Mérleg 2011/1–4, Tanulmány

Mellékes, hogy hagyományos vallási jelképek között vagy a világ felé forduló szimbólumvilágban mozgunk otthonosan. Ugyanakkor sokan nincsenek tudatában lelkiségüknek, ezért hagyják, hogy elvaduljon, elveszítse iránytűjét, romboló dühvé vagy valóságidegen lelkesültséggé változzék át és tünékeny látóhatárok szerint tájékozódjék.

Az egyház jelenlegi válsága mint esély

Egy jövőképes hívő közösség felé – Hermann HÄRING


Címkék: , , , , ,

 

 

„Mi lesz a katolikus egyházzal?” – kérdezte a Herder Korrespondenz júliusi számában Reinhard Marx bíboros.[1] Ezt a nyugtalanító és gyakran felhangzó kérdést mostanában, amikor a német katolicizmuson belül „párbeszédfolyamat” kezdődik[2], megújuló érdeklődés övezi, de a pápa nemrég befejeződött németországi látogatása (2010. szeptember 22–25.) is reflektorfénybe állította. R. Marx egyenesen kulcsfontosságú kérdésnek tartja, hiszen voltaképp „a keresztény hit esélyeiről és lehetőségeiről van szó egy nyitott és plurális társadalomban”. Olyan problémával kell szembenéznünk, amely az erősen szekularizált környezet, államunk világnézeti semlegessége és a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben – a politikai intézményrendszerben is – tapasztalható ellenállás dacára sem hagyja hidegen a nyilvánosságot. Bármely társadalomkutató tanúsíthatja, hogy az értékekről folyó vallásos diskurzusok és iránymutatások épp azért tölthetnek be fontos szerepet a civil társadalomban és az államban, mert a szekuláris állam már nem ismer olyan tanító vagy vezető tekintélyt, amelyhez igazodhatnék.[3]

1. Belső és külső nézőpont

R. Marx azonban a pillanatnyi nehézséget is érzékeli. A katolikus egyház annus horribilis-re tekint vissza – írja cikkében. Sokakkal együtt úgy véli: annak a ténynek a megismerése a közvéleményben, hogy nemcsak előfordulhattak szexuális visszaélések – mégpedig jelentős számban –, hanem elkendőzésükre is sor kerülhetett, „mélységesen zavarba ejtő”. Igaza van, miként abban is, hogy mindez súlyos következményekkel járt. A katolikus közösségen belül nincs egyetértés, sőt, a római katolikus püspökök között sem alakult ki konszenzus a pontosabb diagnózisról, a terápia kérdésében pedig még kevésbé.[4] Marx megítélése szerint az egyházreform körüli viták „többnyire felszínesek”. Akik reformokat sürgetnek, olyan pusztán emberi közösségnek tekintik az egyházat, melynek alapszabályát mint egy egyesületét a közgyűlés megváltoztathatja.

Ez az elterjedt érvelésmód külön elemzést érdemelne – alighanem maga is része a megoldandó problémának –, mindenesetre a reform iránt elkötelezett katolikus nők és férfiak számára követhetetlen. Ők inkább azt a (biblikus és történeti szempontból sokszorosan megalapozható) tételt tartják szem előtt, mely szerint az egyház jelenlegi struktúrája, amiként az alapjául szolgáló egyháztan is messze eltávolodott az egyházrend bibliai és ősegyházi elgondolásaitól. Ez önmagában nem volna baj – máskülönben hogyan is maradhatott volna fenn két évezreden át a kereszténység és az egyház? Ugyanakkor joggal merül fel az a gyanú vagy kifogás, hogy az egyház a változások során döntő jelentőségű hivatkozási pontokat veszített szem elől. Utóbbiakat így vázolnám: (1) visszaemlékezés (a húsvét előtti) Jézusra; (2) a Jézus-követők közössége és (3) a jog valamint az igazságosság szenvedélyétől fűtött várakozás Isten eljövendő országára.


 Forrás: előadás a Bajor Tudományos Akadémián, az Eugen Biser Alapítvány rendezvényén, 2011. szeptember 28-án. A kézirat teljes, szöveghű fordítása.

A szerző német teológus, eszmetörténész. 1937-ben született a németországi Pforzheimben. Filozófiát tanult a müncheni, katolikus teológiát a tübingeni egyetemen. 1970–1980: tudományos munkatárs Tübingenben, a Hans Küng vezette Ökumenikus Kutatóintézetben (Institut für Ökumenische Forschung). 1980-tól a katolikus dogmatika (rendszeres teológia) professzora Hollandiában, a Nijmegeni Egyetemen. 1999-ben, a Vatikánnal való nézeteltéréseket követően oktatói címét a tudományelmélet és a teológia professzorára változtatták. Ezt követően Nijmegenben megalapította az interdiszciplináris arculatú Teológiai, Tudományelméleti és Kulturális Intézetet. 2005-ben emeritálták, majd családjával Tübingenbe költözött, ahol jelenleg is él. Legutóbbi könyvei: „Theologie und Ideologie bei Joseph Ratzinger. Fundierte Analyse und überfällige Kritik einer zu Stein gewordenen Theologie” (Teológia és ideológia Joseph Ratzinger életművében. Egy megkövült teológia beható elemzése és megkésett kritikája. Düsseldorf, Patmos Verlag, 2001); „Im Namen des Herrn. Wohin der Papst die Kirche führt. Mit einem Vorwort von Hans Küng” (Az Úr nevében. Hová vezeti a pápa az egyházat? Hans Küng előszavával. Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus, 2009); „Freiheit im Haus des Herrn. Vom Ende der klerikalen Weltkirche” (Szabadság az Úr házában. A klerikális világegyház végnapjairól. Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus, 2011); szerkesztőként: „Jesus von Nazareth in der wissenschaftlichen Diskussion” (A „Názáreti Jézus” a tudományos diskurzusban. [Tanulmányok Joseph Ratzinger/XVI. Benedek: „A Názáreti Jézus” c. könyvéről.] Berlin, LIT Verlag, 2008).


Ezek a hivatkozási pontok az egyháztörténet sok más, kritikus korszakához hasonlóan a II. Vatikáni Zsinat után is újra előtérbe kerültek, miközben a mindenkori tradicionalista erők foggal-körömmel ragaszkodnak a rögzített tantételek valamint az egyértelműen definiált jogszabályok tekintélyéhez és a rendszer kikezdhetetlen méltóságához. A mélyreható átalakulások okozta nehézségekhez ugyanis hozzátartozik az a fájdalmas tapasztalat, hogy a hit közös alapjai könnyen szem elől téveszthetők. Immár semmi értelme tehát annak, hogy logikai következtetések útján érveljünk. Sokkal inkább a megértés alapjairól van szó, amelyek megdönthetik egész „mértékkatalógusok” rangsorát. Mind a maradás, mind a haladás számos diskurzusa gyakran szenved vakságban: nem látja át mélységében a fenti problémát, amelyet egyebek mellett Luther teológiájának tanulmányozása tárhat fel. Ezt, úgy sejtem, a katolikus egyházi hivatalosság számos képviselőjének máig nem sikerült helyesen megértenie. Reinhard Marx abba próbál kapaszkodni, hogy különbséget tesz egyházi „önértelmezés” és az egyház „külső felfogása” között. De ezzel már beleesett a maradásról szóló diskurzus csapdájába. Az egyház „valódi énjét” a hivatalviselőkkel és tanítványaikkal azonosítja, míg a reformpártiakat nemes egyszerűséggel a kívülállókhoz sorolja, a nem igazán értőkhöz és hívőkhöz. A reformcsoportoknak mindig is harcolniuk kellett a kiszorítás ilyesféle technikái ellen – XVI. Benedek múlt héten elmondott szavainak sokaságából is kihallani a belső kör védelmében a közvélemény tudta nélkül folyó küzdelmet.

2. Válság egy elvilágiasodott korszakban

Az elmúlt évben feltűnően sok figyelmeztető, helyzetelemző és gyógyító hang szólalt meg – gondoljunk csak F.-X. Kaufmann, H. Küng, Hp. Oschwald, M. Heizer és P. Hurka, H. Halbfas vagy Fr. Hengsbach könyvére.Az összes tanulmány drámai képet rajzol a jelenlegi válságról[5], s felteszi a kérdést: „vajon megmenthető-e még az egyház” (Hans Küng)? Mindeközben a reformáció óta – alig merjük kimondani – a mostani krízis tűnik a legmélyebbnek és a legbonyolultabbnak. A felsorolt publikációk egyike sem arra a naiv elképzelésre alapozza javaslatait, hogy ismét virágzó népegyház fakad majd belőlük, vagy hogy az ökumenikus versenytársakkal szemben előnyre tehetnénk szert. A reform hívei sokkal inkább az alábbi sarkalatos kérdéseket fogalmazzák meg: vajon az egyház vezetői – bizonnyal a legjobb szándékkal – nem egy megroggyant és hiteltelenné vált, jogi előírásokra, kötelező tantételekre és hatalmi rendelkezésekre alapozott rendszerhez ragaszkodnak-e csökönyösen? Miért hagyják magukat újólag – ösztönszerűen – beszorítani az antimodernizmus épp esedékes, mondhatni posztmodern változatába? Reformintézkedéseikből miért hiányoznak a Jézus követésére, a testvéri közösségre és az Isten országára jellemző, megingathatatlan ismérvek?

E kérdéseket azonban könnyebb feltenni, mint megválaszolni. A szóban forgó kifejezések ugyanis – mint Jézus követése, közösség, Isten országa – nem pontos, megkülönböztető, reflexióval képzett (analitikus), hanem az összetett praxis tapasztalatától függő, az egészre figyelve elgondolt (szintetikus) irányadó fogalmak, amelyek szüntelenül újraképződnek: tartalmuk nemzedékről nemzedékre megújul, mégpedig a Jézusra való emlékezés és a rögzíthetetlen jelen állandó összjátékának eredményeképpen. Kipróbálásra és végrehajtásra várnak, bizonyos értelemben arra, hogy megtapasztaljuk őket. A fő nehézséget a jelenkorhoz fűződő viszony meghatározása okozza: alighanem ez az adott szituáció keresztje, mivel társadalmunkban egy régóta tartó folyamat új konstellációba rendezte a gondolkodás, a tapasztalás, a nyelv- és jelképhasználat szabályait.[6] Az összkép megváltozását szekularizációként szokás leírni, azaz mint a vallás társadalmi jelentőségének csökkenését vagy mint a vallási fogalmak fokozatos kiszorulását életvilágainkból.[7]

Ez a folyamat – következményeivel együtt – a reformmal kapcsolatos vitáink szétszakadásával fenyeget: előreláthatatlan éles nézeteltérésekbe hajszol bennünket. Az egyházreform és a keresztény nyelvezet megújítása ezért nem maradhat meg a bibliai üzenet új meghonosításának elvont szintjén – ez könnyen fundamentalizmushoz is vezethet. Ez az új meghonosítás csak úgy történhet meg, ha kifejezéseit ugyanakkor olyan nyelvre fordítjuk le, amely szekuláris vagy szekularizált életösszefüggésekből táplálkozik. Hogyan teljesíthető e kettős feladat? S vajon a katolikus egyház reformereit nem illeti-e jogos szemrehányás amiatt, hogy elvesznek e világban, amely Istennek és transzcendenciának már nem ad helyet? Hadd tegyem rögtön hozzá: a szemrehányást elhibázottnak tartom, és nyomatékosan tiltakozom az efféle –nyílt vagy burkolt – gyanúsítások ellen. XVI. Benedek szájából többször is hallhattunk hasonlót az elmúlt héten.

Tavasszal megjelent könyvemben[8] abból a sejtésből indulok ki, hogy az ez idő tájt számos gyülekezetben és csoportban zajló reformviták az evilági érvelés javára – például az emberi jogok, a humánus szexuáletika, a nemi egyenjogúság, a környezetvédelem vagy a szociális gazdasági rend és a világbéke kérdését előtérbe helyezve – elhanyagolják a sajátosan teológiai és vallási fogantatású diskurzusokat. Nem mintha a szekuláris beszédmódok mellőzhetők volnának – épp ellenkezőleg –, de aki úgy véli, hogy vallásilag megalapozhatók, annak vissza kell tudnia vezetni meggyőződéseit vallási meggyőződéseire.

Tény továbbá, hogy a vallásosan érvelőt az egyházon belüli vitákban többnyire meg sem hallgatják, érvelése ezért hatástalan marad. Ugyanakkor számos egyházi vezető grémium (kivált a katolikus egyházban) elvből nem hajlandó szekuláris diskurzusokról hallani, és a hívő közösség tagjai közül is sokan kimondottan vallásos érveket várnak el. XVI. Benedek például „A világ világossága” című könyvében „új intoleranciának” vagy „negatív toleranciának” bélyegzi a homoszexualitás erkölcsi elítélését és a nők pappá szentelésének tilalmát nehezményező kritikákat, és bírálóinak szemére veti, hogy korlátozni kívánják az egyházi, illetve vallási önrendelkezés jogát.[9] Marx bíboros, amint hallottuk, többek közt ezért emlegethet felszínes egyesületi vitákat, F.-J. Overbeck esseni püspök pedig ugyanezért nyilvánít „vitán felül állónak” bizonyos, az emberi jogokra alapozott kívánalmakat.[10] Nyilvánvaló, hogy tartalmilag nincs igazuk – végső soron a püspökök is emberek –, de az érvek ütköztetését saját tanítóhivatali „rekeszükben” hamar berekesztik.

Épp ezért fontos, hogy a reformok iránt elkötelezett keresztény testvérek a szívükbe véssék: aki úgy látja, hogy tarthatatlanok az egyházi berendezkedésről és tanításról szóló, központi, lényegbevágónak tartott hivatalos egyházi álláspontok, már csak a hatékonyság okán is akkor cselekszik helyesen, ha tarthatatlanságukat alapos teológiai megfontolásokkal támasztja alá. Adott esetben nekünk, vitapartnereknek kétféle tényállást kell részletesen kifejtenünk: egyrészt azt, hogy e nézetek általános etikai vagy antropológiai szempontból bírálhatók, másrészt azt, hogy biblikus, teológiatörténeti és szigorúan teológiai érvek is szólnak ellenük. A szilárd alapokon álló ideológiakritika és a gyanú árnyalt hermeneutikája cáfolhatatlan ugyan, de mindezek sokszor alkalmatlannak bizonyulnak a sajátosan keresztény ösztönzések – a bibliai gondolatvilágában fogant kérdések, a Názáreti Jézusra való emlékezés vagy a keresztény spirituális hagyomány – serkentésére. Az egyház belső terébe még nem érkezett el a szekularizáció. Erre a talán megkérdőjelezhető megjegyzésre később még visszatérek.

3. A klerikalizmus mint a megújulás akadálya

A kulturális folyamatok persze sohasem elvont módon zajlanak, hanem mindig sokféle összefüggésbe ágyazódnak. Jogos tehát a kérdés: miért szegül szembe épp a katolikus egyház több mint egy – ha nem másfél – évszázad óta oly makacsul a kor kihívásaival? Miért éppen a modernséggel szemben vált oly görcsösen elutasítóvá azon az áron is, hogy ellenállása egészen napjainkig magára vonja a filozófia és más tudományok ítéletét, ráadásul rendre súlyos belső feszültséget gerjeszt.[11] A reform jelenlegi megtagadásának összetett okaihoz megítélésem szerint közelebb visz annak a katolikus egyházban erőteljesen megmutatkozó jelenségnek az elemzése, amely a klerikalizmus fogalmában összegezhető.[12] Ezen nem azt a meghatározó alapmagatartást értem, amelyet minden egyes klerikus teljes szívvel helyesel. Épp ellenkezőleg: sokan közülük sohasem azonosultak a klerikális rendszerrel és annak áldozataivá váltak, amennyiben – ha másért nem, a mindenki számára kötelező papi nőtlenség miatt – bizonyos meghatározó törvényeknek voltak alávetve. A „klerikalizmus” címszava alatt négy állandó jellegzetességet, mondhatni ideáltipikus tulajdonságot sorolnék fel, amelyeknek a katolikus egyház vezető szervei teljes odaadással igyekeznek megfelelni. Ezt tekintik a minőség mércéjének, és a lelkiismeretre szigorú kötelmet róva ragaszkodnak szabályaihoz. Nem afféle pszichogramot kívánok rajzolni – a jelen összefüggésben érdektelen, hogy a klerikalizmusból ez szinte önként adódnék. Ami figyelemre méltó: maga a tünetegyüttes, vagyis bizonyos teológiai, vallási és jogi érvekkel alátámasztott meggyőződések és előírások összetalálkozása. Ezek áthatják és kölcsönösen megerősítik egymást, olyannyira, hogy a ruházkodás szabályaira is kihatnak. Rizómát – azaz sűrű, gyökérzetszerű szövedéket – alkotnak, amely nem foglalható össze valamilyen általános elmélet keretében, de nem is szüntethető meg könnyen egy általános helyreigazítással.

(a) Törekvés a monologikus vezetésre. A klerikalizmus első alapjellemzője a nagy egyeduralmi intézmények, például a Római és a Bizánci Birodalom késő ókori eszményében gyökerezik. A püspökök már a korai időkben a császártól és az udvartól kölcsönzik fejedelmi hatalmukat. Szemlátomást hajlanak rá, hogy önmagukat Krisztussal azonosítsák – ez is a hatalom megnyilvánulása. A később használatos „Krisztus helytartója” címet eleinte a császárnak tartják fenn, majd VIII. Ince pápa (1484–1492) ragadja magához annak bizonyságául, hogy világuralma a császárét is felülmúlja. Amint a pápaság hatalmi törekvése célba jut, ideológiai megalapozása is megtörténik.[13] Nem nehéz feladat, hiszen a középkor gondolkodásmódja szerint az uralkodó egyben megtestesítője is a közösségnek, amelyet képvisel.[14] XIV. Lajos abszolutista kijelentése – „az állam én vagyok” (L’État c’est moi) –éppúgy ezen alapszik, mint IX. Piuszé: „a hagyomány én vagyok”. Nem metaforáról vagy költői túlzásról van szó, s nem is a paranoiás önteltség megnyilvánulásáról, hanem a kézzelfogható valóság józan leírásáról. XII. Piusz az egyház legfőbb Urával való ilyetén azonosulás miatt tartott fontosnak egy Krisztus-jelenést[15], és a jelek szerint II. János Pál is Krisztus testet öltött helytartójának tudta magát.[16] Krisztus testi jelenlétének gondolata a 19. század papi lelkiségében is felbukkan: „a pap szíve Jézus szíve” – énekeltük még az 1950-es években is.[17] A Krisztussal való testi azonosulás, amely független a közösség gondolatától, szükségképpen a monokratikus, egyeduralmi önértelmezésben éri el csúcspontját és az egész világot átfogó vezető szerep monológiás igényében tetőzik. Az uralkodó elit – a katolikus püspöki, bíborosi és kúriai testület – szentül meg van győződve arról, hogy hatalmát csakis azokkal szabad megosztania, akik befogadást nyertek köreibe. Talán meglepően hangzik, de épp a II. Vatikáni Zsinat szögezte le, hogy bár a felszentelt és a nem felszentelt megkereszteltek „egymáshoz vannak rendelve”, „nem csak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól”.[18]

(b) Történelmietlen dogmatizmus. A második konstans jellemvonás a változhatatlan tudáshoz való joggal is tetézi a hatalomgyakorlás igényét azáltal, hogy az egyház tanítását az örök igazság görög-platonikus eszményére alapozza. Eszerint a változatlan igazság egy az egyben kapcsolódik a fogalomalkotáshoz és a nyelvhez.[19] A korai egyház dogmái évszázadokon át szavatolják az (állam módjára felépülő) népegyház roppant tudásfölényét, kirekesztő gépezetének hatékony működését és a római–bizánci világbirodalom ideológiai szilárdságát. Köztudott, hogy az igazság ilyetén felfogása a középkorban mélyrehatóan differenciálódik, s hogy a misztikus irányzatok egyébként is aláássák; ismeretes továbbá racionalista leszűkítése az újkorban. Az egyház igazságigénye az első alapjellemzővel, a testi értelemben vett jelenlét gondolatával vegyülve a pápai primátus és csalatkozhatatlanság 1870-es dogmájában tetőzik. A katolikus doktrína a későbbiekben azután mindvégig fenntartja ezt az igényét. A katolikus egyház vezető elitje úgy tekint önmagára, mint tanító elitre.

(c) Eldologiasult szakramentalizmus. A harmadik állandó alighanem a leghatékonyabb is egyben, hiszen a hívők (és a hatalmat birtoklók) érzelmeit ehhez fűzi a legerősebb kötelék. Az egyházkormányzati vezető tisztségek növekvő mértékű szakralizációjára gondolok. A fő hivatalok a negyedik század óta határozottan személyes arculatot öltöttek, a második évezredben viszont egyre inkább a dologi szemlélet uralkodott el bennük. Ekkorra az egyház közössége már nem „Krisztus teste” – „misztikus testté”, azaz testületté fokozódott le[20], míg a korábban Krisztus misztikus testét létrehívó eucharisztikus adományok Krisztus valóságos testévé értékelődtek fel. A pap ekkor már „Krisztus személyében” (in persona Christi) nap mint nap csodálatos, szent titkot teljesített be: a kenyér és a bor felajánlott adományának „transzszubsztanciációját”. Azzal, hogy a hivatalukba beiktatott tisztségviselők felszentelt személyek rangjára emelkedtek, miközben a megkereszteltek egyszerű laikusokká fokozódtak le, az egyházban – az egyeduralkodók és a tudás birtokosainak rendszerével párosulva – olyan kétosztatúság szilárdult meg, amely mindmáig töretlenül meghatározza az egyház belső rendjét. Ennek tudható be, hogy az egyház közössége alapvetően két különböző világban él. Ebbe a férfiszövetséget állandósító, szent, tiszteletre számot tartó hierarchikus összefüggésbe illeszkedik a papi nőtlenség hivatalból hangoztatott méltósága. A szexuális visszaélések és elkendőzésük áldozataival való bánásmód görcsösségén csak az képes oldani, aki ezt a csomót is kibogozza.[21] A cölibátus mint szent ajándék s mint valódi radikalizmus újabb keletű dicsőítése (XVI. Benedek megnyilatkozásaiban) csak arra jó, hogy újólag kiélezze az alapvető problémát.

(d) Az idegennel szembeni ellenséges énközpontúság. Negyedik konstansként a más vagy mások következetes kizárását, az ellentmondó és nem uralható tényekkel vagy jelenségekkel szembeni összeférhetetlenséget nevezném meg: azt a magatartást, amely a modernséggel és más felekezetekkel, vallásokkal, illetve meggyőződésekkel szembesülve oly módon önállósult, és mint a sokféleségtől való rettegés olyannyira állandósult, hogy immár önálló jelenségként foghatjuk fel. Úgy tűnik, a döntő nehézség az újtól, a sokféleség tényétől, a konfliktusok kommunikatív megoldásától való félelem: jelenleg is ez torlaszolja el a reformok útját, és annál nagyobbra duzzad, minél több vitás kérdés gyülemlik fel a külvilággal való érintkezés során. A klerikalizmus ugrásra készen mindig arra vár, hogy a másiktól elkülönülhessen. Az aggiornamentót úgy éli meg, mint az önazonosságára leselkedő veszélyt, az alkalmazkodás és a világiasság elutasítását pedig mint állandó ösztönzést. A modernségtől szorongó hivatalos katolikus egyház a szüntelen önigazolás örvényébe került.

4. Hit és felszabadulás

Azt, hogy e négy összetevő milyen sokrétűen támaszkodik egymásra és erősíti fel egymást, s hogy kölcsönhatásukból miként alakult ki a következetes önigazolás magatartásmintája, példák sorával tudnánk érzékeltetni. Mindegyikük visszatérő mozzanata a nehezen kezelhető, viszonylagosító és összeütközést keltő mozzanatok kiküszöbölése. Lássunk tehát néhány példát:

(a) A narratív megközelítés – különösen az evangéliumok és a zsidó elbeszélések – elsőbbsége a tanrendszerrel szemben. Az egyházi tantételek éppoly nehezen voltak összeegyeztethetők a különféle történetekkel, példázatokkal, Jézus vagy a próféták bátorító vagy fenyegető beszédeivel, mint általában az evangéliumok a páli spekulációkkal. A dogmatikusok bő négyszáz éve védekeznek az exegézis aknamunkája ellen. A modern tudományos bibliamagyarázat első jelentős alkotása Richard Simon: Histoire critique du Vieux Testament („Az Ószövetség kritikai története”) című könyve volt. 1678-ban, röviddel megjelenése után elégették. A rendszeres teológia azóta is sikeresen hárította az exegézis ösztönzéseit, ma pedig azt állítja, hogy a tudományos bibliamagyarázat ellene szegül a hit megvallásának.[22] Felmerül a kérdés: van-e egyáltalán hitele dogmatikánknak – a keresztény hittanítás összegzésének – mindaddig, amíg nem fogadja be az elbeszélés, az emlékezés és a jövőbe látó prófétai tekintet ösztönzését?

(b) Az igehirdetés félelme a „jelenhez való felzárkózástól” (aggiornamento). A „hithűek” stílusához változatlanul hozzátartozik, hogy ódzkodnak mindenfajta alkalmazkodástól: a jól bevált formulával – úgyszólván rutinból – felszínességnek nyilvánítják és elutasítják ezt.[23] Holott számos új kérdésből kiindulva meglepően egyenes út vezet vissza az őskeresztény forrásokhoz. Gondolhatunk itt a nők által viselt egyházi tisztségekre vagy arra a mondásra, mely szerint nincs különbség zsidó és görög, rabszolga és szabad, férfi és nő között (Gal 3,18), de akár a korintusi gyülekezet karizmatikus szerkezetére is. Megkérdezhetnénk: mi az oka, hogy a nemek különbsége épp a modern korban válik az egyházi struktúrák szilárd alapjává, s hogy a homoszexualitást napjainkban is a természetjog középkori tanából kiindulva ítélik meg.

(c) A sokféleséget megvalósító mindennemű modell felszámolása. Sokáig elfojtották azt a tényt, hogy az evangélium nem csupán négy változatban, hanem ezen felül értelmezéseinek sokféleségében áll előttünk; hogy tehát a jó értelemben vett sentire cum ecclesia, az egyházzal való együttgondolkodás nemhogy kizárná, hanem – párbeszéd és véleménynyilvánítási szabadság formájában – egyenesen feltételezi a konfliktushelyzeteket. Kérdés tehát, hogy a monopólium és egyeduralom késztetése nem mond-e ellent a Biblia alapvető törekvésének, felszabadító dinamikájának.

(d) Az egyházvezetői tisztségek szinódusi és demokratikus begyökerezettsége a korai egyházban. Egyértelmű, hogy a püspök választása vagy legalábbis megerősítése a gyülekezet feladata volt. A hangsúlyosan ismétlődő szabály értelmében „akinek feladata, hogy mindenki elöljárója legyen, azt mindenki együtt válassza meg”.[24] Vitán felül állt, hogy – legalábbis az esetek többségében – püspököt, ill. papot csak meghatározott gyülekezet számára, nem pedig „abszolút módon” avattak. A múlt tényeivel összevetve az egész mai püspöki rend legitimitása súlyos probléma, amiként az elvi alapon fölszentelt, utána pedig tetszés szerint bárhol bevethető papok rendszere is nehézségekbe ütközik. Feltehetjük a kérdést: vajon püspökeink és az egyházközségeket vezető papjaink, akiket átláthatatlan kormányzati mechanizmus helyezett egyházmegyei beosztásba, legitim püspökök és gyülekezeti vezetők-e egyáltalán, és megkövetelhetik-e az engedelmességet?

(e) A helyi közösség jogainak alárendelődése a felszentelt klerikusok joghatóságának. Hogyha például a nőtlen életformát fontosabbnak tartják, mint a helyi közösség jogát az eucharisztia vasárnapi megünneplésére, vagy ha egyházközségek összevonását pénzügyi érvekkel indokolják meg, akkor ez nem értékelhető másként, mint hogy az egyházvezetés szembeötlő módon fittyet hány a keresztények között elvárható korrekt és őszinte párbeszédre.

Ezen a ponton már végképp ideje megkockáztatnunk az alapvető kérdést: mi is volna hát az oka az istenhit és a szekularizált kultúra újra meg újra előszeretettel hangoztatott összeegyeztethetetlenségének? Miért nem sikerül végre megértenünk Istent a világban, Istent mint a világ titkát, Istent mint a világ jelenét, a világ kérdését vagy a világ jövőjét? Miért ne volna elképzelhető, hogy a szekularizáció korántsem a hit elvesztésének, hanem sokkal inkább a hit elemi erejű gyarapodásának folyamata? Hiszen társadalmunk állítólagos istentelenségét egyházak mozdították elő: addig vádolták istentelenséggel társadalmunkat, míg be nem látta, hogy csakugyan istentelen. Ez mindenesetre azt jelzi, hogy az egyháztörténelem páratlan mélypontra jutott, amelyről ráadásul ő maga tehet. Az Európát önpusztítással vádoló XVI. Benedek alkalmasint megtehetné, hogy egy önromboló rendszer képviselőjeként áll a nyilvánosság elé.

E gondolatokkal nem önkényesen, s nem is fennhéjázva hozakodom elő. Valójában az a kérdés nyugtalanít, hogy honnét származnak ezek az önmaguk ellen forduló késztetések és teológiai perverziók. Ethel Behrendt teológusnő nemrég rendkívül kritikus és izgalmas monográfiát írt J. Ratzinger/XVI. Benedek Jézus-könyvének első részéről.[25] Elemzését nem azért említem, mert élesen bírálja a pápát, hanem azért, mert Behrendt – Halbfashoz hasonlóan – néven nevez egy, a kereszténységet Pál óta terhelő problémát. Talán ez a jelenlegi válság legmélyebb oka: hogy veszendőbe ment a jog és az igazságosság ősi zsidó szenvedélye, amely a prófétákban és a próféta Jézusban, a kereszténység nagy prófétájában még lankadatlanul munkál. Elég, ha elolvassuk példázatait, a hegyi beszédet, s főként a nyolc boldogságot.[26]

A szenvedély kétségkívül megmaradt, de Pálnál új irányt vett: a súlypont az igazságosságról a hitre, az igazságos tettről a cselekedetek nélküli megigazulásra, a megalázottak és jogfosztottak iránt érzett gondról a saját üdvösség gondjára tevődött át. S minél közelebb kerültünk Ágoston, majd Luther által a túlvilági Istenbe vetett bensőséges hithez, annál inkább megfeledkeztünk a világ igazságosságának nagyon is evilági kérdéséről. A felebaráti szeretetre már csak mint az élő hit következményére tekintettünk, a szegények és jogfosztottak gondjára pedig már nem úgy, mint minden, Istent hívó kiáltás kiváltó okára és kiindulópontjára. E kiáltás azt az Istent szólítja meg, akit nem az égben, hanem itt a földön kellene keresnünk, nem mint a túlvilág tárgyiasított lakóját, hanem mint e világ végső, nagy kérdését. A Szentírás úgy beszél Isten országáról vagy uralmáról, mint amely már itt és most megkezdődhet: Isten szekuláris, evilági Isten, mivel ő a titka igazságosságot szomjazó világunknak. Aki tehát elfelejti, hogy a keresztény életpraxis legfőbb mozgatórugója a jogért és igazságosságért vívott harc, végképp elveszíti a mértéket, mivel úgy véli, istenközelségének mércéjévé a világtól való elszakadás válhat. Mi következik ebből? Az, hogy csak a prófétai, zsidó gyökereinkhez való visszatalálás adhat esélyt az újrakezdésre. Pontosan ezért kínálhatja fel a szekularizálódott világ és hagyományos egyházstruktúránk hitelvesztése a legnagyobb esélyt. Többet nem is kaphatnánk. Latin-Amerikában megtanulhattuk, hogy a hit csak a felszabadítás kontextusában sarjad ki újra.

5. Biztató jövőjű hívő közösség

Mi a tanulság mindebből a biztató jövőjű hívő közösségre nézve? Az 1960-as évektől kezdve memorandumok és sokak által aláírt nyilatkozatok láttak napvilágot – eredménytelenül.[27] Időközben utat tört magának az az igény, hogy tárgyalási folyamatra alapozott megoldást keressünk: a problémák csak párbeszédet folytató csoportok hálózata segítségével oldhatók meg. A Német Püspöki Kar végül – bár csekély tetterővel és a saját soraiban is tapasztalható ellenállás dacára – hozzálátott a munkához. Mindazonáltal a limburgi püspök számára, amint mindenütt olvasható, a dialógus lényegében a hallgatásban és az odafigyelésben rejlik. Remélhetjük-e vajon, hogy a kezdeményezés sikeres lesz?

Közkeletű érvek

A legutóbbi zsinat óta ismeretesek azok a közkeletű érvek, amelyek mélyen bevésődtek a reformok iránt elkötelezett katolikusok tudatába. E helyütt csak a három legfontosabbat említem:

(a) Jézus Krisztus egyháza „Isten népe”, vagyis olyan hívők közössége, akik elvben közös megbízatás alapján és a döntő kérdésekben egyenjogúan cselekszenek. Akik ezt a mintát követik, nem ijednek meg, ha anarchiával vádolják őket, és nem riadnak vissza, ha relativizmus gyanújába keverednek. Ugyanakkor tartós kritikával illetik azt a hierarchiát, amely kétségbe vonja és gyakorlatilag semmibe veszi e közösségi jelleget, holott azt a zsinat is megerősítette.[28]

(b) Az egyházat és az egyháztagságot létrehozó alapvető szentség a keresztség, amely minden keresztényt azonos módon von be a Szentlélek és Isten országa erőterébe. Augustin Bea bíboros a II. Vatikáni Zsinat idején erre a gondolatra alapozta ökumenikus kezdeményezéseit.[29] Ezért az egyes emberek minden, a köz javát szolgáló képessége Isten ajándéka. Hans Küngmár 1967-ben az egyház karizmatikus struktúrájáról beszél.[30] Ebből fakad minden megkeresztelt embernek az a kötelessége és joga, hogy részt vegyen a cselekvésben, az együtt gondolkodásban és a közös ünneplésben. Innen nézve az, hogy a hierarchia folytonosan gyámkodik felettünk, bűn a tevékenyen jelenlévő Szentlélek működése ellen.

(c) A vezetői tisztségek aránylag kései széttagolódása papi, püspöki és a diakónusi rendre kulturális adottságoknak és funkcionális törvényeknek megfelelően történt, nem hivatkozhat tehát közvetlenül Jézus tanítására. A nők pappá szentelésének tiltását és az általánosan kötelező papi nőtlenség fenntartását nem indokolják teológiai szempontok. Ellenkezőleg: olyan korszakban, amelyben mélyreható kulturális átalakulás zajlik, el kell gondolkodni e hivatalok újjáalakításán. Hívő közösségünket jó esetben az egyenlőség, a kölcsönös tisztelet és a mindenkit magában foglaló részvétel jegyében formálódó közösség látomása élteti. Aki e látomás kibontakozását legjobb tudása ellenére a dolog lényegétől idegen struktúrákkal gátolja, vétkezik az üdvösség közvetítésének Jézus Krisztustól kapott megbízatása ellen.

A szekularizáció mint esély

Mindez már önmagában is elegendő okkal és indítékkal szolgálna egy alapvető reformhoz. Tézisszerűen is kijelenthető azonban, hogy van valami, amiről a reform érdekében végzett fáradozásaink közepette nemritkán megfeledkeztünk, s ez nem egyéb, mint a világra és a társadalomra irányuló figyelem, az igazságosság szenvedélye, azaz Isten országának dimenziója, amely sokszorosan felülmúlja az egyházi élet dimenzióit. Fentebb említett könyvében Hengsbachnyomatékkal mutat rá az egyház klerikális jellegéből fakadó számtalan belső elköteleződésre és összefonódásra. Testületi egyházról, munkaadói és polgári egyházról, felsőbb egyházról és a kultusz egyházáról, legvégül pedig hierarchikusan felépülő férfiegyházról beszél. Arról az egyházról tehát, amely újra meg újra az események központi szereplőjévé vált, és önmagát még 1961-ben is „a népek anyjának és tanítójának” tekintette. Az aggiornamento mint programadó fogalom még ma sem a világ evilági mivoltával való megbékülés értelmében használatos. Az „egyház” ugyanis nem fedi le „Isten országát” –úgy viszonyulnak egymáshoz, mint eszköz és cél. Az előbbi feladata, hogy előkészítse azt, ami az utóbbiban teljesedik be. Aki öncélnak tekinti a hívők közösségét, az önelégült, ámde semmitmondó vállalkozássá torzítja. Az egyházat ugyanis a részvétel vagy a tekintély, a nemi erkölcs vagy a nemek méltósága, a szentségi jelleg vagy az üdv egyetemessége kérdésében nem illeti meg kivételes státus. Az egyház jelentőségére és reformjának mértékére vonatkozó kérdés tehát így hangzik: vajon fenntartások nélkül olyanná formáljuk-e az egyház életét, hogy egy, a jövő kihívásaira felkészült és önmagával megbékült emberiség előképe lehessen? Ilyen értelemben a szekularizált társadalom, amely önmagától kimondja kérdéseit, ínségeit és várakozásait, nagy lehetőséget kínál fel az egyháznak: azt, hogy visszataláljon saját feladatához.

Ezért az egyházban is elsődleges jelentőségük van az emberi együttélés bibliai szabályainak: az igazságosságnak, a békének, az erőszakmentességnek és az irgalmasságnak, mégpedig olyannyira következetesen, hogy minden ezekkel ellentétes szokás, elmélet és szabályozás érvényét veszti. Ami számít: az áldozatok feltétel nélküli jelenléte (ld. a jézusi boldogságokban szereplő szegényeket, a sírást, az üldöztetést) és a velük való szolidaritás. Nekik kell kiigazítaniuk és meghaladniuk minden más ösztönzést és látóhatárt. Végül pedig bizakodnunk kell az idők változásában (vigasztalás, az éhezők jóllakása, könyörület, belépés a mennyek országába), ami csak az emberiség üdvéért érzett szenvedélyből fakadhat. Ennek az önfeledt, mivel a világéthoszt szolgáló, világgyógyító és világot kiengesztelő dimenziónak a visszaszerzése szakítást jelent az üdvösség klerikális énközpontúságával, amely sok nem klerikusnak is sajátja. A hívők közösségét ez az új szenvedély indíthatja el a biztató jövő felé vezető úton.

Milyen spiritualitást kövessünk?

Ideje, hogy rátérjünk végre a spiritualitás kérdésére, amely a reformokról szóló vitákban gyakran háttérbe szorul. Elhanyagolása ugyanakkor érthető, hiszen lelkiségről nehéz okosan vitázni. A lelkiség olyan – eleve meglévő, többé-kevésbé életteli, többé-kevésbé termékeny –erőteret alkot bennünk, amely szüntelen átalakulási folyamatok alapjául szolgál.[31] A spiritualitás emlékekben és látomásokban él, illetve belőlük táplálkozik, s csak közvetve mutatkozik meg: reményeinkben és terveinkben, magához a kimondhatatlanhoz való óvatos közeledésben. Sok elkötelezett vallásos embernek nem az a gondja, hogy nincs lelkisége, amelyből életet meríthetne. Mindannyiunknak van, s bevallottan vagy tudtunkon kívül mindnyájan belőle élünk mindaddig, amíg fel tudjuk tenni a kérdést: kik vagyunk, és mi ölel körül bennünket? Mellékes, hogy hagyományos vallási jelképek között vagy a világ felé forduló szimbólumvilágban mozgunk otthonosan. Ugyanakkor sokan nincsenek tudatában lelkiségüknek, ezért hagyják, hogy elvaduljon, elveszítse iránytűjét, romboló dühvé vagy valóságidegen lelkesültséggé változzék át és tünékeny látóhatárok szerint tájékozódjék.

A kérdés tehát nem az, hogy lelki emberek vagyunk-e, hanem hogy milyen spiritualitásra mondunk igent bensőnkben, milyet választunk és hagyunk növekedni, ápolunk és mozgósítunk lelkünk mélyrétegeiben. Ezzel már ki is mondtam, hogy magam mit tartok helyesnek: meggyőződésem, hogy az önmagáról megfeledkező és az emberek felé odaforduló evilágiság új és határozott spiritualitására van szükségünk.[32] Csakis ez ragadhat ki egyházon belüli, autisztikus megrögzöttségeinkből, s vezethet egy önfeledten emberbaráti egyház életformája felé. Diakóniai lelkiségre van szükségünk, amely – bibliai, prófétai és jézusi szellemben – az igazságosságra, az éhezőkkel és szomjazókkal való közösségvállalásra, a szegények vigasztalására irányul.[33]

Egyedül ez az evilági, az emberek világát szem előtt tartó lelkiség számolhatja fel klerikális kötődésünket a hivatalviselők és a szent tárgyak szakralitásához. Egyedül ez szabadít meg a veszteség miatti, jellegzetesen katolikus szorongásunktól, mely a szabad döntések pillanatában, a nyílt párbeszéd és a váratlan konfliktusok idején fog el bennünket. Feladatunk tehát az, hogy tudatunk hosszú távú formálásával megerősítsük céljaink és indítékaink jézusi, egyszersmind evilági alapzatát, mivel ez teszi lehetővé számunkra, hogy elkeseredés nélkül vívjuk meg elhúzódó harcunkat a megújulásért.

Az egyházi tisztségek funkcionális értelmezése

A fentiek figyelembevételével alapvető, sokszor feledésbe merülő kulcskérdésekkel indulhat el a jövőről való termékeny párbeszéd:

(a) Milyen tekintélyi pozíció illeti meg egyáltalán a püspököket, ha az egyház szerkezetéről és megújulásáról van szó? Teljhatalmi igényüknek melyek azok az összetevői, amelyek csak a középkor – a Gergely-féle reform (11–12. sz.) –, az I. Vatikáni Zsinat (1870) vagy az antimodernizmus (19–20. sz.) óta jutott nekik osztályrészül? S vajon a hivatali tekintély vonatkozásában hagyományunk mennyire tekinthető csonkának? Hiszen egyházképünkben a II. Vatikáni Zsinattól kezdve olyan hagyományelemeknek is helyet kell kapniuk, amelyek a korai kereszténységben és az első századokban még magától értődő tartozékai voltak. Ezért a reformdialógus kulcsfontosságú témái közül a püspökök és gyülekezeti elöljárók megválasztásának és elfogadásának a kérdése kívánkozik az első helyre. Egyenrangú felek párbeszéde másként nem alakulhat ki.

(b) Miért nem veszik figyelembe legjobb tudomásuk ellenére azt a régi – tehát őskatolikus – szabályt, mely szerint a felszentelés elsősorban nem az általános szentség-kiszolgáltatásra, hanem egy meghatározott gyülekezet vagy egyházmegye vezetésére hatalmaz fel? A hivatalok szakralizálása felelőtlen keresztény tekintélyelvűséget eredményezett. Az egyházközség és az egyházmegye az eldologiasított, hatalmi célok eszközévé tett szakralitás áldozatává vált. Elvárjuk közösségeink férfi és női vezetőitől, hogy tevékenységüket, a rájuk bízott felügyeleti és ellenőrző funkciókat a gyülekezet iránti nyitottság jegyében, felelősen és a gyülekezet jóváhagyásával gyakorolják.

(c) Hogyan értendő az Apostoli Hitvallásnak az a tétele, mely szerint az egyház egységének, szentségének és apostolutód-mivoltának ajándéka egyetlen egészet alkot, azaz a maga teljességében van a gyülekezetekre bízva? A katolikus szó eredeti értelemében minden egyházi tekintély forrása a Jézus Krisztusban hívő megkereszteltek közössége. Számunkra tehát bármely egyház fennmaradásához elengedhetetlen, hogy átlátható (!) gyülekezetekben éljünk együtt, rendszeresen egybegyűljünk az imádságra valamint a kenyértörésre (vö. ApCsel 2,46) és közösségként példásan tegyünk tanúságotaz emberek előtt a szeretetről és a szolgálatról. Ezt az alapelvet nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, főként mivel a második évezredben következetesen elnyomták, ma pedig protestáns felfogásnak kiáltják ki. Elsősorban a gyülekezetek, s nem a hivatalviselők mindenfajta tekintély elsődleges birtokosai, az evangéliumi üzenet hirdetői és az üdvösség őrzői. Isten háza nemcsak a püspöki székesegyházakat jelenti, hanem minden olyan helyet, ahol az egyházközségek egybegyűlnek. A jövőről folyó párbeszéd harmadik kulcsfontosságú témája tehát nem más, mint a gyülekezetek alapvető épségének és tekintélyének helyreállítása. Az egyházvezetés az ő szolgálatukban áll.

Új gyülekezeti öntudat

Tudom, hogy az előbbi tézisek sok katolikus szemében mélységesen idegenek a katolicizmustól, s talán egy új egyházszakadás kezdetét jelzik. Ez a félelem azonban a történelem és a Szentírás hiányos ismeretéből fakad. A tekintély elvi kritikája ezért éppoly nélkülözhetetlen, mint az az új öntudat, amely lehetővé teszi, hogy a gyülekezetek félelem nélkül és elfogulatlanul lépjenek fel. A püspököknek látniuk kell, hogy mennyire visszatetsző és keresztényietlen az a párbeszédképtelen vezetői és tanítói magatartás, amellyel híveikhez viszonyulnak; s hogy mennyire keresztényietlen és felelőtlen az a kritikát nélkülöző engedelmesség, amelyet Róma iránt tanúsítanak. Az e világ kultúrájába beágyazódott gyülekezet szolgálatát csak akkor láthatják el, ha a felsorolt területeken képesek megváltoztatni magatartásukat. Fontos tehát, hogy a keresztségben megszenteltek belső szabadságra törekedjenek, céljaikért jó lelkiismerettel küzdjenek, adott esetben pedig nyíltan ellenszegüljenek az egyházvezetésnek. Ha nem határozzuk el, hogy nyíltan (még ha megfontoltan is) szakítunk a tekintélyelvűség egyelőre még uralkodó kultúrájával – ha tehát nem vállaljuk az engedetlenség célirányos tetteit –, akkor hosszabb távon nem számíthatunk előrelépésre.

Ősidők óta a keresztény gyülekezet (pontosabban a gyülekezeteket magában foglaló tágabb közösség) az a végső és döntő instancia, amelyben a keresztény üzenet újra meg újra testet ölt, ezért nevezi őket Pál „a szenteknek”. A hierarchia tagjai előszeretettel hangoztatják, hogy fej nélkül a test életképtelen. Pál ellenben leszögezi: „A szem nem mondhatja a kéznek: »Nincs rád szükségem«, vagy a fej a lábnak: »Nincs rád szükségem«” (1Kor 12,21). A reformdialógusok értelemszerűen nem a bázis és a hierarchia között, hanem a gyülekezeteken belül és a gyülekezetek között zajlanak. A keresztény egyházreform alapzata mindenkor a gyülekezetek és ezeken belül a kisebb csoportok önmagukért viselt felelőssége és saját kezdeményezése. A gyülekezeti és egyházi vezetők tehát – tekintet nélkül arra, hogy mit mond a lelkiismeretük – kifejezetten saját közösségük megbízásából és a gyülekezeti hitértelmezéshez igazodva tevékenykednek. Máté evangéliumában ennek is utánanézhetünk.[34]

Ugyanezért kell komolyan vennünk azt a Jusztinosznál olvasható kijelentést, amely egy 2. századi kereszténytől származik. Amikor azzal gyanúsították, hogy titkos találkozón vett részt, a következőt mondta: „nem élhetünk az Úr vacsorája nélkül”. Szavait Lehmann bíboros egy 2007-ben írt, egyházmegyéjének híveit buzdító nagyböjti pásztorlevelében félrevezető fordításban idézi: „nem élhetünk vasárnap nélkül”. Szándéka jól kivehető és egyben lehangoló, hiszen a vasárnapi eucharisztia-ünnepléshez való jog változatlanul megtöri a szentségeket kiszolgáltató pap klerikális kiváltságát. A miséről megmaradt ostyával megünnepelt szentáldozási szertartás betegség és szükséghelyzet kivételével teológiai szempontból helytelen. Annak a joga, hogy valaki az Úr vacsorájának megünneplését vezesse, a gyülekezet vezetéséből következik, nem pedig fordítva.

6. „Elég volt már a szalmacséplés…”*

Előadásom címében az egyház megújulásának szükséges lépéseiről beszéltem. Talán túl sokat ígértem – ezt döntsék el Önök. Remélem, sikerült tisztáznom, hogy a reformnak nincsenek előrelátható és kidolgozható fokozatai, melyeket egymás után, tervszerűen és határidők betartásával kellene végigjárnunk. Egészében véve a helyzet túlságosan is bonyolult, s a reform lépései egymást keresztezik. Ráadásul az ökumené és a világegyház kérdését most nem is érintettük. Csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy a reformfolyamatnak legalább három összetevője van: új öntudat, új cselekvés és szolidáris együttműködés a társadalommal, amelynek fejlődése rohamléptekben és válságokon keresztül halad előre. Lehetséges, hogy a németországi katolikus egyház reformjának nélkülözhetetlen alkotóelemeiről kellett volna beszélnem.

Amit hangsúlyozni szerettem volna: nagymértékben klerikalizálódott egyházunk számára rendkívüli esélyt jelent a társadalom szekularizációja. Amikor fennáll annak a kockázata, hogy egyházunk jelentéktelen szektává zsugorodik, a szekularizáció rákényszerít bennünket, hogy végre ismét visszataláljunk egyediségünk bibliai jellemzőihez, és hozzálássunk a nagy feladathoz: a keresztény üzenet lefordításához korunk nyelvére. Az igazságosság, az irgalmasság és az emberek közti kiengesztelődés szenvedélyéről van szó. Görcsös bezárkózásunkból csakis e globális távlat szabadíthat ki.

Változatlanul kérdés azonban, hogy csakugyan előrelépés-e, ha egy további dimenziót is beépítünk reformprogramjainkba, melyek ezáltal még bonyolultabbakká válnak. Ennél csakugyan többre van szükség. Mindazonáltal egy idő óta számos elkötelezett katolikus tudatában jelentős változás érzékelhető. Csaknem fél évszázadnyi – eleinte reményteli, később csalódásokkal terhes – várakozás után a bizalmi tőke végképp elfogyott. A lelkipásztorkodás összeomlóban van, a püspökök tanácstalanul állnak szemben a bürokratikusan megtervezett és hatalmasra duzzadt egyházközségekkel. Csüggedésre azonban nincs okunk, hiszen a II. Vatikáni Zsinat a bázis szintjén jelentős sikereket ért el. Egyházközségeinkben számtalan olyan keresztény él – nők és férfiak, de fiatalok is mindkét nemből –, akik teológiát tanultak, és akiknek a szakértelme spirituális mélységgel és ökumenikus tapasztalattal párosul. Ők bátran rábízhatják magukat lelkiismeretükre, ha mindaddig kezükbe veszik közösségük sorsát, amíg a felsőbb és az alsóbb szint között ismét ki nem alakul a bizalommal teli, szinodális és demokratikus szabályok szerint zajló együttműködés. Csak egyvalamiről nem szabad megfeledkeznünk: a megújult egyház sem öncél, hanem egy nagy utópia, Isten országa szolgálatában áll. Mondjuk ki nyíltan: a jövő szolgálatában, melyet Isten az általa olyannyira szeretett és önmagával megbékült emberiségnek ígért.

Egy 1972-ből származó nyilatkozat[35] az egyház megújításáról szólva öt lépést javasol: (1) ne hallgassunk, (2) önállóan és (3) közösen cselekedjünk, (4) törekedjünk köztes megoldásokra és (5) ne adjuk fel, hiszen ismerjük a Szentírás szavát: „Íme, én újjáteremtekmindent” (Jel 21,5). (Mártonffy Marcell fordítása)

 

[1] Reinhard Marx: „Krise und Wende. Kardinal Reinhard Marx zur Lage der Kirche”. Herder Korrespondenz 65 (2011) 7, 335–339.

[2] Vö. Hermann Häring: Illusion eines Neubeginns. Kritische Beobachtungen zum „Gesprächsprozess“ von Mannheim. A KirchenVolksBewegung Wir sind Kirche kiadványa, 2011; Uő: „Mehr als nur Reparaturen? Mannheim in Rück- und Vorschau”. imprimatur 2011/6, 244–250.

[3]Hans Joas – Klaus Wiegandt(szerk.): Säkularisierung und die Weltreligionen. Frankfurt, 2007; Axel T. Paul: „Europa und was vom Christentum bleibt”. Stimmen der Zeit 136 (2011) 5, 333–342.

[4] Szövegemben – mind tartalmát, mind pedig szóhasználatát tekintve – a németországi római katolikus egyházra összpontosítok, ezért a mondottak még szembesítésre várnak másokkal, kiváltképpen a németországi evangélikus egyházakkal és a globális világegyházzal.

[5] Michael Ebertz: Aufbruch in der Kirche. Anstöße für ein zukunftsfähiges Christentum. Freiburg, 2003; Hanspeter Oschwald: Im Namen des Heiligen Vaters. Wie fundamentalistische Mächte den Vatikan steuern. München, 2010; Franz-Xaver Kaufmann: Kirchenkrise. Wie überlebt das Christentum?Freiburg, 2011; Hans Küng: Ist die Kirche noch zu retten? München, 2011; Hubertus Halbfas: Glaubensverlust. Warum sich das Christentum neu erfinden muss. Ostfildern, 2011; Martha Heizer – Peter Hurka(szerk.): Mitbestimmung und Menschenrechte. Plädoyer für eine demokratische Kirchenverfassung. Kevelaer, 2011; Friedhelm Hengsbach: Gottes Volk im Exil. Anstöße zur Kirchenreform. Oberursel, 2011.

[6] Ezt a változást Hans Küng ismételten a paradigma és a paradigmaelemzés címszava alatt tárgyalja. Vö. pl. Hans küng: Das Christentum. Wesen und Geschichte. München, 31995, főként 336–601 és 879–899.

[7] Jürgen Habermas: Dialektik der Säkularisierung. Über Vernunft und Religion. Freiburg, 72007.

[8] Hermann Häring: Freiheit im Haus des Herrn. Vom Ende der klerikalen Weltkirche. Düsseldorf, 2011.

[9] Benedikt XVI.: Licht der Welt. Der Papst, die Kirche und die Zeichen der Zeit. Ein Gespräch mit Peter Seewald. Freiburg, 2010 (magyar kiadás: A világ világossága – a pápa, az egyház és az idők jelei. Beszélgetés Peter Seewalddal. Budapest, 2011): „Egészen nyilvánvaló, hogy új intolerancia van terjedőben… Amikor például a diszkrimináció-ellenesség nevében arra próbálják kényszeríteni a katolikus egyházat, hogy megváltoztassa a homoszexualitással vagy a nők pappá szentelésével kapcsolatos álláspontját, akkor ez azt jelenti, hogy az egyház nem élhet többé saját önazonossága szerint, s hogy ehelyett mindenkinek valamiféle elvont, negatív vallás zsarnoki mércéjéhez kellene igazodnia” (71).

[10] Lásd Overbeck számos szóbeli és írásos nyilatkozatát, melyeket kb. 300 küldött találkozója után 2011. július 8-án Mannheimben adott válaszul az összejövetelen elhangzott kívánalmakra.

[11] Hubert Wolf: „In wilder zügelloser Jagd nach Neuem”. 100 Jahre Modernismus und Antimodernismus in der katholischen Kirche. Paderborn, 2009.

[12] Vö. Häring: Freiheit, i. m.

[13] Rudolf Lill: Die Macht der Päpste. Kevelaer, 2006.

[14] Ernst H. Kantorowicz: Die zwei Körper des Königs. Eine Studie zur politischen Theologie des Mittelalters. München, 1990.

[15] XII. Piusz 1950 októberében és 1954 novemberében történt Krisztus-látomásáról l. a hamburgi Der Spiegel 1955. november 11-én közölt tudósítását: „Christus am Bett. Quelle: Schwester Pascqualina? Von der Jungfrau Maria vermittelt?” URL: www.spiegel.de/spiegel/print/d-41960774.html. Legendaízű hagyományok szerint ez volt Péter (Quo vadis-legenda) és I. Szilveszter pápa (San Giovanni in Laterano-legenda) látomása után a harmadik Krisztus-jelenés, amelyben pápa részesült.

[16]Häring: Freiheit, i. m., 50 sk.

[17] Az ének szövegét Joseph Kumpfmüller augsburgi püspök (1930–1949) írta. Az első versszak így hangzik: „A pap szíve Jézus szíve /ő a bűneinkért feláldozott Bárány /aki mindenfelé teljes odaadással keresi / megfáradt báránykáját. / Ó Szent Szív, tedd szívük / oltárrá mindörökké! / És add, hogy szent papjaid legyenek / mindenkor, Hozzád hasonlók!” (nyersfordítás – Ford.)

[18] Lumen gentium. A II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciója az egyházról, 10. pont

[19] Az egyházi igazságfogalom teológiai értékeléséhez l. Carl-Friedrich Geyer: Religion und Diskurs. Die Hellenisierung des Christentums aus der Perspektive der Religionsphilosophie. Stuttgart, 1990.

[20] A következőkhöz l. Edward Schillebeeckx: Christliche Identität und kirchliches Amt. Plädoyer für den Menschen in der Kirche. Düsseldorf, 1985; vö. Häring: Freiheit, i. m., 107–144.

[21] Hermann Häring: „Sexuelle Gewalt in der katholischen Kirche. Bedingungen sexueller Gewalt in der katholischen Kirche. Zur Erneuerung von Strukturen und Köpfen”. Michael Klöcker – Udo Tworuschka: Handbuch der Religionen I. Landsberg am Lech, 1997 – 14.6.2.3, 26. EL, 1–21: 195; Uő – Anne Dyer: „Sexuelle Gewalt in der katholischen Kirche. Zur Situation der Täter und ihrer Opfer”. Klöcker – Tworuschka: i. m., 14.6.2.1, 26. EL, 1–22.

[22] Pierre Gibert: „Eine Affäre von 200 Jahren?” Hermann Häring(szerk.): Der Jesus des Papstes. Passion, Tod und Auferstehung im Disput. Berlin, 2011, 19–35.

[23] Ez a fő mondandója Benedek pápa utolsó németországi beszédének is, amelyet 2011. szeptember 25-én a freiburgi Konzerthausban mondott el: „Felvetődik a kérdés: nem kell-e megváltoznia az Egyháznak? Nem kell-e hivatalaiban és struktúráiban a jelenkorhoz alkalmazkodnia, hogy a mai kereső és kételkedő embereket elérje?” Nemcsak az figyelemre méltó, hogy ezt az alkalmazkodást a pápa határozottan elutasítja, hanem az is, hogy már retorikai kérdésében „alkalmazkodásnak” minősít és eleve kizár minden reformkísérletet.

[24] A megfogalmazás I. Leó pápától (400–461) származik; vö. Római Hüppolitosz († 235): „Azt avatják püspökké, akit az egész nép választott meg.”

[25]Ethel L. Behrendt: Gottes Ehre Gerechtigkeit – Das veruntreute biblische Wort. Eine kritische Auseinandersetzung mit dem Buch von Joseph Ratzinger / Papst Benedikt XVI. „Jesus von Nazareth“. München, 2008; l. még Uő: „»Jesus von Nazareth«. Wie ihm der Papst die Gerechtigkeit entwendet hat”. Häring: Der Jesus des Papstes, i. m., 227–262.

[26]Behrendt: „Jesus von Nazareth”, i. m., 234–240.

[27]Norbert Greinacher: „Cui bono? Über Vergeblichkeit und Nutzen öffentlicher Erklärungen von Theologinnen und Theologen”. Hermann Häring – Karl-Josef Kuschel (szerk.): Hans Küng. Neue Horizonte des Glaubens und Denkens. Ein Arbeitsbuch. München, 1993, 129–160.

[28] Tény ugyanakkor, hogy – miként a Vatikáni Rádió hírül adta – ugyanezt akaratlanul XVI. Benedek is megerősítette 2011. szeptember 25-én, a freiburgi szeminaristák előtt elmondott nem nyilvános beszédében. „Egyház vagyunk: legyünk hát épp azáltal, hogy megnyílunk, túllépünk saját énünkön és a többiekkel együtt vagyunk egyház.” Az „Egyház Vagyunk“ (Wir sind Kirche) mozgalom örömmel nyugtázza ezt a pápai megnyilatkozást.

[29]Eva-Maria Jung-Inglessis: Kardinal Bea. Sein Leben und Werk. St. Ottilien, 1994.

[30]Hans Küng: Die Kirche. Freiburg, 1967, 181–244; Gotthold Hasenhüttl: Charisma. Ordnungsprinzip der Kirche. Freiburg, 1969.

[31]Kees Waaijman: Spirituality. Forms, foundations, methods. Leuven, 2002.

[32] Johann B. Metz: Mystik der offenen Augen. Wenn Spiritualität aufbricht. Szerk. Johann Reikerstorfer, Freiburg, 2011.

[33] Klaus Kiessling (szerk.): Diakonische Spiritualität. Beiträge aus Wissenschaft, Ausbildung und Praxis; für Godehard König. Berlin, 2009.

[34] Ismeretes, hogy a Máté-evangélium Kéfással kapcsolatban nemcsak a kulcsok hatalmáról ad eligazítást (Mt 16,18 k.), hanem Jézus megrovó szavait is közli: „Távozz tőlem, Sátán, tűnj a szemem elől!”; feljegyzi továbbá az oldás és kötés hatalmát átadó igét, amely az egész gyülekezethez szól: ha testvéred, aki vétkezett, két vagy három tanúra sem hallgat, „jelentsd az egyháznak. Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos. Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 18,16–18).

* Johann Wolfgang Goethe: Faust. Előjáték a színpadon. (Jékely Zoltánfordítása.)

[35] Nyilatkozat „Az egyházban tapasztalható csüggedés ellen” (Wider die Resignation in der Kirche), 33 teológus – köztük Walter Kasper jelenlegi bíboros – aláírásával. L. Greinacher: i. m., 138. Vö. Mérleg, 1972/3. 202.

 

 

  ,

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

Ajánlott cikkek: