Tanulmány

…egyre világosabbá válik számomra, hogy ez a Jézus az egyház számára nem egyszerűen a „katolikusság kialakult valóságának” (Ratzinger) a megerősítése, hanem új meghívás és kihívás. Az egyházakban domesztikált Jézus gyakran egyenesen a vallási-politikai rendszernek, e rendszer dogmájának, kultuszának, egyházjogának mindent igazoló képviselőjeként jelent meg; (…) Mi mindent kellett az egyházban és a társadalomban a kereszténység kétezer éve során legitimálnia és szentesítenie! Mennyire gyakran hivatkoztak rá keresztény uralkodók és egyházfejedelmek, keresztény pártok, osztályok és fajok! Milyen furcsa eszmékhez, törvényekhez, hagyományokhoz, szokásokhoz, intézkedésekhez használták fel!” Ezért kellene emlékeznünk rá, a valódi emberre, Jézusra, aki az egész egyház előtt létezett.

Megharcolt szabadság – vitatott igazság – megélt emberség (II. rész)

Mozaikok: Hans Küng (1928 – 2021) – BALOGH VILMOS SZILÁRD írása


Címkék: , , , ,

A tanulmány első része itt olvasható

Vitatott igazság (1968–1980)


Római provokációk






A visszaemlékezések második kötete a zsinatot követő időszakra tekint vissza. Sok teológustársához hasonlóan Küng is úgy vélte, hogy a II. vatikáni zsinaton megkezdett reformfolyamatot folytatni kellene. Ugyanakkor meglepődve kellett tapasztalnia, hogy a vatikáni bürokrácia, amelynek VI. Pál pápa egyre inkább a befolyása alá került, voltaképpen „provokálja” a katolikus egyházat. Véleménye szerint a kúria igyekezett ellenőrzése alá vonni a zsinati újítókat: egyeseket közülük kimondottan „háziasított” (Domestizierung), másokat „száműzött” (Exilierung), illetve olyanok is voltak, akiket igyekezett a kúria szolgálatába állítani (Kurialisierung).

Ugyanakkor a Szentszék számos olyan intézkedést hoz, sok olyan dokumentumot jelentet meg , amelyeket Küng egyszerűen „római provokációnak” tekint. Elsőként utal arra, hogy – jóllehet a zsinat nyomán a kollegialitás elve, a világban lelkipásztorkodó püspökök hangja lenne a mértékadó – a „centrum”, azaz a hatalmi struktúra „bebetonozódása” jellemzi a hatvanas évek második felének és a hetvenes éveknek az egyházát: „a kúria a zsinat után úgy dolgozik tovább, mintha a kollegialitásról a zsinat nem is rendelkezett volna” (VI 44. o.).

A memoár szerzője a reformoktól való visszalépés második jelének a VI. Pál pápa neve alatt kiadott, 1964. június 24-én napvilágot látott Sacerdotalis caelibatus enciklikát tekinti. Küng, aki időben értesült a körlevél megjelenéséről, kommentárt fűz a dokumentumhoz. Írása számos napilapban megjelenik. A világi papokra továbbra is érvényes cölibátust illetően úgy foglal állást: valóban meg kell tárgyalni a kérdést. Már a zsinat során felvetették ugyan dél-amerikai püspökök, de a zsinat főtitkára, Pericle Felici megakadályozta, hogy napirendre tűzzék. Kommentárjában Küng arra hivatkozik , hogy az apostolok – a kialakulóban lévő egyház közösségi vezetői – házas emberek voltak, az egyházi hagyomány az első évezredben nem követelte meg a cölibátust az ún. „világi papoktól”, és a  törvényi előírás az általános emberi jogokkal is ellentétes. A kommentár záró következtetése:

Tekintettel az óriási paphiányra és a papság rendkívüli mértékű elöregedésére, a „házas vagy nőtlen” kérdésnek háttérbe kell szorulnia az egyház elsődleges kötelességével szemben, vagyis azzal szemben, hogy az egyes közösségeknek egyáltalán elöljárókat adjon. (VI 62.o.)

A kérdésben a Német Püspöki Konferencia elnöke, Julius Döpfner bíboros kérésének eleget téve Karl Rahner is állást foglal, mégpedig a cölibátus megtartása mellett. Ugyanakkor számos teológiai és történeti munka jelenik meg[1] ebben a témakörben. Ezekből egyértelművé válik, hogy a cölibátus univerzális törvényi szabályozására első alkalommal a 11. században került sor. Öt évvel a keleti egyházszakadást követően a lateráni zsinat tiltja meg a papok házasságkötését, mintegy további választóvonalként az ortodoxia felé. Olasz és német tiltakozásra adott válaszul a II. lateráni zsinat 1139-ben a magasabb egyházi rend felvételét (a szubdiakonátustól kezdődően) cölibátushoz köti. A rendelkezés súlyos következménye, hogy az addig érvényes házasságban élő papfeleségek gyakorlatilag az utcára kerülnek gyermekeikkel együtt. Ugyanakkor számos dokumentum szól arról, hogy a törvényt a reformáció koráig alig tartják be.

Rahner érvelésével szemben Küng Franz Böcklére, a neves erkölcsteológusra hivatkozik, aki szerint különbséget kell tenni a karizma (az önként vállalt szerzetesi nőtlenség) és a törvényi előírás (a világi klérustól megkövetelt cölibátus) között. Szerinte az egyházi vezetőségnek nincs joga arra, hogy ezt törvényi módon megkövetelje. Küng nem hagyja szó nélkül ugyanakkor azt, hogy a neves teológus, Karl Rahner 1962 és 1984 között rendkívül szoros barátságot ápolt Luise Rinser írónővel. Erről tanúskodnak azok a szerelmes levelek, amelyeket az írónő megjelentetett.[2]

A provokációk sorában harmadikként Küng VI. Pál pápa 1968. június 30-án publikált hitvallását említi. Nem azzal van gondja, hogy a pápa ilyet kiad, megfogalmaz, hanem azzal, hogy mindezt „Isten népe” nevében teszi anélkül, hogy valójában a „nép” vagy képviselői, a világegyház püspökei ahhoz bármilyen módon hozzászólhattak volna. A legfőbb problémát azonban abban látja, hogy olyan fogalmazásmódot használ, amely a mai ember tapasztalatával, „megértési horizontjával” nem hozható összhangba, ilyen módon célt téveszt. A XXIII. János pápa által a zsinat megnyitóján elhangzottakról mintha tudomást sem venne

Mindössze három évvel a zsinat lezárása után a teológusok egész nemzedéke érzi úgy, hogy kutatási szabadsága ismételten veszélybe került. Ugyan a pápa létrehozott egy Nemzetközi Teológiai Bizottságot, de intő jelnek tekinthető, hogy olyan jelentős és elkötelezett teológusok, mint Karl Rahner és Johannes Feiner, hamarosan kilépnek. A tiltakozás nyilatkozatban is megfogalmazódik. Az aláírók hangsúlyozzák a teológiai kutatás evangéliumi szabadságának fontosságát, amelyet egyfajta „szubtilis inkvizíció” akadályoz. Nehezményezik bizonyos teológiai irányzatok jogtalan előnyben részesítését másokhoz képest. Követelik, hogy a bizottság „világos és kötelező érvényű”, nyilvánossá tett szabályok szerint járjon el a katolikus teológusok ügyében. A nyilatkozat 1968. december 17-én megjelenik a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, a Neue Zürcher Zeitungban, a New York Timesban, valamint a Concilium német, francia, angol, holland, olasz, portugál és spanyol nyelvű kiadásában. 53 országból 1360 teológus írja alá, köztük Joseph Ratzinger.

A Küng által negyedikként említett „római provokáció” az 1970. március 31-én megjelent, a vegyes házasságokról szóló pápai motu proprio, amely továbbra is meg akarja tiltani az egyházak egyenjogúságán alapuló ökumenikus házasságkötést csakúgy, mint a szülők döntési jogát a gyermekek felekezeti nevelését illetően. A rendkívüli méreteket öltő ellenállás hatására még ugyanazon év szeptemberében a német Püspöki Konferencia által kiadott „végrehajtási útmutatás” végül „rendezi az ügyet”.

Talán a legnagyobb visszhangot az ötödik római „provokáció”, a születésszabályozás kérdésében 1968. július 25-én megjelentetett Humanae vitae enciklika váltotta ki. Küng utal arra, hogy a kérdéskört már a zsinat harmadik ülésszakán is tárgyalták. A zsinat teológiai bizottságában rendkívüli „szópárbajra” került sor:

Az Ottaviani bíboros körüli kis konzervatív csoport minden eszközzel küzd a felelősségteljes szülőség teológiája ellen. Annak ellenére, hogy 2000-en szavaztak mellette és 91-en ellene, pápai beavatkozás segítségével elérik a zsinat egyik leginkább kétségbe vonható kompromisszumát. „Az egyházról a modern világban” (Gaudium et spes) című zsinati dokumentum 50. pontja ugyan megerősíti a felelős szülőséget, de az 51. pontban már előkerül annak tagadása, valamint az 1930. évi „Casti connubii” című szerencsétlen enciklikára való hivatkozás, ugyanakkor egy lábjegyzet a pápa még függőben lévő végleges döntésére utal… Márpedig ennek a döntésnek az enciklikában kell megnyilatkoznia. Nos, ez az, ami a katolikus egyház népén messze túlmutató, példátlan provokációt jelentett. (VI 82.o.)

A később csak „pirula-enciklikaként” emlegetett pápai megnyilvánulás a mesterséges születésszabályozás minden formájának a tiltásával alapvetően hozzájárult a katolikus egyház erkölcsi tekintélyvesztéséhez. Sok hívő egyáltalán nem tartotta kötelezőnek magára nézve az abban foglaltakat – ezzel akaratlanul is a lelkiismereti szabadság új terét nyitotta meg –, ami nagy lökést adott az alulról építkező mozgalmak (a Publik folyóirat, a Wir sind Kirche [(Az) Egyház (mi) vagyunk] mozgalom, az egyház által hivatalosan nem elismert, hívő kezdeményezésre megszervezett terhességi tanácsadás stb.) létrejöttéhez.


1968 és a tévedhetetlenség

Az 1968-as esztendő több szempontból is döntő jelentőségű a visszaemlékező életében. Nem csak a fent említett enciklika, hanem a történelmi események is rendkívüliek. Küng ezeket részletesen leírja és elemzi. Természetesen a minden diákvárost, így Tübingent is elérő diákmegmozdulásokra is sort kerít. Fontosnak véli, hogy elemezze a saját és az akkor dékáni tisztséget betöltő Joseph Ratzinger hozzáállását, valamint az eseményekből levont tanulságokat. A későbbi pápa még három évtized múlva is közel apokaliptikus félelemről tesz tanúbizonyságot memoárjában:

Leplezetlenül láttam ennek az ateista vallásnak a kegyetlen arcát, a pszichoterrort, minden erkölcsi megfontolásnak mint polgári csökevénynek az elvetését ott, ahol ideológiai jellegű volt a tét. Mindez önmagában is elég felkavaró, de könyörtelen kihívássá válik a teológus számára, amikor az ideológia a hit nevében jelenik meg, és az egyházat eszközként használják. (idézet Ratzingertől, l. VI 168.o.)

Ezt Küng annyira fontosnak véli, hogy a témát tárgyaló fejezet mottójául választotta. Ugyanakkor felveti a kérdést, miért hátrált meg Ratzinger a kihívás elől, miért húzódott vissza ahelyett, hogy párbeszédet kezdeményezve saját gyakorlatát is átértelmezte volna. Az okok szerinte nem pusztán a személyes adottságokban keresendők, hanem a teológiai beállítódásban is. Meglátása szerint Ratzingernél a „régi egyház” vagy az „atyák egyháza” minden dolog mértéke. Ebből fakad, hogy a 4. és 5. század neoplatonikus, elsődlegesen latin egyházatyái jelentik nála a kiindulópontot. A korábbi – a zsidóságból sarjadó – keresztény gyökerek háttérben maradnak. Ebből a „felülről indított” gondolatiságból viszont nehéz párbeszédet kezdeményezni. A ratzingeri teológia krisztológiája is – véli Küng – „felülről lefelé” halad. A történeti-kritikai exegézis nyomán feltárt belátásokat nem igazán teszi sajátjává. Igaz ugyan, hogy egy közös autózásuk során Ratzinger elfogadta az ilyen „alulról induló” krisztológia lehetőségét, amely a történeti, a názáreti Jézus alakját állítja előtérbe, de ő maga nem ezen az úton halad.

Mi is lesz a következménye az 1968-as, az egyetemi élet egészét jelentősen befolyásoló eseményeknek? Ratzinger nem marad Tübingenben, hanem a regensburgi egyetem teológiai fakultására megy, ahol kevesebb konfliktus vár rá. Küng marad, levonja a tanulságokat. Saját bevallása szerint megváltozik a tekintélyhez, a hagyományhoz és az intézményes hatalomhoz való viszonya, nagyobb hangsúlyt kap nála az önmeghatározás, a politikai részvétel és beleszólási jog. Véleménye szerint önkritikusabban kell kezelni Németországnak a saját történelméhez való viszonyulását. Jobban kell figyelni az élő természetre, és reflektálni kell a nemek közötti viszonyokra.

A katolikusok többsége által immáron nem követett Humanae vitae enciklika nyomán elkerülhetetlenül fölvetődik a kérdés: mennyire tekinthető tévedhetetlennek egy pápai megnyilatkozás? Hiszen itt egyértelműen erkölcsi kérdésekről van szó. Vagyis nem kerülhető meg a „tévedhetetlenség” témája, amelyet dogmaként az I. vatikáni zsinat 1870. július 18-án hirdetett ki, majd a II. vatikáni zsinat már a püspökökre is kiterjesztve átvett (vö. Lumen Gentium, 25). 1950-ben XII. Pius pápa dogmaként – vagyis a tévedhetetlenség alkalmazásával – kihirdette, hogy a „Boldogságos Szűz Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe”. Történeti érdekesség, amelyet Ratzingert idézve Küng megemlít, hogy a kihirdetést megelőző, az egész világra kiterjedő megkérdezés nyomán éppen a német püspökök tiltakoznak a kihirdetés ellen. Érvelésüket a világszerte elismert würzburgi patrológia professzor, Berthold Altaner[3] kutatásaira alapozzák, aki alapos és aprólékos munkával kimutatta, hogy a keresztény irodalomban az ötödik századig semmilyen utalást sem találunk a dogma állításának igazolására. Érthető tehát, hogy sem a keleti ortodox egyházak, sem a reformáció egyházai, de a latin egyház sok teológusa sem osztja ezt a hitbéli nézetet. Mindezek nyomán Küng számára az alapvető kérdés: valóban egyet kell-e értenünk az egyház által hirdetett minden dogmával – esetleg jobb belátásunk ellenére is? Másként fogalmazva: Mennyiben „tévedhetetlenek” a tévedhetetlennek vélt pápai megnyilvánulások, tanítóhivatali tézisek? Visszaemlékezéseiben Küng idéz egy, a zsinat idején a résztvevők között cédulára írt mondatot: „Senatus non errat, et si errat, non corrigit, ne videatur errasse”. (A szenátus nem téved, és ha tévedne, akkor nem javítja ki a tévedést, nehogy úgy lássék, hogy tévedett.) Vagyis hogyan kezeli a hivatali egyház a nyilvánvaló tévedéseit? 

Többek között ezek a megfontolások állnak a tévedhetetlenségről szóló dogma kihirdetésének 100. évfordulójára megjelent Unfehlbar? – Eine Anfrage [„Tévedhetetlen? – Egy kérdésfelvetés”] című újabb könyv keletkezésének hátterében. A rendkívül gyorsan bestsellerré vált mű alapvető szándéka, hogy mintegy „parlamenti kérdésként” válaszadásra, megfontolásra ösztönözzön. Sok katolikus teológus sem akar tudomást venni arról, hogy a születésszabályozásra vonatkozó pápai irat „tévedhetetlenül” hivatkozhat a II. vatikáni zsinatra (vö. Lumen Gentium 25).

Aki elolvassa Unfehlbar? című könyvemet, hamar rájön: a lényeg az, hogy konstruktív megoldást kínáljak az egyházvezetésnek, amely az úgymond felül nem vizsgálható dogmatikai meghatározottságok miatt tényleg zsákutcába jutott, képtelen korrigálni magát, és tévedések ismétlésére van kárhoztatva. (VI 209-210. o.)

Küng olyan megoldást javasol könyvében, amelynek köszönhetően nem kérdőjeleződik meg az egyház, a hívő közösség megmaradása az igazságban:

Ha ugyanis komolyan akarjuk venni az Újszövetségben az egyháznak mint hitközösségnek adott ígéreteket, másrészt azonban nem akarjuk tagadni ennek az egyháznak a sok ténybeli tévedését, akkor csak azt mondhatjuk: az egyház megmaradt az evangélium igazságában – annak ellenére, hogy bármikor előfordulhatnak tévedések (vagyis nem tévedések nélkül). Az I. és II. vatikáni zsinat kijelentéseit pedig viszonylag könnyen korrigálni lehetne – miért? Mert a probléma ilyen alapvető megoldása a zsinati atyáknak akkoriban még csak a látókörében sem volt, amint azt a feljegyzések bizonyítják. (VI 210. o.)

A szóban forgó könyvre való hivatkozás nélkül 1969. december 12-én Walter Kasper meglepően hasonló gondolatokat tesz közzé, amelyet a visszaemlékezéseiben Küng részletesen idéz:

Az egyházi triumfalizmus meghaladása a II. vatikáni zsinat által az egyház igazságértelmezését is érinti, és a nagyon is félreértett tévedhetetlenség fogalmának új, mélyebb értelmezését követeli meg. Ez a fogalom különleges abból a szempontból, hogy az I. vatikáni zsinat még mindig feldolgozatlan múltjához tartozik. Ha jól értjük, azt a hitből fakadó bizalmat jelenti, hogy az egyházat Isten Lelke alapvetően az evangélium igazságában tartja, bizonyos részlethibák ellenére is. A tévedhetetlenséget így dinamikusan, nem pedig statikusan értelmeznénk: az egyházban és az egyház révén állandó, eszkatologikus konfliktus van az igazságtalanság, a tévedés és a hazugság erőivel; a hitbéli meggyőződés szerint az igazság mindig győzedelmeskedni fog, és soha nem fog végleg elveszni. Így az egyház, hiténél fogva, éppen az igazság helyes megismeréséért folytatott küzdelemben az emberi társadalom számára a remény jele lehet. Saját példájával kell tanúságot tennie arról, hogy soha nem hiábavaló, hanem állandó feladat az igazság keresése, abban a biztos tudatban, hogy az beigazolódik. Az út, amelyet az egyház az I. vatikáni zsinattól a II. vatikáni zsinatig bejárt, erről a reményről tanúskodik. (VI 211–212.o.)

A tévedhetetlenségről és a pápai primátusról szóló katolikus felfogást nyilvánvalóan nem fogadja el sem az ortodox egyház, sem a reformáció egyházai. Vagyis ökumenikus szempontból nem igazán gyümölcsöző annak az elfogadott, Róma által támogatott értelmezése. A Küng által felvetett kérdés sokféle reakciót váltott ki, sokféle kutatásra ösztönzött. A középkor egyik jeles kutatója, Brian Tierney (Cornell University, Ithaca/USA) kimutatta, hogy a „tévedhetetlenség” gondolatát elsőként Petrus Olivi (†1298), az eretnekséggel megvádolt ferences szerzetes „találta fel”. Célja az volt, hogy III. Miklós pápa egyik dekrétumát kötelező érvényűnek fogadtassa el, és így a szigorú ferences szegénység legyen a mértékadó. 1324-ben XXII. János pápa a tévedhetetlenségről szóló tant eretnekségként elítélte, az ördög, a „hazugság atyja” művének tekintette. A vita során felmerült az egyetemes zsinatok „tévedhetetlenségének” a kérdése is. Maga Atanáz, aki a 325-ös niceai zsinat „előharcosának” számít, nem hitt ebben. Az ilyen zsinatok tekintélye nem egyszerűen „egyetemességükben” keresendő. Nem is abban, hogy a Szentlélek közreműködése révén csakis igaz megfogalmazásokra képesek. Atanáz megfogalmazása szerint tekintélyüket akkor nyerik el, ha ezekben az „Írás lélegzik”, vagyis amennyiben az evangéliumot eredeti és hitelt érdemlő módon érvényre juttatják. Természetesen azt is vizsgálták, mennyiben hivatkozhat a „tévedhetetlenségről” szóló dogma a Szentírásra. Az exegéták egyöntetű véleménye szerint semmi erre utaló nyomot sem találunk. A Mt 16,18-ban megfogalmazott sziklára utaló névmagyarázat semmiképpen sem vezethető vissza a történeti Jézusra, sokkal inkább az első, Palesztinában élő, Jézus-követő közösség megfogalmazásának tekintendő.

Karl Rahner egy 1972. február 28-án a Spiegelnek adott interjúban így fogalmazott:

Ha hipotetikusan, valótlanul hipotetikusan elképzelem, hogy Jézusnak még életében felolvastam volna az 1870-es első vatikáni zsinat meghatározását, akkor az ő empirikus emberi tudatában valószínűleg csak csodálkozott volna, de nem értett volna belőle semmit. (VI 237. o.)


Vizsgálat és keresztény mivolt


Közben 1971 februárjában a Hittani Kongregáció közzéteszi a „tanítás felülvizsgálatát” szabályozó eljárásrendet. Az 1968-ban, teológusok által megfogalmazott tiltakozás bizonyos pontokban eredményesnek bizonyul: az eljárásban megvádolt személy immáron nem „vádlott” (accusatus), hanem „szerző” (auctor), akinek csak a saját megnyilvánulásai, írásai képezik a vizsgálat tárgyát; védekezésében lehet segítője (relator pro auctore), akit persze Róma jelöl ki; az illetékes püspök is részt vehet az eljárásban, nem csak utólag értesül a fejleményekről. Ugyanakkor továbbra sem tekinthet be a „szerző” a róla készült aktákba. Jóllehet immáron nem „büntető eljárásról” van szó, de büntetés kiszabható. Az új eljárásmód sajtóbemutatóján a Hittani Kongregáció részéről Giuseppe Tomko (később kuriális bíboros) „viccesen” így nyilatkozik: „Elektromos széket és gázkamrát nem tervezünk”. Ugyanakkor a személyi, egzisztenciális ellehetetlenítés különböző egyházjogi módozatai nem kizártak.

1971. augusztus 10-án az Osservatore Romano közzéteszi, hogy Küng ellen vizsgálatot indítottak. Természetesen a napilapok címoldalán jelenik meg az ügy. Küng nem kíván reagálni, hanem lakonikusan annyit válaszol: „megfontolom, nem kellene-e elkezdenem gyűjteni a vatikáni bélyegeket”. (VI 238-239.o.)

A hetvenes évek elejére egyre erőteljesebben érlelődik meg Küngben az a gondolat, hogy alapvetően egyfajta „bevezetést” írjon arról, mit is jelent az, hogy keresztények vagyunk. A konkrét írás előtt válaszolnia kell azonban néhány kérdésre: kinek íródjék a könyv, milyen célt kövessen, mit tartalmazzon, milyen legyen a formája, stílusa. A könyv bevezető sorai, amelyekben a szerző felsorolja a  címzetteket és megfogalmazza a célkitűzéseket, viszonylag gyorsan elkészülnek:

Ez a könyv mindazoknak íródott,
akik valamilyen okból őszintén és becsületesen szeretnének tájékozódni arról, hogy miről is szól a kereszténység, a keresztény mivolt.
Azoknak is szól,
akik nem hisznek, de komolyan kérdeznek,akik hittek, de elégedetlenek hitetlenségükkel,
akik hisznek, de bizonytalanok hitükben,
akik tanácstalanok hit és hitetlenség között,
akik szkeptikusak hitbeli meggyőződésükkel, de hitbeli kételyeikkel szemben is.
Tehát keresztényeknek és ateistáknak, gnosztikusoknak és agnosztikusoknak, pietistáknak és pozitivistáknak, langyos és buzgó katolikusoknak, protestánsoknak és ortodoxoknak íródott. (VI 285-286.o.)

A visszaemlékező Küng számára kezdettől fogva világos volt, hogy a tévedhetetlenségről írott, kritikus hangvételű könyvét az egyházi elöljáróság provokációnak tekintheti. 

De úgy gondolom, hogy ezt a keresztény létről szóló könyvet egyházam vezetése is elfogadja, örömmel veszi, hiszen segítséget kínál az egyház és a társadalom nehéz helyzetében. Ebben tévedtem. De nem kellett csalatkoznom abbéli várakozásomban, hogy könyvem az első mondatban megszólítottak közül világszerte sokak számára igen hasznos lesz. Az a célja, … hogy világossá tegye a keresztény gyakorlat számára, „mit jelentett a keresztény program eredetileg, vagyis akkor, amikor  még nem borította be kétezer év pora és törmeléke, és miféle értelmes, beteljesült életet jelenthet ma, újonnan megvilágítva, mindenki számára. Nem egy másik evangélium, hanem ugyanaz a régi evangélium, újra felfedezve a mának!”. (VI 286.o.) 

Küng, miként utal rá, teológusként azt tekinti alapvető feladatának, hogy a mai olvasó számára kidolgozza „a keresztény program meghatározó és megkülönböztető vonásait, történelmileg pontosan és mégis korszerűen, a legújabb kutatásokra alapozva és mégis érthetően” (VI 286-287.o.). E ponton kicsit hosszasabban idézzük a szerző visszaemlékező sorait:

Ami a tartalmat illeti: nem a teológia részletkérdéseivel és egyes területeivel szándékozom foglalkozni, hanem a keresztény üzenet egészét szeretném bemutatni a mai nagy ideológiák és világvallások horizontján. Hiszen éppen a könyv egyetlen szerzőjeként kell megpróbálnom leküzdeni a teológiai diszciplínákban érvényesülő  specializálódást, hogy egy minden részletében egységes, koherens, rendszerező szintézist nyújtsak (amire team nem lehet képes).

Ami pedig a formát illeti: el akarok kerülni minden bibliai archaizmust és skolasztikus dogmatizmust, de minden divatos teológiai zsargont is, és a mai ember nyelvén akarok beszélni. A lehető legnagyobb nyelvi erőfeszítéssel egyszerűen és érthetően kell fogalmaznom a teológiailag nem művelt kortársak számára, ugyanakkor pontosan, differenciáltan és találóan.

Mindez valóban nem kis követelmény egy olyan szerzőtől, aki nem titkolja alapállását: miután annyi valótlanságot tapasztaltam az egyházban és a teológiában, számomra bizonyos, hogy megvesztegethetetlenül az igazságot akarom elmondani– tradicionalista előítéletek és egyházpolitikai megfontolások nélkül, nem törődve sem a teológiai irányzatokkal, sem a divatos eszmeáramlatokkal. Ez pedig konkrétan azt jelenti: intellektuálisan őszinte érvelés és csorbítatlan teológiai kritika, amitől éppen azért nem riadok vissza, mert a keresztény ügybe vetett rendíthetetlen bizalom tölt el.

Ennek során szándékosan nem akarok teológiai kérdésekből és hagyományos dogmákból kiindulni, bár a klasszikus hagyományt római képzésem és személyes kutatómunkám miatt jobban ismerem, mint a legtöbb kritikusom. Hegel-könyvemben, amely a Menschwerdung Gottes. Prolegomena zu einer künftigen Christologie (1970) [„Isten emberré válása. Bevezető megjegyzések egy jövendő krisztológiához”] címet viseli, részletesen foglalkoztam a krisztológiai dogmákkal. Tényleg nem kell mindezt megismételnem „Bevezetőmben”. Nem, én a mai ember széles skálát felölelő és sokrétű kérdéseiből akarok kiindulni, és eközben a rengeteg információ birtokában egyre jobban koncentrálva haladni a keresztény hit középpontja felé.

Mindent egybevetve tehát nemcsak információt szeretnék nyújtani, hanem a tájékozódást segítő tudást is. Szeretném a teológiában megszokottnál mélyrehatóbban tárgyalni azt, ami emberi, ami általában véve vallási, ami nem egyház, s ugyanakkor szeretném a szokásosnál élesebben kikristályosítani azt, ami jellegzetesen keresztény, hogy így az olvasó megtanulja megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől. Ezt értem horizonttágításon és egyúttal koncentráción: olyan keresztény teológiát, amely egyúttal világteológia is. (VI 287-288.o.)

A könyv kidolgozása nem zajlik zavartalan körülmények között. 1971 júliusában a Hittani Kongregáció úgy dönt, hogy a tübingeni professzorral szemben olyan eljárást indít, amely a „missio canonica”, vagyis az egyházi tanítási jog megvonását is eredményezheti. Küng a kongregációnak írt válaszában utal arra, hogy az eljárás nem engedélyezi a szabadon választható védő megválasztását, az ellene 1957 óta vezetett aktákba való betekintést, és azt sem határozza meg, milyen jogorvoslati lehetőség vehető igénybe. Ugyanakkor az időpontokra vonatkozóan sincs egyértelmű megállapodás: míg a vatikáni hatóság négy évig „várakozott”, a „vádlottnak” (immár csak szerzőként, auctorként) mindössze 30 napot engedélyeznek. Az „ügy” nagy hullámokat ver. Valójában két könyv (Die Kirche és az Unfehlbar?) kapcsán indult meg a procedúra. Miután Küng nem lát lehetőséget sem vitára, sem megfelelő jogi eljárásra, azt javasolja, hogy kössenek „hallgatási megállapodást”. 1973 októberében ünnepli fennállásának 400. évfordulóját Küng egykori kollégiuma, a Pontificum Collegium Germanicum, így alkalom nyílik Rómában bizonyos találkozásokra. Az Egységtitkárság vezetője, Johannes Willebrands közvetítésével Küng látogatást tesz a Hittani Kongregáció prefektusánál, a korábbi zágrábi érseknél, Franjo Šepernél. A bíboros nyilvánvaló szándéka, hogy a megkövetelt jogi garanciák teljesítése nélkül Küngöt rábírja a „colloqiumra”, vagyis egyfajta „jogilag kötelező érvényű tárgyalásra”. Miután a tárgyalási feltételek – betekintés  az 1957-től kezdve vezetett aktákba, illetve a „védő” szabad megválasztása – nem biztosítottak, erre semmi esély sincs. A visszaemlékezés szerint:

„Arra kér, hogy kapituláljunk!” – kiáltja végül [a bíboros]. „Egyáltalán nem.” – válaszolom. „Végül is nem várom el, hogy elismerjék, hogy jogtalanságot követtek el velem szemben, vagy megerősítsék, hogy igazam van. Én csak azt kívánom, hogy miután mindkét fél mindent elmondott, álljunk meg.” És ez a megállás valami egészen más, mint a kapituláció! Azt azonban, hogy az egész ügyet hagyjuk nyugodni (ez volt írásbeli javaslatom is), nehéznek véli a bíboros. „Milyen kár, – mondja félig komolyan, félig tréfásan –, hogy nem a zágrábi püspökségem papja. Tudja, mit tettem volna püspökként?” A bíboros láthatóan ízlelgeti a gondolatot: „Országom legtávolabbi szegletébe, egy horvát paraszti közösségbe küldtem volna. Ott megtanulhatta volna, hogy mi a katolikus hit.” Persze ez csak vágyálom. „Milyen szerencse – mondom nevetve –, hogy szabad svájci állampolgár vagyok, és a bázeli egyházmegyéhez tartozom, nem pedig a zágrábihoz”. Egyébként azt hiszem, van kevéske fogalmam arról, hogy mi a „katolikus hit”. (VI 386.o.)

Végül a bíboros sem tudja, mit kezdjen Künggel, így másfél órás tárgyalás után azt javasolja, beszéljen a Hittani Kongregáció titkárával, Jérôme Hamer érsekkel. A domonkos teológus nem ismeretlen a visszaemlékező előtt: már találkoztak, előbb Rómában, majd pedig Párizsban. Gyorsan a tárgyra térnek. Kiderül, hogy a teológiai kérdések tekintetében semmi újdonság sem adódik, hiszen a tévedhetetlenség kapcsán felvetett rákérdezés jogosultságára, valamint a megfogalmazott küngi megoldásra vonatkozóan nincs ellenérv. Így a beszélgetés sokkal inkább a politikai következmények, illetve a média egyre erősödő szerepe felé terelődik. A találkozó után Küng kettős tanulságot von le. Egyrészt a vatikáni körök nem számoltak azzal, hogy az eljárás félresiklik és ilyen nagy nemzetközi tiltakozást vált ki. Másrészt ő maga nem számíthat arra, hogy a Hittani Kongregáció valóban megáll, hagyja érni a kérdést, miként Küng írásos javaslatában is szerepelt. Még egy további találkozó 1974 februárjában Münchenben Döpfner és Volk bíborossal, amelyen a két főpap azzal szembesíti Küngöt, hogy hamarosan várható Rómából, illetve a német püspökök részéről az „ítélet”. Március végén aztán az értesítés. Természetesen az ügy nyugvópontra tereléséről szó sem esik. Vagy feltétel nélkül aláírja Küng a Mysterium Ecclesiae nyilatkozatot, semmisnek nyilvánítva ezzel a tudományos munkája eredményeként kialakított álláspontját, vagy pedig Rómában az ismert feltételekkel  (vagyis az aktákba való betekintés, a fellebbezés lehetősége és hiteles jogi képviselet nélkül) aláveti magát a római „colloquiumnak”. Időközben a svájci püspökök is bekapcsolódnak, végül is egy bázeli egyházmegyés papról van szó. Még 1974 februárjában írt levelükben indítványozzák, hogy az eljárás során tegyék lehetővé az érintett számára az aktákba való betekintést és a jogi képviselet megválasztását. Június 16-án a bázeli egyházmegyei szinódus az ENSZ előírására hivatkozva egyhangú határozatában hangsúlyozza, hogy a tervezett eljárás ellentétes az emberi jogokkal. Ebben a szellemben Luzernben aláírásokat gyűjtenek a tübingeni teológus mellett. A petíciót mintegy húszezren írják alá.

Mindeközben Küng szinte éjt nappallá téve dolgozik „Bevezetésén”, amely végül is 1974. október 3-án Christ sein címmel jelenik meg a Piper kiadó gondozásában. Az eredetileg rövidre tervezett munka végül 676 oldalt tesz ki.[4] Jézusnak a korábban már említett „alulról építkező” megközelítése természetesen nehezebbnek mutatkozik, mint a hagyományos dogmatikus krisztológia. Küng igyekszik a témában elérhető ún. Jézus-könyveket tanulmányozni és megközelítésébe bevonni. Különösen sokat tanul a zürichi exegéta, Eduard Schweizer Márk evangéliumához írt kommentárjából. De a Surseeben tartott napi homíliákra való készület is sok ösztönzést jelent.          

Így egyre jobban megismertem a Názáreti Jézust mint a történelem történetileg jól dokumentált alakját, aki a részletekben rejlő bizonytalanságok ellenére mégis egyértelműen azonosítható, és akit az akkori Izrael történelmi helyzetéből kell megérteni.

De az is egyre világosabbá válik számomra, hogy ez a Jézus az egyház számára nem egyszerűen a „katolikusság kialakult valóságának” (Ratzinger) a megerősítése, hanem új meghívás és kihívás. „Az egyházakban domesztikált Jézus gyakran egyenesen a vallási-politikai rendszernek, e rendszer dogmájának, kultuszának, egyházjogának mindent igazoló képviselőjeként jelent meg; egy nagyon is látható egyházi apparátus láthatatlan fejeként, mindannak a garanciájaként, ami hitben, szokásban, egyházfegyelemben létrejött. Mi mindent kellett az egyházban és a társadalomban a kereszténység kétezer éve során legitimálnia és szentesítenie! Mennyire gyakran hivatkoztak rá keresztény uralkodók és egyházfejedelmek, keresztény pártok, osztályok és fajok! Milyen furcsa eszmékhez, törvényekhez, hagyományokhoz, szokásokhoz, intézkedésekhez használták fel!” Ezért kellene emlékeznünk rá, a valódi emberre, Jézusra, aki az egész egyház előtt létezett. Hogy gyakorlati keresztény életünkben ismét megbizonyosodhassunk a kereszténység igazi alapjáról.

Ezt szeretném tenni: a názáreti Jézus egyedülálló történetét, azt, amit hirdetett, amit tett, amiért harcolt, amiért szenvedett a kezdetektől fogva újra elbeszélni, és szisztematikusan elgondolkodni rajta korunk számára. Nem azért, mert a 70-es évek elején az emberi és vallási identitás szempontjából az emlékezés és a mondanivaló kérdése nagyon is jelentős, szinte a levegőben lóg. Még jóval a narratív, »elbeszélő« teológiára való felhívások előtt, amelyek gyakran túlságosan is elméletiek maradnak, lángoló érdeklődést mutatok a názáreti férfi egyre drámaiabbá váló története iránt.” (VI 402. o.)

Számomra rendkívül izgalmas feladat, hogy a modern exegézis segítségével a lehető legpontosabban bemutassam, a názáreti fiatalember hogyan zúzza szét  üzenetével és viselkedésével a vallás által akkoriban (ugyanúgy, mint most)  kialakított összes sémát. Másképp fogalmazva: a diáklázadásokal és a felszabadítási teológiával folytatott vita közepett azt kívánom rögzíteni, hogy Jézus nem a megszálló hatalom ellen küzdő politikai forradalmár volt, hanem erőszakmentességet hirdetett, és ezzel minden forradalmárnál forradalmibb volt… Ezután, a vallásgyakorlatról szóló viták közepette, arra mutatok rá, hogy ő nem aszkéta, nem elvonuló szerzetes, hanem szeret részt venni az ünnepeken, nyitottabb a világra, szabadabb, mint az aszkéták. Végül azt állapítom meg, hogy ahogyan nem volt politikus vagy társadalmi reformer, úgy nem volt pap vagy teológus sem. Konfliktusai voltak a mai katolikus hierarchiával sok párhuzamot felmutató korabeli vallási-politikai hierarchiával. És fordítva: az, hogy a korabeli farizeizmus kazuisztikájában és kompromisszumaiban felismerhető néhány hagyományos katolikus erkölcsi fogalom, azt mutatja, hogy Jézus erkölcsösebb a moralistáknál.

Ebből a szempontból tudományos kutatásom sohasem zárkózik be valamilyen  elefántcsonttoronyba, hanem beágyazódik a kor összes tapasztalatába, érzésébe és ingerébe. De mindezek során nagyon nagy gondot fordítok arra, hogy az újszövetségi szövegekbe semmilyen „értelmezési előfeltevést” se vetítsek bele. Nem, ezeknek a saját üzenetüket kell hirdetniük, és így magát Jézust kell felragyogtatniuk: az emberek iránti megnyerő szeretetét, amely nyitott azok (a »felebarátaink«) iránt, akiknek éppen szükségük van rám, senkit sem zár ki, még az ellenfelet vagy az eretneket sem. Olyan  pragmatikus, teremtő szeretet, amely adott helyzetben még arra is kész, hogy rangsorolás nélkül szolgáljon, viszonzás nélkül lemondjon, korlátozás nélkül megbocsásson… (VI 403.o.)

Küng arra keresi a választ, mi a hitelesen „keresztényi”, miközben igyekszik a Jézus-történetet annak történeti valóságában „tudományosan” megvizsgálni:

A mai helyzetre vonatkozóan szeretném világossá tenni, hogy ez a Jézus nem valamiféle új teológiai elméletet vagy új törvényt hirdet, de nem is önmagát hirdeti. Isten országát hirdeti, és ez ma azt jelenti: Isten ügye, Isten akarata az ember ügye, az ember java. Jézus az ember javát szem előtt tartva gyógyít karizmatikusan,  és relativizál ugyanakkor ténylegesen megszentelt intézményeket és hagyományokat, a kultuszt és a törvényt.

Ezért érthetőek az ellene felhozott vádak: Vajon – a papok és az írástudók szerint – nem hamis tanító, álpróféta, népbolondító, istenkáromló? A vita végső soron valóban Istenről szól: az ő nevében cselekszik, és az ő küldötteként jelenik meg. Jézus természetesen nem új Istenre hivatkozik, hanem Izrael Istenére – de új módon értelmezve: nem egyszerűen a törvényt betartó jámborak, az „igazak” Isteneként állítja elénk, hanem az elveszettek, a gyengék, a szegények, az elnyomottak, a „bűnösök” Atyjaként. Akit egészen szokatlan módon az ő és a mi „Atyánk”-ként szólít meg, és akinek a megbocsátását hirdeti az emberek számára: nekik is ezt a megbocsátást kell továbbadniuk embertársaiknak. Mindezt a „Miatyánk” imádságban összegzi.

Tehát megpróbálom világossá tenni, hogy a konfliktus az állami és a vallási hatalom gyakorlóival elkerülhetetlen volt. Jézus letartóztatása, elítélése és erőszakos kivégzése az Istenhez és az emberekhez való viszonyulásának a logikájába illeszkedett. A törvény, az igazságosság és az erkölcs őrei erőszakkal reagáltak az ő erőszakmentes fellépésére. Kereszthalála történelmileg vitathatatlan. Amit a legkegyetlenebb kínok között elszenvedett, az a törvény átkaként jelenik meg: Ő, aki tanítványai számára Isten küldötte és a Messiás, a törvénytisztelők számára a törvényszegők, a bűnösök képviselőjeként jelenik meg. Így hal meg az emberek és Isten által elhagyatva.

De – és a judaizmusban sok ösztönzés van erre a hitre – halálával még sem volt vége mindennek! Alaposan megvizsgáltam a különböző, egymásnak ellentmondó hagyományokban és legendás feldolgozásokban átörökített húsvéti élményeket, és csak csodálkozni tudok azon, hogy még 2007-ben is bemutatnak olyan filmet »Jézus sírjáról«, amelyet Joe Zias izraeli-amerikai régész és más neves szakértők joggal neveztek csalásnak és szappanoperának. A hiteles tanúságtételek szerint az egyház hitének döntő pontja teljesen egyértelmű: a Megfeszített örökké él Istennel – reménységként számunkra! Világossá teszem, hogy mit jelent a „feltámadás”: nem a tér-időbeli életbe való visszatérést, nem is annak folytatását, hanem a befogadtatást abba a felfoghatatlan, átfogó utolsó és első valóságba, amelyet Istennek nevezünk. És ez a vallások és ideológiák világára is vonatkozik: nem feltámadottként, felmagasztalt istenségként, hanem megalázottként, megfeszítettként félreérthetetlenül különbözik ez a Jézus Krisztus a világtörténelem sok felmagasztalt istenétől és istenített vallásalapítójától, császárától, zsenijétől, hősétől. A kereszt joggal a kereszténység alapvető szimbóluma. (VI 404.o.)

A jézusi életút nyomán Küng számára alapvetően adódik a válasz arra a kérdésre, hogy mi is a kereszténység lényege:

Jézus Krisztus történetének fényében így pontosan meg tudom válaszolni a kereszténység alapvető kérdéseit, amelyeket magamnak is feltettem, és remélem, hogy válaszaimmal széles körű konszenzusra találok.

Mi a megkülönböztetetten keresztényi? A legtömörebb  megfogalmazásban: maga Jézus Krisztus. Ő saját ügyének élő, hiteles megtestesítője: egy új életszemléleté és életstílusé. A ma embere számára egy – természetesen sokféleképpen megvalósítandó – életszemlélet és életgyakorlat alapmodelljét kínálja. Személyében meghívást, felhívást és kihívást jelent. Ezt az egyén és a társadalom számára is konkrétan lehetővé teszi azzal, hogy alapvető életorientációt és életszemlélet nyújt, új motivációkat, indíttatásokat, cselekvéseket, sőt új értelmezési horizontot és a célok új meghatározását adja.

Ki tehát a keresztény? Nem mindenki az, aki megpróbál emberségesen, szociálisan vagy akár vallásosan élni. A keresztény koncentráció és a világra nyitottság összekapcsolandó: nem keresztények is lehetnek emberségesek, szociálisak, sőt, még valóban vallásosak is. Igazán keresztény azonban csak az, aki emberségét, társadalmi, szociális beállítódását és vallásosságát Krisztusból kiindulva, az ő szellemében, az ő mércéje szerint próbálja megélni. Próbálja – nem több és nem is kevesebb. (VI 405. o.)

Küng alapvető törekvése, hogy a keresztény üzenet tudományosan vállalható módon szólaljon meg munkájában. Ehhez alapvetően fontosnak véli elfogadni és feldolgozni a történeti-kritikai exegézis fellismeréseit. Meggyőződése szerint ebből elvileg történeti-kritikai megközelítésmódú dogmatika következik. Ugyanakkor a dogmatikát művelő kortárs katolikus teológusok közül pusztán Edward Schillebeeckx az, aki ezt komolyan véve műveli tudományát és vonja le a megfelelő következtetéseket. A másik lényeges szempont Küng számára, hogy olyan nyelvezetet használjon írásaiban, amely nem a teológiai szakzsargonhoz folyamodik, hanem a kortársak számára érthető, gondos fogalmazást veszi alapul.

A fentebb röviden számba vett tematika és az alapján, hogy Küng alaposan elemezte a Jézus haláláról és feltámadásáról szóló páli és jánosi beszámolókat, azt gondolhatnánk, hogy az immáron hosszúra nyúlt „bevezető” lezárható volna.

De mit mondanak az ellenfeleim, ha nem mondok semmit a krisztológia későbbi dogmatikai fejlődéséről? Ha nem mondok semmit Jézus halálának értelmezéseiről: arról, hogy »értünk« halt meg, arról, hogy halála engesztelés, hogy a halála elégtétel? Ha nem mondok semmit az Isten Fia megtestesülése, a szűzi születés gondolatának az eredetéről, arról a felfogásról, hogy Mária  Isten anyja, vagy a 4.-5. századi krisztológiai dogmák értelmezésiről? (VI 406.o.)

Ezek a témák nem ismeretlenek a szerző előtt, hiszen 1963-tól a dogmatika professzora Tübingenben. Mintegy ötven oldalba sűrítve teológiailag alaposan és érthető módon tárgyalja a könyv ezeket a kérdéseket. Természetesen nem kerülhető el a Biblia sugalmazottságáról, a Szentlélekről, a különböző felekezetekről, a karizmákról és az egyházi hivatalokról, így a péteri szolgálatról szóló fejtegetés sem. Ez ismét ötven oldalt tesz ki.

Bár sokan nem akarják tudomásul venni, de nem maradhat szó nélkül a könyvben az eredeti zsidó-keresztény felfogás és a későbbi hellenista felfogás közötti rendkívül erős különbség.

Gondoljunk például az »Isten fia/gyermeke« címre – ez csak egy a sok tucatnyi cím közül, amelyet az Újszövetség Jézusnak tulajdonít. A héber Bibliában az »Isten Fia« címet az Isten népe, a jámborok, a próféták kapják, és mindenekelőtt Izrael királya trónra lépésekor (Zsolt 2,7). Az Újszövetségben, kivált az Apostolok cselekedeteiben, a halálból feltámadt Jézus is megkapja: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged” (ApCsel 13,33 – „ma”: húsvét napján, s nem karácsonykor). (VI 406.o.)

Küng visszaemlékezéseiben is rámutat arra, hogy a zsidókereszténységben minden a cselekvés és az emberi kapcsolatok kategóriáiban fejeződik ki. A hellenisztikus kultúrába  kerülve azonban az „Isten Fia” megnevezés nagyon hamar ontológiai kategóriává válik, amely a „két természet” és az „egylényegű az Atyával” megfogalmazásokban fejeződik ki. Ezt az akkori zsidókeresztények ugyanúgy nem értik, ahogyan a görög filozófiában nem jártas keresztények többsége sem. Tehát nincs szó arról, hogy Küng elutasítaná a 4-5. századi klasszikus krisztológiát, illetve szentháromságtant, pusztán igyekszik azokat a bibliai eredetből kiindulva értelmezni és a mai kor nyelvén megfogalmazni.

A kritikai-konstruktív exegézis alapján tehát kritikai-konstruktív dogmatikára van szükség. Ugyanez vonatkozik az elégtétel (satisfactio) tanára is a 11. században, amelyet a skolasztika atyja, Canterbury-i Anzelm dolgozott ki. A későbbiekben … magam is a kereszténység három egymást követő és egyúttal tartós paradigmájáról fogok beszélni: az eredeti zsidókeresztényről (I), az ősegyházi hellenistáról (II) és a középkori római katolikus paradigmáról (III). Ezeket további korszakos átalakulások követik: a reformáció-protestáns (IV.) és a modern-felvilágosult (V.) paradigma. Vajon korunkban, a modernitásból a posztmodernitásba (VI) való átmenet idején nem lehetségesek-e új inkulturációs folyamatok, sőt nincs-e kifejezetten szükség rájuk és a keresztény üzenet új értelmezéseire? Mindenesetre minden erőfeszítést megteszek azért, hogy értelmes és lelkipásztori szempontból hasznos megfogalmazásokat dolgozzak ki, főként a Szentírás előtti krisztológiára vonatkozóan. (VI 407.o.)

A zsinat óta egyértelművé válik Küng számára, hogy a judaizmussal való komoly párbeszéd csak akkor lehetséges, ha alapjául az „alulról felfelé” építkező krisztológia szolgál. A Szentháromságról és a megtestesülésről szóló hagyományos hellenista tanítás alapján egy ilyen párbeszéd sem a zsidókkal, sem a muszlimokkal nem lehetséges. Ugyanakkor a zsidó Názáreti Jézusból kiindulva hosszan haladhatunk ugyanazon az úton. Küng felidézi partnereit, így Dr. Pinchas Lapidét:

Lapide szokatlanul jól ért mindenhez, ami keresztény, és mégis meggyőződéses zsidó marad. Éppen ezért rendkívül befogadó, de egyben rendkívül kihívásokkal teli vitapartner számunkra, keresztények számára, aki egyúttal megtanít minket a zsidó és a keresztény gondolkodás jobb megértésére. Lapide azonban alábecsüli azoknak a konfliktusoknak a jelentőségét, amelyeket Jézus – akit ő liberális farizeussá akar tenni – a zsidó törvénnyel szemben vállal. Bevallom, ezzel nem értek egyet. Jézus letartóztatása, elítélése és kivégzése nem magyarázható egyszerűen a rómaiak által elkövetett politikai indítékú gyilkosságként. (VI 408.o.)

A könyvön való munkálkodás „technikai” részleteibe is betekintést nyerünk a visszaemlékezések alapján. Minden egyes oldalt kétszer átfogalmazva kézzel ír, majd gépbe diktál a szerző. Aztán két közeli munkatársa (Hermann Häring és Karl-Josef Kuschel) újra elolvassa, javítja, végül a szerző ismét stilizálja a szöveget. Az egyes fejezeteket pedig megfelelő szakemberek „szemlézik” (a vallástudományi részeket Julia Ching [Canberra] és Heinrich DuMoulin [Tokió]; az újszövetségi biblikus részeket Gerhard Lohfink, az etikai kérdéseket pedig Alfons Auer és Wilhelm Korff – mindhárman Tübingenből). Az elkészült fejezetek ismételt kritikus átolvasását és javítását pedig Walter Jens végzi.

A bevezetés A (»A horizont«), valamint a B (»Megkülönböztetés«) és C (»A program«) részét 1974. június 6-án hajnali 1 órakor végleg lezárom. … Talán érthető, hogy az A-C részek után kimerültem, és úgy döntök, hogy egyszerűen kihagyom a »Gyakorlat« című D részt? De amikor ezt a döntést hűséges irodalmi társam, Walter Jens előtt feltárom, hevesen tiltakozik. Ezek azok, amelyekhez már rengeteg anyagot gyűjtöttem össze (a politikai teológiáról, a felszabadítás teológiájáról, az autonóm etikáról), és amelyek semmiképpen sem hiányozhatnak. … Így hát sóhajtozás nélkül újra munkához láttam. Az egyházi gyakorlatról szóló részben először azt taglalom, hogy miért maradjunk az egyházban, majd megfogalmazom a konkrét reformköveteléseket, ismételten felhívom a figyelmet az egyházban (egyre inkább elterjedt) rezignációra, s végül tömör leírást adok az egyház természetéről és és feladatairól. A második nagyobb egység az egyén gyakorlatával foglalkozik: először az ember autonómiaigényét igyekszem alátámasztani (már itt alapjaiban megfogalmazódik a későbbi, »globális etika« gondolata!), majd igazolom az Istenben hívők teonómiai etikáját, végül jellemzést adok a sajátosan keresztény etikáról, amely »Jézus Krisztus követésében« rejlik. Ez nem állhat sem utánzásból, sem imádatból. Jelenti ellenben azt, hogy mindenkinek Jézus útját kell járnia, mégpedig a saját utat választva – mindenkinek megvan a maga útja –, a saját vezetése szerint. Mindezeknek a témáknak megvannak a társadalmi vonatkozásai is, amelyekről már beszámoltam a felszabadítási teológiával kapcsolatban, és amellyel itt széles körben foglalkozom. Végül a kereszt központi keresztény üzenete, minden oldalról kritikusan szemlélve: a kereszt, amellyel visszaéltek, amelyet félreértettek és amelyet megértettek. A gyakorlati következtetés: ne keressük a szenvedést, hanem viseljük el. De ne csak elviseljük a szenvedést, hanem küzdjünk is ellene. Végül pedig ne csak küzdjünk a szenvedés ellen, hanem dolgozzuk is fel.

Örömmel zárom a könyvet ifjúságom és egyben a reformáció központi témájával: az ember Isten előtti megigazulásával (avagy a társadalmi igazságossággal?): »mi az, ami számít és mi az, ami nem?«. Az utolsó fejezet a szabadság gyakorlására adott javaslatokban csúcsosodik ki: a jogrendben, a hatalomért folytatott küzdelemben, a fogyasztás, a kiszolgálás kényszerétől való megszabadulásban. Végül az utószó egy oldalon összefoglalja, hogy mit jelent keresztényként elkötelezett embernek lenni: olyan, radikális humanizmusként értelmezett keresztény mivolt vállalását, amely képes integrálni és legyőzni az embertelenséget, a negatívumokat – így a szenvedést, a bűntudatot, a halált, az értelmetlenséget is – és megbirkózni velük. Az egész könyvet végül egyetlen mondatban foglalom össze, amely életem mottója marad: »Jézus Krisztus követésében az ember a mai világban igazán emberi módon élhet, cselekedhet, szenvedhet és halhat meg: boldogságban és boldogtalanságban, életben és halálban, Isten által megtartva és embereken segítve.« (VI 410.o.) 

Időközben a könyv címe is tisztázódott. Küng maga ugyan jobban szeretné kritikai magatartást sugalló kérdőjellel ellátni a címet, mint az „Unfehlbar?” esetében, de a kiadó mégis azt javasolja, hogy legyen minden alcím mellőzésével „Christ sein” [„Kereszténynek lenni”]. A szokatlanságát leszámítva nem egyértelmű, hogy a cím tényleges állapotot vagy célt jelöl-e. De éppen ettől érdekes – talán ez a gyors siker egyik oka.

1974. július 27-én, szombaton, hajnali 1.00 és 2.00 óra között leírom a kézirat utolsó mondatát. A velem az utolsó pillanatig kitartó Hermann Häringnek és Karl-Josef Kuschelnak most már kijelenthetem: a könyv elkészült! Felteszem Händel Messiás c. oratóriumából a »Halleluját«. Furcsa érzés fog el, az irattartó szekrényhez fordulok. Nem akarom, hogy lássák a könnyeimet. A hajnali derengésig együtt maradunk, és megünnepeljük az évek óta tartó óriási munka befejezését. Mindhárman életünk végéig nem felejtjük el ezeket az értékes órákat és a mai napig hűséges barátok maradtunk. (VI 410. sk. o.)


Az eljárás – Róma és a német püspökök


Közben a Hittani Kongregáció 1975 februárjában közzé tesz egy nyilatkozatot, amely szerint a Küng ellen folytatott mindkét (a Die Kirche és az Unfehlbar? miatt indított) eljárást megszünteti.[5] Sokkal bővebben nyilatkoznak a német püspökök mindössze pár nappal később.

Mindezekben a nyilatkozatokban komoly teológiai érvelés nélkül úgy ítélkeznek, hogy 1. a »tévedhetetlenségről szóló dogmával«, 2. az egyházi tanítóhivatallal és 3. az eucharisztiával kapcsolatos felfogásom, amely szerint »szükség esetén megkeresztelt ember is vezetheti, felszentelt pap nélkül«, nem felel meg az »egyház tanításának«. Február 19-én, a sajtókonferencia előtt Döpfner bíboros kezdeményezésére telefonon beszélgetünk (miért is?), ami azonban semmi újdonsággal sem szolgál. (VI 413. o.)

Küng szomorúan állapítja meg, hogy az ellene folytatott „római eljárás” jobban érdekli a német püspököket, mint az éppen megjelent, pasztorális szempontból jelentős impulzusokat adó könyve. 1976 januárjában már a százezres példányszámnál tart a nyomtatás, áprilisra 160 ezer fölé emelkedik. Mindeközben a Spiegel könyvlistáján hónapokon keresztül a „Christ sein”, Szolzsenyicinnek a gulágról írt munkáival együtt, vezető helyen áll. Az angol, holland, olasz, francia, portugál fordítást hamarosan követi az orosz (szamizdat), illetve a koreai is.

Ugyanakkor a Német Püspöki Kar 1975 februári nyilatkozatában, amely megerősíti a Küng elleni eljárás megszüntetését, előkerül egy harmadik rész is. Ebben a szerzővel folytatott megbeszélés és egyeztetés nélkül – jóllehet a teológiai és pasztorális érdemek elismerése mellett – hivatali szigorral megállapítják, hogy az új könyvben sok olyan megállapítás található, amely a hagyományos „alaptételekkel” nem hozható összhangba. Példaként a hagyományos dogmatika egész listája felsorolódik: a krisztológia, a szentháromságtan, az egyháztan és a szentségekről szóló tanítás, Mária üdvtörténeti helye.

Öngól! Nem lehetne-e javítani jelentősen az igehirdetés, a prédikáció, a hitoktatás és a felnőttképzés nagyrészt nem kielégítő állapotán a keresztény mivoltnak a jelenlegi kutatás szintjén való megalapozásával és konkretizálásával?ó (VI 422.o.)

A könyv körüli diszkusszió szorosan összekapcsolódik a nők egyházban és társadalomban betöltött, illetve betöltendő szerepének teológiai vizsgálatával. 1976 januárjában a Hittani Kongregáció nyilatkozatot ad ki a szexuális etika néhány kérdését tárgyalva. A teológusok közül sokan meglehetősen csalódottak. Így a Theologische Quartalschrift kiadója tematikus számban kívánja a problémakört megvitatni. Az 1976. évi 2. szám ezért (Walter Kasper és Herbert Haag szerkesztésében) itt teszi közzé Küng erre vonatkozó, a Christ sein alapvető meglátásaiból következő 16 tézisét.[6] Az utolsó előtti, 15. tézis ismételten vitákra ad okot:

A női presbiterátus [vagyis a nők pappá szentelése] ellen nincsenek komoly teológiai érvek. A tizenkettek tanácsának kizárólag férfiakból álló összetételét az akkori társadalmi-kulturális helyzetből kiindulva kell megérteni. A nők kirekesztésének a hagyományban fellelhető okai (a bűn a nő által jött a világba; a nő másodikként teremtetett; a nő nem Isten képmására teremtetett; a nő nem teljes jogú tagja az egyháznak; a menstruáció tabu) nem hivatkozhatnak Jézusra, pusztán a nő alapvető teológiai gyalázásáról tanúskodnak. Tekintettel a nők vezető funkcióira az ősegyházban (Phoebe, Prisca) és a nők mai, teljesen megváltozott helyzetére a gazdaságban, a tudományban, a kultúrában, az államban és a társadalomban, a nőknek a presbitériumba [a szolgálati papságba] való felvételét nem szabad tovább halogatni. Jézus és a korai egyház megelőzte korát a nők megbecsülésében; a mai katolikus egyház messze elmarad saját korától és más keresztény egyházaktól is. (VI 425. o.)

(folytatjuk)

A tanulmány következő (harmadik) része itt olvasható.


[1] A Küng által felsorolt munkák közül itt csak egyet említünk meg, Georg Denzler Papsttum und der Amtszölibat című kétkötetes munkáját (1973/76).

[2] Gratwanderung. Briefe der Freundschaft an Karl Rahner 1962-1984.

[3] Magyarul is közismert az 1947-ben megjelent Ókeresztény irodalomtörténet (Patrológia) című műve (fordította: Hermann Ipoly László OSB), Szent István Társulat, 1947.

[4] A Mérleg 1975-ös 3. számában röviden ismerteti a könyvet (255–259.o.), de a recenzió a szerző alapvető célkitűzése, illetve a tartalmi mondanivaló szempontja helyett inkább a kritikára összpontosít (260–264.o.). 

[5] Vö. Mérleg, 1972/2: „Lezárult-e a Küng-ügy?”, 101–104.o.

[6] Az egész füzet letölthető a Tübingeni Egyetemi Könyvtár honlapjáról. URL: http://idb.ub.uni-tuebingen.de/opendigi/thq_1976#tab=struct


12345

5 csillag az 5-ből. 4 ajánlás alapján

Ajánlott cikkek: