Publicisztika

„…az egyházvezetésnek is az volna az érdeke, hogy demokratikus döntési mechanizmusokat vezessen be az egyházban.”

„A szabadság kedvesebb Isten előtt, mint az engedelmesség”

Rainer BUCHER – Die Furche, 2014. szeptember 4.

Mérleg Online — 2014 11. 29.
Címkék: egyház és demokrácia, engedelmesség, Rainer Bucher, tekintélyelvűség

Az engedelmesség különbséget dolgoz fel, mégpedig úgy, hogy az egyik irányban megszünteti. A különbség itt a saját akaratom és egy idegen, cselekvésemre, gondolkodásomra, olykor még érzéseimre is igényt tartó akarat között áll fenn. Ez a különbség – az emberi akaratok sokféleségéből fakadóan – elkerülhetetlen. Kérdés, hogy vajon ki, mikor, hogyan és miért követelhet vagy épp nem követelhet engedelmességet.

Forrás: Die Furche (Bécs), 2014. szeptember 4., 36. l. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző katolikus teológus, egyetemi tanár. 1956-ban született a németországi Nürnbergben.  1996-ban Ottmar Fuchsnál habilitált, 2000 óta a lelkipásztori teológia és pszichológia professzora a grazi egyetem (Ausztria) katolikus teológiai karán. Bővebben l. a Wikipédián (németül) »

További írásait a Mérleg Online-on l. itt és itt.

Már a klasszikus modernség is egyre szabadabban állította szembe az egyént számos olyan, engedelmességet feltételező kötelességgel, amely a premodern, rendi társadalmakban magától értetődőnek minősült: a hivatással, a családdal, a hellyel, a vallással és a nemi szerepekkel. A modern kort más mechanizmusok vezérlik: a szabályozás alapja itt a jog, a pénz, újabban pedig, az információs technológiáknak köszönhetően, a folyamatos nyomon követés. A modernség ennélfogva a demokratikus alkotmányos államra, a rugalmas kapitalizmusra és a digitális globalizáció lehetőségeire támaszkodik. Ami e hármas stratégiában közös: az engedelmesség problematikáját azzal próbálják megoldani, hogy lehetőleg szóhoz se jusson.

A múltból itt ragadt egyházi engedelmesség-modell

Demokratikus államokban közvetve a többség alakítja a jogot, és mindenki el is ismeri azt. Saját magunkat követjük tehát, ha jogkövetők vagyunk. A kapitalizmus már nem az idegen akarat és saját akaratunk közti különbségből kiindulva irányít, hanem közvetlenül az akarat vezérlésével próbálkozik. A fogyasztáson alapuló boldogság és státus ígéretével vezeti – vagy éppenséggel vezeti félre – az egyén akaratát. A digitális globalizáció felügyelő mechanizmusa is vágyainkat veszi célba: azt, hogy szeretnénk, ha egyfolytában olcsón kommunikálhatnánk és mindenről értesülhetnénk. Célja viselkedésünk elektronikus nyomainak megfigyelése, sszgzítése és elraktározása, hogy hasznot húzzon belőlük és idejekorán felismerje, ami eltér a megengedettől.

A katolikus egyház hagyományos engedelmességi modellje ezzel szemben kissé avíttnak tűnik. Nem véletlenül, ugyanis valóban az. A meglévőnél modernebb stílusú irányítási konstrukció aligha áll az egyház rendelkezésére. A katolikus egyházjogot kifejezetten demokrácia előttinek tartják, maga az egyház pedig – néhány evangélikál-pünkösdi egyházi közösséggel ellentétben – kevés tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy olyan kapitalista stílusban irányítson, amely a pénzen és a kívánság teljesítésén alapul. Márpedig a posztmodern állam nem engedheti ki kezéből a digitális ellenőrzés fölötti uralmat.

Az engedelmesség volt a katolicizmus védjegye

Az egyházi elöljárókkal szembeni engedelmesség az újkorban a katolikusság védjegye volt. Amikor a modern polgári államban leszűkült az egyházi hierarchia cselekvéstere, az egyházvezetés – a veszteséget kiegyenlítendő – „akarat és értelem” mindenre kiterjedő engedelmességét követelte meg a katolikusoktól, és ezt tekintette Isten akarata egyedül törvényes értelmezési mintájának. A lelkipásztori teológia szempontjából ebben az az érdekes, hogy a tanítóhivatal épp a legutóbbi évtizedekben próbálta ismét hivatalos intézkedésekkel is behajtani az engedelmességet, miközben azt is megkövetelte, hogy az esetleg előforduló elhajlásokat jelentsék az egyházvezetésnek. Minthogy azonban a katolikus egyház a mi égtájunkon valójában nem tehet semmit a hívők beleegyezése nélkül, az ilyen és ehhez hasonló elvárások szankcionáló ereje legfeljebb életben a munkajog hatókörén belül érvényesül.

A fentieken kívül az is egyértelmű, hogy aki kénytelen megkövetelni az engedelmességet, már elveszítette a támogatást. Nem szólva arról, hogy ebben a kérdésben két, központi jelentőségű keresztény fogalom is döntő szerephez jut: a szabadság és a lelkiismeret. Egy vele készült életinterjúban a tübingeni gyakorlati teológus, Ottmar Fuchs rámutatott: Isten számára nyilvánvalóan „nagyon fontos”, hogy „teremtményeit a szabadságba engedje el”.[1] Azon az áron is, hogy „teret enged a rossznak” –  ez volt a feltétele annak, hogy ne „a marionettbáb függőségébe taszítson, hanem szabadsággal ajándékozzon meg bennünket.” A szabadság kedvesebb Isten előtt, mint az engedelmesség. A kereszt végső üzenete az, hogy Isten mindannyiunkat feltétel nélkül szeret. Ez „a keresztény szabadság forrása”. [2]

A szabadság fogalmában benne rejlik a rossz kockázata. Ezt a kockázatot a lelkiismeret hivatott mérsékelni. Nyilvánvaló, hogy a lelkiismeret is tévedhet. Előfordulhat, hogy szavára hallgatva olyan döntéseket hozunk, amelyekről utólag kiderül: vállalhatatlanok. És mégis, a lelkiismeret szava kötelez. Nincs máshová fellebbeznünk. Hogy erkölcsileg mi helyes, etikailag mely döntések elfogadhatók, azt csak a személyes lelkiismeret ítéletére hallgatva tudhatjuk meg. Nyilvánvalóan azért is felelősek vagyunk, hogy ki és mi alakítja lelkiismeretünket. Azok hite, akik a hitben atyáink és anyáink voltak, vagyis a hagyomány még ma is a keresztények igazi iskolája. Ám a hagyomány sem foszt meg a végső döntéstől, azért sem, mert maga a hagyomány is az önellentmondásig menően sokféle. A katolikus tradíció egyébként Aquinói Szent Tamás óta – újabban pedig a II. Vatikáni Zsinaton – rámutatott, hogy a tévelygő lelkiismeret is kötelez. Lelkiismereti döntéseinktől egyházi és vallási ügyekben sem foszthat meg senki.

Az egyház nem veheti el szabadságunkat

A keresztények olyan emberek, akik Jézus Istenére akarnak hallgatni. Az egyházban mindenkinek kötelessége, hogy Jézus Istenére hallgasson. Isten azonban vállalta az emberi szabadságtól való függőséget, és minden ember iránti szeretetében lealacsonyította önmagát. Az egyház mint intézmény nem arra való, hogy ezt a szabadságot visszavegye az embertől, hanem arra, hogy Jézus Istenének elgondolása szerint formálja; azért van, hogy önmagát másokért áldozva engedelmes legyen.

Hogy ez az Istenre való odahallgatás itt és most pontosan mit jelent, mindig is vitatott, s ez nem is lehet másként. A kérdés az, hogy hogyan vitatkozunk és hogyan kell vitatkoznunk róla ma, amikor korszakos társadalmi és egyházi változások közepette élünk.

A kreativitásra nagyobb szükségünk van, mint a folytonosságra

Egyrészt arról van szó, hogy minden szinten olyan helyeket hozzunk létre, ahol már nem a tekintélyelvű egyházi kommunikáció az úr: a kölcsönösségen és megbecsülésen alapuló, nem utasításokat osztogató, a problémákra és eredményekre összpontosító egyházon belüli kommunikáció tereit, ahol megtanuljuk, mit jelenthet itt és most Istenre figyelni. A társadalom és egyház radikális átalakulásának időszakaiban a kreativitás fontosabb, mint a folytonosság – kivált ha meggondoljuk, hogy kereszténynek lenni mindig is merészség volt. A jelen helyzetben az egyház arra kényszerül, hogy ezt a régi spirituális felismerést újra mint önértelmezésének alapelvét fedezze fel.

A régi engedelmesség-modellt felváltó mechanizmusok közül az egyháznak sem a pénzt, sem pedig az ellenőrzést nem volna szabad átvennie, hanem kizárólag a jogot, annak emberi jogi és demokratikus változatában. Voltaképp az egyházvezetésnek is az volna az érdeke, hogy demokratikus döntési mechanizmusokat vezessen be az egyházban. A demokrácia ugyanis olyan uralmi forma, amely az idők során bevált: lehetővé teszi a döntést, s még véleménykülönbség esetén is biztosítja a szabályok követését.

Végül pedig a keresztény engedelmesség egyszerűen azt jelenti: engedjük, hogy Jézus Istene és az ő szeretete minden emberhez elvezessen bennünket. Ez köztudottan elég nehéz feladat, teljesítéséhez kölcsönösen szükségünk van egymásra. (Losonz Melinda fordítása)

[1] R. Bucher – R. Krockauer: Es geht nichts verloren [Semmi nem vész el]. Würzburg 2010, 139.

[2] I. m., 141.

  ,

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján