Interjú
A vallás újrafogalmazása, identitárius védekezés, populista kísértés… Olivier Roy azt vizsgálja, ami az iszlámmal kapcsolatos vitákban kimondatlan maradt: mi a vallás és a kereszténység helye szekularizálódott társadalmainkban?
Keresztény-e még Európa?
Beszélgetés Olivier Roy-val (beszélgetőtárs: Marie Lemonnier)
Mérleg Online —Címkék: a vallás dekulturációja, keresztény antropológia, kereszténység és Európa, Olivier Roy, vallás és nacionalizmus, vallás és politika
L’OBS.: – „Keresztény-e Európa?” című könyvében, amely a vallás kultúravesztéséről írt munkái közül a legújabb – az első „A szent tudatlanság” volt –, Ön az elmúlt évek egy nagy indulatokat kiváltó, szüntelenül visszatérő vitatémáját elemzi. Elegendő felidéznünk azt a 2004-ben folytatott vitát, hogy szerepeljen-e a keresztény gyökerekre való utalás az európai alkotmányban, vagy Nicolas Sarkozy szenvedélyes beszédeit az identitásról. Ön hogyan közelítette meg ezt a témát?
Olivier Roy: Legutóbbi könyvemben régóta vizsgált kérdéseket vetek föl újra, de némiképp megfordítva. Azt szokás mondani, hogy az iszlám nem egyeztethető össze az európai értékekkel. De milyen értékekről beszélünk? Mit állítunk szembe az iszlámmal?
Forrás: „Bibliobs” – a Le Nouvel Observateur (L’OBS, Párizs) online kulturális rovata, 2019. január 9. https://bibliobs.nouvelobs.com/idees/20181226.OBS7625/l-europe-est-elle-encore-chretienne-entretien-avec-olivier-roy.html. A beszélgetés nyomtatott változata a L’OBS 2019 január 3-i számában olvasható. Teljes, szöveghű fordítás.
Olivier Roy 1949-ben született franciaországi La Rochelle-ben, protestáns családban. A vallások tanulmányozására specializálódott politológus, a firenzei European University Institute (EUI/IUE) professzora. Művei a párizsi Seuil kiadónál többek közt: „La Sainte ignorance. Le temps de la religion sans culture” (A szent tudatlanság. A kultúra nélküli vallás kora; 2008); „En quête de l’Orient perdu: entretiens avec Jean-Louis Schlegel” (Az eltűnt Kelet nyomában. Beszélgetés Jean-Louis Schlegellel, 2014); „Le Djihad et la mort” (A dzsihád és a halál, 2016); „L’Europe est-elle chrétienne?” (Keresztény-e Európa?, 2019).
Az összeegyeztethetetlenségnek két formáját szokás megállapítani. Az egyik esetben a liberális értékeket (a szekularizmust, a feminizmust, az LMBT-jogokat), a másik esetben Európa „keresztény identitását” állítjuk szembe az iszlámmal. Az Egyház által védelmezett értékek azonban ellentétesek a liberális értékekkel. A szólásszabadság és a blaszfémia, a nemek közti egyenlőség és a gender fontos kérdései tekintetében a hívő keresztények végső soron jóval közelebb állnak a muszlimokhoz. Ráadásul nem a muszlimok vonultak az utcára, hogy küzdjenek a homoszexuálisok közti házasság ellen. Hogyan védelmezzünk tehát valamilyen keresztény identitást úgy, hogy közben nagyvonalúan megfeledkezünk a keresztény és az európai liberális értékek konfliktusáról?
– A keresztény Európa kialakulásáról adott inspiráló áttekintést követően ennek az ellentétnek az eredetét nem a felvilágodosára, hanem az 1960-as évekre datálja.
Természetesen fontos a felvilágosodás, de nem azért, ami miatt gondolni szokás. A felvilágosodással változtat a metafizikai, sőt az ontológiai modellen is, hiszen az igazság másféle megalapozásával jár együtt, ám az erkölcsi rendszeren nem. A világiasság egészen az 1960-as évekig szekularizált kereszténység volt: mindenki osztotta a család értékeit és a családról alkotott antropológiai felfogást is. Amikor Európa alapító atyái, Robert Schuman, De Gasperi és Adenauer hozzáláttak tervük megvalósításának, nyilvánvaló volt számukra, hogy az európai kultúra szekularizált kereszténység, ezért fölöslegesnek tartották volna, hogy az európai alkotmányba beleírják a keresztény gyökereket. (Ha viszont ma akarunk emlékeztetni erre az evidenciára, épp azért tesszük, mert az immár nem evidencia…)
Ezzel szemben az 1960-as évek radikális törést jelentenek. Nemcsak a hagyományos értékek elutasításának lehettünk a tanúi, hanem annak is, hogy – a család, a szexualitás és a nő vonatkozásában — radikálisan megváltozott antropológiai modell. E fordulat jelentősége a reformáció által a XVI. században kifejtett hatásához hasonlítható.
1968-tól kezdve a személy szabadsága fontosabb az összes transzcendens normánál; nincs többé mindenki által vallott természetes morál. A vágyakozó egyénen alapuló új értékek immár nem szekularizált keresztény értékek; sőt, az Egyház 1968 júliusától (!) kezdve – ekkor jelent meg VI. Pál pápa Humanae Vitae kezdetű enciklikája – kifejezetten elutasítja őket. A dokumentum maximalista pozíciót képvisel, amennyiben megtilt minden, nem a nemzés célját szolgáló szexuális gyakorlatot. A keresztény értékek immár nem általánosan elfogadottak (még hallgatólagosan sem), ezért a keresztény értékek explicit normák formájában térnek vissza (hiszen implicit formáról nem lehet szó többé). Ettől a pillanattól kezdve eltűnik a „szürke zóna”, vagyis a keményvonalas hívők és az ateisták között húzódó tartomány. Az elkereszténytelenedés a szekularizáció után következik be.
Az egyház megfeszített figyelme így arra irányul, amit az „életnek” nevez: az egyház szisztematikusan szembehelyezkedik a fogamzásgátlással, az abortusszal, a homoszexuális házassággal, a mesterséges megtermékenyítéssel, miközben ezeket apránként elfogadja előbb a civil társadalom, majd pedig a jog. Egész Európában, mind a protestáns, mind a katolikus országokban egyre inkább érvényesülnek 1968 értékei. II. János Páltól kezdve maga az Egyház is világosan fogalmaz: a domináns kultúra Európában „pogány” kultúra. A probléma a következő: mihez kezdjünk azzal, amikor ezek a pogányok maguk jelentik ki: „keresztény vagyok”?
– Mit jelent tehát az, ha „kereszténynek” valljuk magunkat, mit jelent az, ha Európa „keresztény identitását” hangsúlyozzuk, ha még az egyház sem tartja kereszténynek Európát?
A „keresztény identitás” előtérbe helyezésének keresztény értékek nélkül egyetlen célja van: az iszlám elutasítása. Mindenekelőtt a belföldi iszlámé, amely az 1980-as évek végén, a franciaországi fejkendő-üggyel született meg – ekkor lett a bevándorlóból muszlim. Ezt követi a külföldi iszlám elutasítása 1987-től: ekkor nyújtotta be csatlakozási kérelmét Törökország az Európai Unióhoz. Noha sohasem volt a legcsekélyebb esélye sem a csatlakozásra, rémképnek nagyon is alkalmas. Az európai képviselők egy része azért állt elő azzal a javaslattal, hogy az európai alkotmány tegyen említést a keresztény gyökerekről, hogy megakadályozza az akkoriban még kemalista-világi – az egyetemeken a fejkendő viselését megtiltó – Törökország csatlakozását.
Ma azoknak a nagy része, akik a közvéleménykutatásokon „kereszténynek” vallják magukat, nemcsak hogy nem gyakorolják a vallásukat, hanem nagyon gyakran még annak lényegi elemeit sem fogadják el. (Első kérdés: Keresztény-e Ön? Igen. Második kérdés: Hisz-e Istenben? Nem.). Ez tisztán identitárius hivatkozás.
„A populisták az identitás, nem pedig a vallás szószólói”
Igen, mert ha a populisták védelmükbe veszik is megnyilatkozásaikban „a keresztény identitást”, az értékeikben nincs semmi keresztény. Ők főleg nem puritánok, s nem is az erkölcsi rendhez való visszatérés elkötelezett hívei, mint gyakran tévesen véljük. Vegyük példaként Renaud Camus-t, egy bizonyosfajta konzervatív szélsőjobb képviselőjét, aki a „nagy cseréről”[1] tart előadásokat, amelyekre csak úgy özönlenek a katolikusok: ez a jelenség az 1960-as esztéta és élveteg nárcizmusának színtiszta terméke; amikor pedig azzal magyarázza iszlamofóbiáját, hogy csalódott a magrebi szeretőiben, messze eltávolodtunk Ségur grófnétól. Az olasz belügyminiszter, Matteo Salvini ikonográfiája rendkívül szexuális töltetű: mindig egy szép szőke, lehetőleg fürdőruhás nővel az oldalán jelenik meg (aki nem a felesége).
Nagy félreértés azt gondolni, hogy a populisták a vallás mellett állnak ki: nem, ők az identitás szószólói. A keresztény Európát emlegetve azt fogalmazzák meg kódoltan, hogy Európa nem muszlim, ám pozitív tartalommal – a pikniken és a kolbászon és vörös boron kívül – nemigen tudják megtölteni e fogalmat. „A keresztény identitás” ennyiben valójában a kereszténység karikatúrája.
Az egyház egy része mégis azt reméli, hogy a populisták olyan törvényeket léptetnek életbe, amelyek visszahozzák a vallást és a normáit. Ezzel nagyon elszámítják magukat. Az emberek ugyanis az elitek, Brüsszel és az iszlám ellen szavaznak a populistákra, s nem azért, hogy visszatérjünk a hagyományos családhoz. Ráadásul törvényekkel nem lehet újra bevezetni semmilyen vallást: a lélek, nem követi, hanem megelőzi a törvényt. Ha törvénnyel akarjuk kikényszeríteni, az a lelki mozgás megakadályozását jelenti. Már most látható, hogy csökken az amerikai evangéliumi keresztény templomok látogatottsága, ami szerintem túlpolitizáltságuk következménye. Ugyanúgy, mint Lengyelországban, ahol Európában a legnagyobb a gyakorló katolikusok aránya, és ahol az ultrakonzervatív Jog és Igazságosság (PIS) a lakosság 31%-ának a szavazatára számíthat, csökkenésnek indult a szeminaristák száma.
Másfelől meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Államokkal ellentétben, ahol a populisták keresztények (ténylegesen a keményvonalas vallási közösségeknek köszönhető Trump megválasztása), az európai populista pártok gyakorlatilag már nem keresztények. Másképp fogalmazva: míg az amerikai populista mozdony keresztény, addig Franciaországban nem – a keresztények csak hozzácsatolhatják a szerelvényt a populista mozdonyhoz. Tehát csakis a populisták húznak hasznot ezekből a szövetségekből.
– Ön fontos fejezetet szentel annak, hogyan kezelik Európában a törvények és a bíróságok segítségével a vallást[2]. S megállapítása szerint az utóbbi években többnyire az iszlám szekularizálásának a szándékával indított perek általában a vallás helyének megkérdőjelezéséhez, illetve Európa elkereszténytelenedésének a felgyorsulásához vezetnek. Hogyan írná le ezt a folyamatot?
A vallási jelenség két módon kezelhető. Az egyik valóban azt jelenti, hogy intézkedéseket hozunk az iszlámmal szemben, amelyek végül minden vallásra alkalmazandók: ilyen a vallási jelek használatának megtiltása, ami megfelel a laikus francia felfogásnak. A fejkendő használatának a megtiltása magával vonja a kipa, a reverenda, a kóser vágás tilalmát is… Marine Le Pen nagyon helyesen állapítja meg:
„Azt mondom zsidó és katolikus barátaimnak, ha le kell mondanotok saját vallási jeleitek használatáról azért, hogy megakadályozzátok a fejkendő viselését, ám tegyétek.”Ebben az esetben az iszlám ellen vívott harc érdekében hangsúlyozzuk a szekularizációt.
A másik, inkább Németországra és Olaszországra jellemző megközelítés szerint a hagyományra és a történelemre hivatkozva kijelentjük, hogy a vallások helyzete nem szimmetrikus: tekintettel az európai múltra, a keresztény jel jelen lehet a nyilvános térben, míg a muszlim nem. Ám ezekben az országokban is szekularizálják a vallási jelet, hiszen az Emberi Jogok Európai Bírósága a keresztény jelet mindig csupán kulturális markerként kezelve veszi védelmébe az egyenlőtlen bánásmódot, amely a kereszténységnek kedvez.
– Ön egyenesen „a spirituális aspektus kiiktatásáról” beszél…
A tipikus példa a kereszt. A Bíróság jóváhagyta ugyan a feszület jelenlétét az olasz tantermekben, de csakis a prozelitizmustól megfosztott, kulturális jelként. Tehát nyert ugyan az olasz állam, de a püspököket jó okkal nyugtalanítja, hogy egy vallási szimbólumból egyfajta kulturális kütyü lesz. Marx bíboros, müncheni érsek egyébként emlékeztette a bajor kormányt, amely épp most rendelte el a feszület kifüggesztését az állami intézmények bejáratánál, hogy „a kereszt nem kulturális jel, hanem a hit jele”.
A két nagy európai tendencia a mai Európában tehát a vallási jel kizárását jelenti a közterületekről, éspedig egyrészt azáltal, hogy a szekularizmus valamiféle ideologikus laicitás felé fejlődik, másfelől a kereszténység folklorizálódása által, a „keresztény identitás” nevében. Franciaországban ez a folklorizáció Béziers-ben éri el a csúcspontját, ahol Robert Ménard betlehemi jászlakat állíttat fel a városháza dísztermében, és megáldatja a bikaviadalokat.
Hogyan értsük azt, hogy bizonyos katolikus értelmiségiek, pl. Pierre Manent vagy Rémi Brague felsorakoztak az Egyház identitárius törekvésének a támogatására? Ön azt mondja, hogy összekeverik a „kultúrát” és a „vallást”.
Azért, mert ők a vallás kulturális aspektusának hangsúlyozása mellett állnak ki. Ebben az értelemben ők a feszületet identitárius jelként kezelő populistákat támogatják. Ez teljességgel öngyilkos magatartás. Brague és Manent két érvet hoznak föl e magatartás mellett. Először is szerintük egy jel lehet egyszerre kulturális és vallási is, nincs ebben semmi ellentmondás – teljesen egyetértek, kivéve amikor a jel két különböző értékrendszerre hivatkozik. Ha olyan okból tesszük ki a feszületet, amelynek semmi köze az Egyház értékeihez – pl. a migránsok elleni hajtóvadászatok alkalmával –, akkor igenis van ellentmondás. Bajorország hívő miniszterelnöke nagyon jól tudja: nem mondhatja azt, hogy azért rendeli el feszületek kihelyezését középületek bejáratánál, hogy a felebaráti szeretetre emlékeztessen, mert ugyanakkor a bevándorlók elleni törvényt terjeszt be. Azt mondja tehát: „Ez a történelmünk és társadalmi normáink szimbóluma”. A vallás így dekulturálódott. Ráadásul attól kezdve, hogy maga XVI. Benedek pápa jelentette ki, hogy „Európa kultúrája pogány”, a referenciavallás alapján nem lehet érvelni. Európa nem lehet egyszerre „pogány” és „keresztény”.
Brague és Manent második érve pascali: ha keresztény kultúrában élünk, akkor végül keresztények leszünk. Csakhogy ez nem így működik, hiszen ezerötszáz évig benne éltünk, mégis elhagytuk a kereszténységet!
– Ön azt írja továbbá, hogy „semmiképp sem tudjuk visszafordítani az elkereszténytelenedés folyamatát”. Valamiféle fantazmagóriából fakadna Ön szerint a „68 májusa, de fordítva”, vagyis a „konzervatív ellenforradalom” gondolata, melyet az ifjúkatolikus gárda hirdet?
Ezek a fiatal, egészen okos, de meglehetősen szofista újreakciósok a Causeurben vagy a FigaroVoxon az emberi jogokat bíráló, valamint az igazság, s így a vallás visszatéréséről szóló cikkeket írnak… Azzal az ábrándos elképzeléssel foglalják el a médiákat, hogy eszméik végül a nép körében is meggyökeresednek. Iszlámellenes témával olykor találnak ugyan közönséget maguknak, ám nem biztos, hogy ugyanezeket az olvasókat antropológiai konzervatizmusuk és családdefiníciójuk is vonzani fogja. A hagyományos családmodell mára teljesen összeomlott. Nagyon párizsi jelenség, hogy mesterséges intellektuális viták érdekelnek bennünket, nem pedig társadalmi mozgalmak. Néhány, Gramscit félreolvasó neoreakciósra vagy dekolonialista agitátorok teljesen súlytalan csoportjára fókuszálunk, s nem vesszük észre a „sárgamellényeseket”!
„Európa már nem arra hivatott, hogy keresztény legyen”
– Az új, az amerikai protestantizmus befolyására keletkezett karizmatikus közösségek színre lépése hívta életre a „vallás visszatérésének” a gondolatát. Miért vitatja Ön ezt a kifejezést?
Szó sincs a vallás visszatéréséről, hanem csak a vallási jelenség kisebbségi megnyilvánulásként való újraformázásáról, aminek következtében a vallás valóban láthatóbbá válik. A szürke zónába tartozó alkalmi hívő eltűnt, csak a legodaadóbb hívek maradtak, akik a norma újbóli hangsúlyos megfogalmazása körül mobilizálódnak.
Ám a vallásgyakorlás mindenütt a mélyponton van. Elsősorban Európában, ahol a vallásukat gyakorló keresztények aránya legföljebb 5–10%-ot tesz ki (kivéve Lengyelországot), de az Egyesült Államokban is, ahol a magukat vallástalanokként definiálók aránya tíz év alatt 6%-ról 14%-ra nőtt. Tézisem szerint, amely miatt egyesek nyilvánvalóan hangos nemtetszésüket fejezik ki, a muszlim világban is ez a helyzet, ami nagyon világosan látszik Iránban, sőt Törökországban és Tunéziában is. Mi egyéb miatt döntött Abd el-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnök a minap az ateizmus kriminalizálásáról?
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ha megragadja is a figyelmünket az evangéliumi vagy karizmatikus kereszténységre áttérők növekvő száma, nagyon törékeny, mivel dekulturálódott, talajvesztett vallási jelenségről van szó. Jóval nehezebb az áthagyományozni az újjászületettek (born again) személyes hitét, mint a kulturálisan lehorgonyzott hitet.
Hogyan valósult meg a vallásnak ez az „újrafogalmazása” a keresztény világban?
II. János Pál és XVI. Benedek szerint nem lehetséges önazonosság az Egyház „nem vitatható” – az „élettel”, a hagyományos családdal kapcsolatos – elveinek tiszteletben tartása nélkül. Ők hátat fordítanak a teljesen szekularizálódott kultúrának, amely szerintük „a halál kultúrájává” vált. A két felfogás közti ellentétet tudatosító gyakorló keresztények egyre inkább „hívő közösségekbe” szerveződnek a hagyományos plébániák helyett, és egyfajta ellenkultúrában telepszenek meg. Az 1960-as évektől kezdve a klérus mozgalmai mellett így jelentek meg olyan konzervatív mozgalmak, mint a Szent Márton Közösség, a Krisztus Király[3], az Opus Dei vagy a Krisztus Légiója. Erre a közegre támaszkodva látott hozzá II. János Pál, majd XVI. Benedek a püspöki kar személyi állományának mélyreható átalakításához. De olyan laikus közösségek létrejöttének is tanúi lehettünk – ilyenek a Szent Egyed Közösség, a Comunione e Liberazione vagy a Fokoláre Mozgalom, melyek mind a megélt hitről való tanúskodás eszméjén alapulnak.
E közösségeknek két opciójuk van. Az első az erőd, avagy a „benedeki opció” (a kifejezés Rob Dreher konzervatív katolikus körökben nagy sikert aratott könyvének a címére utal: The Benedict Option[4]): mivel a társadalom pogány, s mivel nincs mondanivalónk az iszlám számára, ezért fel kell vonnunk a hidakat és spirituális monostorban kell élnünk, miközben várjuk a Szentlélek újra földre szálljon.
A második opció a spirituális újjászületésre törekvés, amelyre Ferenc pápa nagyon jó példa. E törekvés célja a spirituális visszahódítás (reconquista). Csakhogy ezek a közvetlenül a pápához, nem pedig a püspökökhöz kötődő közösségek is szerepet játszanak a katolicizmus deterritorizálásában.
– Végül: keresztény-e még Európa?
Keresztény volt, ami nyomokat hagyott, de Európa nem hivatott többé az lenni. Az Egyház mély erkölcsi válságon megy át, amelynek a pedofília és a korrupció a legláthatóbb jelei. Az Egyház tehát elvesztette a legitimitását ahhoz, hogy spirituális tekintély legyen.
Mindenképpen a szekularizáció győzött, hiszen a keresztények az Egyház és az állam között még meglevő utolsó kötelékek elvágásában segédkeznek a katolikus országokban (a spanyol jobboldal megszavazta a homoszexuális házasságot), vagy a vallás autoszekularizációt hajt végre azáltal, hogy megpróbálja önmagát laikus fogalmak segítségével kifejezni, azaz – Habermas kifejezésével – laikus nyelvre „fordítani”. Ez történik akkor, amikor a Vatikán megszelídíti a rituálét, eltüntetve belőle a poklot, vagy pedig – tipikus eset – amikor a skandináv országok parlamentjei kötelezik a lutheránus egyházakat, hogy a szokásos szertartás szerint, ünnepélyesen adják össze a homoszexuális párokat.
De a még inkább érvényes ez az identitárius kereszténységre, amely a populistákkal szövetkezik bizonyos normák érvényre juttatásáért. Ez a vallás szekularizációjának a betetőződése. Az, hogy a kereszténység csak „pro memoria” jelenség lesz-e, vagy pedig olyasmi, ami tud mondani valamit kollektív életünk értelméről, a keresztények felelősségérzetétől, illetve a jövőbeli cselekedeteiktől függ.
Képesek-e újraalkotni a vallást az identitárius kereszténységtől függetlenül? Franciaországban elsősorban a dogmatizmust és a belterjességet látom. A francia katolicizmus kommunitárius.
„A Metoo ’68 májusának hagyományába illeszkedik, de normát akar szabni”
– A visszafordíthatatlan szekularizáció kontextusában tehát ebben az identitárius és normatív formában tér vissza a kereszténység. Könyve záró fejezetében Ön még tovább megy, amikor leszögezi, hogy általában az értékek térnek vissza normák formájában. Mint fogalmaz: „A szabadságra és jogokra hivatkozó szekuláris kultúra úgy ér véget, hogy félresöpri a normativitás ereje”.
Problémát jelent számunkra, hogy viszonyuljunk az értékhez, mivel az érték fogalma hitelét veszítette, miután az egyházak és a politikusok rendkívüli mértékben manipulálták. (Szinte nem beszélünk többé „emberi jogokról”, noha most ünnepeltük Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata kibocsátásának 70. évfordulóját!) De az érték a jövőbe való kivetítést is feltételez. Ám az emberek félnek a jövőtől. A manapság használt összes fogalom erre világít rá: polgárháború, deklasszálódás, összeomlás…
Ezután megindul az „értékek harca” a szembenálló csoportok között: mindegyikük olyan elvből indul ki, amelyekről „nem nyitható vita”, és nem hajlandók konszenzusra törekedni (a szekuláris szféra parányi engedményt se tegyen a vallási számára).
Közös értékek híján Európa tehát a vallási és a szekuláris normativitás prédája lett: az előbbi a fundamentalizmus vagy az integrizmus, az utóbbi pedig a francia módra értett laicitás formáját ölti, amely üldözi a vallás közterületi megnyilvánulásait, ám új „értelmet” nem képes adni. A republikánus laicitás többé nem értékek rendszere: egyedül a tiltás segítségével érvényesíti akaratát.
Csakhogy a normativitás kiterjesztése minden területre, általánosan elfogadott – erkölcsi, kulturális vagy spirituális – igazolás híján az atipikus lázadások különböző formáit szítja (például a sárgamellényesekét). Hadd mondjak nagyon különböző fajta példákat: a 80km/órás sebességkorlátozás, a nem pasztörizált sajtok tilalma vagy a szoknya hosszának a szabályozása a középiskolákban. Ezeket a rendelkezéseket bizonyosan valami „jó” nevében hozták ugyan – ökológiai és egészségügyi megfontolásból, valamint a világiasság védelmében –, de a közfelfogás nem így érti. Abból adódóan, hogy szakadék tátong a norma ára és igazolásának gyengesége, sőt álszentsége között (a világiasság a tolerancia színében tündököl, miközben kényszerítés eredménye), lázadások törnek ki egyrészt maga a normativitás ellen, másrészt a pontos információhoz való hozzájutásért.
– Ön szerint a Metoo mozgalom is olyan normativitás, amely terjeszkedni kíván?
Igen, mert a Metoo ’68 májusának a hagyományába illeszkedik, ám normát akar szabni. A Metoo alapjában véve a laikusok Humanae Vitaeja, vagyis ők ötven év késéssel fedezik fel, hogy a szex normát követel!
A Metoo egyáltalán nem „puritán” mozgalom, azaz nem tér vissza valamilyen 19. századi keresztény látásmódhoz. Egyébként igen érdekes látni, hogy sok katolikus nagyon ellenzi a Metoo-t (például Christine Boutin), ám ezzel csak arra világítanak rá, hogy mennyire lépéshátrányba kerültek. A Metoo ugyanis nem divatjelenség, hanem fordulópont.
Ám ez a mozgalom reakciókéként született meg az ellen, hogy a szexuális felszabadulás a férfiaknak kedvező hatalmi viszonyt domborította ki, ami valójában már ’68 óta nyilvánvaló volt: a szexuális szabadság aszimmetrikus.
Hosszú időn át a kultúrának volt szokás tulajdonítani a patriarchátust, és az volt a közfelfogás, hogy vannak inkább hímsoviniszta, illetve inkább feminin kultúrák (pl. az iszlám, illetve a miénk). Ebből táplálkoznak a Kölnben, 2016 újév napján bekövetkezett eseményekre vonatkozó reflexiók, amelyek szerint „a muszlimok azok, akik erőszakolnak” stb. Majd pedig egy évvel később robban a Weinstein-ügy, amelyből kitűnik, hogy más és más mértékben, de minden kultúra erőszakos. Tehát van itt egy konstans: nem a kultúra, hanem az állati természet a probléma – tünetértékű az ennek kifejezésére szolgáló #balancetonporc[5] hashtag.
Ennek az állandónak a kezelésére a Metoo olyasmit javasol, ami a normativitás körébe tartozik: a törvényhez folyamodást. De az állam csakis normát termel ki, értéket nem. Maga ez alkalmas negatív reakciók kiváltására, és a populisták máris meglovagolják a ma a „hím krízisének” nevezett jelenség hullámait. Az Andalúziában december elején tartott választásokat követően a szélsőjobboldali Vox 52 képviselői helyet szerzett a regionális parlamentben. Első ízben láthattunk olyan pártot, amelyik egyszerre lép föl a bevándorlók és a nők ellen. A problémát ezeknek az új normatív rendszereknek a közös kultúrában való lehorgonyzása jelenti.
– Csakhogy, mint Ön is állítja, a kultúra válságban van.
Végül minden elnyel a normatív rendszer, mivel nemcsak kulturális alapunk nincs többé – eddig a globalizációval összefüggő dekulturációt taglaltam a munkáimban –, hanem „természeti alapunk” sincs már, mivel az emberi lény folyamatosan veszíti el a helyét az újraértékelt állat és az algoritmus hideg angyala, a nevezetes mesterséges intelligencia között.
Ez egy napjainkban kirajzolódó, igen jelentős antropológiai változás: egyfelől vannak különböző mozgalmak, amelyek a veganizmusból kiindulva az etológián keresztül a „deep ecology”-ig vagy mélyökológiáig haladnak tovább, megkérdőjelezve az ember és az állat között húzódó határvonalat, amelyen az egész nyugati antropológia nyugszik; másfelől pedig van a mesterséges intelligencia fejlődése. S mi hol vagyunk? A két „véglet” a determinizmus két – biológiai és statisztikai – formáján nyugszik, melyek a normativitás kiterjesztésére törekedve tudomást sem vesznek az értelemről és az értékről. Ez a következő könyvem témája lesz.
„Az iszlámmal kapcsolatos megszállottság elállatiasít”
– Legutóbbi megnyilatkozásaiban a politológus Gilles Kepel úgy beszél Önről, mint a francia hatóságok „gurujáról”; úgy látja, Ön áll a kormány iszlamizmussal kapcsolatos politikája, a „tagadás” politikája mögött. Önöket már évek óta szembeállítják egymással, az Ön álláspontját „a radikalizmus iszlamizációja”, Kepelét „az iszlám radikalizációja” kifejezésben összefoglalva. Bánja-e ezt a makacs polémiát?
Igen is, meg nem is. Ironikus módon Kepel azzal, hogy így rögzítette az ellentétet, nagy publicitáshoz segített; miközben magam nemigen szeretek szerepelni a médiákban, ő szüntelenül beszél rólam.
Egyvalamit azonban mélységesen bánok, éspedig azt, hogy ez igen szegényes intellektuális paradigmába zár be bennünket. Próbálok komplex módon gondolkodni komplex témákról, így tehát amikor twitterbejegyzés-szerűvé csupaszítják a mondanivalómat, az ilyen karikatúraszerű szembeállításban egyáltalán nem ismerek rá az álláspontomra. El kell olvasni a könyveket. Úgy állították be például, hogy az „iszlamizáció” kapcsán valami külsődlegesről, mázról beszélek, miközben mindig azt írtam, hogy amikor e fiatalok közül áttér valaki az iszlámra, akkor teljesen átadja magát neki, meggyőződése, hogy a paradicsomba jut. Csak épp nem valamilyen „szalafita inkubáció” által kijelölt utat járnak be.
Nem foglalkozom Kepel többi gondolatmenetével: egyáltalán nem valamilyen új stratégiai modellről van szó, amelyet 2005-ben talált ki Abu Maszab asz-Szuri, majd pedig Kepel felfedezett; a 2005-ös zavargásoknak pedig semmi közük az iszlámhoz, s ez általában is igaz minden olyan zavargásra, amelyet a fiatalok és a rendőrség között lejátszódó incidensek vagy hasonlók robbantanak ki.
Másfelől viszont mélyreható kontinuitás figyelhető meg 1995 óta. Chérif Chekatt-nak, a strasbourg-i merénylet kitervelőjének profilja nagy hasonlóságot mutat Khaled Kelkaléval, aki az 1995-ös támadásokért volt felelős: a bevándorlók második generációja (hogyhogy huszonhárom éve nem látjuk megjelenni a harmadik generációt?), bűnözés, terrorizmus, más kezével elkövetett öngyilkosság (az érintettek számítanak arra, hogy lelövi őket a rendőrség). A szalafizmus természetesen jelent társadalmi problémát, ám ezek a fiatalok a börtönben, nem pedig a szalafita mecsetekben radikalizálódtak.
Az iszlámmal kapcsolatos megszállottság elállatiasít. Utolsó példám: a „sárgamellényesek”. Az ő felbukkanásuknak semmi köze az iszlám vagy a bevándorlás problémáihoz, de azt látjuk, hogy a jobboldal egy egész tömbje Kepellel együtt megpróbálja ebben az összefüggésben értelmezni a mozgalmat, egy képregényszerű polgárháború előjátékává téve még őket; s nemigen tudjuk, vajon a „djihad djeune” és a „djilets djaunes”[6] szövetségesek-e, vagy pedig ellenségek. Megálljt kell parancsolnunk ennek az ócska geostratégiának, és az iszlám kérdését a vallásnak a mai Európában elfoglalt helyével együtt kell végiggondolnunk. (Ábrahám Zoltán fordítása)
[1] Szélsőjobboldali, rasszista és idegengyűlölő összeesküvés-elmélet, amely szerint a franciákat és általában Európa népeit szándékosan előidézett folyamat során nem európai eredetű – elsősorban észak-afrikai – népességre cserélik le. Az elmélet szerint a civilizációváltás folyamatát ideológiai és gazdasági megfontolásból az európai politikai, értelmiségi és médiaelit gerjeszti. Vö. Renaud Camus: Le grand remplacement. Suivi de discours d’orange, Plieux, Renaud Camus, 2012. – A ford.
[2] Roy a 8. fejezet 4. alfejezetében tárgyalja az Emberi Jogok Európai Bírósága és a vallás kérdését. – A ford.
[3] Institutum Christi Regis Summi Sacerdotis (Krisztus Király, a Főpap Intézménye) – katolikus klerikusok 1990-ben alapított „apostoli élet társasága” státusú, pápai jogú szervezete.
[4] Rod Dreher: The Benedict option. A strategy for Christians in a post-Christian nation, New York, Sentinel, 2017. – A ford.
[5]A.m.: leplezd le (vagy: rúgd ki) a disznódat (= aki disznó veled). – A ford.
[6] Lefordíthatatlan szójáték a használt kifejezések arab kiejtés szerint hasonló hangzása alapján.(A szókapcsolatok jelentése: djihad djeune – fiatal dzsihád; djilets djaunes – sárga mellények.) – A ford.
3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján
via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.