Tanulmány

„Nem kellene-e elfogadni a keresztény élet tarka sokféleségét és örülni a változatok tárházának, nem pedig kiiktatni akarni a különbségeket? Hiszen nem a különbségeket kell megszüntetni, hanem más felekezetek hivatalos egyházi elítélését.”

Ökumené ötven évvel a zsinat után

Generációs kérdés? – Prof. Dr. Peter NEUNER

Mérleg Online — 2014 07. 05.
Címkék: egyházi újkonzervativizmus, egységtörekvés, II. vatikáni zsinat, ökumené, ökumenikus mozgalom, vallási pluralizmus

Széles körű helyesléssel találkozik az a kijelentés, hogy az egyház élete és szavahihetősége szempontjából különleges jelentőség illeti meg az ökumenét, a különvált egyházak egységtörekvését. Ha azonban, mondjuk, plébániai olvasócsoportokban, katolikus vagy evangélikus akadémiákon az ökumené kérdéseiről hirdetnek meg rendezvényt, többnyire igen csekély érdeklődés mutatkozik. A hallgatóság elsősorban abból a nemzedékből verbuválódik, amely átélte a II. Vatikáni Zsinatot s nyomában az ökumené gondolatának szárba szökkenését. Általában is nehéz felkelteni a fiatalok érdeklődését az egyházi kérdések iránt, de különösen igaz ez az ökumené problémakörére. Ennek több okát is látom.

I. Különböző élményvilágok

A fiatalabb nemzedéket mintha általában is viszonylag kevéssé érdekelnék az ökumenével kapcsolatos kérdések. E nemzedékhez sorolom ebből a szempontból mindazokat, akiknek nincsenek emlékeik a zsinatról, akiknek a számára a zsinat tisztán történelmi tény, amely a közvetlen érzékelés számára a távoli múlthoz tartozik. Az „ökumené” szó náluk elsősorban a csalódottsággal és a frusztrációval kapcsolódik össze. Az a benyomás az uralkodó, hogy megtorpant az egyházakban az ökumené lendülete, az idevágó új nyilatkozatok tematikailag egyre inkább beszűkülnek, az egyházi hivatalosság bikkfanyelvén szólnak, s hogy egyre jobban örülünk annak, ami állítólag elválaszt bennünket, mint annak, ha sikerül azt leküzdenünk. Azokat, aki szívből jövően ragaszkodnak az ökumenéhez, egyre kicsinyesebb elhatárolódásokkal hazudtolják meg nap mint nap. Elterjedt felfogás szerint negyven évvel ezelőtt előrébb jártunk, mint ma. Ezzel a megállapítással nem a lamentálók kórusához akarok csatlakozni, akik sommásan stagnálásról, sőt visszalépésekről beszélnek az ökumenét illetően. Az elmúlt évtizedekben valóban áttöréseknek lehettünk tanúi az ökumenikus munkában, olyanoknak, amelyeket még a zsinat időszakában is aligha tartottunk volna lehetségesnek. Ám a hangulat megváltozott. Közvetlenül a zsinat után bizakodás uralkodott és az a várakozás volt a meghatározó, hogy továbbra is munkál majd a zsinat e kérdésekben tanúsított lendülete és küszöbön áll a kereszténység egységének helyreállítása. Ezek a várakozások talán megtévesztőek voltak, de a megcsalt remények akkor is fájnak, ha nem voltak realisztikusak. Évekkel ezelőtt azt kérdezte tőlem egy disszertációtémát kereső hallgatónő, hogy csakugyan az ökumenével kapcsolatos témát kell-e választania, ha e téren egyébként nincs előremozdulás. Ne olyan témát válasszak-e inkább, amellyel azzal kecsegtet, hogy az egyházban is némi visszhangra lel? Nos, a hallgatónő az ökumenikus teológia keretében írta meg a disszertációját, szép elméleti munkával járulva hozzá a kereszténység egységéhez, ám az egyházak továbbra is elkülönülnek, és jelenleg nemigen rajzolódnak ki a horizonton olyan előremutató lépések, amelyek egyházi hivatali szempontból is elfogadásra számíthatnának.

Forrás: előadás Regensburgban, a 2014-es Katolikus Nagygyűlésen, 2014. május 30-án. Szöveghű fordítás jelentéktelen rövidítésekkel.

A szerző 1941-ben született Münchenben. Katolikus pap és teológus, professor emeritus, 1985 és 2000 között a dogmatika, 2000 és 2006 között egyúttal az ökumenikus teológia tanára a müncheni egyetemen. Életéről és publikációiról bővebben a Wikipédián »

Akinek valamivel hosszabb időre, mondjuk több mint 50–60 évre visszanyúlik az emlékezete, annak másként jelenik meg az ökumené helyzete. Visszaemlékezhet a különböző felekezetűek közti házassággal kapcsolatos nyomasztó előírásokra, amelyek még a zsinat időszaka után is számos keresztényt sodortak lelkiismereti válságba. Akkoriban azokat a katolikusokat, akik más felekezethez tartozó házastársukkal együtt nem tettek ünnepélyes ígéretet arra, hogy születendő gyermekeiket katolikusnak keresztelik és katolikusként nevelik, kiközösítés sújtotta, következésképp az is, hogy nem részesedhetnek a szentségekből. Felidézheti a felekezeti iskolákért vívott  küzdelmeket, emlékezhet XII. Piusz pápának az „akatolikus közösségekhez” címzett, masszívan kritikus megnyilatkozásaira. Aki vissza tud tekinteni  az 1958 (XII. Piusz halála) és 1965 (a zsinat befejezése) közti évekre, fölöttébb meglepő és váratlanul bekövetkező felpezsdülést láthat. A katolikus egyház az ökumenével kapcsolatos ügyekben néhány év alatt határozott szavú kritikusból éllovassá változott: igazi megtérés játszódott le benne. Aki tudatosan élte át ezt az időszakot, alighanem az imént említettől eltérő ítéletet fog alkotni. Ha fél évszázaddal ezelőtt kevesebb mint tíz éven belül lehetséges volt ilyen fellendülés, az eleven cáfolata a rezignációnak:  annak a beállítódásnak, amely szerint hasonló jelenség nem várható sem a jelenben, sem a közeljövőben. A csalódások ebben az esetben sem leszek kevésbé fájdalmasak. De az az élmény lesz meghatározó, hogy meglepő és előre nem látható fordulatok a katolikus egyházban is lehetségesek, és épp az ökumené terepén.

Elsőként azt szeretném leszögezni, hogy az idősebb és a fiatalabb nemzedékek különböző emlékei a jelent illető különböző reményeket és várakozásokat táplálhatnak. Nemzedéki kérdés volna az ökumené?

II. Posztökumenikus korszak?

Heinrich Fries, az ökumenikus teológia egyik úttörője már több mint húsz évvel ezelőtt arról beszélt, hogy a fiatalabb nemzedék valamiféle „ökumené utáni” korban él. E nemzedék számára eleve adott a keresztény egyházak egysége – a mindennapokban ugyanúgy megélik, mint az istentiszteletben, a világban ugyanúgy, mint az egyházban, a munkahelyen csakúgy, mint nagyon sok családban. Az egység ma már tény, és ezt megtapasztalni talán csak az egyházi nagygyűléseken jelent intenzív élményt. Ezt az ilyen meggyőződés nézőpontjából megfogalmazott kritika szerint csak egyes teológusok és az egyházi establishment egyes keményvonalas figurái nem vették még észre, és ők beszélnek  állítólag még mindig megoldatlan s az egyházakat továbbra is elválasztó súlyos problémákról. A fiatalabb keresztények jó része egyszerűen nem látja és nem érti már a problémákat, és így érdeklődést sem mutatnak a számukra nemlétező problémák megoldása iránt. A keresztények közössége néhány, esetleg továbbra is fennálló teológiai különbség ellenére mindennapos élmény. Már csak azért is, mert e különbségek jelentősége aligha észrevehető akár az élet, akár az egyház szempontjából. A közösséget pedig megélni kell, nemcsak elméletileg kiötölni és az egyházi hivatal által elrendelni.

A fiatalabbak, s nem utolsó sorban épp a teológushallgatók körében bizonyosan létezik újkonzervativizmus, amely a határok megvonását hangsúlyozza és eltökélten kiáll az igazi egyházat más vallási közösségektől megkülönböztető, állítólag változhatatlan katolikus igazságok és gyakorlatok mellett. Ez a felfogás azért domborítja ki sajátos megkülönböztető vonásként azt, ami elválaszt, mert úgymond ez az elem adja meg a sajátos identitását. A zsinatnak és úgymond veszedelmes következményeinek a kritikája sokszor nagyon vehemensen fogalmazódik meg. De csak egy kicsiny kisebbség érez így. A fiatalabb nemzedék ökumenével kapcsolatos kérdésektől való tartózkodásának oka az esetek többségében mintha abban rejlenék, hogy már nem foglalkoztatják őket ezek a témák: meggyőződésük szerint megélik az egységet, s az a mindennapokban és a hitéletben is megvalósul. Márpedig a teológiai finomságoknál és szőrszálhasogatásoknál, valamint az hivatalos egyház gáncsoskodásaiknál sokkal lényegesebb a megélt élet.

III. Vallási sokszínűség

A legfontosabb jelenség, úgy tűnik, a vallás mai elkülönülése, amely folyamat lényegesen erősebb hatást fejtett ki a fiatalabb, mint az idősebb nemzedékben. A vallás manapság – mint a szociológusok megerősítik – semmiképp sincs eltűnőben, amint az újkori nemzedékek szekuralizációjára vonatkozó, mára már elavult tétel hirdette, ám egyénibbként, kevésbé megragadhatóként, meghatározhatatlanként, gyakran kötetlenül fluktuálóként, egyházilag kevésbé kötöttként jelenik meg. A hagyományos felfogás szerint az egyházak a keresztény hit és élet szubjektumai. Az egyes hívő ennek az egyháznak a tagjaként valósítja meg vallási egzisztenciáját. Hívővé pedig az igaz hit megvallása, istentisztelet és a szentségek magához vétele, valamint a vele közösségben álló pápa és a püspökök közössége révén válik az ember. Aki nem a helyes hitet vallja meg, aki nem katolikus közösségekben veszi magához a szentségeket – kivált a keresztséget és az eukarisztiát –, és aki nem engedelmeskedik a pápának és a püspököknek, s nem él velük közösségben, az nem tagja az egyháznak.

Ez a vallásfelfogás úgy változott meg egyértelműen az elmúlt években, hogy az egyes hívő vált a vallás voltaképpeni szubjektumává. Csak ő képes hinni, csak mondhatja el a hitvallást. Helyette senki sem tud hinni – az egyház sem. A vallás tehát, legalábbis európai kontextusban, a személy, az egyén ügyévé lett, s ez a folyamat egészen meghökkentő „tarkasághoz”, vallási sokféleséghez vezetett. Amikor Benedek pápát megkérdezték, hány út vezet Istenhez, ezt válaszolta: „annyi, ahány ember van”. A vallás ma messzemenően plurális, sok alakban mutatkozó jelenség, s ez sokféleség nemcsak az egyházak között, hanem az egyes egyházakon belül is megfigyelhető.

Az újkori – sokak szerint posztmodern – individualizálódás folyamatában a felekezeti és vallási határokon is túlnyúló személyes és szabad választás ma inkább szabály, mint kivétel. A vallás korántsem puszta adottság többé, amelyet csak elfogadni vagy elvetni áll módunkban – azaz csak keresztények vagy ateisták lehetünk –, hanem szabad választás és válogatás dolga lett. Készségesen elfogadjuk és integráljuk életpraxisunkba más felekezetek és vallások gyakorlatait és meggyőződéseit, ha úgy tapasztaljuk, hogy segítségünkre vannak. Ami nem ilyennek látszik, azt akkor is elvetjük, ha az egyház kötelező erejű tanításai közé tartozik. Szociológusok valamiféle patchwork-vallásról beszélnek, olyan vallásról, amelyet szabadon, a mindenkori ízlésünk szerint állítunk össze nagyon különböző kellékekből: ki-ki a saját vallását komponálja meg. Az tehát, amit hagyományosan a hitben való kételkedésként ítéltek el, ma inkább a keresztény ember szabadságának következményeként jelenik meg, és alátámasztásául a lelkiismereti szabadságra szokás hivatkozni. A vallásnak szórakozást, adott esetben vigasztalást is kell nyújtania. Az úgynevezett posztmodernben széles körben visszhangra talál valamiféle, az irracionális iránti vonzódásból táplálkozó vallásosság, de még az ezoterikus praktikák is. Az egyházak mint nagy szervezetek ellenben gyakran masszív bizalmatlanságba ütköznek, kivált olyankor, amikor egyértelmű és kötelező erejű hitvallást fogalmaznak meg és számon kérik annak elfogadását. E fejlemény legnyilvánvalóbb jele a nagy könyvkereskedések választéka. Bőséggel találunk bennük ezotériával kapcsolatos könyveket, miközben hiába keresünk vallási és teológiai tárgyúakat. Münchenben már évekkel ezelőtt bezárt a két nagy teológiai könyvesbolt, az evangélikus Kaiser és a katolikus Herder is, azóta viszont megnyílt több mint egy tucat, kimondottan ezotérikus irodalmat kínáló könyvesbolt. A vallás tehát manapság sokkal inkább személyes választás és válogatás dolga, mintsem valami eleve adott, szilárdan körülírt hitvallással.

Ha jól látom, mindenekelőtt ez a tendencia formálja a fiatalabb keresztények vallási életét. A zsinati nemzedék még olyan környezetben nőtt fel, amelyben a vallás önmagában megálló egyházi rendszerként jelent meg, olyanként, amelyet csak mint egészet fogadhattunk vagy – ha kételkedtünk benne – vethettünk el. Ma az ateizmus is inkább az idősebb nemzedék ügye. Mi ellen is tiltakozzék az, aki saját ízlése szerint állíthatja össze vallását, s ha élethelyzete megváltozik, teljesen újra is formálhatja?

Az ökumené témakörét illetően erőteljes kihívást jelent ez a fejlemény. A vallási tarkaság összefüggésében, amelyben mintha mindennek helye volna, ami csak lehetséges – kivéve az igazságra és a kötelező érvényre igényt támasztó, határozottan körvonalazott hitvallást –, egyenesen avíttá válik az egység kérdése. Miért fáradozzunk az egységért ahelyett, hogy mindenkinek meghagynánk a maga egyéni spirituális-vallási életét? Miért ne lehetne ökumenikus szempontból is ki-ki a maga módján boldog? A hagyományos ökumené,  amelynek képviselői azon munkálkodnak, hogy meghaladják az egyházakat elválasztó vitákat és megtalálják a konvergencia vagy a konszenzus lehetőségeit, egyenesen a modern vallásossággal ellentétes modellként jelenik meg. E vallásosságtól ugyanis ugyanolyan idegenek az egyházakat elválasztó a tanok miatti ellentétek, mint az egységért való fáradozás.

Ezzel megkérdőjeleződik az ökumené hagyományos formája. Törekedjünk-e egyáltalán az egységre? Mi több: az egységet követelőket nem szükségképpen övezi-e az a gyanú, hogy   meg akarják szerezni az uralmat a másként gondolkodók és másként élők fölött? Kritikus szemmel megvizsgálva a keresztény egyházak egységmodelljeit, kitűnik, hogy kiindulópontjuk mindenkor az egyházról alkotott felekezetspecifikus elképzelés, s a többi egyháznak ezen a modellen belül akarnak helyet biztosítani. Az egység követelése tehát szükségképpen keveredik abba a gyanúba, hogy az adott egyház be akarja kebelezni a másikat – megpróbálja rábeszélni, hogy térjen vissza Rómába, Genfbe, Wittenbergbe vagy Konstantinápolyba. Vajon  az egyházaknak nem a klasszikus ökumené elveitől teljesen különböző elveket kellene követniük együttélésükben? Nem kellene-e elfogadni a keresztény élet tarka sokféleségét és örülni a változatok tárházának, nem pedig kiiktatni akarni a különbségeket? Hiszen nem a különbségeket kell megszüntetni, hanem más felekezetek hivatalos egyházi elítélését.

Az ideáltipikus ábrázolásnak, amelyre itt kísérletet tettem, természetes megvannak a határai, és problémákat is rejt magában. Ez a fajta ábrázolás semmit sem mond az egyes ember viselkedéséről, legyen bár szó húsz vagy hetven évesről. S ezek a típusok a gyakorlati életben nem fordulnak elő tiszta formában, mindenkor csak arról beszélhetünk, hova helyeződik a súlypont. Tiszta formában e típusok durva elfajzásokhoz vezetnének: merev, az egyes embert az egésznek alárendelő és az egész kedvéért feláldozni is kész egyháziassághoz, illetve az egyéni hangulatot abszolút módon tételező, a hitből fakadó racionális felelősségének hátat fordító és végsősoron a keresztény differenciáról lemondó rajongáshoz. Nyilvánvaló, hogy mindkét véglet elkerülendő. Nem mondhatunk le a felekezeti különbségek leküzdésére irányuló erőfeszítésről. Manapság talán épp az egyházak különállása által támasztott kihívás miatt, illetve a jelen által felvetett kérdések fényében töprengünk el a legintenzívebben a keresztény üzenetről, amelyet egyfelől újra kell gondolunk, másfelől igazolnunk kell. Így nézve az ökumené egyenesen a teológia kulcsproblémája. Ám mindig tudatában kell lennünk  annak, hogy a hittel kapcsolatos elméleti kijelentések a személyes élményekre támaszkodnak, ezeket akarják kommunikálhatóvá tenni. Csak az ilyen, a különböző tapasztalatokkal rendelkező nemzedékek között is folytatott dialógus kecsegtet sikerrel az ökumené szempontjából. Javaslom, hogy tegyünk kísérletet rá. (Ábrahám Zoltán fordítása) ,

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján