Hírek
Az egyházi és egyházon kívüli nyilvánosság jó okkal számít – épp keresztény hitünk gyakorlásának e középponti megnyilvánulása tekintetében – olyan, jól látható előrelépésre, amely hitelesen tanúsítja közös hitünket Krisztusban. A Munkaközösség elkészült javaslata szilárd teológiai keretként szolgálhat a hívők egyéni lelkiismereti döntéséhez, ami alapján kölcsönösen az eucharisztiához vagy az úrvacsorához járulhatnak. Ennyiben iránymutató hozzájárulást jelent a majdani teljes eucharisztikus és egyházi közösséghez.
Együtt az Úr asztalánál
Ökumenikus dokumentum a kölcsönös eucharisztikus/úrvacsorai vendégszeretetről
Mérleg Online —Címkék: egységtörekvés, Együtt az Úr asztalánál, eucharisztia, ökumené, ökumenikus teológia, úrvacsora-közösség
A katolikus egyház elodázhatatlanná vált – és a világ számos helyén lehetségesnek mutatkozó – megújulását Németországban nem csupán a Szinodális Út rendkívül ígéretes folyamata – és például legutóbbi, 2022. február 5-én lezárult frankfurti plenáris ülése – előlegezi meg. Az evangélikus és katolikus teológusok Ökumenikus Munkaközösségének 2019 szeptemberében közzétett Együtt az Úr asztalánál című mélyreható tanulmánya is kiemelkedően fontos lépés a hitelesebb keresztény közösségi tanúságtétel felé.
A tanulmány valódi asztalközösségre hív: a kölcsönös eucharisztikus, illetve úrvacsorai vendégszeretet teológiai alapjait rakja le és szilárdítja meg rendkívül alapos érvekkel. A vatikáni egyházi hatóság részéről – a korszakos jelentőségű dokumentum bátor és erőteljes gondolatmenete, a legfelsőbb szintű ökumenikus egyeztetéseknél előbbre mutató gesztusa miatt is – rosszallással fogadott szöveg magyar fordítását nyomtatásban a Mérleg 2020-as összevont száma közli. Szeretettel ajánljuk tehát minden érdeklődő és a keresztény egyházak egységének ügyét szívén viselő olvasó figyelmébe a Mérleg 2020-a számát, kedvcsinálóként az ökumenikus eucharisztia/úrvacsora tanulmány rövid méltatásával és biblikus alapvetésének egy fontos részletével.
A Mérleg 2020-as kötete az alábbi e-mail címen rendelhető meg: merleg.digest[kukac]gmail.com – postai úton pedig a Mérleg Egyesület címén. Ára 2500.- Ft.
Hosszú évekig tartó elmélyült munkája során az Ökumenikus Munkaközösség – Georg Bätzing limburgi katolikus püspök, a Német Püspöki Konferencia jelenlegi elnöke és Martin Hein nyugalmazott evangélikus püspök vezetésével – arra a meggyőződésre jutott, hogy az eucharisztián és az úrvacsorán való kölcsönös részvétel teológiailag megalapozott és felelősen képviselhető.
A Munkaközösség megállapítása szerint olyan egyezés van az eucharisztia és az úrvacsora ünneplésének teológiai jelentéstartalma között, amely lehetővé teszi a szent lakoma különböző formáinak kölcsönös elismerését. Ezt a látásmódot egzegetikai és liturgiatudományi megfontolások éppúgy alátámasztják, mint az ökumenikus párbeszéd során elért eredmények. A 2007-es „Magdeburgi nyilatkozat” és az abban rögzített alapvető egyetértés a keresztséget illetően olyan előzmény, amely után az Ökumenikus Munkaközösség az eucharisztián/úrvacsorán való kölcsönös részvételt fontos lépésnek tekinti – újabb köztes stádiumnak azon az úton, amely Jézus Krisztus egyházának átfogó és látható egysége felé vezet. A tudnivalókban gazdag, árnyalt megszövegezésű dokumentumban továbbíródik a keresztség kölcsönös elismerése és tovább mélyül a felekezetek közti közösség.
Sok keresztény vágya – amelyet a gyakorlat is megerősít –, hogy az eucharisztián és az úrvacsorán való kölcsönös részvétel által is kifejezzék összetartozásukat, amelyet életükben egyébként sokféleképpen megtapasztalnak. A 2021-ben Majna-Frankfurtban sorra kerülő Ökumenikus Egyházi Nagygyűlés távlatában sajátos irányt vesz és önálló dinamikával töltődik fel az eucharisztián/úrvacsorán való kölcsönös részvétel óhaja. A vita főként arról a kérdésről zajlik, hogy az ökumené utóbbi években történt fejleményei után nem érett-e meg az idő arra, hogy az Úr asztalának közösségét tekintve is előbbre lépjünk.
Az Ökumenikus Munkaközösség javaslata abból indul ki, hogy Krisztus jelen van az eucharisztia és az úrvacsora ünneplésében, s mint jelenvalót hisszük őt: „liturgikus cselekmény keretében húsvéti reménnyel ünnepeljük a Jézus Krisztus megváltó életére és halálára való emlékezést, amelyet ő maga nekünk alapított, és amelyben a Szentlélek ereje által jelenléte a hirdetett igében és a közös lakomában megtapasztalható és hatékony” (8.2). Az eucharisztia katolikus és az úrvacsora evangélikus megünneplése egyaránt Jézus Krisztus valóságos jelenlétén alapszik.
A Munkaközösség szövege ugyanakkor olyan, még tisztázandó kérdéseket is felvet, amelyek különböző módon érintik a katolikus és a protestáns oldalt – ezek egy része magában a tanulmányban is megfogalmazódik. A kérdések éppúgy érintik az ünneplés gyakorlatát, mint az ünnep tartalmának értelmezését. Ezek egyebek mellett a két szín alatti kommnúnióra (áldozásra) mint a részesedés alapformájára, az áldozat fogalmának ökumenikus megközelítéseire és ezek nyomán a katolikus mise egyes liturgikus szövegeire, az ünneplés vezetésére és megformálására, az egyes úrvacsorai színekkel való bánásmódra, keresztség és eucharisztia összetartozására, valamint az egyházi és eucharisztikus közösségre vonatkoznak. Ezek a kérdések további teológiai és lelkipásztori-liturgikus kidolgozást igényelnek.
Horderejüket katolikusok és protestánsok eltérően ítélik meg. A katolikus egyház a nyitott kérdéseket olyannyira súlyosnak értékeli, hogy tisztázásukat megelőzően nem lát lehetőséget a kölcsönös részvétel általános engedélyezésére, főként mivel itt a katolikus egyház egységéről is szó van.
Az evangélikus egyház számára az úrvacsorára való meghívás és az eucharisztikus vendégszeretet értelmezése döntően a keresztségen alapul. Ugyanakkor az evangélikus egyház tiszteletben tartja, hogy az eucharisztia katolikus értelmezése és a belőle fakadó eucharisztikus praxis szempontjából különösen nagy jelentősége van az egyházi és eucharisztikus közösség világegyházi léptékű összetartozásának és konkrét kapcsolatának. Másfelől viszont elvárja az eucharisztia-, illetve úrvacsora-ünneplés teológiai jelentéstartalmával kapcsolatos, hosszú évek megfeszített munkájával kidolgozott közös belátások egyértelmű elismerését.
Az egyházi és egyházon kívüli nyilvánosság jó okkal számít – épp keresztény hitünk gyakorlásának e középponti megnyilvánulása tekintetében – olyan, jól látható előrelépésre, amely hitelesen tanúsítja közös hitünket Krisztusban. A Munkaközösség elkészült javaslata szilárd teológiai keretként szolgálhat a hívők egyéni lelkiismereti döntéséhez, ami alapján kölcsönösen az eucharisztiához vagy az úrvacsorához járulhatnak. Ennyiben iránymutató hozzájárulást jelent a majdani teljes eucharisztikus és egyházi közösséghez.
Az egység gondját maga Krisztus bízta ránk. Ezért minden egyházi cselekvést a közös mozzanatok és lehetőségek keresése kell, hogy vezéreljen. Arra kell törekednünk, ami összeköt bennünket, és ami közelebb visz a teljes egységhez. Ebből a szempontból tekintve az Ökumenikus Munkaközösség szövege fontos lépés az egység felé. Szükséges, hogy a fentebb említett kérdések meggondolása mielőbb folytatódjék. Saját egyházi környezetünkben mindent megteszünk ezért. Egyszersmind bátorítjuk a hívőket: ne lankadjanak közösen tanúságot tenni, hogy a világ meghallja az evangélium felszabadító és örömteli üzenetét, mert ez az üzenet csak így fejtheti ki megújító erejét.
A Német Püspöki Konferencia és a Németországi Evangélikus egyház közös tárgyalócsoportja
Együtt az Úr asztalánál
(Részlet a tanulmányból)
(…)
Az újszövetségi írások különféle tanúságtételei arról tudósítanak, hogy a közösségi élet specifikus formái már a legkorábbi közösségekben is kialakultak: ilyenek az egyszeri keresztség Jézus Krisztus nevére, a rendszeresen ismétlődő, Jézus utolsó vacsorájához kapcsolódó ünnepi lakoma, a közösség rászoruló tagjainak szociális támogatása (diakónia), valamint Jézus Krisztus üdvüzenetének terjesztése (misszió).
Az egyház az Újszövetségben dokumentált kezdetei óta a szent lakomában látja a Jézus Krisztussal való közösségben megvalósuló egységének kifejeződését. Az őskeresztény úrvacsora történeti gyökerei és formái nem rekonstruálhatók egyértelműen a sokszínű újszövetségi és Újszövetségen kívüli tanúságokból. Afelől azonban nincs kétség, hogy a Jézus Krisztus történetével specifikus összefüggésben álló, rendszeresen ismétlődő, a mindennapos étkezésektől felismerhető módon elkülönülő ünnepi lakomák a közösségek lényegi ismertetőjegyei közé tartoztak, amelyek a Szentlélek munkálkodása révén alkották az egy, szent, katolikus és apostoli egyházat.
A kora keresztény úrvacsorák fontos ismérve volt, hogy Jézus tanítványaival elköltött utolsó – az evangéliumok szenvedéstörténeteiben elbeszélésszerűen megformált, de Pál által is tanúsított (1Kor 11,23) – vacsoráját idézték meg. Ezeknek az ünnepi lakomáknak szembeötlő jellegzetessége volt a megjelenítő megemlékezés arról, hogy Jézus önmagát osztotta szét üdvös ajándékként tanítványai közt a kenyérben és borban. Az újszövetségi tanúságok szerint utolsó vacsoráján Jézus megígérte tanítványainak, hogy küszöbön álló halálán túl is fennmaradó közösségben lesznek Urukkal. Ezzel a végidők horizontjára helyezte a nyomdokaiba lépőkkel kialakuló igehirdetési és életközösséget. Így Jézus utolsó vacsorájának eszkatologikus irányultságú, jelképes cselekvésében mintegy proleptikusan (előremutató módon) leképeződik a közösségek Krisztussal való húsvéti közössége, valamint az Isten és népe közötti szövetségnek a végidőkben elkövetkező beteljesedése a bűnök bocsánata által (vö. Mt 26,28; 1Kor 11,23–29).
Húsvéti perspektívából itt válik megfoghatóvá Jézus Krisztus egyetlen egyházának eredete. Ezen az alapon az ünnepi lakomák sokféle formája, valamint a – Jézus halálára és feltámadására utaló – étkezési gyakorlat jellegzetes alapvonásai egyaránt kirajzolódnak az Újszövetségben. Az Újszövetségben az asztalközösség e különböző formáit közös tartalmi ismertetőjegyek és értelmezési perspektívák fűzik össze egymással. Ezeket az alábbiakban kifejtjük. Az úrvacsora/eucharisztia történeti kezdeteiről és legkorábbi teológiai értelmezéseiről a forrásbázis töredékes. Ha a korinthusi közösségben nem alakultak volna ki olyan konfliktusok az étkezési praxissal kapcsolatban, amelyekre Pálnak reagálnia kellett, vélhetően az apostol egyetlen explicit megnyilatkozását sem ismernénk az úrvacsoráról/eucharisztiáról. Olyan újszövetségi iratok is vannak, amelyek eleve feltételezik a közösségi étkezési gyakorlatot anélkül, hogy külön is tematizálnák azt. Amilyen szűkszavúan tájékoztatnak az írások az istentisztelet kérdéseiről, olyan súlyos az a teher, amelyet az egyház és a teológia mindig is rájuk rótt: azt tudniillik, hogy a centrális istentiszteleti cselekmények megalapozói legyenek. A birtokunkban lévő tanúságokat nem érthetjük sem bibliai, korai zsidó kontextusuk nélkül, sem pedig a mindenkor vallásos aspektusokkal is rendelkező ókori étkezési kultúra figyelmen kívül hagyásával. Az újabb kutatások élénk érdeklődéssel fordulnak a 2. század korai, apokrifnek minősített apostoli aktáihoz és más keresztény iratokhoz is, hogy tisztább képet alkothassanak a sokszínű korai keresztény étkezési gyakorlatról. A kezdetek a húsvét előtti időkbe, Jézusnak az evangéliumokban megörökített tevékenységére nyúlnak vissza, amelynek sajátosságára csak akkor derülhet fény, ha összehasonlítjuk a korai zsidó étkezési hagyományokkal.
3.1. Magában az Újszövetségben még nem látjuk annak nyomát, hogy a közösségek étkezési gyakorlatának megnevezésére szilárd terminológia alakult volna ki. Az itt előforduló terminusok nem feltétlenül azonos ünnepi formákra vonatkoznak. A közösségi étkezések eltérő aspektusait fejezik ki. Pál az Úr vacsorájáról beszél (1Kor 11,20), mert abból indul ki, amit „az Úrtól kapott”, és amit elárultatásának éjszakáján „az Úr Jézus” mondott és tett. Az ünnepen az Úr halálát hirdetik, „amíg eljön” (1Kor 11,23–26). A kenyértörés terminus (ApCsel 2,42.46; 20,7.11; 27,35; vö. 1Kor 10,16) a zsidó étkezési hagyományban az asztalközösség fejének közösséget szimbolizáló nyitógesztusához kapcsolódik (vö. Mk 6,41 és a párh. Mt 14,19; Mk 8,6 és a párh. Mt 15,36; Mk 8,19; 14,22 és a párh. Lk 22,19; Lk 24,30), de a közösségi étkezés egészét jelöli. Az Újszövetségben agapéról csak elvétve esik szó (a Júd 12-ben). E fogalmon bizonnyal nem olyan szeretetvendégséget vagy lakomát kell értenünk, amelytől a „szakramentális” étkezés már elkülönült és önállósult volna, inkább összességében véve magát a közösségi étkezést jelenti (vö. Tertullianus: Apologeticum 39). Az eucharisztia kifejezés az Újszövetségben még nem használatos, ám a második századi szövegekben már előkerül (vö. már Did 9,1), utóbb pedig vezető terminussá válik; azokra az áldó és hálaimádságokra vezethető vissza, amelyeket az Istentől kapott ajándékok fölött mondtak el, és arra utal, hogy ezek az imák lényegi funkciót töltöttek be az étkezésben (ld. alább: 3.10.1). Később azután úrvacsoráról beszéltek: ez arra emlékeztet, hogy Jézus „azon az éjszakán” étkezett utoljára Övéivel, „amelyen elárultatott” (1Kor 11,23).
3.2. Az Újszövetségben dokumentált étkezési gyakorlat bibliai–korai zsidó gyökerei először is Jézusnál mutatkoznak meg: Ő nemcsak szavakkal hirdeti meg Isten királyságát (Mk 1,15; Lk 10,9 és a párh. Mt 10,7), hanem a vallási és társadalmi szempontból kirekesztettekkel együtt megünnepli kezdetét, és így a „vámosokkal és bűnösökkel” elköltött ünnepi lakomákon érzékletesen is megtapasztalhatóvá teszi azt (Mk 2,15–17 és a párh. Mt 9,10–13; Lk 5,27–39; 7,36–50; 9,10–17; 10,38–42; 11,37–53; 15,1sk.; 19,1–10). Asztalhoz telepszik a farizeusoknál és a gazdagoknál is (Lk 14,1–24). A bőséges lakomának és tápláléknak Isten végidőkben elkövetkező királyi uralmára utaló bibliai–korai zsidó képei (Iz/Ézs 25,6; vö. Ám 9,13–15; Zak 9,17; 2Bár 29,5 sk.; Qumrán: 1QSa 2,17–21) Jézusnál olyan középponti reálszimbólummá sűrűsödnek, amely ott visszhangzik képes beszédeiben és hasonlataiban is (gondoljunk csak a vendégségről szólóra: Lk 14,16–24 és a párh. Mt 22,1–10; vö. továbbá Lk 12,35–38; 13,28sk. és a párh. Mt 8,11sk.; 15,22–32; Jel 3,20; 19,9). Étkezési gyakorlatát az üdvösség idejének beköszöntése és az Isten könyörülő akarata fölötti örvendezés jellemzi. Az Ő szemében nyilvános működésének időszaka a vigasság ideje [„Hoch-Zeit”, menyegző], nem a böjtölésé (Mk 2,18sk.; vö. továbbá Jn 2,1–11). Halálára előretekintve azt mondja, hogy Isten beteljesült királyi uralmában ismét inni fog „a szőlőtő terméséből” (Mk 14,25), mégpedig a Mt 26,29 szerint „veletek” (vö. Mt 1,23 és 28,20). A korai keresztény emlékezet a sivatagban vándorló nép mannával való táplálásának témáját (Jn 6,31–33; Mk 6,35–44; 8,1–8; vö. 1Énok 62,14; 2Bár 29,8; Jel 2,17), valamint Elizeus kenyérszaporítási csodáját is (vö. Jn 6,5–15 és 2Kir 4,42–44) összekapcsolja Jézus étkezési közösségeivel. Galileai munkálkodása idején Jézus étkezési gyakorlata azzal tűnik ki az ókori vendéglátási kultúra összefüggésében, hogy a nép minden rétegéből származók számára nyitott. Áthágja a társadalmi és vallási határokat, és nem állít fel semmilyen rituális korlátot. Tájékozódási pontja nem a templom mint az Isten által az embereknek kínált megbékélés helye, hanem Jézus a mindennapok világában ünnepli a bűnösök elfogadását.
3.3. A legkorábbi evangélista, Márk pászkavacsoraként írja le Jézus utolsó étkezését, amelyet halála előtt, Jeruzsálemben költött el övéivel (Mk 14,12–16). E vacsora így az Izrael alapító elbeszélését – az izraelitáknak Egyiptomból, „a szolgaság házából” való szabadulását – felidéző, évenkénti megemlékezés kontextusába kerül, amely elbeszélés reményt ad az eljövendő megváltásra. Máté és Lukács követi a legrégebbi evangélistát (Mt 26,17–19; Lk 22,7–13), de Lukács még jobban kiemeli a vacsorajelenet pászka-kontúrjait, amennyiben Jézus nála mindjárt az elején kijelenti: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát” (Lk 22,15; vö. a 15–18. versekkel együttvéve). A negyedik evangélista – a pászka kereteit elhagyva – egy búcsúvacsora képét közvetíti, ám Jézust kezdettől ama „húsvéti [pászka-]báránynak” nyilvánítja, „aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29, 36; vö. 18,28; 19,36). Azaz Jézus utolsó – szavaiban és gesztusaiban a halálát előlegező – vacsoráját mind a négy evangélista Isten és Izrael történetének horizontjában látja: annak a történetnek a horizontján, amely Isten népének eljövendő szabadulása és bűneinek elvétele felé közeleg.
3.4. Azt, hogy Jézus búcsúvacsorájának – mint megannyi étkezése közül az utolsónak – különleges szerepe van, már az is mutatja, hogy időpontját a zsidó pászkaünnephez rendelik. A Pál által az 1Kor 11,23c–25. verseiben idézett ún. búcsúvacsora-hagyomány (vö. Lk 22,19sk.) a maga rituális elemeivel – amilyen a „kenyértörés” az áldás szavai közben, illetve „a (borral töltött) pohár megáldása” evés után – a zsidó ünnepi étkezések keretei között marad. Ám a kenyér és a pohár átnyújtásának gesztusaival, valamint az átadást kísérő szavakkal új perspektívákat is nyit. Éppen az átadást kísérő szavak nyomatékosítják, hogy az értelmezési kategóriákat maga a Biblia világa bocsátja rendelkezésünkre. Míg az „új szövetség” említése a Jer 31,31 tradícióját idézi, addig a vérrel kapcsolatos formula („az én véremben”) a Leviták könyvének hagyományvonalán Jézus halálának áldozati jellegére utal. Ezen alapszik az „új szövetség”, amelyet a Jézus által átnyújtott pohár szimbolizál. Viszont az „értetek adatott test” (1Kor 11,24) szófordulata nyitott kérdés. Kézenfekvő, hogy Isten szolgájának helyettes engesztelő szenvedésére (Iz/Ézs 53) vonatkozik. Ugyanakkor a „valamiért (a hazáért stb.) vállalt halálnak” a görög világban elterjedt és a hellenisztikus zsidóság körében is használatos kategóriája szintúgy ott lehet a háttérben. Úgy tűnik, a páli hagyománnyal párhuzamos lukácsi szakasz a maga apró kiegészítéseivel az Írásra való utalást erősíti (Lk 22,19: „Ez az én testem, amely tiérettetek adatik”; Lk 22,20: „az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki” – vö. Iz/Ézs 53,12 LXX; Lev 4,7. 18. 25. 30; 8,15 stb.). A márki variáns – „a szövetség vére, amely sokakért kiontatik” (Mk 14,24; vö. Mt 26,28) – Jézus halálát a Sínai perikópában lévő Kiv 24 fényében (vö. mindenekelőtt a 8. verssel) értelmezi, miközben az Iz/Ézs 53-at is beemeli a képbe („sokakért”; vö. Mk 10,45 is). Isten Jézusnak mindannyiunk üdvösségéért elszenvedett kereszthalálában „szövetségre” lép az emberekkel. Jézus utolsó vacsoráján elhangzott szavainak értelme csak az Írás felől nyílhat meg.
3.5. Amikor Pál és Lukács az állandó megemlékezésre szólító intést („ezt cselekedjétek emlékezetemre”: 1Kor 11,24sk.; Lk 22,19) összekapcsolják az úrvacsorai hagyománnyal, akkor ezzel rávilágítanak a hagyomány funkciójára: a felszólítás, amely Jézus tanítványaival elköltött utolsó vacsorájának jelenvalóvá tételére hív, a rituális gyülekezeti étkezés teológiai szabályozását szolgálja. Jézus utolsó vacsorája így a közösségi élet történelmi forrásföldjévé és mércéjévé válik.
3.5.1. Az emlékezés bibliai értelemben jelenvalóvá tétel. Esetünkben az emlékezés Jézus megbízásából és jelenléte ígéretének horizontján megy végbe. Az állandó megemlékezés elrendelésére ugyan a pogány kultikus cselekedetek emlékezet-alapításainak körében is találhatunk analógiákat, ám amint a szövegkörnyezet is mutatja, itt a felszólítás döntően a pászka-megemlékezés hagyományából nyeri el magyarázatát (vö. Kiv 12,14: „Tartsátok emlékezetben ezt a napot”; Kiv 13,3: „Megemlékezzél erről a napról, amelyen kijöttél Egyiptomból, a szolgaság házából”).
Pálnál az intés – „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – egyaránt vonatkozik a kenyér és a bor átnyújtására (1Kor 11,24. 25). Lukácsnál csupán a kenyér megtöréséhez kapcsolódik e rendelkezés (Lk 22,19), már ha a Lk 22,20-at nem rövidített párhuzamos megfogalmazásnak tekintjük. Összhangban van ezzel az is, hogy azok a közösségi étkezésekről szóló elbeszélések, amelyekről az Apostolok cselekedeteiben olvasunk, sehol sem említik, hogy bort is fogyasztanának, s e szakaszokban a „kenyértörés” a terminus technicus. A kutatók körében vitatott kérdés, hogy vajon ebből valamiféle aszketikus, bortól tartózkodó étkezési praxisra következtethetünk-e.
3.5.2. Márk és Máté nem tudósítanak Jézus szavaihoz és gesztusaihoz kapcsolódóan az állandó megemlékezés elrendeléséről. Hiányzik a cselekvés megismétlésére vonatkozó felszólítás, Jézus csupán arról beszél, hogy „azon a napon” újat iszik majd tanítványaival (Mt 26,29) az Isten országában (Mk 14,25). Az olvasók mégis felismerik ezeket a szavakat, amelyek az általuk ünnepelt úrvacsora alapját képezik. E két evangélistánál Jézus halálának értelmezése áll a gyújtópontban. Amennyiben azt hangsúlyozzák, hogy kudarcot vall minden tanítvány (Mk 14,27.29. 31; Mt 26,31.33.35), akik mindannyian isznak is a kehelyből (Mk 14,23; vö. Mt 26,27), ezzel nyilvánvalóvá teszik, hogy valamennyien rászorulnak „a bűnök bocsánatára”, amelyben Jézus halála révén részesülnek, akinek vére „sokakért kiontatik” (Mk 14,24; Mt 26,28).
3.5.3. Nem tudjuk, milyen liturgikus szerepet játszott Jézus utolsó vacsorájának elbeszélése a korai keresztény közösségek ünnepi étkezésein. Az állandó megemlékezés elrendelése nem Jézus szavainak megismétlésére felhívó parancs, amelyet Jézus csakis tanítványainak, illetve a tizenkettőnek (vö. Mk 14,17) mint a majdani hivatalviselők elődeinek címzett volna. A Pálnál olvasható – többes szám második személyben fogalmazott – utasítások mindenkire vonatkoznak, aki az éppen most zajló ünnepi étkezésen részt vesz. A szövegek alapján nem egyértelmű, hogy a kenyér és a bor átnyújtásakor elhangzott jézusi szavakat ténylegesen kimondták-e az adományok fölött. E szavak csupán a 3. vagy 4. századra datálható Traditio Apostolicában válnak a „hálaadások” vagy misekánonok részévé. Az általunk ismert korai eucharisztikus imádságokból hiányoznak.
3.6. Míg a szinoptikusoknál Jézus utolsó vacsorája lezárja az étkezési praxisát, s egyúttal előre mutat, addig a lukácsi kettős mű ebből kiindulva a húsvét utáni gyülekezetek étkezési gyakorlatát is elbeszéli (ApCsel 2,46; 20,7–12; vö. továbbá 27,33–38). Az emmauszi vacsora (Lk 24,13–35) összekötő kapocsként is felfogható. A két tanítvány arról ismeri fel a Feltámadottat, hogy Ő – idegen házban az asztalközösség élén – megtöri a kenyeret, ahogyan életében is tette (Lk 24,35). E cselekedet nyomatékos kiemelése keresztény sajátosság lesz. A görög-római világban – ha egyáltalán bármi szerepe volt – ez mindennapi cselekedetnek számított. A jézusi hagyományt követő jeruzsálemi közösség Lukács által ábrázolt húsvét utáni étkezési gyakorlatára jellemző a húsvéti öröm (ApCsel 2,46; vö. 16,34 is), a Feltámadott jelenlétébe vetett hit. A Jézus-követők közösségi életével összefüggő első „közösségi beszámoló”, amelyet az ApCsel-ben olvasunk (ApCsel 1,14: „Ezek [ti. az apostolok] valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt”), még nem említi a „kenyértörést”. Erről csupán a második beszámoló ír az ApCsel 2,42-ben a Lélek pünkösdi „kiáradásához” és az első megtérők keresztségéhez kapcsolódóan. Kiemelt közösségi étkezéseket tehát csak a Lélek befogadása után tartanak; ezek már a Lélek munkálkodásának kifejeződései. A „házanként” ünnepelt étkezési közösségek nyitottságot mutatnak, van kisugárzásuk (ApCsel 2,47; 20,8: az összejövetel nem titokban, hanem egy fényesen kivilágított felső szobában zajlik; vö. a 27,35-tel is). Ahogyan az emmauszi vacsora összekötő kapocs egyfelől az evilági Jézus, másfelől az apostoli időkben élők étkezési praxisa között, úgy Pál tróászi búcsúvacsorája (ApCsel 20,7–12) is kapocs – az efezusi vének előtt Milétoszban elmondott búcsúbeszédével egyetemben (ApCsel 20,17–35) – a páli, valamint a Pál „távozása” utáni idő között (ApCsel 20,29). A „kenyértörés” aktusához vigasz és élet társul (12. v.; hasonlóképp ApCsel 27,33–38): Pál feltámasztja a halálból Eutikhoszt, azt a fiatalembert, aki az összejövetelkor kiesett az ablakból (ApCsel 20,7–12). Ha a Pál utáni időkbe vezető átmenet epizódja a „kenyértörést” a „hét első napjára” teszi, ezzel programszerűen a jövőbe mutat (az ApCsel 2,43–47-ben, vagyis az egyház kezdetéről festett ideális képben még naponkénti közösségi étkezésekről van szó). Ez arra utal, hogy Lukács idejében már hetenként tartottak istentiszteletet. Ezt a Feltámadott Lélekben való jelenlétének tapasztalata, valamint az étkezésben nyert vigasz és erőgyűjtés határozta meg (vö. a 4.5. pontunkban tárgyalt korai keresztény fejleményekkel).
3.7. A negyedik evangélium Jézust egyrészt vendégként mutatja – egy menyegzőn (Jn 2,1–11), illetve egy kis baráti körben (Jn 12,1–8) –, másrészt pedig vendéglátóként, amikor Galilea egy félreeső helyén nagy tömegnek ad enni a pászka ünnepe előtt (Jn 6,1–15). Húsvét után a „Tibériás-tengernél” ugyancsak étkezés közben – a nép megvendégelésére emlékeztetve – hagyja, hogy övéi felismerjék (Jn 21,1–14). Amit földi élete idején mond magáról – „én vagyok az élet kenyere” (Jn 6,35) –, az megtapasztalhatóvá válik a húsvét utáni étkezés alkalmával, amelyen Ő is jelen van (Jn 21,13).
Jézus az élet kenyeréről szóló beszédének végén is a jövőt előlegezi szavával: „az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem” (Jn 6,51b). Ez az úrvacsorai hagyományra nyúlik vissza (Mk 14,22; Mt 26,26; Lk 22,19; 1Kor 11,24), a kenyér Jézus általi átadását idézi meg a „test” szó említése, amely a Logosz emberré válásának az anyagi valóságig hatoló realitására utal (vö. Jn 1,14; 1Jn 4,2; 2Jn 7). Máig eleven azonban az a hagyomány is, amely a Jn 6,63 alapján („A lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit”) egészében metaforikusan értelmezi az élet kenyeréről mondott beszéd végét (Jn 6,51b–58). Ugyanakkor az úrvacsora voltaképpeni „alapításáról” szóló tudósítással János evangéliumában nem találkozunk. Az viszont jövőbe mutató mozzanat, hogy Jézus felszólítja tanítványait a búcsúvacsora előtt, hogy mossák meg egymás lábát, ami példaszerűen mutatja be az egymás iránti szeretetre intő parancsát (Jn 13,1–20). Jézus itt közeli halálára céloz, és a közösségi étkezést az Ő példája szerinti kölcsönös szeretet útmutatása jellemzi.
3.8. Az eddig említett szöveghelyek és egyéb szakaszok alapján – legalábbis körvonalaikban – kirajzolódnak számunkra a korai keresztény étkezési gyakorlat ünnepi formái. Mivel „házanként” alakultak ki az összejövetelek (Róm 16,5; 1Kor 16,19; Filem 2 stb.), alapvetően azt állapíthatjuk meg, hogy az e házakra jellemző étkezési formák, étkezési struktúrák és étkezési szokások határozták meg a korai keresztény közösségi étkezéseket.
3.8.1. A pogány és a zsidó szümposzion-kultúrára egyaránt igaz, hogy a közösségekben a rituális-vallási étkezés önállóan, elszigetelten zajló eseményként elképzelhetetlen volt. A rituális cselekedetek és imádságok kezdettől egybekapcsolódtak a lakomával (1Kor 11,17–34; ApCsel 2,46). Ezt – az ilyesféle összejövetelek társas jellegének megfelelően – különféle szóbeli üzenetek megosztása és vallásos énekek is kísérték (1Kor 14; ApCsel 2,46sk.; vö. Kol 3,16sk.; Ef 5,18–20). Hogy ezek sorrendjét miképpen szabályozták, arról csupán sejtéseink vannak. Korinthusban vélhetően a lakomával nyitották meg az alkalmat, majd a kenyér és a bor rituális elfogyasztása, azután pedig valamiféle „szóbeli istentisztelet” következett. Az Emmausz-elbeszélés viszont olyan struktúrát tükröz, amelynek fő elemei az írásértelmezés és az étkezés voltak (Lk 24,13–32; vö. Mk 6,34.35–44 is).
(Verebics Petra és Forczek Ákos fordítása)
Olvassa el a Mérleg 2020-as kötetében az elmúlt évek legfontosabb ökumenikus teológiai állásfoglalását!
3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján
via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.