Tanulmány

A tapasztalat azt mutatja: a péteri szolgálat a mai katolikus egyházban olyan kihívást jelent, amely bárkit megváltoztathat. Aki progresszív bíborosként ment a konklávéra, az konzervatív pápaként jöhet ki onnan (Montini – VI. Pál). Aki konzervatívként ment a konklávéra, az progresszív pápaként jöhet ki (Roncalli – XXIII. János).

Megharcolt szabadság – vitatott igazság – megélt emberség (IV. rész)

Mozaikok: Hans Küng (1928 – 2021) – BALOGH VILMOS SZILÁRD írása (folytatás)

Mérleg Online — 2021 11. 23.
Címkék: egyházreform, Hans Küng, II. vatikáni zsinat, Joseph Ratzinger, katolikus egyház, kritikai teológia

A tanulmány harmadik része itt olvasható »

A második rész itt »

Az első rész pedig itt »

Megélt emberség (1980–2013)

Útkeresés

A tübingeni egyetemen kialakult új „felállás” rendkívüli kutatási és oktatási szabadságot biztosított az éppen 52 éves Küngnek. Ismertsége révén előadói felkérésekből nem szenved hiányt. Például 1980. október 22-én Reutlingenben, Baden-Württemberg tartomány gazdasági központjában a gazdaság és az Isten-kérdés témájáról tart előadást az ipari és kereskedelmi kamara fennállásának 125. évfordulója alkalmából. Kritikáját, felfogását itt sem rejti véka alá.

»Aki a világ problémáit kizárólag gazdasági szempontból vizsgálja, az nem segít a mai válság leküzdésében. Súlyosbítja azt! Végül is ez nemcsak gazdasági-technológiai válság, hanem ideológiai, jobban mondva szellemi válság is.« E válság leküzdésében nem lehet figyelmen kívül hagyni az »etikai-vallási dimenziót«. Ez nem csak Iránban és Lengyelországban volt nyilvánvaló, hanem a nyugati iparosodott országokban is, ahol túlságosan is könnyű volt azt gondolni, hogy a vallást helyettesítheti a gazdaság és a tudomány.

Moralizálás és ideológiai merevség nélkül, öt praktikus kulcsszóval szeretném ezeket a teológiai-politikai összefüggéseket világossá tenni az ünnepi hallgatóság előtt: emberiesség, testvériség, őszinteség, jövőorientáltság és értelmesség. Ha van Isten – így szól tézisem –, akkor a fenti kulcsszavak alapján megfogalmazható maximák megcáfolhatatlanul igazolhatóak, akár »kategorikus imperatívuszokként« is megjeleníthetők, vagyis nemcsak a politikusok, hanem az ipari és szakszervezeti vezetők sem tehetnek képmutató ígéreteket az embereknek. (ME 38-39. o.)

Természetesen Küng keresi a teológia helyét abban a világrendben, amely a 80-as évek elejére kialakult, hiszen ebben szeretné saját munkásságát is elhelyezni. Ekkor fogalmazza meg azt, amit „utó-modern” paradigmának nevez (tudatosan elhatárolódik a „posztmodern” divatos fogalomalkotástól).

Az 1980-as évek elején ezt a korabeli paradigmát röviden a következőképpen vázolom:

• 1918-hoz, de még inkább 1945-höz képest a világpolitikai konstelláció teljesen megváltozott: a gyarmatosítás és az imperializmus eurocentrikus korszakát egy policentrikus világ váltotta fel.
• Azok a modern szabadságmozgalmak, amelyeket már a 19. században meghirdettek, majd a két világháború között megerősödtek, a második világháború után nagy teret kaptak. A harc immár nemcsak a gyarmatosítás és az imperializmus ellen folyik, hanem a rasszizmus, a szexizmus és az igazságtalan társadalmi struktúrák ellen is, és arra irányul, hogy a nők, a színes bőrűek és a harmadik világ népei nagyobb igazságosságban részesedhessenek.
• A modern kort jellemző hajtóerők, vagyis a tudomány, a technológia és az ipar kérdésessé vált, miután alkalmazásuk számtalan pusztítást is okozott. Felelősségteljes használatuknak az ember embersége és a Föld lakhatósága érdekében igazodniuk kell az etikai normákhoz.
• Úgy tűnik, hogy néhány alternatív mozgalom – a környezetvédelmi mozgalomtól a békemozgalomig – bizonyos szempontból kevésbé materialista és holisztikusabb, az egészre figyelő világnézetet hirdet.
• A modernitás »haladásnak« nevezett, sokak által imádott nagy istene hamis istennek bizonyult, kétarcúsága a katasztrofális negatív »mellékhatások« láttán kiderült. Így az igaz Isten utáni vágy egyre inkább felerősödött, nemcsak a kereszténységben, hanem az iszlámban is.

Az új világtörténelmi konstelláció óriási kihívás elé állít minden teológiát. Főként igaz ez a római teológiára, amely ma még a modernitás vívmányait (természettudomány, demokrácia, emberi jogok, tolerancia…) sem integrálta teljesen, most pedig az új utó-modern paradigma követelményeinek is meg kell felelnie. […]

Ha nem tévedek, az 1980-as évek óta világszerte a vallások újrafelfedezésének folyamatában vagyunk – de ez nem tévesztendő össze a politikai konzervativizmussal. […]

A teológiának azonban csak akkor van esélye az új szellemi-történelmi helyzetben, ha az új világidőre vonatkozóan olyan kortárs realista víziót dolgoz ki, amelyet a fiatal generáció is megérthet. Tehát azok is, akik sok hagyományos dogmát, erkölcsi parancsolatot, struktúrát már nem ismernek vagy nem fogadnak el. (ME 41–43. o.)

Küng szívesen folytat dialógust mindazokkal, akik nézeteit, elgondolásait komolyan véve kérdeznek, érvelnek. Ilyen dialógus bontakozott ki közte és a kritikai racionalizmus jeles német képviselője, Hans Albert között is. Albert érdeklődéssel olvassa Küng Existiert Gott? című könyvét, majd gyorsan ugyancsak könyv formájában reagál erre.[1] Kritikájában úgy véli, hogy Küng nem igazán képvisel kritikai racionális álláspontot. Miként a visszaemlékező Küng megjegyzi, igenis igent mond a kritikai racionalitásra, de nemet arra az ideológiai racionalizmusra, amely a racionalitást abszolutizálja, és így könnyen dogmatikussá és intoleránssá válhat. Természetesen igaza van Albertnek abban, hogy a „Létezik Isten?” kérdésre pszichológiai szempontból többféleképpen reagálhatunk: elhalaszthatjuk a válaszadást, elhessegethetjük magunktól a kérdést, kitérhetünk a válaszadás elől. Filozófiai szempontból azonban alapvetően csak egy alternatíva létezik:

Az embernek – értelmi kényszer nélkül, de szigorú racionális bizonyítás nélkül is – döntenie kell, hogy igent vagy nemet mond Istenre. Az ember vagy bízni mer az első-utolsó valóságban (amely az észnek megfelel, és ezért teljesen észszerű), vagy nem. Mindkettő szerencsejáték, mindkettő kockázat. Még azok is választanak, akik nem választanak. A tartózkodás ezzel az alapvető kérdéssel szemben a bizalom megtagadását jelenti. Valójában az, aki tartózkodik, még ha talán nem is szándékosan, de nem szavazott bizalmat Istennek. (ME 46. o.)

Kritikájában Hans Albert ugyanakkor nem válaszolta meg az ellenkérdést, vagyis az ész észszerűségére vonatkozó felvetést: mi alapozza meg azt, hogy racionalitásunk észszerű? Küng dialóguspartnerének mesterére, vagyis Karl Popperre hivatkozhat, aki szerint az észbe vetett hit (Küng szerint az alapvető bizalom) a tudomány feltétele.

Egyházi változások

Természetesen a visszaemlékezőt nem hagyják nyugodni a katolikus egyházban zajló változások, a zsinati reformfolyamatok leállása, az ökumenikus szempontból lényegesnek látszó kérdések, így a közös úrvacsora/eucharisztia, valamint az egyházi hivatalok kölcsönös elismerése érdekében elért eredmények figyelmen kívül hagyása hivatalos oldalról, a restauráció, vagyis visszatérés a zsinat előtti egyházvezetési modellek felé. Mindezek nyomán felmerül a kérdés, milyen válaszadási lehetőségek adódnak. Küng felsorol négy kevéssé termékeny lehetőséget: a kilépést az egyházból, a csoportos elszakadást a hivatali egyháztól, a belső emigrációba vonulást, valamint a külső belenyugvást a látszólag „megváltoztathatatlanba”.

Három másik reakciót is megfigyelhetünk azonban, amelyek mindegyike fontosnak és elvileg indokoltnak tűnik számomra:

1. Az ember kötelezettséget vállalhat a helyi közösség szintjén, a pápával és a püspökkel mit sem törődve azonosulhat a helyi lelkipásztorral és a közösség törekvéseivel, vagy – ahogyan azt egyre több férfi és főleg nő teszi – akár a helyben már nem lévő lelkipásztor helyett is felléphet.
2. Lehet nyilvánosan tiltakozni és erőteljesen követelni a változást az egyház vezetésétől. Nem kilépni, hanem fellépni – ez a mottó! A kritikai potenciál azonban egyre gyengült a római katolikus intézményrendszer masszív ellenállásával szemben, s ezt a tendenciát Németországban az állami egyházi törvény és az egyházi adó is előmozdította.
3. Lehet a kialakult helyzetet tudományosan elemezni és ezt nyilvánosságra hozni, publikálni. Ezzel pedig szellemi iránymutatást és inspirációt nyújtani az egyház tagjainak, valamint az egyházi közösségeknek. Ezt teszik azok a teológusok, akik nem vonultak vissza lemondóan, és nem akarnak kényelmesen elterpeszkedni akadémiai elefántcsonttornyukban, hanem az egyház tanítójaként teljesítik feladatukat (vö. 1Kor 12,28sk). Teológiai tanárként az én különleges feladatom mindenekelőtt az utóbbi. (104. o.)

A teológia csakis ökumenikus keretben járhatja sajátos útját. Mégpedig kettős irányultsággal: egyrészt ad intra (vagyis befelé) az egyházi keretekre figyelve, másrészt ad extra (vagyis kifelé) a világ társadalmaira is gondot fordítva. Az eddigi rendkívül kiterjedt publikációk nyomán Küng úgy véli, hogy a klasszikus vitás kérdések, vagyis az Írás és hagyomány, valamint a megigazulás és a szentségek témái – még ha Róma nem is kíván erről tudomást szerezni – elvileg megoldottnak tekinthetők. Vitatottak maradnak az egyházi alkotmányra, az egyházi hivatalokra, valamint az ún. „apostoli folytonosságra” és természetesen a pápaságra vonatkozó megfontolások.

De az „ökumené” eredeti jelentése szerint az egész „lakott földkerekséget” jelenti, vagyis nem pusztán keresztény ökumenéről, hanem a kereszténységen kívüli világ-ökumenéről is szó van.[2] Megkerülhetetlen a világvallásokkal való párbeszéd.

Reménybeli vízióként az ezt követő években egyre világosabbá vált számomra:

Spero unitatem ecclesiarum: Minden római restaurációs kísérlet, valamint a protestáns és ortodox reakciók ellenére továbbra is remélem az egyházak egységét (a sokféleségben!).

Spero pacem religionum: A két fél, főként a kereszténység és az iszlám között gerjesztett valamennyi feszültség és vita ellenére remélem, hogy kicsiben és nagyban is megvalósul a vallások békéje (nem egysége!).

Spero communitatem nationum: A politikai és katonai konfrontáció régi paradigmájába való visszaesés ellenére folyamatosan reménykedem a nemzetek valódi közösségében (és nem csak az EU-ban).

Ezt a háromdimenziós megfogalmazást – szeretem a tömör latin változatot – már a 1980-as években megtaláltam. De időközben módom volt jelentős mértékben előbbre jutni a program megvalósításában és aktualizálásában. (ME 112. o.)

Tudományelmélet – teológiára hangszerelve

Első problémakörként Küng a tudományelmélet felé fordul. A Thomas Kuhn által bevezetett paradigma fogalmából[3] indul ki, és összeveti annak jelentéstartalmát a természettudomány és a teológia területén. Öt megállapítást fogalmaz meg:

1. A gyakorlatban bizonyos magyarázó modellek elfogadása a hallgatóság, diákság részéről nem a szigorúan vett bizonyítékok, hanem sokkal inkább a tankönyv és a tanár tekintélye alapján történik. A természettudományokhoz hasonlóan a teológiában is létezik egy normális tudomány, amely az éppenséggel fennálló problémák megoldásával foglalkozik. Ez voltaképpen a »rejtvényfejtők« normális tudománya, amely a paradigma megerősítését szeretné látni, annak pontosabbá, biztosabbá tételén fáradozik, azt szeretné bővíteni. Éppen ezért határozottan ellenzi az alapvető változásokat, esetleg a lejáratásukon is dolgozik, vagy azokra teljes hallgatással reagál.
2. A természettudományban, akárcsak a teológiában, nemcsak szerves fejlődésről van szó, hanem a válság növekvő tudatosításáról is. Ez a kiindulópontja bizonyos alapfeltevések drasztikus megváltoztatásának, amely aztán általában – bizonyos idő elteltével – az új értelmezési modell vagy paradigma áttöréséhez vezet.
3. A természettudományban, akárcsak a teológiában, a régi paradigma leváltása azonban csak akkor lehetséges, ha hiteles utódmodell, egy »paradigmajelölt« ehhez rendelkezésre áll. Ez nemcsak pályakorrekció, hanem irányváltás is: olyan folyamat, amelyet tudományos forradalomnak (»scientific revolution«) nevezhetünk. Ami megfigyelhető, az a szóban forgó tudomány fogalmainak, módszereinek, kritériumainak alapvető átalakulása, gyakran jelentős társadalmi következményekkel (Ágoston teológiája és a lutheri reformáció a keresztény teológia történetének ilyen példái). A teológia új formát ölt, és ennek gyakran irodalmi lecsapódása is van.
4. Sem a természettudományban, sem a teológiában nem lehetséges alapvető változás ellenállás, küzdelem és személyes áldozat nélkül. Az »objektív«, tudományos tényezők mellett mindig szerepet játszanak a »szubjektív«, egyéni és társadalmi, sőt tudományon kívüli tényezők is: az érintettek származása, személyisége, kulturális környezete, nemzetisége éppúgy fontos, mint az új modell következetessége, átláthatósága, hatékonysága, egyszerűsége és eleganciája. A paradigmaváltás ezért gyakran személyes »konverziót« (»megtérést«) jelent, amelyet nem lehet racionálisan kikényszeríteni. A régi és az új paradigma képviselői különböző világokban, különböző gondolatisággal és nyelvi megfogalmazásokkal élnek. Gyakran alig értik meg egymást, mert saját problémáik, prioritásaik, normáik és definícióik vannak. Ezért van az, hogy a teológiában, akárcsak a természettudományokban, egy új modellnek kezdetben gyakran csak néhány, többnyire fiatalabb támogatója van.
5. A teológiában, akárcsak a természettudományokban, háromféleképpen lehet kijutni a válságból: vagy a javasolt új paradigma beleolvad a régi paradigmába, vagy a döntést elhalasztják, és az új paradigmát »hatályon kívül helyezik«, vagy az új paradigmát elfogadják, és az újítás idővel hagyománnyá szilárdul. (ME 125-126. o.)

Ezek mellett a természettudományokkal párhuzamba állítható jellegzetességek mellett azonban a keresztény teológiának van egy alapvető vonása, amely a folytonosságra épül. A soha el nem hanyagolható, megkerülhetetlen alap ugyanis a Jézus Krisztus melletti eredeti hitvallás. Ennek megfelelően a keresztény teológia nemcsak a jelenre és a jövőre vonatkozik, miként a természettudomány, hanem alapvetően az eredetre is.

[H]angsúlyozandó, hogy a keresztény teológia minden új paradigmája esetében két állandó tényezőnek mindig meg kell maradnia: egyrészt a jelenlegi tapasztalati világot mint horizontot komolyan kell venni; másrészt a keresztény üzenetet kell mindenkor nélkülözhetetlen mércének tekinteni. (ME 127. o.)

A paradigma fogalmának, illetve a paradigmaváltás elméletének az alkalmazása elkíséri Küngnek mind a keresztény teológiára, mind pedig a vallásokkal való párbeszédre vonatkozó munkáit. A keresztény teológiára vonatkozó megfontolások az 1995-ben megjelent Das Christentum. Wesen und Geschichte [A kereszténység. Lényeg és történelem] című monográfiában találhatók (vö. „Küng-összes”, 16. kötet).

Teológiai párbeszédek

A tübingeni egyetemi, majd pedig az amerikai vendégprofesszori tevékenység jó lehetőséget kínál a különféle irányzatokkal, kulturális, művészeti ágazatokkal való párbeszédre, előadásokra. Így kerül sor a teológia irodalommal, zenével, természettudományokkal való érintkezési területeinek a vizsgálatára. Sok alkalmi előadás is arra ösztönzi Küngöt, hogy egy-egy területtel intenzíven foglalkozzon. 1991 januárjában Mozart halálának 200. évfordulóján ő tartja az ünnepi beszédet.[4] Így emlékszik vissza az előadásra:

Mozart zenéje természetesen nem tartalmaz semmiféle hitbéli üzenetet, mint Baché, nem életvallomás, mint Beethovené vagy Bruckneré, és természetesen nem programzene, mint Liszté vagy Wagneré. Mozart még operáiban sem akar kioktatni vagy moralizálni. Egyszerűen csak olyan hallható, »kifejező« zenét akar létrehozni, amely az összes dallambeli és harmóniai lehetőséget kihasználja.

És mégis, előadásomban sikerül megmutatnom, nem a zene volt a mindene. Mozart sohasem tagadta meg katolikus, szabadkőműves módjára felvilágosult hitét. 1787. április 4-én, mindössze négy évvel saját halála előtt, halálos beteg apjának, Leopoldnak írt levelében így fogalmazott: »Mivel a halállal – pontosan fogalmazva – életünk igazi végcéljával, az ember igazi, legjobb barátjával néhány éve már annyira alaposan megismerkedtem, így megjelenése már nemcsak hogy nem ijesztő számomra, hanem sokkal inkább megnyugtat és vigasztal! És hálát adok Istenemnek, aki abban a szerencsében részeltetett – ért engem, ugye? – és lehetőséget nyújtott arra, hogy igazi boldogságunk kulcsaként megismerjem őt.«

A magam részéről hálásan megvallom, hogy még az az egy klarinétverseny, a KV 622. jegyzékszámú, Mozartnak ez az utolsó, pontosan két hónappal halála előtt befejezett, felülmúlhatatlan szépségű, intenzitású, minden komor és rezignált vonástól mentes, bensőséges hangzású zenekari műve is 35 évvel ezelőtt, teológiai doktoranduszként egy párizsi padlásszobában, […] szinte minden nap új örömet, erőt, vigaszt, egyszóval egy kis darabka boldogságot adott nekem. (ME 160. o.)

Világvallások

A 80-as évek második felére Küng számára világossá válik, hogy a vallásközi dialógushoz egymás megismerése fontos lépés. Ehhez kellene megtalálni a megfelelő utat. Az ötletet a kanadai TV-társaság nyolcrészes sorozata adja, amelyben a neves karmester Yehudi Menuhin ad bevezetést a zenéhez. Persze neki könnyű dolga van, hiszen mindent egyszerűen „illusztrálhat” a karmesteri pálca segítségével. Ha pedig a vallásokról hasonló sorozatot kellene készíteni, akkor nem száraz „könyvismeretekre” van pusztán szükség, hanem a helyszíneken való tapasztalatok megszerzésére is. Az első kísérlet a BBC-vel a tervezett költségek miatt meghiúsul. 1993. szeptember 11-én Küng beszámol a Süddeutscher Rundfunk (korábban SDR, ma SWR) igazgatójának, Dr. Hans-Heiner Boeltenek erről a korábbi tervről. Meglepő módon az SDR vezetője azonnal ajánlkozik a program megvalósítására. A vállalkozás rendkívüli, főként ha figyelembe vesszük, hogy Mekka és Medina kivételével mindent eredeti helyszínen vettek fel.

A mai napig mély hálát érzek azok iránt, akiknek ezt az egyedülálló lehetőséget köszönhetem. Nem útikönyv írójaként vagy televíziós újságíróként kellett filmes csapattal beutaznom a világot, hanem teológusként, filozófusként és vallástudósként, hogy megpróbáljam szavakba és képekbe foglalni a különböző régiók vallásait. Micsoda lehetőség, de mekkora erőfeszítésre van ehhez szükség! (ME 192. o.)

A projekt célkitűzése rendkívül nagyigényű:

Ambiciózus célom az volt, hogy komoly és széles körben ellenőrzött információkat, valamint a vallások zavarba ejtő sokféleségére való tekintettel hasznos eligazítást nyújtsak, továbbá a vallás, illetve a vallások új megközelítésére ösztönözzek. Nem akartam elrejteni a vallások negatív oldalait sem. Ezeket fájdalmas személyes tapasztalatból túlságosan is jól ismerem. Agresszív és elnyomó potenciáljuk jól ismert, így nincs szükség arra, hogy filmjeimben is bemutassam azt. Engem inkább a vallások pozitív funkciója érdekelt: Miért vallásosak emberek milliárdjai a világ minden részén? Mi az eredete és lényege ezeknek a vallási jelenségeknek, amelyek minden népnél és minden időben megtalálhatók? Milyen fejlődésen mentek keresztül a nagy vallások, és melyek azok az etikai állandó tényezők (»állandók«), amelyek nap mint nap számtalan emberre hatnak? Hol vannak azok a dolgok, amelyek elválasztanak minket, és hol vannak azok a dolgok, amelyek közösek bennünk? Milyen módon járulhatnak hozzá a vallások az emberiség lassan tudatosuló ethoszához? (ME 194. o.)

Az elkészült hétrészes dokumentumfilmhez egy kötet is készül: Spurensuche. Die Weltreligionen auf dem Weg [Nyomkeresés. Világvallások – útközben].[5] Ez, valamint az egységes tudományos megközelítés a paradigmaelmélet alapján, és így az összehasonlíthatóság az alapja az ábrahámi vallásokról szóló monográfiáknak. A zsidóságról szóló 1991-ben, a kereszténységről szóló 1994-ben, az iszlámról szóló pedig 2004-ben látott napvilágot.[6]

A vasfüggöny lebontása után 1990 nyári szemeszterében Küng az egyetemen általa is szervezett Studium generale[7] keretében „Christliches Europa? Analysen und Prospektiven” [Keresztény Európa? Elemzések és kitekintések] címmel prominens személyiségek mellett maga is előadást tart. Ebben a jövő Európáját a világethosz alapján vázolja.

A magam részéről megpróbálom megértetni egy – a technokrata-szekuláris és a restaurációra törekvő keresztény európai modell közötti – harmadik út lehetőségét: egy etikai alapú Európáét. Más szóval egy olyan Európát, amelyet kötelező érvényű ethosz tart össze. Ez pedig alapvető konszenzust jelent a közös értékek, normák és attitűdök tekintetében, ami pedig a demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság megalapozásához és védelméhez szükséges. (ME 448. o.)

Világethosz

A világvallások tanulmányozása nyomán egyre inkább kibontakozó „világethosz”-elképzelés a következő időszak alapvető kutatási területévé válik Küng számára. Számos előadás, konferencia jelzi ezt az utat. A Projekt Weltethos 1990-es kiadása hamarosan közel 20 nyelven (magyarul Világvallások etikája címmel az Egyházfórum kiadásában 1994-ben) lesz hozzáférhető. A szerző maga számtalan előadásban aktualizálja a kérdést, igyekszik szembenézni mindazzal, ami ellenvetésként felmerülhet. A Concilium nemzetközi teológiai folyóirat 1992. június 12-én és 13-án Budapesten tartja konferenciáját, ahol magyar részről Nyíri Tamás, valamint Tomka Miklós tart előadást, akik a politikai változás nyomán kialakult egyházi, vallási helyzetet elemzik.

Mintegy „égi ajándékként” 1995-ben jelentkezik Küngnél Karl Konrad von der Groeben azzal az ajánlattal, hogy segíteni szeretné anyagi támogatás formájában a világethosz megvalósítására, kutatására irányuló törekvéseket. Ehhez öt millió márkát ajánl fel. Miután újabb tárgyalásokat kell folytatni arról, mi lesz a karoktól független küngi intézet sorsa, ha vezetője nyugalomba vonul, így nagyon is aktuális kérdés, milyen források állnak rendelkezésre az esetleges folytatáshoz.

Rendkívüli benyomást tesz rám az ajánlat, és von der Groebennel egyetértek abban, hogy az általa felajánlott nagy összeget nem egyszerűen a folyamatos kiadásokra, hanem egy alapítvány létrehozására kellene fordítani. Ez aztán észszerűen gazdálkodna a pénzzel, egyben tartaná, illetve az alap további forrásokkal is gazdagodna. Így jött létre a Weltethos Alapítvány ötmillió márkás tőkével. […] Az alapítvány célját három kulcsszóval fogalmazzuk meg: interkulturális és vallásközi kutatás, oktatás és találkozás. (ME 461. o.)

Az alapítvány 1995. október 23-án tartott nyitó ünnepségén Küng a világethosz és a nevelés kérdésköréről tart előadást, amelyben hangsúlyozza:

 [É]rthető, hogy a társadalomban általában és a mai pedagógiában különösen hangos az eligazodás, a perspektívák, az etikai alapok iránti igény. Ezt a fiatalok és az erőszak problémájával illusztrálom. A családoknak és az iskoláknak olyan pedagógiára van szükségük, amely nem tekintélyelvű, és nem is tekintélyellenes. Olyan pedagógia ez, amely tiszteletben tartja a fiatalok szabadságát, de nem mond le a tekintélyről. Természetesen megértést és szeretetet mutat, de világos határokat is szab, és nem riad vissza a szankcióktól sem. A világethoszhoz kapcsolódó nyilatkozat iránymutatást adhatna ehhez. (ME 462. o.)

1997. augusztus 5. és 17. között az alapítvány ifjúsági, vallásközi tábort szervez Find your World címmel zsidó, keresztény és muszlim részvétellel Innsbruck mellett. Az első napokban a fiatalok vallási csoportok szerint beszélgetnek megadott témákról. Küng is meglátogatja a táborozókat, elbeszélget velük.

Feltűnő módon a keresztény csoport tagjai azok, akik a legnehezebben tudják elmagyarázni saját vallásukat a többieknek. A zsidók és a muszlimok értetlenül állnak az olyan dogmákkal szemben, mint a Szentháromság és a megtestesülés. A világethosz-elgondolás azonban a vallások között itt is hasznos hídnak bizonyul. (ME 463. o.)

Az alapítvány több területen hatékonyan tevékenykedik és működik. 2009-ben gazdasági és etikában jártas szakemberek együttesen a globális gazdasági ethosz „kiáltványát” dolgozzák ki.

Ez a kiáltvány pontosan összefoglalja a globális gazdasági etika tartalmát. Az 1993-as világethosz-nyilatkozat két alapelve – az emberség és a kölcsönösség elve – az új kiáltvány alapját is képezi (I. rész, 1-4. cikk). És miként a korábbi nyilatkozat, ez a kiáltvány is a már említett négy imperatívuszra épül: ne ölj (vö. 5-6. cikk), ne lopj (vö. 7-9. cikk), ne hazudj (vö. 10-11. cikk), ne élj vissza a szexualitással (vö. 12-13. cikk).

Mi a különleges ebben az új kiáltványban? Ma már rengeteg igen hasznos etikai nyilatkozat, »magatartási kódex«, vállalati iránymutatás létezik. Ezeket nem helyettesítheti a kiáltvány. A kiáltvány olyan viszonyítási alapot kínál, amelyhez mérhetők a vállalaton belüli gyakorlati megvalósulások és az ott kitűzött célok. Nemcsak általános, formális erkölcsi szabályokat vagy követelményeket kínál, mint például a »felelősség« és a »közjó«, hanem tartalmilag konkrét értékeket és etikai normákat. Nem szankciókkal kikényszerítendő törvény, hanem felhívás az önként vállalt, lelkiismereti szankcióknak alávetett elköteleződésre! (ME 480. o.)

Küng alapvető belátásai közé tartozik, hogy nemcsak az emberi jogok, hanem az emberi kötelességek tekintetében is szükségesnek látszik közös megállapodás megfogalmazása. Három csatornán igyekszik elérni, hogy általánosan elfogadható megfogalmazás kerüljön nyilvánosságra. A Word Economic Forumon, valamint az UNESCO-n keresztül ezt nem sikerül elérnie. A Takeo Fukuda japán miniszterelnök által alapított InterAction Council azonban olyan lehetőséget nyújt, ahol mindez megvalósíthatónak tűnik. A szerveződéshez Helmut Schmidt egykori szövetségi kancellár egyengeti az utat. 1997. március 31-én Küng levelet ír Schmidtnek:

Hosszú ideje foglalkoztat a kérdés, hogyan lehetne a Vallások Parlamentjének nyilatkozatát úgymond lefordítani az ENSZ nyelvére: röviden, jogi értelemben megfogalmazva, szekulárisan, konkrét vallási indoklás nélkül, de mégis általánosan meggyőzően. Az »Emberi Kötelességek Egyetemes Nyilatkozatának« (Universal Declaration of Human Responsibilities) általam készített első tervezetét túl merésznek véltem ahhoz, hogy a nem éppen szerencsés összetételű UNESCO-bizottságnak bemutassam. […] Rendkívül hasznosnak tartanám, ha Ön és kollégái, ranggal és tapasztalattal rendelkező államférfiak megvitatnák és véleményeznék ezt a legelső nyilatkozattervezetet. (ME 487. o.)

A tervezet javítások és szerkesztési munkálatok nyomán 1997. szeptember 1-jén nyilvánosságra kerül.[8]

Nyilvánvaló módon a 2001. szeptember11-én bekövetkezett terrortámadás Küng és munkája szempontjából is jelentős. Ennek nyomán még világosabbá válik, mennyire szükség van a dialógusra minden szinten. A civilizációk dialógusát tárgyaló, mindössze kétnapos ENSZ-közgyűlést is előbbre hozzák.

November 9-én munkacsoportunk egyes tagjai lehetőséget kapnak arra, hogy nyilatkozatot tegyenek az ENSZ Közgyűlése előtt. Teológusként megható élmény számomra, hogy ezen a világfórumon arról a központi kérdésről beszélhetek, amely évek óta szívügyem. Engedjék meg, hogy idézzek néhány mondatot nyilatkozatomból:[9] »Különösen a globalizáció korában elengedhetetlenül szükséges egy ilyen világethosz […]: A globalizációnak világethoszra van szüksége, nem mint további teherre, hanem mint alapra és segítségre az emberek, a civil társadalom számára. […] Egyes politológusok a 21. századra a „civilizációk összecsapását” jósolják. Ezzel szemben mi eltérő jövőképben gondolkodunk; nem egyszerűen egy optimista eszményben, hanem a remény reális víziójában: a világ vallásai és kultúrái minden jóakaratú emberrel együttműködve segíthetnek elkerülni egy ilyen összeütközést.«

A Közgyűlés 2001. november 9-én határozatot fogad el »A civilizációk párbeszédének globális menetrendjéről«. Az 1. cikk a kultúrák közötti párbeszédet olyan folyamatként írja le, amely »a tanulás, a feltételek feltárása és vizsgálata, valamint a jelentés és az alapvető értékek közös kibontakoztatása iránti közös vágyon« alapul; a 2. cikk kifejezetten »a közös etikai normákon és egyetemes emberi értékeken alapuló jobb megértés kialakítására« szólít fel. (ME 495. o.)

A terrortámadásra adott amerikai reakció, amely végső soron az afganisztáni katonai beavatkozáshoz vezet, Küng számára elfogadhatatlan. Ma (2021 augusztusában) talán érdemes idézni ezzel kapcsolatos meglátásait (2013-ból):

Meg voltam és meg vagyok győződve arról, hogy az afganisztáni háború szükségtelen volt. Maradandó instabilitást hagy maga után. A szövetségesek 2014-ben, 13 év után távoznak, de kevés a remény a tálibok, a hadurak és a kábítószer-kereskedők megfékezésére. Mindenesetre tárgyalásokra van szükség az afgán törzsfőnökökkel és a mérsékelt tálibokkal, valamint megállapodásra a szomszédos nagyhatalmakkal, Pakisztánnal, Kínával és Indiával.

A világ minden tájáról érkező figyelmeztetések ellenére George W. Bush akkori elnök folytatja agresszív beavatkozási és háborús politikáját, amelyet a szekularista zsidó neokonzervatívok (»neocons«) inspiráltak, és a fundamentalista protestánsok (»teocons«) támogattak. 2003. március 20-án […] megindítja az Irak elleni inváziót. Ez szörnyű hazugságokon alapul, a nemzetközi joggal ellentétes, és Bush evangéliumi pátosza ellenére a keresztény etikával is ellentétes.

A háború Irakot politikai instabilitásban, gazdasági nehézségekben, társadalmi nyomorúságban és vallási széttöredezettségben hagyja. A megoldás még az amerikai csapatok kivonása után sem lehet az állandó amerikai jelenlét az országban, hanem csak a szunniták és síiták, a szekularista és iszlamista síiták közötti megértés, és természetesen a kurdokkal való megbékélés előmozdítása, amelyet mindezidáig elhanyagoltak. (ME 498. o.)

A világethosz kutatása és oktatása terén 2011 áprilisában további örvendetes esemény történik. Egy jelentős pénzadomány segítségével a tübingeni egyetem új intézettel gyarapszik.

Az új Weltethos-Institut/Global Ethic Institute célja az etikai és interkulturális kompetenciák gyakorlati oktatása a mai globalizált világban. Ezek a kulcskompetenciák alapvető fontosságúak mind a hallgatók, mind a szakemberek számára számos tudományágban. Alapszabálya szerint a Weltethos-Institut (WEIT) célja az »alapkutatás és oktatás a globális etika eszméjének tudományos megalapozására a társadalomban és a globális gazdaságban, a vallások és kultúrák párbeszédének előmozdítása érdekében, az Alapítvány munkaterületeivel összhangban«. (ME 506–507. o.)

Küng katolikus teológusként a világethosszal és a világvallásokkal kapcsolatos foglalatosságai közben sem feledkezik meg alapvető feladatáról: az egyházban szükséges reformoknak a sürgetéséről. Örömmel nyugtázza a 162 katolikus teológiai professzor által aláírt 1989-es ún. „Kölni Nyilatkozatot”.[10] Ebben elsősorban az utóbbi idők püspökkinevezéseit, valamint a teológiai professzorok kinevezéséhez kapcsolódó eljárásokat bírálták. Küng római mentorának, a jezsuita Wilhelm Kleinnek a 100. születésnapjára kis könyvet tesz közzé Die Hoffnung bewahren [Megőrizni a reményt]címmel. A könyv

négy konkrét részből áll. Ezek mindegyike a megfogalmazott kritika ellenére konstruktív: A) az egyházban maradásról; B) a polarizáció leküzdéséről; C) a problémák megoldásáról és D) a jövőre való összpontosításról szól. Ezek a mai napig aktuálisak. Mert az egyházreform állandó probléma! (ME 512. o.) 

Apostoli hitvallás

1991 nyári szemeszterében Küng a Studium generale keretében előadássorozatot hirdet,[11] amelyben az apostoli hitvallás egyes tételeit igyekszik számba venni – mégpedig a mai ember számára. Meglepődve tapasztalja, mennyien tanúsítanak érdeklődést a téma iránt.

Szóval mit is szeretnék elérni ezekkel az előadásokkal? Természetesen nem egy minél »eredetibb«, személyes-önkényes értelmezést, hanem ezeknek a »Credóban« összefoglalt hitcikkelyeknek a Szentírás alapján megfogalmazott értelmezését, ahogyan azok az első négy-öt évszázad során egymás után kialakultak. Ugyanakkor azonban nem egy steril dogmatikus vagy ezoterikus értelmezést, hanem olyant, amely komolyan veszi a kortársak kérdéseit, és a nem hívők számára is érthető lehet. Mindenesetre feltétlen intellektuális őszinteséggel az »apostolinak« nevezett hitvallás minden cikkelyét az evangéliumhoz, azaz az eredeti keresztény üzenethez akarom mérni, mégpedig – ez most a döntő – úgy, ahogyan az ma a történeti-kritikai kutatás eszközeivel bemutatható. (ME 513. o.)

Küng e vállalkozását természetesen önkéntelenül is összevethetjük korábbi tübingeni professzortársa, Joseph Ratzinger ugyanilyen megfontolásból írt 1967-es munkájával.[12] Jóllehet Razinger ismeri a történeti-kritikai bibliakutatás eredményeit, de mindenütt, ahol valamely dogma kérdésessé válik, elhanyagolja ezeket a tudományos a meglátásokat. Küng szerint ez jellemző a – már pápaként – megírt Jézus-trilógiára is.

Mindazt, amit Máté és Lukács evangéliumában Jézus gyermekkoráról olvasunk, ő [azaz Ratzinger – B. V. Sz.] nem rendszerezi történelmi módon, hanem szó szerint veszi. Michael Theobald tübingeni katolikus Újszövetség-kutató rezignáltan állapítja meg: »Mindazt, amit az exegézis az elmúlt évszázadban e szövegek bibliai és kora zsidó műfaja alapján nagy gonddal kidolgozott, Benedek magabiztosan állítólagos hiperkritikaként lesöpri az asztalról«. (ME 514. o.)

Ez jól látható abból is, ahogyan a két szerző Jézus szeplőtelen fogantatását értelmezi. Küng a mai egzegéták többségéhez csatlakozik, akik szerint a második, illetve harmadik keresztény generáció idején keletkezett jámbor legendáról van szó.

A Krisztusba vetett hit egyáltalán nem a biológiai szeplőtelen fogantatás megvallásán áll vagy bukik! Joseph Ratzinger Tübingenben még tökéletesen összeegyeztethetőnek tartotta a hittel, hogy József volt Jézus biológiai apja. De aztán Ratzinger a »visszahátrálás útjára« lépett: »Ez a gyermeki hithez vezet vissza, szó szerint veszi az elbeszéléseket, akár minden tudományos bizonyíték ellenére is, ahelyett, hogy azok lényegi értelmét kérdezné. Ez a begubózás útja, amely minden kritikus, észérveken alapuló kutatást a relativizmus diktatúrájaként ítél el. Ratzingert a döntő ponton elhagyta a bátorsága. Az ész ellen döntött, amelyet annyira össze akart egyeztetni a hittel.« (Wolfgang Bergmann, Der Standard, Bécs, 2013.03.12.). (ME 514. o.)

Az apostoli hitvallásról szóló gondolatmenet a müncheni Katolikus Akadémián is téma lesz, ahol Küng három előadásban tárja a hallgatóság elé ilyen irányú megfontolásait. Az 1992 októberében tartott előadásokat követően a tekintélyes müncheni teológus professzor, Heinrich Fries Küng rehabilitációját követeli, ugyanakkor a „remény hordozójának” tekinti, aki az egyházi „elítélés” ellenére sem menekült el rezignáltan. Küng idézi a müncheni tudóst:

Vajon a katolikus egyház olyan szűk, hogy nem bír elviselni egy olyan embert, mint Küng, vagy olyan gazdag, hogy lemondhat róla? (ME 515. o.)

A tartományi rendelkezéseknek megfelelően az 1995-96. évi téli szemeszter végén Küng eléri a professzorok számára előírt 68 éves korhatárt, így a számára létesített tanszék megszűnik. Az ott dolgozókat – Küng örömére – az időközben létrehozott Alapítvány veszi át. Valójában Küng a nyugdíjazás ellenére tovább dolgozik mindazon témákon, amelyek eddig is foglalkoztatták.

Ismét új pápa – meglepő találkozás

II. János Pál 27 éves pápasága sajnos csak megerősítette Küngnek az első esztendő utáni megállapításait. A reményvesztettség jelei látszanak mindenütt. Ezért pedig Küng szerint a felelősség a hosszú ideig hivatalban lévő, rendkívül ellentmondásos pápát terheli. A felsorolás 11 ellentmondást tartalmaz. 1) II. János Pál kifelé az emberi jogok védelmezőjeként lép fel, de befelé a püspökökkel, teológusokkal, elkötelezett keresztényekkel, főként a nőkkel szemben ezt megtagadja. 2) A Mária-tisztelet nyomán női ideálokról beszél, de a nőktől megtagadja, hogy felelős szülői döntést hozzanak a születésszabályozás tekintetében, az egyházi hivatalok, főként a papság felé vezető utat pedig igyekszik teljes mértékben lehetetlenné tenni számukra. 3) Rendkívül hatásosan prédikál a tömeges nyomor és szegénység ellen, ugyanakkor nem képes belátni, hogy ennek egyik oka a túlnépesedés. 4) Karol Wojtila a latin rítusú papság számára a cölibátussal összekapcsolt papi eszményképet propagálja. Ezzel maga is hozzájárul ahhoz, hogy sok közösség nem vehet részt vasárnaponként az eucharisztia ünneplésében. Ugyanakkor szemet huny azon tény felett, hogy ez az életforma gyakran éppen a struktúrája miatt járult hozzá a klérus pedofil-botrányaihoz. 5) A lengyel pápa erős „inflációs hatást keltve” bánik a szentté avatásokkal, miközben inkvizíciós eljárásokat foganatosít teológusokkal, papokkal és szerzetesekkel szemben. 6) Szívesen mutatkozik az ökumenikus mozgalom barátjának, ugyanakkor nagyon megterheli mind az ortodoxokkal, mind pedig a reformált egyházakkal való kapcsolatot azáltal, hogy mereven elzárkózik az egyházi hivatalok kölcsönös elismerése, valamint az úrvacsora/eucharisztia közös ünneplése elől. 7) Segédpüspökként, majd pedig krakkói érsekként Karol Wojtila részt vett a II. vatikáni zsinaton. Ugyanakkor messzemenően nem veszi figyelembe a püspöki kollegialitás ott megfogalmazott elvét, gyakorlatilag ismételten a pápai egyeduralom érvényesítésére törekszik – persze a püspökök kárára. 8) Jóllehet a pápa keresi a párbeszédet a világ vallásaival, de eközben a nem-keresztény vallásokat a hit csökevényes formáiként leminősíti. 9) A Lengyelországból származó pápa a keresztény Európa hitet erősítő képviselőjeként lép fel, ugyanakkor triumfalista megjelenése és reakciós politikája akarata ellenére éppen az egyházellenességet, sőt a kereszténységgel való szembefordulást eredményezi. 10) Karizmatikus kommunikátorként és médiasztárként viszonylag erőteljes hatást fejt ki az ifjúságra, elsősorban az olasz, illetve spanyol eredetű, az Opus Dei szervezetre támaszkodó, minden kritikát nélkülöző publikumra. Mindeközben nem ért szót a laikusok jelentős csoportjaival, párbeszédre való képtelenségről tesz tanúbizonyságot a kritikus csoportokkal vagy egyénekkel szemben. 11) Jóllehet 2000-ben II. János Pál pápa az egyház által elkövetett bűnök és hibák nyilvános bevallására törekszik, de ebből alig vonja le a megfelelő következtetéseket.

Mindezek nyomán világos, hogy a katolikus egyház helyzete meglehetős kritikus, amikor 2005. április 2-án II. János Pál pápa meghal. A konklávéig terjedő időszak a szokásos spekulációk, de a „helyezkedések”, véleményformálások időszaka is.

Végül első alkalommal kerül sor a konklávé nagyszabású nyitó istentiszteletére, de nem a Sixtus-kápolna magányában, hanem a Szent Péter-bazilikában. Előtérbe kerül a pápaválasztásra vonatkozó programbeszéd. Ezt nem valamelyik pápai prédikátor tartja, hanem ismét a bíboros dékán, vagyis maga Ratzinger. Ez a híres-hírhedt »A relativizmus diktatúrája ellen« című beszéd. Egy kalap alá veszi az összes, neki nem tetsző modern törekvést, és ezek lejáratását fogalmazza meg. Így ez az őskonzervatív bíboros naprakész módon nagy tudású és ügyes papabileként mutatja be magát konzervatív kollégái előtt. Ki tudná ezt nála tökéletesebben csinálni? Nem világos-e, hogy Joseph Ratzinger az idők hullámait megtörő szikla? Megállhatna-e bárki is ezzel a masszív kioktatással szemben? (ME 539. o.)

Küng a korábbi pápaválasztáshoz hasonlóan itt is nyílt levélben szól a bíborosokhoz. Öt pontban összegzi a már korábban is megfogalmazott kritériumrendszerét. 1) Az új pápa evangéliumi irányultságú legyen. 2) Gyakoroljon kollegialitást a püspökökkel. 3) A nőkkel szemben baráti lelkipásztor legyen. 4) Alkalmas legyen ökumenikus közvetítésre. 5) Garantálja az egyházban a nyíltságot és a szabadságot. A visszaemlékezések szerint ezeknek a kritériumoknak a teljesülését a milánói érsekben, Martini bíborosban látja. Ugyanakkor azt is tudomásul kell vennie, hogy a bíboros egészségi állapota miatt nem lehet pápa. Tény, hogy Ratzingert megválasztják. Küng első reakciójában hangsúlyozza:

Joseph Ratzinger bíboros pápává választása hatalmas csalódás sokak számára, akik egy reformra nyitott, pasztorális pápát reméltek.

De legyünk türelemmel, és majd meglátjuk. A tapasztalat azt mutatja: a péteri szolgálat a mai katolikus egyházban olyan kihívást jelent, amely bárkit megváltoztathat. Aki progresszív bíborosként ment a konklávéra, az konzervatív pápaként jöhet ki onnan (Montini – VI. Pál). Aki konzervatívként ment a konklávéra, az progresszív pápaként jöhet ki (Roncalli – XXIII. János). […]

A választott név, XVI. Benedek, nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy mérsékelt irány valósulhasson meg. Adjunk tehát neki egy esélyt: ahogy az USA elnökének, úgy az új pápának is adható 100 nap arra, hogy hivatalába beilleszkedjen. Mindenesetre hatalmas feladatokkal kell szembenéznie, amelyek már régóta halmozódnak, és amelyeket elődje nem végzett el:

• aktívan elő kellene mozdítania a keresztény egyházak ökumenizmusát;
• meg kellene valósítania a pápának a püspökökkel való kollegialitását, az egyházi vezetés kívánt decentralizációját, hogy így létrejöhessen a helyi egyházak nagyobb autonómiája;
• biztosítania kellene a férfiak és nők egyenlőségét az egyházban, és a nők teljes körű részvételét valamennyi egyházi szinten. (ME 549–550. o.)

2005. május 30-án Küng teljesen protokolláris stílusban levelet ír az új pápának. Találkozási lehetőséget kér tőle.

Az Ön és az én helyzetem a katolikus egyházon belül sok mindenben különbözött és különbözik. Hogy megkíméljem Önt a felesleges és esetleg kellemetlen vitáktól, ezért bátorkodom mellékelni a bíborosokhoz intézett nyílt levelemet, amely a konklávé előtt jelent meg különböző újságokban, és amelyet talán nem ismer. […]

Mi a célja ennek a beszélgetésnek? Természetesen nem fogom kérni a Missio canonica […] visszaadását. Vagyis személy szerint nem rólam van szó, hanem arról, hogy az Ön pontifikátusának reményteli jele lenne, ha erre a beszélgetésre, […] vagyis komoly, őszinte és baráti eszmecserére kerülne sor, amely akár szólhatna eltérő nézetekről is, valamint a mindkettőnk szívügyének számító egyház jövőjéről. Ez nem utolsósorban a világethosz projektet is magában foglalja, amelyről – nagy örömömre – nemrégiben Ön is alapvetően pozitívan nyilatkozott. (ME 550–552. o.)

Két héttel később megérkezik a válasz: az új pápa hajlandó találkozni Künggel. A visszaemlékezés idézi a válaszlevelet, amelyben többek között ez áll:

Elengedhetetlenül fontos, hogy a találkozás célját és határait pontosan meghatározzuk, hogy a lehető legbiztosabban elkerüljük a visszaéléseket, amelyek a végén többet árthatnak, mint használnak. […] Nem lehet arról szó, hogy itt eldöntsük, vajon az Ön teológiája a katolikus egyház hitének értelmében katolikusnak nevezhető-e, éspedig milyen mértékben, valamint arról sem, hogy az Ön által képviselt álláspontok melyike képviselhető a katolikus egyház keretein belül, és melyek nem. […] A személyes beszélgetés ezen intézményi keret nélkül is lehetséges, ha ez a találkozás semmiféle döntési kényszert sem von maga után. Akkor ez egy testvéri beszélgetés lehet, amelyből mindenki a maga módján tanul, de egyikünk sem próbál bármiféle kikényszerített állásfoglalást hazavinni. (ME 553–554. o.)

A találkozóra 2005. szeptember 24-én Castel Gandolfóban kerül sor. Küng meglepődve tapasztalja, hogy ezzel egy időben Carlo Maria Martini bíboros, milánói érsek is itt tartózkodik. Még a pápával való találkozó előtt egy étteremben találkoznak.

Megtudtam, hogy reggel járt a pápánál, és a jövőre nézve három pontot javasolt: tegyen sokkal kevesebbet, mint az elődje; hívja össze a püspöki konferenciák elnökeit szabad eszmecserére; hozza össze a világ vallásainak vezetőit, de ne imádkozzanak, hanem tegyenek erőteljes tanúságot a vallásról a mai világban. »Képes-e még Ratzinger pápa változni?« – kérdezem. Martini tétovázik: »Sí, sí, de csak lassan.« Ratzinger nagy lehetősége szerinte az, hogy olyan reformokat is keresztülvihet az egyházban, amelyeket ő, Martini pápaként soha nem tudna keresztülvinni. És az a tény, hogy most engem, a legkeményebb kritikusát beszélgetésre hívta, a remény jele, amelyre az egyház világszerte felfigyel. (ME 555–556. o.)

A visszaemlékezések részletesen beszámolnak a találkozásról, amely kezdettől fogva kedélyes hangulatban zajlik. A beszélgetés magas színvonalú intellektuális eszmecsere. Miként a kiadott sajtóbeszámoló is közli, a tárgyalt témák: a vallás és a természettudományok viszonya, a vallások közötti párbeszéd lehetősége, valamint a világethosz közös etikai alapvetése. Szóba kerül a katolikus egyház helyzete Írországban, illetve Spanyolországban, amit mindketten meglehetősen kritikusnak tartanak. Szóba kerülnek – bár a közös sajtónyilatkozat nem számol be róla – Ratzingernek a tübingeni egyetemen megélt ’68-as „élményei”, amelyeket a pápa az erőszakos megnyilvánulások miatt a legrosszabb emlékei között tart számon. A négyórás megbeszélés nyomán olyan kommunikációs szint jött létre, amely a jövőben is fenntartható lehetne. A kiadott sajtóközlemény

bejárja a világot. Teológiai álláspontom presztízsét növeli, de Benedek pápával szemben is szimpátiát eredményez: »Talán más merész tettekre is képes […]«. A Vatikán emberei döbbenten és nyugtalanul vesznek tudomást minderről. Még a régóta szolgáló »Vaticanisti« (vatikáni szakértők) is teljesen meglepődtek. Nincs tudomásom arról, milyen ellenerők alakulnak ki azonnal a Vatikánban. (ME 561. o.)

Küng természetesen továbbra is figyelemmel kíséri az új pápa útját és tetteit.

És azt kell mondanom: sajnos, sokak azzal kapcsolatos várakozása, hogy a pápa további bátor tetteket visz véghez, nem teljesül. Sokak számára hamarosan bekövetkeztek az első csalódások […]. Egyes sajtókommentárokban különösebb feltűnés nélkül kritikusan állást foglalok ezekkel kapcsolatban. (ME 563. o.)

Ezeket az első csalódásokat a pápa regensburgi beszéde váltja ki, amelyben szerencsétlen megfogalmazása az iszlámmal való párbeszéd akadályává válhat. Ezeket a benyomásokat erősíti meg konstantinápolyi látogatása alkalmával is, amikor elmaradnak az ortodoxiával való kiengesztelődést szolgáló érdemi lépések. A 2007 májusában lezajló dél-amerikai látogatása során elmulasztja, hogy a felszabadítás teológiájával kapcsolatban tiszta vizet öntsön a pohárba. Küng számára felfoghatatlan, miért ünnepli a pápa 81. születésnapját az akkori amerikai elnök, George W. Bush társaságában a Fehér Házban.

A 2005-ös Castel Gandolfó-i beszélgetés, amelyben Joseph Ratzinger pozitív arcát mutatta nekem, és amelyért hálás vagyok, nem akadályozhat meg abban, hogy nyilvánosan állást foglaljak Benedek pápa zsinatellenes intézkedéseivel szemben. Eleget teszek a »Le Monde« kérésének, és fogadom a két párizsi szerkesztőt Tübingenben. Nicolas Bourcier és Stéphanie le Bars természetesen felteszik a kialakult kritikus helyzetre vonatkozó kérdéseiket. Utólag, amikor ezt az interjút jóváhagyásra megkapom, azt mondom a munkatársaimnak: »De hát ebben egyáltalán semmi pozitívumot sem találok«. De semmi igazán pozitív, előremutató értelemben vett pozitívum nincs ennek a pápának a tevékenységében. (ME 569. o.)

Még erőteljesebbé válik ez a küngi kritika, amikor 2012 májusában arról kap értesítést, hogy a pápa a Piusz Testvériséggel való „kibékülést” keresi, mégpedig anélkül, hogy elvárná a zsinati határozatok elfogadását. Hasonlóképpen nehezményezi az anglikán papok „áthalászását a katolikus vizekre”, holott elsődlegesen az egész anglikán egyházzal való ökumenikus megbékélés felé kellene nyitnia. Hogy a pápa vállalkozása e tekintetben sikertelen, azt a statisztikai adatok is mutatják: miközben Róma abban reménykedett, hogy az anglikán papok áttérésével együtt mintegy félmillió anglikán is katolikus hitre tér, addig mindössze 1350 fő lépett erre az útra. A szexuális visszaélések eltussolása is részint Ratzinger számlájára írható.

Abszolút titoktartás címén a rejtélyes vatikáni Hittani Kongregáció valóban átvette az egyházi szexuális bűncselekmények minden fontos ügyét. Így kerültek 1981 és 2005 között az ügyek a prefektus, Ratzinger bíboros asztalára. 2001. május 18-án Ratzinger bíboros ünnepélyes levelet küldött a súlyos bűncselekményekről (»Epistula de delictis gravioribus«) a világ összes püspökének. Ebben a visszaélések ügyeit »pápai titoktartás« (»secretum Pontificium«) alá helyezte, amelynek megsértése súlyos büntetéssel jár.

Nem kellene-e tehát az egyháznak a püspökökkel kollegiálisan megnyilvánuló pápától is egy »mea culpa«-t elvárnia? Ez pedig azzal párosulhatna, hogy most végre szabadon és nyíltan felülvizsgálják az egyházban a cölibátusról szóló törvényt, amelyet a II. vatikáni zsinaton nem volt szabad megvitatni. (ME 573. o.)

Már 2010 áprilisában, XVI. Benedek pápaságának ötödik évfordulója alkalmából Küng nyílt levélben fordul a világ katolikus püspökeihez. Ebben vázolja az egyházban kialakult kritikus helyzetet, illetve hat pontban javaslatot tesz. 1) Ne hallgassanak, a problémákat a reformkövetelésekkel együtt tárják a nyilvánosság elé. 2) Vállalják fel azokat a reformokat, amelyek egyházmegyei szinten megvalósíthatóak. 3) Cselekedjenek a zsinat szellemének megfelelően kollegiálisan, vagyis egymással együttműködve. 4) Feltétlen engedelmességgel csakis Istennek tartoznak. 5) Törekedjenek arra, hogy regionális megoldásokat találjanak. 6) Követeljék új zsinat összehívását.

És milyen sikere volt ennek a püspökök között különböző módon terjesztett nyílt levélnek? […] Ismételten hallottam – közvetlenül és közvetve – olyan püspökökről, akik osztják a nézeteimet, de ezt óvatosságból inkább magánbeszélgetésben mondják el, bár néhányan a nyilvánosságot is felvállalják. Hálás elismerésem jeleként szeretnék itt megemlíteni néhány nevet. Először is Felix Gmürt (Surseeből származik), aki bázeli egyházmegyém püspöke, és a római püspöki szinóduson egyértelműen úgy érvelt, hogy a püspököknek önkritikát kellene gyakorolniuk, a reformokat pedig saját magukon kellene elkezdeniük. Aztán az einsiedelni apát, Dr. Martin Werlen, a Svájci Püspöki Konferencia tagja is idetartozik, aki 2012-ben »A hamu alatti parázs közös felfedezése« címmel bátor reformdokumentumot tett közzé. De az innsbrucki püspök, Manfred Scheuer is ide sorolható, aki egykori kollégiumi társamként Rómában rendkívüli szimpátiát tanúsított irántam, és nyilvánosan is kiáll a reformok mellett. (ME 579. o.)

A katolikus egyház helyzete 2010 óta csak rosszabbra fordult. A klerikális visszaélések napvilágra jutása, valamint a Vatikánból kiszivárogtatott információk meglehetősen súlyos válságot hoztak. Hogy az egyházra, illetve a szükséges reformokra vonatkozóan más elképzelések is léteznek, mint amelyeket XVI. Benedek érvényesített, arra példaként Küng Carlo Maria Martini bíborost idézi, aki halála előtti utolsó interjújában arra keresi a választ, hogy van-e még remény a 200 éve egy helyben maradt egyház számára.

A fásultság elleni legjobb gyógyszer Martini szerint, ha a pápa és a püspökök megtérnek: »Az egyháznak – a pápával és a püspökökkel kezdve – be kell ismernie hibáit, és a változás radikális útjára kell lépnie. A gyermekbántalmazási botrányok a megtérés lépéseire kényszerítenek bennünket. A szexualitással, valamint a testiséggel kapcsolatos kérdések adnak erre példát. Ezek mindenki számára fontosak, néha talán túlságosan is. Észrevesszük-e, hogy az emberek már rég nem hallják meg az egyház hangját a szexuális erkölcsről? Vajon az egyház hiteles tárgyalópartner ezen a területen, vagy csak karikatúra a médiában?«

A bíboros ugyanakkor arra szólít fel, hogy vegyük komolyabban a Bibliát, hiszen az fontosabb minden szabálynál, törvénynél és dogmánál. És a szentségek? Nem a fegyelmezés eszközeinek kell lenniük, hanem segíteniük kell az embereket életük fordulópontjain és a gyengeségek elviselésében. Viszünk-e szentségeket olyan embereknek, akiknek új erőre van szükségük? A sok elvált és újraházasodott párra, a patchwork-családokra gondolok. Különleges támogatásra van szükségük.«

Martini bíboros 2012. augusztus 31-én halt meg. A katolikusok világszerte gyászolják a II. vatikáni zsinat utolsó nagy reformpüspökét. Reméljük, hogy vele együtt nem halt ki teljesen az egyházban a reform szelleme. (ME 584–585. o.)

Az adott lehetőségek figyelembevételével Küng támogatja azokat a kezdeményezéseket, amelyek reformjavaslatokat, új lelkipásztori lehetőségek megvalósítását szorgalmazzák, illetve gyakorolják. Külön kiemeli az osztrák Pfarrerinititive munkáját,[13] amelyet a bécsi egyházmegye korábbi helynöke, a Caritas igazgatója, Helmut Schüller hívott életre 2006-ban. A Pfarrerinititive 2011 júniusában közzétett felhívásában többek között az újraházasodottak, más felekezethez tartozók eucharisztiában való részvételét, megfelelően képzett laikusoknak a prédikálás lehetőségét, valamint az ún. ige-istentiszteleteknek az áldoztatás lehetőségével való összekapcsolását (a „pap nélküli eucharisztiát”) követeli.

A zsinati folyamattól való eltávolodás visszahat a katolikus teológiára is. Egyrészt a teológiai kutatás sok lehetséges témáját egyházi részről tabunak tekintik, másrészt a teológiai tanulmányaikat befejező laikusok elhelyezkedési, karrierépítési lehetősége meglehetősen visszaesett. Küng idéz egy viccet az einsiedelni kolostorból:

Egy csiga és egy kecske fogadnak egymással, ki ér elsőként a római katolikus egyház hatalmi központjába. A kecske természetesen bízik a győzelemben. De a csiga nyeri a versenyt, mert a Vatikánban messzebbre jutsz a nyálas hízelgéssel, mint a mekegő morgással […]. (ME 589. o.)


Tovább a tanulmány ötödik – befejező – részéhez »

[1] Hans Albert: Das Elend der Theologie. Kritische Auseinandersetzung mit Hans Küng. Hoffmann und Campe Verlag, Hamburg; 1979.

[2] A kérdés mintegy első (bevezető) tárgyalásával az 1981-ben közzétett „Eine Ökumene der Weltreligionen” [A világvallások ökumenéje] című írásban találkozunk (vö. „Küng-összes” 12. kötet, 61–88. o.), de ezzel foglalkoznak a társszerzőkkel írt Christentum und Weltreligionen. Hinführung zum Dialog mit Islam, Hinduismus, Buddhismus (1984) kötetei, amelyek magyarul is elérhetőek (l. fentebb).

[3] „[…] an entire constellation of beliefs, values, technics, and so on, shared by the members of a given community” (idézi ME 124. o.) – vagyis a paradigma egy adott közösség tagjai között megosztott és elfogadott meggyőződések, értékek, módszerek stb. teljes konstellációja.

[4] Az előadás nyomtatásban is megjelent: Spuren der Transzendenz. Erfahrungen mit der Musik Mozarts. Rede zum Mozartjahr, gehalten am 27. Januar 1991 im Prinzregententheater München (Piper, München 1991).

[5] Megjelent a Piper kiadónál (München) 1999-ben, a zsebkönyvkiadás 2005-ben, valamint a „Küng-összes” 13. kötetében. A dokumentumfilm-sorozat az interneten is elérhető.

[6] A monográfiák ismét megjelentek a „Küng-összes” 15., 16. és 17. köteteként.

[7] Előadás-sorozat minden kar hallgatói számára.

[8] Szövege számtalan nyelven megtalálható a szervezet honlapján. Magyarul: https://www.interactioncouncil.org/sites/default/files/Hungarian.pdf

[9] Vö. https://www.weltethos.org/1-pdf/20-aktivitaeten/deu/politik/un-statement-Kueng.pdf

[10] Részletes elemzését ld. Mérleg, 1989/1, 9-15. o. A magyar teológusok közül ketten írták alá: Tarnay Brunó OSB (Pázmány Péter Hittudományi Akadémia) és Vas György SJ (Innsbrucki Egyetem).

[11] Az előadások könyv alakban is megjelennek a Piper kiadó gondozásában 1992-ben. Magyarul: Credo. Hiszek. Az apostoli hitvallás magyarázata kortársaknak. Ford. Tekus Ottó, Kódex, Győr, 1997.

[12] J. Ratzinger: Einführung ins Christentum. Vorlesungen über das apostolische Glaubensbekenntnis, Kösel Verlag, 1968, München; Három magyar fordításban is megjelent: A keresztény hit (ford. Tamás Pál), Bécs, Opus Mystici Corporis, 1976; Bevezetés a keresztény hit világába (ford. Dévényi István), Bp., Vigilia, 2007; Bevezetés a keresztény hit világba (ford. Márton Áron), Marosvásárhely, Mentor 2008.

[13] A szervezet honlapja: https://www.pfarrer-initiative.at/

5 csillag az 5-ből. 4 ajánlás alapján