keletkezett? Legelőször is megállapíthatjuk, hogy a három János-levéllel is foglalkoznunk kell, függetlenül attól, hogy az evangélium előtt, után vagy vele egy időben jöttek-e létre, s hogy szerzőjük különbözik-e az evangéliumétól, vagy sem. A két rövid levél láthatóan összefügg az elsővel, s az első levél nyelvezete olyannyira szorosan kapcsolódik az evangéliumhoz vagy legalábbis egyes szakaszaihoz, hogy nem húzhatunk éles választóvonalat közöttük.

A levelek közvetlen megszólítás keretében vetnek fel a címzettek gyülekezetében előforduló problémákat, míg az evangélium közvetve, a Jézus-elbeszélés műfajában íródott, és címzettjeit csak elvétve szólítja meg. Míg a kis levelek olyan szerzőtől származnak, aki – nevének említése nélkül – „az Öreg”-ként mutatkozik be (és ennek megfelelő tekintéllyel ír) két különböző gyülekezetnek, addig az első levél ugyanazon szerző körlevele, amely több gyülekezet számára íródott, és amely ugyanazt a problémát tárgyalja, mint a rövid második levél. A háttérben olyan gyülekezetek hálózata ismerhető fel, amelyek követek és kölcsönös látogatások útján érintkeznek egymással, s mindenekelőtt a „Öreg” – egy autoritatív tanító – befolyása és hatása alatt állnak. Az „Öreg” fenntartja magának, hogy ő szabja meg, ki tartozik „hozzánk” és ki nem, mi helyes és mi helytelen. Dicsér és fedd, utasításokat ad, mindamellett úgy tűnik, a gyülekezetekben nem mindenki fogadja el az „Öreg” tekintélyét (3 Jn), mások pedig nyilvánvalóan felmondták a szolidaritást (1 Jn 2,18 kk.). A „szakadást” az első és talán a második levél is szóba hozza.

Mint mondhatunk még ezekről a gyülekezetekről? A harmadik levélben megemlített három név, Gájusz, Diotrefész és Demetriusz – más személynevet nem ismerünk a jánosi körökből – mind pogány, illetve római eredetű. A levél megfogalmazásának idejében tehát pogánykeresztény összetevővel kell számolnunk ezekben a gyülekezetekben, noha sok hagyomány és magatartását tekintve több személy is a zsidóság nyomait viseli magán. Úgy vélem, mindhárom levél esetében feltételezhető ez a vegyes, zsidó- és pogánykeresztényekből álló gyülekezeti struktúra, amely már az evangéliumban is megmutatkozik. Főként ott, ahol az elbeszélés szerint „görögök” jönnek Jézushoz (Jn 12,20 kk.), vagy amikor Jézus önátadásának részint az „ebből az akolból” (ami nyilván Izraelre értendő), részint „más, nem ebből az akolból való juhokért” kell megtörténnie (Jn 10,16; vö. 11,50–52).

Ami e csoportok földrajzi elhelyezkedését illeti, valószínű, hogy mindenekelőtt Kis-Ázsiára (Efezusra) gondolhatunk: alighanem itt állították össze a jánosi iratokat, amelyek később, a 2. században is fontos viszonyítási pontnak bizonyulnak – például a húsvét időpontja körüli vitában. Ekként egy erős és a hagyomány szerint köztudomásúlag fejlett öntudatú zsinagóga vitapartnerét is körülrajzolják. Egyszersmind azt is feltételezhetjük, hogy a környéken (esetleg ugyanabban a városban) Jézus-követők egyéb, más karakterű csoportjai is éltek (így pl. Pál apostol által befolyásolt csoportok vagy a Jelenések könyve szerzőjének tanítványi köre). Az ezekkel a csoportokkal való kapcsolatokról vagy nézetkülönbségekről sajnos nincsenek közvetlen információink, arra azonban joggal következtethetünk, hogy a különböző köröknek tudomásuk volt egymásról.

A jánosi köröknek létezett egyfajta „iskolai hagyományuk”, amelyben eszkatologikus tanítások (1 Jn 2,18) és rögzített etikai alapelvek (1 Jn 2,7) éppúgy jelen voltak, mint az igehirdetés formulaszerű összegzései (pl. Jézus küldetéséről; vö. Jn 3,16; vö. 1 Jn 4,9 k.). Más hagyományok, amelyeknek párhuzamai megtalálhatók pl. a szinoptikusoknál is, Jánosnál sajátos nyelvi átalakuláson mentek keresztül, olyannyira, hogy az evangélium és a levelek különleges kérügmatikus nyelvezete egészében a jánosi kör sajátos jellegének tulajdonítható. Nem dönthető el, hogy különbséget kell-e tennünk „jánosi iskola” és a „jánosi gyülekezetek” tágabb köre között, de azok a keresztények, akik ennek a környezetnek a jellemzőit viselik magukon, természetesen nem mind egyenlő mértékben működtek közre az igehirdetői nyelv és a teológia létrehozásában. „Jánosi iskolának” csak e munka aktív résztvevőit nevezzük.

Ha eltekintünk a három levéltől, elsősorban az evangélium búcsúbeszédei (Jn 13–17) nyújtanak betekintést a jánosi közösségek életébe. Ezek az evangélium többi beszédénél áttetszőbben láttatják a húsvét utáni idő és közösség gondjait. Itt azonban közvetett kommunikációval van dolgunk: Jézus a hamarosan bekövetkező eltávozásáról beszél tanítványainak, s ezzel a „képes beszéddel” az evangélista saját későbbi olvasóinál felvetődő problémákra reflektál. A tanítványok kérdései ekként a címzettekben felvetődő kérdéseket tükrözik, Jézus útmutatásai pedig az evangélista válaszát. Mindezekben a gyülekezetek húsvét utáni általános helyzetére tett utalások olyan speciálisabb kérdésekkel és problémákkal keverednek, amelyek a megszólított gyülekezetek szituációját érzékeltetik.

 

II. A megszólított gyülekezetek a búcsúbeszédek tükrében

 

A központi probléma elsősorban Jézus „távolléte”. Jézus ugyanis már húsvét után sincs láthatóan jelen. A húsvét utáni gyülekezet szituációját ekként a tanítványok szomorúsága tükrözi vissza, mely akkor tör ki, amikor Jézus bejelenti távozását (Jn 13,33 és több helyütt). A tanítványok közössége úgy érzi, elárvult (Jn 14,18) és védtelenné vált a hitetlen és idegen „világban”, állapotukat programszerűen szomorúságként (16,7.20–22), üldöztetésként (16,20–22.33) vagy nyugtalanságként (14,1.27) jellemzi az evangélium. A búcsúbeszédek erre adnak sokoldalú választ: Jézus kijelenti, hogy újra eljön, de visszatérése a húsvét napján sem válik még véglegessé. Meghirdeti a Paraklétosz-Szentlélek mint „helyettesítő” elküldését (Jn 14,15 k. és több helyütt), távozása a Lélek eljövetelének szükséges feltétele (Jn 16,7). S végül arról hangzanak el kijelentések, hogy Jézus majd újra eljön, és elviszi magához tanítványait, azaz megígéri, hogy végérvényes, kétségbevonhatatlan közösségben lesznek vele „Atyja házában” (14,2; vö. 17,24).

Jézus eltávozása után minden, tehát követésének formája is megváltozik. A tanítványok ekkor már nem „mehetnek utána” a szó fizikai értelmében. A vele való köteléket most sokkal inkább a „hit”, a feltámadott megfeszítettbe vetett hit tartja fenn. Péter félreértése – mindenhová követni akarja Jézust, sőt meg akar halni „érte” (Jn 13,36 k.) – nyilvánvalóvá teszi, hogy a helyettesítés csak fordítva működik, ti. úgy, hogy Jézus hal meg övéiért. Húsvét után a Jézus-követés más fajtája kínálkozik: „Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek” (Jn 14,1). Ez fejlett krisztológiát jelez, amelyben a felmagasztalt Jézus Isten oldalán áll, és („binitárius” módon) Istennel együtt képezi a hit tárgyát. Az ő királyságában valósult meg Isten uralma (Jn 18,36 k.).

Ez azonban csak hittel látható be, előzetesen nem mutatható fel, hiszen Jézus szemlátomást halott. Vitathatatlan, hogy a gyülekezetek küszködtek Jézus halálának tényével és értelmezésével. Elsődlegesen nem a kereszthalál megváltástani magyarázatának kérdései foglalkoztatták őket, hanem hogy egyáltalán mit kezdjenek Jézus halálával, keresztre feszítésével és hiányával. Jézus többször is megerősíti, hogy eltávozása „jó” a közösségnek (Jn 16,7), hiszen csakis ekkor jöhet el a Lélek, amely emlékezteti majd a húsvét utáni gyülekezetet, és megértéssel ajándékozza meg. A Lélek nyújt vigaszt a tanítványoknak, ő indítja őket tanúságtételre, és ő „perel” az igazságért. Bebizonyítja, hogy a világ hitetlensége bűn, és meggyőzi a tanítványokat arról, hogy Jézus valójában nem távol van, hanem az Atyánál (Jn 16,9–11), nem bukott el, hanem megdicsőült, s hogy ezzel a hit nem igaztalannak, hanem eszkatologikus értelemben igaznak bizonyult.

Az igazságért zajló per képzete jól megvilágítja a jánosi címzettek helyzetét. Nemcsak Jézus bonyolódott perbe, hanem húsvét után a közösség is folyamatos harcban áll a hit igazságáért. Gúnyt és kárörvendést tapasztal a „világ” részéről, amely esztelen ábrándozóknak tartja és kineveti Jézus követőit, akik egy „keresztre feszített Isten” nyomába szegődnek, bizalmukat kétes reményekre pazarolják, és igazolhatatlan igazságot fogadnak el tényként. Mindez általánosan és máig találóan jellemzi a közösség szituációját a világban.

De lehetséges-e vajon közelebbit is megtudnunk róla? Jn 15 a világ „gyűlöletéről” beszél. Jézus követői elutasításba, hitetlenségbe és gyűlöletbe ütköznek. A búcsúbeszéd célja az, hogy segítsen ennek értelmezésében. Ha a világ gyűlölte Jézust, nem csoda, hogy a tanítványokat is gyűlöli. Azaz Jézus sorsán elgondolkodva a tanítványok felmérhetik, és jobban megérthetik saját helyzetüket. Miként Isten testté lett Igéjével történt – akire szenvedés és halál várt –, úgy lesz az ige hirdetőivel, a tanítványokkal is. Ám amint Jézus világosságát nem sikerült kioltani, hanem húsvét után is világít a sötétségben, úgy a tanítványoknak sem szabad csüggedniük, hanem minden ellenállással szembeszegülve tanúságot kell tenniük.

S hogy ki ez a „világ”? A búcsúbeszédekben a „koszmosz” főnév ellenséges hatalmat jelöl. Az egész evangélium összefüggésében feltűnő mozzanat, hogy a Jézus cselekedeteivel szembeforduló ellenfelek, a „zsidók”, egyetlen szöveghely kivételével (Jn 16,21) már alig jutnak szerephez a búcsúbeszédekben. Míg Jézus útközben – Galileában és főként Jeruzsálemben – szüntelenül iudaios-okkal vitatkozik, őket a búcsúbeszédekben a koszmosz váltja fel. Alighanem ez is a címzettek világát tükrözi: ha a búcsúbeszédeken az ellenük intézett támadások tűnnek át – míg a Jézus palesztinai működéséről szóló elbeszélés természetesen sokkal hagyományosabb jegyeket hordoz –, akkor a gyülekezet világában, úgy tűnik, többé nem a zsidók a főellenségek, hanem a hitetlenség és a gyűlölet már legalább két oldalról érkezik, zsidóktól és pogányoktól egyaránt, sőt túlnyomórészt talán az utóbbiak felől.

A búcsúbeszédekben csupán egyetlen szöveghely, a Jn 16,2 k. nevez meg zsidó ellenségeket: „Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek”. Ez a zsidó zsinagóga részéről is durva ellenségeskedésnek, sőt egyenesen a zsidók felbujtására kezdeményezett „keresztényüldözésnek” hangzik. Hogyan értelmezhető ez a kijelentés és ezzel együtt az összes többi mondat, amely az „aposzünagogosz”-ra, a zsinagógából való kizárásra vonatkozik?

 

III. A helyi zsinagógával szemben álló kis gyülekezet

 

Az „aposzünagogosz” szóval a János-evangéliumban találkozunk először. Vajon mit jelent itt, és hogyan függ össze a iudaioi-jal folytatott heves vitával, melynek elítélő kitétele szerint a zsidók az „ördög fiai” (Jn 8,44)? Milyen helyzet ad magyarázatot ezekre a zsidóellenes, későbbi hatásukat tekintve végzetes kijelentésekre? Milyen pozíciót foglal el a „jánosi közösség” az evangélium létrejöttének idején a zsinagógával szemben?

Legelőször is kétségtelen, hogy János kevésbé árnyaltan beszél a Jézus környezetében élő zsidó csoportokról, mint a régebbi evangéliumok. Ő már nem tesz különbséget szadduceusok, farizeusok és heródespártiak között, hanem általánosságban beszél a iudaioiról. Jó látható, hogy írása nem a Jézus-korabeli viszonyokat képezi le, hanem egy későbbi időszakot (a 70 utáni éveket) ábrázoló polemikus képet rajzol. A János-evangélium zsidóellenes kijelentései nem Jézus őseredeti megnyilvánulásai, kivált hogy Jézus, akinek zsidó származását a Jn 4,9 egyébként megerősíti, részben még ellentétévé is válik zsidó kortársainak, és a „ti törvényetek”-ről beszél, mintha az nem volna egyúttal az ő törvénye is.

Ebben Jézus-követők és Mózes-tanítványok későbbi konfliktusai tükröződnek, a kérdés pedig az, hogy pontosabban is meghatározhatók-e ezek konfliktusok. A zsinagógából való kizárást jelölő „aposzünagogosz” szó számos feltételezésre adott okot: vajon azokról a rendelkezésekről van szó, amelyeket valamikor 70 után rabbik hoztak a zsidó liturgiával kapcsolatban, vagy az „eretnekek” és szakadárok kiátkozásáról a zsidóság tizennyolc áldásában, amely tehát később Jézus követőit is ténylegesen megfosztotta a zsinagógai istentiszteleten való részvétel lehetőségétől? Ezek a rendelkezések azonban szövegszerűen és történetileg nehezen megragadhatók, s az adott régión túl vélhetően csak később fejtettek ki hatást. Valószínűbb, hogy az aposzünagogosz mögött a helyi (kisázsiai) zsinagóga és az eredetileg zsidó Jézus-követők szűkebb körű konfliktusa sejlik fel, később – ki tudja, miféle ösztönzésre – ez vezetett szakításhoz. A Jn 9,34 hasonló kizárást említ a vakon született meggyógyítása kapcsán, más tanítványok félnek a kizárástól, és nem merik nyíltan megvallani hitüket (12,42), s láthatóan a Jn 16,3 is hasonlót, illetve kendőzetlenül ellenséges magatartást feltételez.

Ez bizonyára nagyon mélyen érintette a Jézushoz csatlakozó zsidókat, akik számára meghatározó volt a tisztasági, étkezési és egyéb előírásokhoz kapcsolódó zsidó gyakorlat. Azokra a Jézus-követőkre nézve, akik született pogányokként talán zsinagógai kapcsolataikon keresztül jutottak el a Jézusban való hitre, talán csekélyebb következményekkel bírtak. Nekik akkor sem volt szükségük kóservágott húsra és tiszta olajra, ha a többiekhez hasonlóan ők is a zsidó írásokra hivatkoztak. A szétválás tehát némely Jézus-követő számára nagyon fájdalmas volt, mások számára kevésbé. Másfelől azok a jézusi gyülekezetek, amelyek láthatóan (már) nem tartoztak a zsinagóga kötelékébe, környezetük szemében kétes helyzetbe kerültek. Mivel Jézus követői már nem részesültek intézményes védelemben, melyet a zsidóság továbbra is élvezett, gyanakvás övezte őket, ha nem jelentek meg városaik pogány szertartásain, és azzal is gyanút ébresztettek, hogy reggel vagy este gyűltek egybe. Más korabeli írásokból kitűnik, hogy pl. a környezet császárkultusza vagy mindennapi kultikus szokásai is alkalmat adhattak a Jézushoz csatlakozók meggyanúsítására, feljelentésére és üldözésére.

Az evangélium keletkezése idején a jánosi közösségek talán már elszakadtak a helyi zsinagógától. A vele adódó nézetkülönbségek, valamint a Jézusról és az Írások helyes értelmezéséről folyó vita azonban még eleven, s az evangélium visszatükrözi e diskurzusok egy részét.

Az ellentét sarkalatos pontjának Jézus pozíciója és méltósága mutatkozik, s itt nem pusztán messiási mivoltára gondolhatunk. A korabeli zsidóság körében nem volt szokatlan, hogy messiásban reménykedtek, vagy valakit messiásnak tekintettek. Egy keresztre feszített ember mint „Úr” tisztelete persze kezdettől indulatos elutasításba ütközött, mivel az ilyen gyakorlat bizonyosan halottkultusznak és istenkáromlásnak minősült. Jánosnál azonban e probléma tovább éleződik. Jézus ugyanis nem egyszerűen messiás, hanem Isten Fia, sőt „Isten” (Jn 1,1.18; 20,28). Pontosan ez a felfogás, amely szerint Jézus a legszorosabb egységben van az Atyával, kelthette fel azt a gyanút, hogy egy embert istenítenek. Jánosnál magát Jézust vádolják azzal, hogy „egyenlővé tette magát az Istennel” (Jn 5,18). Ez ellenkezést és rágalmat vált ki, mi több, Jánosnál épp Jézus életadó hatalmának legfőbb bizonyítéka, Lázár feltámasztása lesz az ellene hozott halálos ítélet indítéka.

Mi áll a zsinagógából való kizárás mögött? A felmagasztalás krisztológiája? Vagy ez inkább a kizárásra adott válasz? Ma már nehezen állapítható meg. A szakadás aligha vezethető vissza egyetlen okra, és nem is csak teológiai érvekkel magyarázható. Külső tényezők is közrejátszottak benne, például az, hogy a zsidókra kirótt új római büntetőadó, a „fiscus Iudaicus” 70-ben történt bevezetése után pontosabban megkülönböztethetővé vált, hogy ki tartozik a zsinagógához (tehát ki köteles adót fizetni) és ki nem. A vallási hovatartozás itt vált elsőként a személyes státusjog kérdésévé, s ez bizonyosan elősegítette annak „kijelölését”, hogy ki hová tartozik, és ezzel együtt az „utak szétválását” is felgyorsította. A (jánosi vagy más hagyományhoz tartozó) Jézus-követők közösségei egyre inkább az intézményesült diaszpóra-zsinagóga mellett és vele szemben léteztek.

 

IV. A közösség előtt álló kihívások

 

Úgy tűnik, ez a konfliktus már megszűnt, amikor a jánosi iratok keletkezése idején vélhetően újabb konfliktus tört ki: a János levelek tanúsága szerint a közösségen belül történt szakadás. Ezzel kapcsolatban a jánosi iskola kettészakadásáról vagy „jánosi skizmáról” szokás beszélni, ám ezt is csak a levélíró szemszögéből látjuk.

Az 1 Jn 2,28 kk. arról tudósít, hogy néhányan „közülünk” eltávoztak, vagyis bizonyos tagok nyilván kiléptek a (jánosi) közösségekből (vagy iskolából). Az eszkatologikus várakozásra tekintettel „antikrisztusoknak” nevezik őket, és a szakadást arra való egyértelmű utalásként értelmezik, hogy beköszöntött a végidő, amely megtéveszt, és elpártolásra késztet. Eszerint az eltávozottak mindössze láthatóvá teszik, hogy sohasem tartoztak a közösséghez. Sajnos nem tudjuk, hogy a másik fél hogyan értelmezte a skizmát. Miért és hová távoztak gyülekezeti tagok? Vajon teológiai kérdésekben különbözhettek össze a többiekkel, vagy pusztán a befolyásért és a hatalomért folytatott küzdelemben maradtak alul, amint a harmadik levél sugallja? Az első és a második levélben előfordul néhány hitvallási tétel, melyek szerint a hit fő kritériuma a következő: „Jézus Krisztus testben jön/jött el” (2 Jn 7; 1 Jn 4,2 k.), illetve „Jézus a Krisztus” (1 Jn 2,22). Vajon ezt az eltávozottak tagadták, vagy csak másként értelmezték? Mi lehetett az álláspontjuk?

A „Jézus a Krisztus” hitvallási tételből kiindulva némelyek arra próbálnak következtetni, hogy a szakadárok egyszerűen visszavonták a messiási hitvallást, és visszatértek a zsinagógához. Ez azonban még teljes egészében zsidó kereteket előfeltételezne, ami ilyen formában sem az evangélium búcsúbeszédei, sem pedig a harmadik János-levél (a benne előforduló nevek) alapján nem kézenfekvő. Megítélésem szerint igazolhatóbb az a hipotézis, hogy a „testben való eljövetel” lehetett a vitatott tétel. Nem kell rögtön egyfajta „doketizmusra”, azaz Jézus látszólagos testi mivoltát hirdető tanra gondolnunk – ez alighanem csak a második században alakult ki. Látnunk kell azonban, hogy hellenista szemléletű emberek számára egy isteni lény valóságos emberré válása úgyszólván felfoghatatlan volt. Vajon egy Isten csakugyan érintkezhet-e világunkkal? Beléphet-e a világba, és megjelenhet-e egyáltalán emberi alakban?

Aligha véletlen, hogy a hitvallásnak ezt az elemét az evangélium is igencsak egyértelműen mutatja be: már az 1,14-ben szó esik az örök logosz megtestesüléséről. Ez a gondolat bizonyára nehezen emészthető és érthetetlen maradt zsidók és görögök számára egyaránt. Talán a János-evangélium mennyei kenyérről szóló beszéde is, amely oly kézzelfoghatóan és megbotránkoztatóan hangsúlyozza Jézus testének megrágását és vérének megivását (Jn 6,51–58), a valóságos testi létezésnek ezt az összetevőjét tartja szem előtt. Sok minden szól amellett, hogy a levelekben részletezett nézetkülönbségeket már az evangélium szerzője is ismerte, és beépítette elbeszélésébe. A Jn 6,60 kk. szerint a kenyérbeszéd felháborító mondatai után néhány tanítvány elhagyja a tanítványi kört, Péter és a körülötte lévők azonban Jézussal maradnak. Ez meglepő hasonlóságot mutat az 1 Jn 2,18 kk.-ben ábrázolt helyzettel. Az sem zárható ki tehát, hogy a levelek már az evangéliumot megelőzően létrejöttek, az evangélium pedig ugyanezeket a konfliktusokat „dolgozza fel” az elbeszélés eszközeivel. Ám ebben sem lehetünk biztosak.

Fontosabb ennél az a kérdés, hogy mi a konfliktus tétje. Miért oly szükséges kijelenteni, hogy Jézus testben jött el, és miért végzetes, ha néhány tag elhagyja a közösséget (és párhuzamosan esetleg saját házi gyülekezetet tart fenn)? Az első János-levélben utalások találhatók arra, hogy akik elmentek, szociális hiányhelyzetet is hátrahagytak a közösségben. Ha szabad – fordított irányú következtetéssel – rájuk vonatkoztatnunk a levél intelmeit, akkor kiderül, hogy megvonták segítségüket rászoruló keresztény testvéreiktől. Talán házakat vagy más anyagi javakat bocsátottak a közösség rendelkezésére, s most ezek is hiányoznak. A szerző ezt mint szeretetlenséget bírálja: „Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug” (1 Jn 4,20). A hit szociális következményekkel jár. Ha a közösség Isten gyermekeinek családja, akkor magától értetődik, hogy tagjai kölcsönösen segítik egymást. A családi ethosz tettekben nyilvánul meg, ami nélkülözhetetlen abban a világban, amelyben nem létezett szociális háló; s kivált nélkülözhetetlen egy olyan emberi közösség számára, amelynek tagjait környezetük különcöknek és kívülállóknak tekinti, mivel nem kapcsolódnak be a pogány szertartásokba.

A szeretet, az első levél és az evangélium főparancsa a barátaiért önmagát feláldozó Krisztusról veszi mértékét, és egyben a hívők ismertetőjegye (Jn 13,34 k.). Nem romantikus érzelem, hanem etikailag jól körvonalazott, mind anyagi, mind lelki dinemzióját tekintve a gyakorlatban megvalósuló szolidaritás – azok szolidaritása, akik Isten családjaként egymásra vannak utalva egy ellenséges világban. Azaz Jézus imádsága a tanítványok egységéért (Jn 17,21) nem spirituális vagy dogmatikai egységet jelent, hanem szolidáris összefogást, barátok és testvérek között magától értetődő, aktív és kölcsönös segítségnyújtást.

A krisztológiának etikai következményei vannak. A jánosi gyülekezetek diskurzusaiban nem elvont dogmatikai kérdésekről van szó, hanem sokkal inkább egy olyan közösség életformájáról, amely Krisztust követve idegenséget és ellenségességet tapasztal a világban, és amelynek egyetlen támaszát, de önazonosságát is a „familia Dei”-hez, Isten családjához való odatartozásban találja meg. A jánosi etika első látásra üresnek és megfoghatatlannak tűnik: egyedül a szeretetre irányul, és minden konkrétumot nélkülöz. A szeretet azonban nagyon is konkrét, ha belegondolunk e gyülekezeti körök helyzetébe és a világhoz fűződő viszonyába.

 

V. Nyitott kérdések

 

Amit a jánosi gyülekezeti körökről talán a leginkább tudni szeretnénk – tudniillik hogy milyen közösségi struktúráik voltak milyen tisztségviselőkkel; hogyan ünnepelték eucharisztikus lakomáikat és istentiszteleteiket –, arról a jánosi iratok nem adnak tájékoztatást. E közösségek vonatkozásában továbbra is sok minden tisztázatlan, és bizonytalanná vált számos mozzanat, amelyet a korábbi kutatás tudni vélt. A gyülekezeteket egyfelől az Írás értelmezése körüli folyamatos és élénk viták jellemzik, másfelől a belső összetartásért zajló küzdelem egy ellenséges világban. Az evangélium célja ennyiben nem más, mint hogy Jézus útjának emlékező kimunkálásával irányt mutasson. S mindmáig ebből fakad eligazító ereje.

 

(Mártonffy Marcell fordítása)

 

[1] A görög σημεία – (csodás) jelek – szóból.

 

  ,

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: