Tanulmány

„…nyugodtan és bizalommal teszem én is kezedbe a jövőt.
Lehet, hogy még sok év lesz vagy éppen csak néhány hét,
de örülök minden egyes nekem ajándékozott új napnak,
aggodalom és félelem nélkül, teljes bizalommal hagyom rád mindazt,
ami még rám vár.”

Megharcolt szabadság – vitatott igazság – megélt emberség (V. rész)

Mozaikok: Hans Küng (1928 – 2021) – BALOGH VILMOS SZILÁRD írása (befejezés)


Címkék: , , , ,

A tanulmány negyedik része itt olvasható »

Harmadik része itt »

A második rész itt »

Az első rész pedig itt »


Megélt emberség (1980–2013) [folytatás]


Az élet alkonyán – Örök élet

Minden reformtörekvés kudarca ellenére Küng természetesen tudja, hogy a kereszténység nem a meglévő és mindenképpen megreformálandó intézményi rendszeren, dogmákon, pápai, püspöki előírásokon áll vagy bukik, hanem azon, hogy mennyire leszünk képesek Jézus követésére. Ebben pedig – miként a visszaemlékezések harmadik kötete ismételten utal rá – alapvető fontosságú a feltámadás és az örök élet kérdése.[1] A feltámadásba vetett hit viszonylag kései jelenség a zsidóságban. Az újszövetségi szerzők Jézus feltámadását is a holtak feltámadására és az örök életre vonatkozó zsidó tanítás hagyományához kapcsolódva írják le.

A feltámadás nem a holttestem mint fizikai mennyiség újraélesztését jelenti, hanem egész véges személyem belépését Istennek, vagyis valóságunk kimondhatatlan misztériumának a végtelenségébe és örökkévalóságába. Az örök életbe vetett hit számomra az örökké élő Istenbe vetett hitből következik…..

»Te tényleg hiszel a halál utáni életben?« – kérdezte nemrég az egyik húgom teljesen  komolyan. »Igen« – válaszolom meggyőződéssel, de nem azért, mintha ezt a halál utáni életet az előadásaimat követően (1982-ben) megjelent könyvemben racionálisan bizonyítottam volna. Hanem azért, mert megőriztem az Istenbe vetett racionális bizalmat, és az örökkévaló Istenben bízva bízhatok a saját örök életemben is. Erre jó okom van. Örömömre szolgál, hogy 2008-ban, 80. életévemben ezek az előadások már a 10. papírkötéses kiadásban jelentek meg, és nyilvánvalóan sok embernek segítenek. Ennyi év alatt sem változott meg alapvető meggyőződésem. (ME 610–611. o.)

Küng sem kerülheti el az előrehaladott életkorral járó nehézségeket: a teljesítőképesség csökkenését, az különféle betegségeket.

Az emberi létet az élet minden szakaszában másképp éljük meg, idős korban pedig egyre inkább törékeny létként. Most tudatosan gyakorlom az öregkori fegyelmet. És ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy csökkentem élettempómat. A Parkinson-kór amúgy is az egész mozgási rendszer lelassulását jelenti. Az eddig feltalált gyógyszerek ezt ugyan késleltethetik, de nem gyógyíthatják. (ME 646. o.)

85 évesen Küng lemond mindhárom általa vezetett alapítvány elnöki tisztéről. A Herbert-Haag Alapítványnál Dr. Erwin Koller lesz az utóda. A svájci Világethosz Alapítványnál Dr. Walter Kirschläger, míg Tübingenben Eberhard Stilz veszi át tőle a stafétabotot. Az elnökséggel járó feladatok alól mentesülve alapvető kérdésként adódik, miként is szeretne meghalni. Maga készít ehhez meditációs szöveget. Ebből idézünk:

Egy gazdagon megáldott életért hálatelt szívvel, ugyanakkor mély vágyakozással, végtelen kíváncsisággal és rendíthetetlen reménnyel indulok utolsó utamra: haza az én Istenemhez, aki számomra »minden mindenben« (1Kor 15,28). Most megszakítva külső kapcsolataimat, remélem, hogy belsőleg új, előlünk rejtett kapcsolatba lépek be: »Vita mutatur, non tollitur – az  élet megváltozik, de meg nem szűnik«. Nem hiszem, hogy Isten önkényesen beavatkozna a természet törvényeibe. Hiszem, hogy a kegyelmes Isten fogad ott, ahol a természet saját törvényei szerint véget ér. Tehát ez nem bevégzés, egészen biztosan nem pusztulás, hanem beteljesedés.[2]

Véges személyként így lépek a végtelenbe. Végső, döntő, az eddigiektől eltérő utamon, nem a világegyetembe, nem is azon túlra, hanem a valóság legbelsejébe megyek. A tapasztalhatón túli világba, ahol a szubatomi birodalmon túl kitárul az a végtelen dimenzió, amelyről csak most derül ki, hogy a legvalóságosabb valóság. Nem ragadható meg fogalmakkal, csak képekkel írható le: a világ szíve, örök eredete, eredeti tartalma és eredeti célja. Az ember elpusztíthatatlan otthona, ahonnan jövök és ahová megyek. Csak ekkor ismerem fel, hogy mi is valójában a »transzcendens valóság«. ….

Hívő keresztényként Jézus Krisztus feltámadásának üzenete inspirál. Ez adott reményt életében és halálában számtalan embernek, hogy higgyen a saját örök életében. De ma már sokan nem értik, hiszen már az első évtizedek során számos, következetlen és ellentmondásos legenda és értelmezés keletkezett. A húsvéti üzenet maga sokféle változatában egyszerűen csak egy dolgot mond számomra: Jézus nem a semmibe halt bele, hanem a halálban és a halálból abba a mindent átfogó és átölelő utolsó valóságba jutott [Az én kiemelésem – A ford.], amely befogadta, és amelyet Istennek nevezünk [Az én kiemelésem – A ford.]. Jézus belehalt Istenbe, elérte Istent, akit az ő és a mi Atyánknak nevezett. Belépett abba a szellemi országba, amely minden képzeletet felülmúl, amelyet emberi szem még soha nem látott, amely felfogásomat és megértésemet, elmélkedésemet és képzeletemet felülmúlja!…

Éppen a gyász és a búcsú órájában, amelyet hálával ünneplünk, új bizalmat nyerhetünk, és erőt meríthetünk belőle, hogy a jövőt, a saját jövőnket is túléljük, és ne féljünk túlságosan a haláltól. Legyünk hálásak mindazért, amit a haldokló jelentett és jelent számunkra. Ugyanakkor bocsássuk meg mindazt, amit elmulasztott vagy amivel megsértett. És végül reménykedjünk a minden értelmet felülmúló békében, az örömben, a boldogságban és áldásban, amely ránk is vár. (ME 653–654. o.) 

A lezárt utolsó fejezetet epilógus követi. Erre az is készteti a szerzőt, hogy 2013. február 11-én váratlanul lemond XVI. Benedek, amit sokan (épp a farsangi karneválok idején) csak farsangi tréfának tartanak.

Megnyilvánulásaimban teljes tisztelettel adózom Joseph Ratzinger bátor döntésének. Számomra rendkívül dicséretesnek tűnik, hogy nem követte elődje, Karol Wojtyla példáját, aki szenvedését és halálát nyilvánosan, még a médiában is ünnepelte, miközben teljesen alkalmatlan volt arra – főként az utolsó hónapokban, hogy hivatalát ellássa. Sőt, a Vatikánban sok mindent lengyel magántitkára, Stanislaw Dziwisz döntött el.

Most azonban világossá válik, hogy a lemondás a pápai hivatal olyan demisztifikációját [Az én kiemelésem – A ford.] indítja el, amelynek hatásait még nem lehet előre látni. Többször rámutattam arra, hogy a pápa nem szenteléssel nyeri el hivatalát, hanem választás révén lát el különleges küldetést. Ebben különbözik a szenteléssel felhatalmazott papi és püspöki hivataltól. Ennek megfelelően a pápa megbízatását természetesen vissza is adhatja. (ME 661–662. o.)

Küng örömmel üdvözli az új pápát, akivel szívélyes kapcsolatot épít ki (lásd alább). A visszaemlékezések utolsó kötete az Istenbe vetett hit imádságos megvallásával zárul.

Életünk rövid, életünk hosszú.
És teljes csodálkozással állok meg egy élet előtt,
amely váratlan fordulatokkal teli és mégis egyenes vonalú volt:
31.000 napot is meghaladó élet, szép és borús,
változékony, amely sok tapasztalatot hozott
jót és rosszat,
olyan élet, amelyről ma mégis elmondhatom:
Így volt jó.

Mérhetetlenül többet kaptam annál, amit adhattam,
valamennyi jó meglátásomat és jó ötletemet,
jó döntéseimet és tetteimet
ajándékul kaptam, kegyelemből adott lehetőségként.
És még ott is, ahol rosszul döntöttem vagy cselekedtem,
ott is láthatatlanul te vezettél.
Bocsánatot kérek mindenért, amiben hibáztam.

Hála neked, a Felfoghatatlannak, mindent átfogónak és mindent érvényesítőnek,
minden lét ősokának, őstámaszának és ősértelmének, akit Istennek nevezünk,
Neked, életünk nagy, kimondhatatlan titkának,
Neked, minden végesben végtelennek,
Neked, minden megszólalásunkban kimondhatatlannak.

Köszönöm Neked ezt az életet minden megmagyarázhatatlanságával és különösségével együtt.
Köszönök Neked minden tapasztalatot, a jókat éppúgy mint a keserűeket.
Köszönök mindent, ami sikerült, és mindent,
ami végül is jóra fordult.
Köszönöm neked, hogy életem boldogságos életté válhatott,
nem csak nekem magamnak, hanem azoknak is,
akik részesedhettek ebben az életben.

A tervet, amely szerint halad életünk minden
tévedésével és bonyodalmával, egyedül te ismered.
Hogy mi a szándékod velünk, nem tudhatjuk előre.
Arcodat Mózeshez és a prófétákhoz hasonlóan
ebben a világban nem láthatjuk.
De miként Mózes a sziklahasadékban
hátulról megláthatta az átvonuló Istent,
úgy mi is megtapasztalhatjuk kezedet életünkben, Urunk,
és visszatekintve felismerhetjük,
hogy te hordoztál bennünket, te vezettél, és
hogy mindazt, amiben magunk döntöttünk és cselekedtünk,
újra és újra te vezetted a jóra.

Így nyugodtan és bizalommal teszem én is kezedbe a jövőt.
Lehet, hogy még sok év lesz vagy éppen csak néhány hét,
de örülök minden egyes nekem ajándékozott új napnak,
aggodalom és félelem nélkül, teljes bizalommal hagyom rád mindazt,
ami még rám vár.
Mert te vagy a kezdet kezdete, a közép közepe
így a vég vége és a célok célja.
Köszönöm neked, Istenem,
mert te barátságos vagy,
és jóságod örökre megmarad.
Ámen. Így legyen. (ME 702–703. o.)

Találkozások

Miként utaltunk rá, a „Küng-összes” utolsó kötete Begegnungen[Találkozások – a továbbiakban: „T”] címmel korábban megjelent írásokat tartalmaz, három részben: egyrészt a Küng életében péteri szolgálatot betöltő hét pápáról szól, majd azokat a katolikus teológusokat veszi számba (ugyancsak hetet), akiknek saját becslése szerint sokat köszönhet, végül pedig a szellemi végrendeletnek szánt hosszabb gondolatmenetet közli.

Ferenc pápa

A visszaemlékezések utolsó kötete már beszámolt arról, hogy XVI. Benedek pápa lemondását Küng bátor lépésnek tartotta. Ennek megfelelően a korábbi pápaválasztások kapcsán is rendszeresen megnyilatkozó teológus 2013. február 28-án a nyilvánosság előtt is megfogalmazza a péteri hivatallal kapcsolatos megfontolásait.

A Római Kúria, amely jelenlegi formájában szintén a 11. század terméke, még mindig a fő akadálya a katolikus egyház alapos reformjának, a többi keresztény egyházzal és a világvallásokkal való őszinte ökumenikus megértésnek, és végül a modern világgal szembeni kritikus-konstruktív hozzáállásnak. A Wojtyla–Ratzinger-rezsim alatt az alapos reform helyett ismét végzetes egyházon belüli restaurációra került sor. De most, 700 év óta az első alkalommal a pápa lemondása feltárta azt az alapvető válságot, amely már régóta fenyegetett a téliesen megmerevedett egyházban. Az egész világ pedig ezt kérdezi: Hoz-e az új pápa új tavaszt a katolikus egyházban? …

Benedek pápa mellett utolsó aktív zsinati teológusként azon tűnődöm, vajon a konklávé kezdetén, akárcsak a II. vatikáni zsinat kezdetén, nem lehetne-e találni olyan bátor bíborosi csoportot, amely határozottan szembeszáll a római keményvonalasokkal, olyan jelöltet követel, aki kész új utakat járni. Talán egy új reformzsinaton vagy – ami még jobb – a püspökök, papok és laikusok reprezentatív közgyűlése révén? (T 224–225. o.)

Ugyan a lengyel és német pápa alatt a pápaválasztó olasz bíborosok száma jelentősen megnövekedett, ráadásul a kúriai bíborosok zöme is olasz, mégis a vatikáni központtal szembeni ellenszenv a világ más részeiről származó bíborosok között jelentős. A „kívülről érkezettek” között van az argentin Jorge Mario Bergoglio is, aki rövid beszédben a Benedek pápa által képviselt irányvonallal ellentétes programot vázol. Mint később kiderült, már az előző pápaválasztáson is jelentős számú szavazatokat tudhatott magáénak, amikor is visszalépett.

És láss csodát: 2013. március 13-án, a szavazás ötödik fordulójában Buenos Aires érsekét, Jorge Mario Bergoglio bíborost választják első latin-amerikaiként és első jezsuitaként pápává! Az egész világ meglepetésére felveszi a Ferenc nevet. Az első pillanattól kezdve szerény és barátságos római püspökként mutatkozik be, aki külső megjelenésében, ruházatában, gesztusaiban és nyelvében is kellemes egyszerűséget és emberséget sugároz. (T 226. o.)

Az alapvető kérdés Küng szerint természetesen az, hogy miként viszonyul az új pápa a szükséges reformokhoz. Nyilvánvaló, hogy a névválasztás kicsit program is. A 13. század szentje, Assisi Ferenc szöges ellentéte annak, amit az akkori pápa, a nagy hatalommal rendelkező abszolút uralkodó, a kereszténység bírája és törvényhozója, III. Ince megtestesít. Ferenc gyakorlatilag alternatívát képvisel a római rendszerrel szemben, eredendően evangéliumi alapon a Krisztus-követést veszi komolyan. Azok a követelmények, amelyeket megfogalmazott – a mai világ adottságait figyelembe véve – továbbra is követendők. A szegénység (paupertas) követelménye napjainkban, a pápaságra vonatkoztatva, átlátható, etikai normákat teljesítő pénzügyi politikát jelent, amely nem a tőke és a gazdagság felhalmozására irányul, hanem aktívan küzd a szegénység különböző formái ellen, az egyházi alkalmazottaknak pedig példás munkafeltételeket biztosít. Az alázat (humilitas) az emberiesség, a barátság, az odafordulás, a testvériesség és szociális szolidaritás megvalósulása, amely nem zárja ki az egyházból a megújulás erőit, hanem igyekszik azokat gyümölcsözően befogadni. Az egyszerűség (simplicitas) az örömhír egyházát jellemzi, az evangélium által meghatározott teológiát igyekszik aprópénzre váltani.

Küng nem naiv. Pontosan tudja, hogy Assisi Ferenc mozgalmát az egyház hamarosan „háziasította”, és Ferenc követői nem sokkal a rendalapító halála után az inkvizícióban is aktívan közreműködtek. A római rendszert az új pápa sem képes megváltoztatni egyik napról a másikra. Az első két hónapban Küng nem jelentkezik a pápánál, ugyanakkor örömmel nyugtázza, hogy a kúriára vonatkozó reformok koordinálására a világegyházat képviselő nyolctagú bíborosi testületet hoz létre. 2013. május 13-án személyes hangú levelet ír Ferenc pápának.

De a fő aggodalmam: »Ahhoz, hogy egyházunk jelenlegi válságából kilábaljunk, kétségkívül szükség van arra, hogy néhány kérdésről elgondolkodjunk, különösen az erkölcsi tanítás, mindenekelőtt pedig az alapvető strukturális reformok tekintetében. Az ilyen reformokat nagyon nehéz lesz végrehajtani.« Ehhez kívánok »sok bölcsességet, bátorságot és kitartást«. (T 231. o.)

A levélhez a Mit hiszek? és a Megmenthető-e még az egyház? című könyvei spanyol kiadását mellékeli. Meglepetésére rövid időn belül (2013. május 26) kézzel írt válaszlevelet kap. A rövid levél személyes hangvételű, örömmel nyugtázza a könyveket, amelyeket szívesen („con gusto”) elolvas majd.

Ő, a pápa, továbbra is rendelkezésemre áll (»Quedo a su disposición«)? Ami a legjobban megérint, az az aláírás: a név előtt nincs püspöki kereszt, vagy a név után pápai PP (Papa), hanem egyszerűen és világosan: »Testvérileg (fraternalmente), Ferenc«. Valóban nem pápai, hanem testvéri levél – egészen más, mint az összes korábbi, eddig kapott vatikáni levél. Számomra és sokak számára ez a remény jele. (T 232. o.)

A tübingeni professzor örömmel állapítja meg, hogy az új pápa korábbi kritériumrendszerét teljesíti. Tetszik neki, ahogyan a Vatikáni Bank ügyét független felülvizsgálat elrendelésével a vatikáni apparátus megkerülésével elrendezi. Az „Evangelii gaudium” enciklika 2013. novemberi megjelenését üdvözli, hiszen az egyértelműen a péteri hivatal reformja, a laikusok felértékelése, a nők szerepének egyházban történő megerősítése, a túlburjánzó klerikalizmus leépítése mellett teszi le a voksát. Küng szerint Ferenc kétségtelenül rendelkezik azokkal a vezetői adottságokkal, amelyekre pápaként szükség van. Ezen túlmenően intézkedéseiben okos taktikát és megfontolt stratégiát követ.

Kérdés, hogy az új pápa elolvassa-e mindazt, amit a levelezés kapcsán Küng olvasásra küld, hiszen ezek között az elsők között szerepel a Megmenthető-e még az egyház? című, 2011-ben megjelent kritikus kötet. 

Ez a könyv – orvosi metaforával – a válság diagnózisát kínálja. Központi tézise: a katolikus egyház súlyosan beteg, a második évezred során kialakult római uralmi rendszertől szenved. Az elemzett betegség csírái a következők: a hatalom és az igazság monopóliuma, a jogászkodás és a klerikalizmus, a szexualitás megvetése és a nőgyűlölet, valamint a szellemi és lelki erőszak.

Ezt a könyvet elküldtem az újonnan megválasztott Ferenc pápának, akinek a következő hónapokban sok szavát, gesztusát és tettét örömmel fogadtam és bátorításnak éreztem. … A nagy reformbeszéd, amelyet Ferenc pápa 2014. december 22-én a római kúria karácsonyi fogadásán[3] mondott, óriási feltűnést keltett. Minden várakozásomat felülmúlta, hogy a pápa milyen pontosan elemezte azokat a »tudományon kívüli«, pontosabban erkölcsi tényezőket, amelyek nélkülözhetetlenek a római kúria paradigmaváltásához. (T 246. o.)

A rendkívüli szívélyes, testvéri levelezés Küng és Ferenc pápa között fennmarad. Küng tudja, hogy a pápának megfelelő támogatásra lenne szüksége reformjaihoz. Ebben azonban csak nagyon kevés püspökre számíthat, a római kúriában pedig változások csak nagyon lassan érhetők el. Megelégedéssel nyugtázza a pápa 2015 júniusában Szarajevóban elmondott szavait: „A vallások közötti párbeszéd a béke előfeltétele itt is, mint bárhol máshol a világon. Ez minden hívő kötelessége.” (Idézi T 250. o.)

Pontosan ezért dolgozott, ezen fáradozott Küng élete utolsó évtizedeiben. A kötetben idézett utolsó levélváltásban (2016. március) Küng beszámol a pápának arról, hogy éppen most fejezte be összegyűjtött munkái 6. kötetét. Ebben a tévedhetetlenség kérdésköréhez kapcsolódó publikációk szerepelnek, és nagyon reméli, hogy ezt a problémakört ismét felülvizsgálják, mégpedig előítéletektől mentesen. Válaszában Ferenc nem zárkózik el ez elől.[4]

Ferenc pápa nem tesz korlátozásokat. Ezzel eleget tett annak a kívánságomnak, hogy teret ad a tévedhetetlenségi dogma szabad megvitatására. Ezt a szabad teret fel kell használni a katolikus egyházban és az ökumenizmusban vitatott dogmatikai meghatározások tisztázásának előmozdítására. Nem csak a teológusokon múlik, hogy ez a vita őszinte és tisztességes legyen. (T. 255. o.)

Teológusok

A „Küng-összes” utolsó kötetében a hét pápáról adott összegzést hét katolikus teológusra való emlékezés követi. A közölt szövegek közül öt megemlékezésként került először a nyilvánosság elé. A szóban forgó teológusok: Herbert Haag (1915-2001), Franz Böckle (1921-1991), Otto Karrer (1888-1976), Karl Rahner (1904-1984), Yves Congar (1904-1995), Edward Schillebeeckx (1914-2009) és Gustavo Gutiérrez (szül. 1928).

Herbert Haagot gimnazistaként ismerte meg Küng: a nagyszünetben látta, amint hittanárként órára siet. Aztán 1960-ban egyszerre lettek professzorok a tübingeni egyetemen. Haag ószövetségi exegézissel foglalkozott. Az általa alapított alapítvány elnökségét az alapító halála után barátja, Küng látta el. Mind a nyelvekben (összesen tíz nyelvet sajátított el), mind pedig a történeti ismeretek tekintetében rendkívül pontos volt.[5] Úgy vélte, hogy ezek a teológiai igazságot szolgálják. Szentírástudományi meglátásait és alapos egyháztörténeti ismereteit a keresztény gyakorlat és a lelkipásztori szolgálat érdekében igyekezett közkinccsé tenni. Testvéri, nem pedig a klerikusok és a laikusok és klerikusok rendjére felosztott egyházképet képviselt.[6] A kereszténységtől idegen „ördöghittel” szemben a keresztény istenhitet hangsúlyozta, kimutatva, hogy a gonosz, az ördög a biblikus, keresztény hagyomány alapján nem személyesíthető meg.    

Igen, ez a professzor tisztában volt a saját teológiájával, ahol az exegézis és a dogmatika nem válik szét, nincs helye opportunista kétértelműségeknek és kitérőknek, és az értelmet nem áldozza fel az egyház iránti engedelmességből. Évtizedeken át küzdött a teológia szabadságáért és szenvedett annak hiánya miatt. Két római inkvizíciós eljárást is indítottak ellene. Ezek soha nem zárultak le, de újra és újra felzaklatták. (T 270.o.)

Mosolyogva fogadta a halált, mert nem csak saját magával, teológiájával, hanem Istenével is tisztában volt. Gyászhírét maga fogalmazta: „Hazatért Urához”. Végakarata szerint nem gyászszertartást kívánt, hanem húsvéti istentiszteletet.

A neves erkölcsteológust, Franz Böcklét Küng még az ötvenes években, Rómában ismerte meg. Rövid ideig tartó lelkipásztorkodása idején Luzernben elsőként világítja meg Küng előtt, hogy különbséget kell tenni az önként vállalt házasságról való lemondás és a világi papságra rákényszerített cölibátus között. Ez utóbbit az egyházi vezetés erkölcsteológiai szempontból valójában nem írhatná elő. Böckle nemcsak elsőrangú morálteológus, hanem következetes, bátor reformpárti hittudós.

1972-ben egyike volt annak a harminchárom neves teológusnak, akik aláírták a »Rezignáció ellen« című felhívást, amely már negyven évvel ezelőtt megállapította az egyház vezetésének és bizalmának többrétegű válságát. A német egyházmegyék würzburgi zsinatán erkölcsteológusként az illetékes bizottság elnökeként szolgált, és a püspökök ellenállásával szemben igyekezett a lehető legjobban érvényesíteni elképzeléseit. De gyakran túlzottan bosszantotta a hierarchiának a reformokkal szemben tanúsított ellenállása. Egyszer megjegyezte nekem, egyértelmű bizonyítékai vannak arra, hogy a Német Püspöki Konferencia elnöke, Joseph Höffner bíboros hazug. Ez megerősítette saját tapasztalataimat.

És most már húsz éve halott a mi drága Franz Böcklénk. Vajon mit mondana ma az egyház helyzetéről? Milyen gyakran hiányoznak régi barátaim, Franz Böckle és Herbert Haag. Az ember szinte hajlamos azt mondani: »A régi könyvek még léteznek, a régi csaták még léteznek, de a régi barátok eltűntek!« Istent vádoljuk azzal, hogy sajnos gyakran éppen azok halnak meg, akiknek nem kellene. De hála Istennek, éppen az ő példájuk ragyog mindenkor előttünk. (T 274. o.)

Luzerni lelkipásztorkodása idején jó kapcsolatot ápol Küng Otto Karrerrel. Csodálja széles teológiai műveltséget, ökumenikus nyitottságát, emberi közelségét. Karrer jezsuitaként jelentős teológiai képzésben részesült, az egyháztörténet terén kivált remek munkákat jelentet meg. A jezsuiták harmadik generálisáról, Francisco de Borjáról írt életrajza nem nyeri el a rendi elöljáróság tetszését. Karrer kilép a jezsuita rendből és felvételt nyer a lutheránus egyházba. Döntése azonban elhamarkodottnak bizonyul, ezért visszatér a katolikus egyházba. A jezsuiták rendi alkotmányukra hivatkozva nem veszik ugyan vissza, de a rá kiszabott bűnbánati idő leteltével ismét lelkipásztorként tevékenykedhet és jelentős teológiai írásokat, fordításokat tesz közzé.

Teljes egészében a Bibliából él és közérthető német nyelvre fordítja az Újszövetséget. Már korán konstruktív vitát folytat a világvallásokkal, és intenzíven fellép a keresztény ökumenizmus mellett. Úgy tűnik, ő volt az első, aki a (történelmileg terhelt) »pápaság« helyett (biblikusan orientált) »péteri szolgálatról« beszélt – számára ez nemcsak exegetikai-történelmi, hanem pszichológiai és politikai kérdés is volt. Ezt a nagy teológust a luzerni teológiai kar soha nem hívta meg, hogy előadást tartson, de többször feljelentette a püspököknél és Rómában. (T 275-276. o.)

Ma már a teológiatörténet általánosan elfogadott álláspontja, hogy a 20. század katolikus teológusai között kiemelkedő szerep jut Karl Rahnernek. Küng visszaemlékezéseiben több helyen beszél a vele való – hol pozitív, hol negatív – kapcsolatáról. Már a zsinat előtt feltűnt, hogy dogmatikusként azt merészelte mondani, hogy katolikus felfogás szerint a dogmáknak nem csak időhöz való kötöttségük van, nem csak egyfajta dogmafejlődés létezik, hanem létezik a „dogmafelejtésnek a története” is. Sőt, a legünnepélyesebb keretek közepette kihirdetett dogmák (pl. Jézus személyére vonatkozóan „igaz Isten és igaz ember”) nem pusztán egy végső állapotot jelentenek, hanem egyúttal a teológiai gondolkodás kiindulópontját is jelzik. Vagyis a dogmák nem arra szolgálnak, hogy állandóan ismételgessük csak őket, hanem az új korban újra kell értelmezni azokat.

Rahner teológiájának sajátossága mindig is az volt, hogy a legnehezebb egyházi hittételeket – még az ellenreformációs bűnbocsánat-meghatározást is – nagy gondolati erőfeszítéssel a mai katolikusok számára is hozzáférhetővé, »asszimilálhatóvá« tette. Nem kevesen éppen ezért kedvelték – annak ellenére, hogy ez gyakran alig érthető nyelvezetet eredményezett. Ezzel a teológiával még katolikusként is lehet valaki egyszerre »modern« és »római«. És Róma? Bár nagyon gyanakodtak, mégis elfogadták Rahner útját. Igaz, túlságosan is érezték a dogma aláásását, majd ismételt felmagasztalását ahhoz, hogy Rahner értelmezési művészetét valaha is átvegyék. …

Karl Rahner teológiája mindig ott volt a legerősebb, ahol a mai emberről szóló dogmatikus meghatározásoktól mentesen szólt, és megpróbált egy modern keresztény lét- és Istenértelmezést felvázolni. … Amikor ez a dogmatikus nem a dogmákról, hanem a keresztény mindennapi életről, az imádságról és az istentiszteletről, az egyén hitéről és a nyilvános elkötelezettségről beszélt, amikor az egyház és a világ helyzetét elemezte, és a jövő perspektíváit vázolta fel, akkor olyan teológiai erőt és lelki mélységet ért el, amely páratlan. Akik pedig személyesen ismerték, azok mindennél jobban emlékeznek emberi melegségére, humorára és szerénységére, egyszóval szerényen megélt kereszténységére. (T 278. o.; 279-280. o.)

A teológusportrék sorában öt találkozást elevenít fel Küng atyai mesterével, Yves Congarral. Az első még az ötvenes évekre nyúlik vissza, a helyszín pedig Róma. Congart eltávolították párizsi katedrájáról, 1950-ben megjelent könyvét az igazi és hamis egyházi reformokról[7] indexre tették. Rómában sem tarthatott nyilvánosan előadást. Ennek ellenére megtalálja az alkalmat arra, hogy fiatal teológiai hallgatókkal találkozzon és beszélgessen. Küngre mély benyomást tesz mindaz, amit tőle hall.

Lenyűgözött, hogy a francia gondolkodás tisztaságát és Aquinói Tamás (1225-74) szellemi hagyományában való képzettségét a német történeti kutatás kiváló ismeretével ötvözte, és hogy az ekkleziológia, az ökumenizmus és a laikusok szerepének kérdéseiben olyan eredményekre jutott, amelyek áttörték a hagyomány szűk kötelékeit. (T 282. o.)

A következő találkozásra alkalmat a zsinati szakértői munka adott. Congar itt türelmesebbnek mutatkozik Küngnél. Egy alkalommal a Szent-Péter-dóm egyik mellékkápolnájában megjegyzi Küngnek: „Nem tűnt fel Önnek, hogy a püspökök egyáltalán nem érveket várnak tőlünk, hanem csak azt, hogy valamivel egyetértünk-e vagy sem. Alapjában véve a nekik adott bizalom alapján szavaznak.” Valóban feltűnő az az együttműködés, ahogyan a püspökök és teológiai szakértőik (nem csak a latinra fordításban) együttes munkára képesek. Küng sajnálattal állapítja meg, hogy ez a fajta együttműködés a későbbiek során csak nagyon ritkán sikerült.

Nagy hálával emlékszik vissza Küng arra, hogy Congar a Concilium szerkesztésében, megjelentetésében rendkívül aktív szerepet játszott. Jóllehet lojális volt a tanítóhivatallal szemben, de a teológiai kutatás szabadságát is szívén viselte. Éppen ezért, amikor Küngtől 1979 decemberében megvonják az egyházi tanítási engedélyt, 1980. január 2-án a Le Monde hasábjain rendkívül tartalmas esszében veszi védelmébe a tübingeni professzort [8], amely a klasszikusan sokszor idézett, Küngöt megható mondatban csúcsosodott: „Isten egyháza, anyám, mit teszel ezzel a nehéz gyermekkel, testvéremmel?” Nem csak a barátság megnyilvánulása, hanem azé is, mennyire megvesztegethetetlen volt Congar teológiai megfontolásaiban. Jóllehet bírálta Küng bizonyos megfontolásait, de álmában eszébe nem jutott volna, hogy katolicitását megkérdőjelezze. Utoljára 1989. februárjában találkoznak, Congar apró betegszobájában. Törékenysége és betegsége ellenére emberként és keresztényként él.

Személyében nemzedékének utolsó nagy alakját veszítette el a francia teológia. Szeretnénk remélni, hogy idővel lesznek olyan fiatalabb teológusok Franciaországban, akik intellektuális nagyságuk, lelki mélységük és tudományos őszinteségük tekintetében közel kerülnek Yves Congarhoz. Magasra tette a mércét. Ő a katolikus teológia egyik legnagyobb alakja századunkban. (T 285. o.)

1982. szeptember 17-én Edward Schillebeeckxet Erasmus-díjjal tüntetik ki. Az ünnepi méltatást a régi „harcostárs”, Hans Küng tartja Eine Theologie mit jungem Gesicht [Ifjúarcú teológia] címmel. 1962-ben a zsinat első ülésszaka idején ismerkednek meg és barátságuk, munkásságuk, főként a Concilium folyóirat kapcsán egyre jobban elmélyül. Rendkívüli az a nyitottság, amellyel Schillebeeckx domonkos teológusként, Szent Tamás kiváló ismerőjeként nem csak Ricoeurt, a francia strukturalizmus irányzatát, hanem az ún. frankfurti iskolát, valamint a protestáns német teológiát, a holland gondolkodókat tanulmányozza. Érzékenyen, „rejtett filozófusként” reagál a tudományok kérdéseire éppúgy, mint az átlagember problémáira.     

Számomra és sokak számára egyszerre volt meglepő és örömteli: a fiatal korában »rejtőzködő filozófus«, immár jócskán az ötvenes éveiben járva, mintegy »Itinerarium mentis«-ként, Jézus első tanítványainak szemszögéből kezd krisztológiába. Történelmileg következetes módszert választ: »fides querens intellectum historicum«, hogy lépésről lépésre kövesse Jézus tanítványainak útját, hogy megértse Őt korunk számára is elfogadható módon Messiásnak, Krisztusnak, Fiúnak és Isten Igéjének vallja.

A Szentírást mint a teológia örök ifjú forrását vette alapul. Edward Schillebeeckx rengeteg hermeneutikai reflexiót fektetett ebbe a vállalkozásba. A tapasztalat kulcsfogalmából indult ki és hagyta, hogy betekinthessünk munkájába, és ne csak teologizálásának eredményeit, hanem műhelyét és eszközeit is láthassuk. Ugyanakkor rendkívül sok energiát fordított arra, hogy szintézist teremtsen, hogy ne csak az egyes exegétikai vélemények dzsungelében utat találjon, hanem a filozófusokat és különösen a francia-angolszász nyelvterület antropológusait is visszahozza a közép-európai teológia gondolati horizontjába.” (T 289–290. o.)

Küng Schillebeeckx krisztológiai munkájában saját, a Christ sein-ben alkalmazott módszerének megerősítését látja, és a katolikus teológia közös alapvetését véli felfedezni.[9]

1968 a latin-amerikai katolicizmus történetében jelentős év. A kolumbiai Medellinben tartott püspöki konferencián a résztvevők állást foglalnak társadalmi, gazdasági és így politikai kérdésekben. Tudatosítják, mennyire fejlődésben elmaradt és elnyomott népességcsoportok tartoznak egyházukhoz. A nagy program a „felszabadítás” mottója alatt zajlik, felszabadítás arra, hogy mindenki megfelelő táplálékhoz, kulturális és jogbiztonságot nyújtó ellátáshoz juthasson. Küng beismeri, hogy a marxi meglátásokat nem hiányoló felszabadítás-teológiai megfontolásokkal szemben kezdetben szkeptikus, hiszen Európa keleti felében ennek a hatalomba való beillesztése meglehetősen károsnak bizonyult. Megismerkedve a perui Gustavo Gutiérez-zel, munkásságával, gondolataival, változik véleménye. Így a római kifogások ellenére a felszabadítás teológia mellé áll. Ebben nagy segítség, hogy Gutiérez a Concilium szerkesztőségi tagja lesz, illetve tematikus számban sikerül megismertetni ezt az irányzatot az európai kontinensen is. Ezzel valamelyest ellensúlyozni lehet azt a nyílt támadást, amit a Vatikán a Wojtyla-Ratzinger kormányzás idején a felszabadítás teológiája ellen folytat.

Mit hiszek? – Szellemi végrendelet

A „Küng-összes” utolsó kötetének záró írása a 2009-ben először megjelent Was ich glaube [Mit hiszek] összegzés. A több mint tucat nyelven megjelent írás szellemi végrendelet. Hosszúra nyúlt írásunk zárásaként ebből idézünk fel három mozaikot, amelyek az „alap-bizalom”, „az élet értelme”, valamint a „víziók” témakörébe illeszkednek.

Az alapvető bizalom (alap-bizalom) fontos kiindulási pontjához mottóul Küng a német-amerikai pszichológust, Erik H. Eriksont idézi:

Az alapvető bizalom az egészséges személyiség sarokköve: az önmagunkhoz és a világhoz való hozzáállás, amely az élet első évének tapasztalataira vezethető vissza. (T 305. o.)

Jóllehet az emberi negatív tapasztalatok időnként az értelmetlenség felé segítenek, Küng válasza:

Az is lehetséges azonban, hogy létezik az életbe vetett alapvető bizalom [Kiemelés tőlem – A ford.]: Tudatosan vagyok képes igent mondani [Kiemelés tőlem – A ford.] életem értelmére minden ostobaság ellenére, tudok igent mondani a valóságra általában, minden megkérdőjelezhetőség, viszontagság és semmi ellenére. Igaz, ez kockázatot jelent, tekintettel a csalódás nyilvánvaló kockázatára, tekintettel a kudarc állandó lehetőségére. Természetesen azt akarom, hogy az életem sikerüljön, azt akarom, hogy minden gyengeségem és hibám ellenére békében legyek magammal, elégedett legyek. Nem elbukott életet, hanem sikeres életet szeretnék. (T 311. o.)

Ezen a ponton gyorsan továbbléphetnénk a vallás és az istenhit fontosságához. Küngöt azonban nem hagyja nyugodni a hitetlenek sorsa. Azoké, akik esetleg soha nem jutnak el a hitre. Nem elégíti ki a rahneri „anonim keresztényekről” vallott felfogása sem, hiszen az nem számol komolyan a másvallásúak elkötelezettségével. Még a római évek alatt Wilhelm Klein spirituálissal folytatott beszélgetése közben azonban egyfajta „spirituális tapasztalatban” van része.

Nyilvánvaló, hogy ez az alapkérdés nem a hitről szól, a hagyományos katolikus értelemben vett hitről, vagyis a természetfeletti hitigazságok intellektuális elfogadásáról, többnyire dogmák formájában. Ugyanakkor nem is a hitről van szó evangélikus értelmezésben, vagyis Isten Krisztusban megnyilvánuló kegyelmének igazoló elfogadásáról. A személyes belátásomnak talán van valami köze ehhez, de ez egyszerűbb, elemi, alapvetőbb. Az emberi lét tudatos, racionális igazolása körülbelül az a kérdés, amely a keresztények és a nem keresztények számára egyaránt felmerül »minden bibliaolvasás előtt«: Hogyan szerezhetek szilárd álláspontot? Hogyan fogadjam el saját magamat, árnyoldalammal együtt? Hogyan fogadhatom el a saját szabadságomat, amely a rossz felé is nyitott? Hogyan tudom megerősíteni az életem értelmét a sok ostobaság ellenére? Hogyan mondhatok igent a világ és az emberiség valóságára, úgy, ahogy van, minden titokzatosságával és ellentmondásával együtt?

Mi jutott hirtelen eszembe? Hogy ebben az életkérdésben elemi kockázatot kell vállalnom, a bizalom kockázatát! Micsoda kihívás: Merj igent mondani! A nihilizmus vagy a cinizmus álcájába bújtatott mélységes bizalmatlanság helyett kockáztassuk meg az alapvető bizalmat ebben az életben, ebben a valóságban! Az élettel szembeni bizalmatlanság helyett az életbe vetett bizalmat vállaljam fel: alapvető bizalmat önmagadban, más emberekben, a világban, és a megkérdőjelezhető valóságban általában. 

Sok évvel később találtam azt a gondolatot, amelyet Dag Hammerskjöld, az ENSZ akkori főtitkára fogalmazott meg (1961 pünkösdjén, négy hónappal a kongói békemisszióban bekövetkezett halála előtt): »Nem tudom, ki vagy mi teszi fel a kérdést. Nem tudom, mikor kérdezték meg. Nem tudom, hogy válaszoltam-e. De egyszer csak igennel válaszoltam valakinek – vagy valaminek. Ettől az órától származik a bizonyosság, hogy a létezésnek van értelme, és hogy ezért az életemnek, ha bevállalom, van célja. Azóta tudom, mit jelent ’nem hátranézni’, ’nem törődni a másnappal’« (»Zeichen am Weg«, 1965, 170. o.). (T 314–315. o.)

Küng szerint ebből az alapbizalomból adódóan ateisták és agnosztikusok is képesek igazán emberi, humánus és ebben az értelemben erkölcsös életet élni. Vagyis az ateizmusból nem következik szükségképpen a nihilizmus. Ebben nem ért egyet Dosztojevszkijjel, aki szerint ha Isten nem létezne, akkor minden szabad lenne.

Az alapvető bizalom reményével, életörömmel vállalva életünk útját, felmerül a kérdés, mi is az élet értelme. Miért kell elgondolkodnunk azon, mi az értelme az egyén életének? A kérdés az újkorban kerül először elő. Elsőként Kálvinnál találkozunk ezzel a felvetéssel. A katolikus katekizmusok először a 17. században vették fel kérdés-katalógusukba. A kérdés és válasz klasszikusan így hangzott: „Mi végett vagyunk a világon? Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk (más változat szerint – neki engedelmeskedjünk), és ezáltal üdvözöljünk, vagyis a mennyországba jussunk.” Először az 1948-as holland katekizmus beszél a földi boldogságról is. Senki sem kényszeríthető arra, hogy ezt a kérdést a saját élete szempontjából feltegye.

Akárhogy legyen is, az életorientáció szempontjából tanácsosnak tűnik számomra, hogy az egész értelmének kérdését felvessük. Általános meghatározással: emberi életünk szellemi összefüggéseit kiderítsük, mielőtt egzisztenciális sokkot szenvednénk el, valamilyen sorscsapást, amelytől hosszú távon aligha menekül meg egyetlen emberi lét is. Az értelem-vesztés az, amely könnyen depresszióhoz, agresszióhoz vagy függőséghez vezethet. (T 364. o.)

Küng megértést tanúsít azok iránt, akik ma megelégszenek „kevéske élet-értelemmel”. Vagyis elfogadják a sokféle „értelemajánlatot” – életük értelmét a munkában, a szabadidő élvezetében, a sportban, a társas életben, a szerelemben vélik meglelni. Mindez azonban nem homályosíthatja el az egészre irányuló értelemkeresést, mindazt, ami életünket és halálunkat is egészében felöleli.

Bevallom, hogy nem tudok megbékélni a világ összes nyomorúságával, igazságtalanságával, értelmetlen folyamataival. Ezért keresem a végső értelmet, mind mások, mind pedig a magam életében. Azonban nem egyfajta immunizálás elérésére és a mennyei élettel való vigasztalással, hanem mindenképpen a földi életre vonatkozóan is. Nietzsche intése: »Testvéreim, maradjatok hűek a földhöz!« (Zarathustra, Előszó 3) olyasvalami, amit szeretnék komolyan venni.

Meg kell elégednünk azzal, hogy itt és most megtaláljuk az élet értelmét. És ezt minden embernek, minden férfinak és nőnek magának kell megtalálnia, a saját kisebb-nagyobb életkörében. Minden szakma, pozíciótól függetlenül, igazi hivatássá válhat, amely elégedettséget és beteljesülést adhat. Az önkéntes munkában való részvétel – legyen az szociális, jótékonysági vagy politikai munka – értelmesebb lehet, mint sok pusztán kenyérkeresetre irányuló tevékenység. A hozzátartozók gondozása és ápolása – minden erőfeszítés ellenére – megváltoztathatja az ember életszemléletét, és új, eddig nem tapasztalt értelmet adhat. Ezért azt kívánom minden embernek, nem azt, hogy megmeneküljön az élet értelmét érintő válságoktól – ezek teljesen váratlanul bárki elérhetnek, különösen kiszélesedő gazdasági válság idején –, hanem azt, hogy minden válságban képes legyen megőrizni és bizonyítani az élet értelmét, vagy bizonyos körülmények között újból megkeresni és megtalálni azt.

Ez a végleges, végső értelem azonban nem csak az életre, hanem a halálra is érvényes. És ebben, vagyis a végső igazságosság, az örök béke és a tartós boldogság iránti olthatatlan vágyakozásban nagyon jól tudom, hogy számtalan embertársammal értek egyet. (T 377. o.)

Az életbe vetett bizalomra épülő életúthoz, az élet értelmének megtalálásához hozzátartoznak a víziók.

Természetesen nem optikai hallucinációról vagy természetfeletti jelenségről van szó, hanem az egyén és a társadalom életére vonatkozó megalapozott, átfogó képről vagy teljes vízióról. Ennek azonban az a feltétele, hogy a vízió mindenféle illúziótól mentesüljön.” (T 488–489. o.)

A könyv utolsó lapjain Küng megfogalmazza saját utolsó „vízióját”.

»Az álmok csalókák«? A régi mondás azt jelenti: Amit megálmodtam, az nem válik valóra.
Néhány álom jobb, ha nem teljesül.
Vannak álmok, amelyek sajnos nem válnak valóra.
Vannak álmok, amelyek csak később válnak valóra.

1963. augusztus 28-án Martin Luther King fekete amerikai polgárjogi aktivista és baptista lelkész a washingtoni Lincoln-emlékmű előtt mondta el »Van egy álmom« című prófétai beszédét, amelyben az amerikai feketék egyenjogúságáról és egyenlőségéről szóló vízióját ismertette: »És így, bár a ma és a holnap nehézségeivel nézünk szembe, nekem még mindig van egy álmom. …« 1968. április 4-én meggyilkolták a Tennessee állambeli Memphisben, és ezt a szörnyű hírt még aznap este nekem kellett bejelentenem a New York-i Riverside templomban összegyűlt, a hírt elborzadva fogadó hallgatóságnak. De Martin Luther King elképzelése az erőszakmentes ellenállásról, a polgári engedetlenségről és a feketék győzelméről továbbra is hatott. 2008. november 4-én – 45 évvel a washingtoni beszéd után – Barack Obamát, az Egyesült Államok első színes bőrű elnökévé választották. Martin Luther King álma nem volt csalóka.

Miért? »Ha valaki egyedül álmodik, az álom marad. De ha mindannyian együtt álmodunk, akkor az valósággá válik« – mondta Hélder Câmara recifei érsek, a II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb püspöke, akinek meghívására többször is beszéltem a brazil püspöki konferencián. Az én álmomat is sokan álmodják, továbbá a megbékélt kereszténységről, a vallások békéjéről és a nemzetek valódi közösségéről alkotott elképzelésemet sokan osztják. Vízióm megvalósulását én sem látom jobban, mint Martin Luther King. De a sírba sem viszem magammal. Egész nemzedékek vágyakozása egy békésebb, igazságosabb és humánusabb világ után viszi tovább. Hiszek ebben, és remélem, hogy így lesz.

És mi fog történni velem? Remélem, hogy egy napon minden ellentmondás feloldódik. Harmóniában, békében és boldogságban élek, életem végén megkapom azt, amit az egész keresztény hagyományban kimondottan látomásnak, »visio beatifica«-nak, a »boldogító látásnak« neveznek. Pál apostol ezt a következőképpen fejezte ki a … Korinthusi levélben, közvetlenül a szeretetről szóló szakasz után: »A szeretet soha el nem múlik. A prófétálás? Semmivé lesz. A nyelvek? Meg fognak szűnni. A tudás? Semmivé lesz. Mert töredékes a tudásunk és töredékes a prófétálásunk. De amikor eljön a tökéletes, a töredékes semmivé lesz. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Most tükör által, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek, ahogy engem megismert Isten. Most megmarad a hit, a remény, s a szeretet, e három; de közülük a legnagyobb a szeretet.« (1 Kor 13,8-13)

Remélem, hogy ebben teljesül számomra az, amiben hiszek. (T 503–505. o.)

(Vége)


[1] Ewiges Leben? című, 1982-ben megjelent könyve Rimler István fordításában („Van örök élet?”) magyarul is elérhető Európa Kiadó, 2002. A könyv egy részlete Hampel Károly fordításában elérhető az alábbi internetes oldalon: https://www.szepi.hu/irodalom/vallas/hans_kung.html#g 

[2] Az eredeti egy szójáték: „Kein Enden also, erst recht kein Verenden, sondern ein Vollenden.”

[3] A beszéd magyarul elérhető: https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszede-romai-kuria-tagjaihoz-karacsony-alkalmabol

[4] H. Küng: Tévedhetetlenség – Felhívás Ferenc pápához (2016.március 9), in: Mérleg, 2015, 148–153. o.

[5] Az általa szerkesztett Bibliai lexikon 1989-ben magyarul is megjelent a Szent István Társulatnál Ruzsiczky Éva fordításában.

[6] Vö. Balogh Vilmos Szilárd: Laikusok és klerikusok – a női diakonátus ürügyén. Herbert Haag gondolatai, Mérleg, 2015, 183-203. o. 

[7] Y. Congar: Vraie et fausse reforme dans l’eglise, Cerf, Párizs, 1950.

[8] Y. Congar: Église, que vas-tu faire de cet enfant difficile?, Le Monde, 1980. január 2.

[9] Vö. H. Küng: Auf dem Weg zu einem neuen Grundkonsens in der katholischen Theologie? Zum »Zwischenbericht« von Edward Schillebeeckx – Theologische Quartalschrift, 1979, 273–285. o.

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • […] Megharcolt szabadság – vitatott igazság – megélt emberség (V. rész), Mozaikok: Hans… (közzétéve a Mérleg honlapján 2021. november 24-től kezdődően). […] - -



Ajánlott cikkek: