Tanulmány

“Mivel rendkívül sokféle szabálytalan emberi léthelyzet van, ezért Ferenc szerint a papságnak azt a kulcsfontosságú elvet kell mindig észben tartania, hogy nem mindenki visel ugyanolyan fokú felelősséget az éppen adott helyzetéért.”

Amoris Laetitia, bűnösség és áldozás: Ferenc pápa válásról és újraházasodásáról szóló tanításának evangéliumi kontextusa

Matthew J. Ramage tanulmánya


Címke: , , , ,

Bevezető

 

A közzétételét követő egy év folyamán Ferenc pápa Amoris Laetitia (a továbbiakban: AL) kezdetű apostoli buzdítása sok fejtörést okoz a katolikus egyház hívei körében. Évszázadokon át az volt az Egyház tanítása, hogy akik elváltak, ám anélkül létesítettek új házastársi életközösséget, hogy megkapták volna az érvénytelenítést, tettükkel objektív értelemben a „házasságtörés” kategóriájával jellemezhető helyzetbe kerülnek.[1] Ezeknek az eseteknek egy részében olyan párok keresnek kapcsolatot a papokkal, akik felismerték ugyan hibájukat, de – gyakran az egyesülésük gyümölcseként született gyermekek érdekét előtérbe helyezve – mégsem tudnak elválni. Ezekben az esetekben az Egyház régóta azt az álláspontot képviseli, hogy az ilyen szülők kötelesek önmegtartóztató életmódot folytatva, azaz „fivérként és nővérként” egymás mellett élve megtartani a parancsolatokat.

 


Forrás: Ramage, Matthew J.: “Amoris Laetitia, Culpability, and Communion: The Gospel Context of Pope Francis’ Teaching on Divorce and Remarriage.” Josephinum Diaconal Review (Fall 2017): 14–22. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző a Benedictine College (Atchison, Kansas) teológiai karának docense (assistant professor).


 

Az AL közzétételével azonban Ferenc pápa bizonyos szempontokból mintha azt javasolná, távolodjunk el ettől a hagyománytól. A buzdítás kulcsfontosságú 8. fejezetében azt állítja Ferenc, hogy az objektív nézőpontból bűnös életközösségben élőket (az egyik, de esetleg mindkét felet) lehet, hogy valójában csekély személyes felelősség terheli a szituációért, amelybe történetesen kerültek. Sőt azt is megjegyzi Ferenc, hogy azok között, akik nem kapták meg az érvénytelenítést, vannak olyanok, akiknek meggyőződésük, hogy előző, orvosolhatatlanul tönkrement házasságuk eleve nem is volt érvényes. A Szentatya szerint ilyen esetekben a papoknak nem kellene mindig megkövetelniük, hogy az érintett párok „fivérként és nővérként” éljenek ahhoz, hogy megkaphassák a szentségek segítségét. Az a probléma Ferenc javaslatával, hogy nem világos, miképp egyeztethető össze a Katolikus Egyház elmúlt két évezred folyamán kiformálódott gyakorlatával és tanításával. Számos magas rangú prelátus figyelmeztetett erre a buktatóra: pl. a Ferenc pápának címzett, azóta nevezetessé vált dubiát jegyző négy bíboros, vagy az a három kazahsztáni püspök, akik sürgős, ám kevés visszhangot kiváltó felhívással fordultak a pápához.

 

Ferenc pápa a házasság szempontjából „szabálytalan” helyzetben lévőkre vonatkozó enyhítő tényezőkről

 

Az AL kulcsfontosságú 8. fejezetében („A törékenység kísérése, megkülönböztetése és integrálása”) Ferenc egy kulcsfontosságú elvet domborít ki, amely abban hivatott segíteni a papoknak, hogyan integrálják újra az Egyház életébe az új házasságot kötött elváltakat. Tanítása szerint ezek a személyek „nagyon különböző helyzetekben lehetnek, amelyeket nem szabad katalogizálni, vagy nagyon szigorú kijelentésekbe bezárni, nem hagyva teret a megfelelő lelkipásztori és személyes megkülönböztetésnek”.[2] A lelkipásztorok például jól tudják, hogy azok helyzete, akik egy friss válás után új kapcsolatban egyesültek mással, vagy akik kudarcot vallottak a családi kötelezettségeikben, nagyon különböznek egymástól, például az alábbi három forgatókönyv szerint:

a) az idők folyamán megszilárdul a „második egység, új gyermekekkel, kipróbált hűséggel, nagylelkű odaadással, keresztény elkötelezettséggel, a saját helyzet szabálytalanságának tudatával, és annak nagy nehézségével, hogy nem tudnának visszatérni a korábbi állapothoz anélkül, hogy a lelkiismeretük ne jelezné: új bűnökbe esnek”;[3]

b) „van olyan eset is, hogy az egyik fél mindent megtett a házassága megmentéséért, és galádul elhagyták”[4];

c) s végül „olyanok is vannak, akik új életközösséget kezdenek a gyermekek nevelése kedvéért, s olykor lelkiismeretükben biztosak afelől, hogy az előző, helyrehozhatatlanul megromlott házasság soha nem volt érvényes”.[5]

Mindezek az esetek a személyes bűnösség kérdését, illetve azt a kérdést vetik föl, hogy a bűnösség hiánya megadhatja-e az érintett számára az Eucharisztia vételének a lehetőségét akkor is, ha egyébként a súlyos bűn állapotában van. Az utolsó esetben azonban – amelynek kapcsán szó szerint idézi II. János Pál pápát – azt sejteti Ferenc, hogy abban a személyben, aki gyermekei felnevelését szem előtt tartva köt házasságot, annak, hogy eszével nem teljesen helyesli a tettét, össze kell kapcsolódnia (ezt az „és” kötőszó bizonyítja) azzal a bizonyossággal, hogy az előző házasság sohasem volt érvényes. Jó lenne, ha a Szentatya további magyarázatot adna arra, hogy miért nem említi ezt a követelményt az előző két eset kapcsán.

Mivel rendkívül sokféle szabálytalan emberi léthelyzet van, ezért Ferenc szerint a papságnak azt a kulcsfontosságú elvet kell mindig észben tartania, hogy nem mindenki visel ugyanolyan fokú felelősséget az éppen adott helyzetéért:

„Pusztán a gondolkodó lélek ismételt buzdítására van lehetőség [ti. általános normák megfogalmazásával szemben], hogy a konkrét esetek tekintetében személyesen és lelki pásztorként felelősen különböztessen meg; ebből következik – „mivel a felelősség foka nem minden esetben egyforma” –, egy törvény következményeinek vagy hatásainak nem kell mindig azonosnak lenniük”.[6]

A pápa egy döntően fontos megjegyzést fűz e szöveghelyhez: „A szentségi fegyelem tekintetében sem, abból következően, hogy a megkülönböztetés elismerheti, hogy egy különleges helyzetben nincs szó súlyos bűnről”.[7] Az AL releváns fejezetének, illetve a szöveg közzététele óta megfogalmazott megjegyzéseinek a tágabb kontextusából világosan kitűnik: Ferenc azt kívánja sugallni, hogy a papok ne követeljék meg mindig az elvált és újraházasodott személytől a tartózkodást az Eucharisztia vételétől, ha tudniillik a kérdéses személyt nem terheli komoly felelősség a kialakult helyzetért.

Néhány bekezdéssel később Ferenc tovább szövi a gondolatmenetét, újból szemügyre véve a problémát, hogy bizonyos elvált és új házasságot kötött hívek bűnösnek tekintendők-e vagy sem:

„A feltételek, vagyis az enyhítő körülmények miatt lehetséges, hogy az objektív bűn helyzetében élhet valaki Isten kegyelmében, szerethet, és növekedhet is a kegyelem és a szeretet életében – ha szubjektíve bűntelen vagy nem teljesen bűnös –, megkapva ehhez az egyház segítségét”.[8]

Ferenc álláspontja világos: egyesek, akik bár „az objektív bűn helyzetében” vannak (vagyis szexuális életet is élő elváltak és újraházasodottak), lehet, hogy „szubjektíve bűntelenek, vagy nem teljesen bűnösök”. Ők tehát képesek lehetnek elfogadni az Egyház abban nyújtott segítségét, hogy növekedjenek a kegyelem és a szeretet életében – ez a segítség pedig, ahogyan a lábjegyzet sugallja, bizonyos esetekben magában foglalhatja, hogy az érintettek részesülhessenek a gyónás és az Eucharisztia szentségében.[9]

De hogyan tudhatja meg a hívő, mikor megfelelő felkeresni a papokat a szentségek vételéért? Ferenc szerint “a papok küldetése az, hogy kísérjék az érintett személyeket [az elváltakat és újraházasodottakat] a megkülönböztetés útján az Egyház tanítása és a püspök útmutatása szerint.”[10] Ferenc azt reméli, hogy a pappal folytatott beszélgetés – ez a „belső fórum” – vezeti a hívőt a „helyes ítélet kialakításához arról, mi akadályozza az Egyház életében való nagyobb részvételt, valamint azokról a lépésekről, amelyek elősegíthetik és növelhetik azt”.[11] Megjegyzendő azonban, hogy feszültség állapítható meg az AL belső fórummal kapcsolatos javaslatai és a tanító hagyomány között, hiszen ennek legutóbbi megnyilatkozásai szerint a házasság érvényességéről vagy érvénytelenségéről való meggyőződés kizárólagos eszköze a külső fórum (vagyis az egyházjogilag előírt érvénytelenítési folyamat).[12] Ráadásul, míg a kánonjog szerint a szentáldozáshoz járulás valóban a személyes lelkiismeretre tartozik (916. §), addig az áldoztató pap számára nem az érintett lelkiismerete, hanem a külső, objektív helyzete az irányadó (915. §).[13]

 

Az Újszövetség a válásról és az újraházasodásról – Ferenc aggodalmai

 

A témánk szempontjából releváns bibliai szöveghelyeket áttekintve kitűnik, hogy Jézus a válást és az újraházasodást is tiltotta.[14] Vegyük kiindulópontként az alábbi szakaszokat, amelyek a katolikus egyház szokásos értelmezése szerint a házasság felbonthatatlanságáról szólnak:

„Mondom nektek: Aki pedig elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör” (Mt 5,32);

„…aki elbocsátja feleségét – kivéve ha törvénytelen élettársa – és mást vesz el, házasságtörést követ el” (Mt 19,9);

„Aki pedig elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtöréssel vét ellene. Ha pedig a nő hagyja el a férjét és máshoz megy, szintén házasságtörést követ el” (Mk 10,11sk.);

„Mindaz, aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságot tör; és aki férjétől elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör” (Lk 16,18);

„A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr: a feleség férjét el ne hagyja. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül, vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el a feleségét” (1Kor 7,10sk).

E bibliai szöveghelyekkel összhangban maga Ferenc is elfogadja a felbonthatatlanság tanítását, s így azt is, hogy erkölcstelen megpróbálni új egységet létrehozni, ha más személyhez már fűz házastársi kötelék.[15] Az AL-ban ezért nem a házasság felbonthatatlanságára vonatkozó tanítás igazságának megkérdőjelezése, hanem a bűnösség kérdésének közelebbi vizsgálata foglalkoztatja a pápát. Ferenc azt fejtegeti – elfogadva, hogy az újraházasodás objektíven szemlélve valóban házasságtörés –, hogy mégis vannak esetek, amelyekben az érintettnek még akkor sem róható fel halálos bűn, ha jogtalanul él második életközösségben valakivel.

Ferenc mondanivalóját illusztrálandó vegyük egy olyan személy esetét, aki azért köt új házasságot, hogy a gyermekek ne legyenek kénytelenek nélkülözni a másik szülőt. Ez a személy lehet, hogy végül felismeri a második (érvénytelen) életközösség objektív értelemben bűnös voltát, és vágyik arra, hogy azt tegye, amit az Egyház helyesnek ítél. Ám ha a másik fél nem hajlandó „fivérként és nővérként” együtt élni vele, és azzal fenyeget, hogy ha nem élhet szexuális életet a társával, akkor elhagyja a családot, akkor az a fél, aki az Egyház tanításai szerint kíván élni, könnyen abban a helyzetben találhatja magát, hogy továbbra is kénytelen szexuális életet élni. Az ilyen esetben azt a felet, aki helyesen kíván cselekedni, csak bocsánatos bűnben lehet elmarasztalni, mivel valódi dilemmába került azt illetően, hogy mi a legjobb cselekvés a szituációban, illetve mert a másik fél kényszerítette.[16] Mindezt annak megvilágításul említem, hogy miféle kontextusba illeszkedik Ferenc különbségtevése, amely szerint “egy objektív helyzetről alkotott elmarasztaló ítélet nem vonja magával azt, hogy az az érintett személynek betudható, neki bűnként felróható.”[17]

 

A Szentatya tanítása a válás és az újraházasodás miatti bűnösségről Mt 5,32 fényében

 

Az, hogy miért hangsúlyozza Ferenc az objektív értelemben bűnös helyzetek és a szubjektív bűnösség közötti különbségtétel fontosságát, jobban érthető lesz, ha figyelmesen szemügyre vesszük, mit is hangsúlyoz Jézus és Pál a fentebb idézett újszövetségi szakaszokban. Ezekben az esetekben a bűn terhe kivétel nélkül a válást kezdeményező félre (az esetek többségében férfira, de a Márk 10,12-ben és az 1Kor 7,10-ben kifejezetten a nőkre) vonatkozik. Másképp fogalmazva: Jézus közvetlenül nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az a fél, aki akarata ellenére elszenvedi az elválást, ugyanakkora morális bűnt hordoz-e, mint a válás kezdeményezője. Például egy férfi egyszerűen azért válik el a feleségétől, mert nem táplál már érzelmeket iránta (a korabeli zsidóság bizonyos köreiben ez elfogadható indok lett volna): Ferenc megkérdőjelezi, hogy az elhagyott nő a halálos bűn állapotában volna, ha újraházasodik, kivált, ha azért teszi, hogy olyan férfihoz menjen feleségül, aki gondoskodik róla és a gyerekeiről is.[18]

Ferenc mondanivalóját illusztrálandó koncentráljunk a Mt 5,32-re, ahol azt tanítja Jézus, hogy aki elbocsátja a feleségét, az „házasságtörővé teszi őt”. E szakasz szokásos értelmezése szerint azzal teszi a férj házasságtörővé a feleségét, mert az reménytelenül nehéz helyzete miatt, a gyerekei felnevelése érdekében kénytelen új házasságot kötni.[19] De valóban házasságtörő-e az ilyen forgatókönyv szerint cselekvő asszony? Jézus 5,32-ben megfogalmazott szavainak bevett fordítása alapján az a gondolat fogalmazódik meg bennünk, hogy a volt férje okozza az elvált asszony házasságtörését, ám Paul Mankowski érvelése szerint az ilyen fordítás „elvéti a mondás igazi jelentését, mivel olyan bűnt tulajdonít a történéseket elszenvedő félnek, amelynek ő semmiképp sem a szerzője.”[20]

Ez a fordítási probléma a sémi nyelvek (pl. a Jézus által is beszélt héber és arameus) szerkezetével, közelebbről az igék görög fordításával kapcsolatos. Az újszövetségi görög nyelven a Mt 5,32 csakugyan olvasható volna úgy, hogy „a férj csinálja/okozza (ποιεῖ), hogy a feleség (αὐτην) házasságtörést követ el (μοιχευθῆναι)”, de valószínűleg nem ezt jelentették a Jézus által eredetileg kimondott szavak. Ennek az az oka, hogy a görög konvencionálisan a ποιεῖ („csinál”) + infinitivus (ebben az esetben: „házasságtörés elkövetésére bírni”) szerkezettel ad vissza olyan sémi igei formákat, amelyek jelentésében nem mindig rejlik benne az okozás képzete. Így például a héber rásá ige annyit tesz, mint „gonosznak lenni”, míg a származékos formája, a hirsíá azt jelenti: “[egy férfi] gonosszá tett (valakit).” De a hirsíá nem foglalja magában az “előidézni, hogy valaki gonosz legyen” jelentést. A héberben itt inkább osztenzív, vagyis „rámutató” jelentésű igével van dolgunk. A szó annyit tesz, mint „valakit mint gonoszt megmutatni, valakire mint gonoszra rámutatni” – azaz: bűnösnek nyilvánítani valakit.[21] Valószínűleg ugyanezt a dinamikát látjuk a Mt 5,32-ben is. A görög ποιεῖ αὐτην μοιχευθῆναι azt jelenti, hogy „a férfi a házasságtörő ekvivalensévé teszi” a nőt vagy „a házasságtörés stigmáját süti rá”. Mankowski így ír: „Tehát a nő nem az általa, hanem a férje által hozott döntés következtében viseli a házasságtörés foltját és diszkvalifikáló bélyegét, s Jézus ezt az igazságtalanságot ítéli el. … A szégyen súlya arra a férfira nehezedik, aki nehéz élethelyzetbe hozza a feleségét.”[22] Jézus szavai persze még mindig arra mutatnak rá, hogy az újraházasodott objektív helyzete azonos a házasságtörőével, Ferencet viszont az foglalkoztatja, hogy megmutassa: bűnösségének foka csökken e körülmények miatt.

 

Összegzés és gyakorlati tanács a papság számára

 

A fenti fejtegetés fényében látható, hogy Ferenc különbségtevése a bűn objektív állapota és a szubjektív bűnösség között szilárdan meg van alapozva az Újszövetségben. Jézus válással kapcsolatos kijelentései a válást igazságtalanul kezdeményező fél ellen irányulnak. Ezért helyesen állítja Ferenc, hogy a házastársát elhagyó személy nagyobb mértékben felelős, mint az akarata ellenére elhagyott társa, aki elhatározza, hogy gyermekei kedvéért új életközösséget létesít.

Ugyanakkor a felbonthatatlanság tanítása is szilárdan megalapozott a Szentírásban. Konkrétan: a házasság felbonthatatlanságának feltevése híján nehezen látható, mi értelme is volna az Úr tanításának, hogy házasságtörést követ el, aki elvált nővel köt házasságot.[23] S tágabb kontextusban szemügyre véve: nehéz belátni, hogy a szentségek kiszolgáltatása a házasságtörés objektív helyzetében lévő számára mi más is lehetne, mint további lelki-spirituális bajok receptje, hacsak az érintett személy nem igyekszik megtartóztatni magát attól, hogy házastárs módjára (more uxorio) éljen valakivel, aki nem házastársa.[24] Következésképpen nagyon helyesen tanítja nekünk a hagyomány: ahhoz, hogy valaki másodszor életközösségbe lépjen, és kifejezetten a házastársak között szokásos viszonyt alakítson ki mással, többre van szükség az ártatlanságnál és annál az érzésnél, hogy semmi sem terheli a lelkiismeretét: azt is tudnia kell, hogy az első házassága eleve nem volt érvényes, hiszen egyébként ténylegesen azt tanácsoljuk neki, hogy folyamatosan házasságtörést kövessen el.

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy hogyan is szerezhetünk tudást egy házasság érvénytelenségéről, valóban megfontolásra érdemesnek tartom Ferenc aggodalmát, hogy a kánonjog által előírt érvénytelenítési folyamat végén esetleg nem mondható ki az érvénytelenség, noha az érintett megkapta az engedélyt a per elindításához, hiszen a törvény a házasságot részesíti előnyben, vagyis nem az bizonyítandó, hogy létezik, hanem az, hogy nem létezik valamely házassági kötelék. Világos továbbá, hogy nagyon is segíthet a jogi eljárást megkerülő út annak, aki nem képes végigcsinálni az érvénytelenítési folyamatot – például olyan országokban, amelyekben nehéz vagy lehetetlen egyházi bíróság elé jutni, s egy nő a vázolthoz hasonló helyzetben találja magát. Legalábbis a fejlődő világ országaiban mindenekelőtt arra kellene törekednünk, hogy megújítsuk a hívőknek az Egyház két évezred alatt felhalmozott és az általa kidolgozott kánonjogi érvénytelenítési folyamatba belefoglalt bölcsességébe vetett bizalmát. A papságnak ügyelnie kell arra, hogy ne a „lelkipásztori szemlélettől idegenként” mutassa be ezt az eljárást a hívek előtt, hanem úgy formálja a gondolkodásukat, hogy az isteni kegyelem adományát lássák benne. XVI. Benedek pápa erre kéri egy helyütt a papságot: „Tanuljátok meg azonban az egyházjogot is a belső szükségszerűségében és gyakorlati alkalmazási formában megérteni és – ki merem mondani – megszeretni: a jog nélküli társadalom jogfosztott társadalom lenne”, így segítve a híveket megérteni, hogy az egyházjog végső célja segíteni abban, hogy helyesen szeressünk, és hogy boldogok legyünk.[25]

Tekintettel arra, hogy milyen sok fejtörést okoz világszerte, miképp is váltható valóra Ferenc tanítása, a Charles Chaput érsek irányelveit javasolom tanulmányozni a papság számára. Az érsek megerősíti az egyház folyamatosan élő hagyományát, miközben nem foglalkozik Ferenc olyan kétértelmű állításaival, amelyek a szó szerinti értelmében botrányt okozhatnának, azaz bűnbe vihetnének másokat.[26] Úgy látom, amíg felsőbb fórumok nem világítják meg határozottabban az AL értelmezésének a szempontjait, a legbölcsebb úgy foglalkozni a hús-vér elváltakkal és újraházasodottakkal, ha megadjuk nekik a megérdemelt tiszteletet azzal, hogy tájékoztatjuk őket az evangélium teljes igazságáról, és kísérjük őket arra irányuló erőfeszítésükben, hogy az élet által megkívánt minden szentséget megkapva vegyenek részt az Egyház életében. Az “amoris laetitia” annyit tesz, mint a szeretet öröme – nekünk pedig felelősségünk arra emlékeztetni a híveket, hogy az igazi örömet mindig úgy találjuk meg, ha magunkra vesszük a keresztünket és az Úr nyomdokait követjük.[27]

(Ábrahám Zoltán fordítása)

 

[1] Az egyszerűség kedvéért „az elváltak és újraházasodottak” fordulatot fogom használni a pontosabb „elváltak és új kapcsolatban egyesültek” helyett, hiszen a második kötelék nem igazi házasság, ha az első érvényben marad (vagyis, ha az érintettek nem kapták meg az érvénytelenítést).

[2] AL, 298. §.

[3] Uo.

[4] Uo.

[5] Uo. (Az AL itt a Familiaris Consortio 84. §-át idézi.)

[6] AL, 300. §. A szövegrész a püspöki szinódus Zárójelentéséből idéz (51. §).

[7] Uo., 336. lj. Majd így folytatja: „Ezért többé nem mondható, hogy mindazok, akik valamely úgynevezett „szabálytalan” helyzetben vannak, halálos bűn állapotában élnek, meg vannak fosztva a megszentelő kegyelemtől.” Uo., 301. §.

[8] Uo., 305. §. [a fordítást módosítottam – Á.Z.]

[9] Uo., különösen 351. lj.

[10] Uo., 300. § (Zárójelentés, 85. §).

[11] Uo. [a fordítást módosítottam – Á.Z.]

[12] Ld. a Hittani Kongregáció által 1994-ben írott alábbi állásfoglalást: Levél a katolikus egyház püspökeinek az elvált és újraházasodott hívek szentáldozáshoz járulásáról (különösen 7–9. §§). Az érvénytelenítés gyakran félreértett eljárásáról mint az egyház könyörületes művéről ld. Raymond Leo Burke bíboros tanulmányát: “The Canonical Nullity of the Marriage Process as the Search for Truth,” in Robert Dodaro (ed.): Remaining in the Truth of Christ, San Francisco: Ignatius, 2014, 210–42.

[13] E probléma taglalását a 915. § fényében ld. pl. Ed Peters blogbejegyzésében: “May I demur Jeff Mirus this once?” (https://canonlawblog.wordpress.com/2016/09/13/may-i-demur-re-mirus-this-once/).

[14] Fontos kérdés még, hogy hogy mit is jelent a Máté evangéliumában szereplő „tisztátalanság”, de e rövid cikkben nincs módom külön foglalkozni vele. [A szerző Mt 19,9 King James-féle változatában szereplő „except for immorality” kifejezésre céloz (μὴ ἐπὶ πορνείᾳ), melyet pl. a Magyar Bibliatársulat 2014-es szövege „a paráznaság esetét kivéve”, a Békés–Dalos fordítás a „kivéve ha törvénytelen élettársa” fordulattal ad vissza – a ford.] A probléma megértéséhez azonban hadd vázoljam a következőket. Először is, a porneia jelentését illetően olyan válaszokat adtak évszázadok során zsidó és keresztény értelmezők, hogy a szó annyit tesz, mint „házasságtörés”, „bántalmazás”, „elhagyás”, „incesztus”. Annak részletesebb taglalását, hogy melyek számíthattak a korai egyházban és az orthodox hagyományban a válás lehetséges okainak, ld. John M. Rist és Cyril Vasil (S.J.) tanulmányait az alábbi kötetben: Dodaro, R. (ed.): Remaining in the truth of Christ: Marriage and communion in the Catholic Church, San Francisco: Ignatius Press, 2014 (64–128). Másodszor, azt a kérdést kell föltennünk, hogy ha fennáll a porneia esete, akkor a házastárs csak a különélést választhatja-e, vagy pedig el is válhat, sőt esetleg új házasságot is köthet. E téma taglalását ld. Paul Mankowski (SJ) “Dominical Teaching on Divorce and Remarriage: The Biblical Data” c. tanulmányában (az imént idézett kötetben, 48-63). Haszonnal forgatható még az alábbi kötet is: Wenham, G. J., Heth, W. A., Keener, C. S.: Három vélemény az újraházasodásról, [Több-Szem-Pont]. Budapest: Harmat, 2009, szerk. Mark L. Strauss (ford. Soóki-Tóth N.).

[15] Ld. AL 52–53, 62, 77, 86, 123, 178, 243. §§. A Katekizmus tanítása szerint a házasságot csak a halál bonthatja fel, s csak akkor szabad újraházasodnunk, ha házastársunk már megtért az Úrhoz (vö. KEK, 2382. §).

[16] Az efféle forgatókönyv további taglalását ld. Jeff Mirus blogbejegyzésében: “Not heretical: Pope Francis’ approval of the Argentine bishops’ policy on invalid marriages” (https://www.catholicculture.org/commentary/otc.cfm?ID=1413). Ld. még Fr. Dwight Longenecker blogbejegyzését is: “The Pope’s Exhortation – “A Parish Priest’s Perspective” (https://www.patheos.com/blogs/standingonmyhead/2016/04/the-popes-exhortation-a-parish-priests-perspective.html, 9, 2016).

[17] AL, 302. §. [a fordítást módosítottam – Á.Z.]

[18] A Krisztus előtti első században két rabbinikus értelmezési iskola állt vitában egymással azzal kapcsolatban, milyen körülmények között válhat el a férfi a feleségétől. Míg Sammáj iskolája néhány körülményt kivéve tiltotta a válást, addig Hillél iskolája szinte „bármely okból” megengedte. A farizeusok valószínűleg nem általában kérdezték Jézus véleményét a házasságról, hanem inkább azt igyekeztek megtudni, hol is áll a Sammáj – Hillél vitában. A kutatók között egyetértés uralkodik abban, hogy az első században senki sem tagadta meg az új házasságkötés lehetőségét a válás ártatlan áldozataitól, s így Jézusnak az újraházasodást illető tilalma érthető az általa hozott „újdonság” elemeként. A Wenham, G. J., Heth, W. A., Keener, C. S. idézett kötetében olvasható esszék kimerítően foglalkoznak e témával, különösen a Mt 5 és Mt 19 fényében. E háttér rövidebb tárgyalását ld. Mankowski idézett könyvében, 49–50.

[19] Ld. W.D. Davies and Dale C. Allison, A Critical and Exegetical Commentary on the Gospel According to Saint Matthew, vol. 1 (New York: T&T Clark, 2004), 528–29.

[20] Mankowski, i.m, 55. Mankowski azzal kapcsolatos gondolatmenete, hogy a közkeletű fordítás elvéti a mondás igazi jelentését, jól illusztrálja, hogyan lehet hűségesen engedelmeskedni a Dei Verbum fordítókhoz intézett felszólításának, hogy az általuk alkalmazott irodalmi formákra és elbeszélésmódokra különösen ügyelve fürkésszék a Szentírás szándékát. Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pályájának is megkülönböztető jegye az abból a célból kifejtett erőfeszítés, hogy megbizonyosodjék bonyolult bibliai szövegek lényegi mondanivalójáról vagy az üzenetük magváról. Annak részletes tárgyalását, hogyan végzi el Benedek ezt a feladatot, ld. Matthew J. Ramage: Jesus, Interpreted: Benedict XVI, Bart Ehrman, and the Historical Truth of the Gospels (Washington, DC: Catholic University of America Press, 2017, 56–100). Egy másik fontos szöveghely, amely sokat profitálhatna az eredeti szándékot fürkésző további elemzésből, Jézus alábbi parancsa: „Amit … Isten egybekötött, ember el ne válassza!” (Mk 10,9). A Ferenc által nagyon csodált orthodox hagyomány inkább morális imperatívusznak tekinti itt Jézus lényegi üzenetét („ne szakíttassék szét a házassági kötelék!”), s nem – eltérően a Nyugaton sokáig uralkodó hagyománytól – a házassági kötelék objektív természetére vonatkozó ontológiai megállapításként („a házassági kötelék szétszakíthatatlan”). Ennek nagyon rövid, de informatív tárgyalását ld. Cyril Vasil’ (SJ) érsek tanulmányában: “Separation, Divorce, Dissolution of the Bond, and Remarriage: Theological and Practical Approaches of the Orthodox Churches,” in Dodaro, R. (ed.): Remaining in the truth of Christ: Marriage and communion in the Catholic Church, San Francisco: Igantius, 95–98, 2014.

[21] Ld. Mankowski, i. m., 56.

[22] Uo., 56sk.

[23] A házasság felbonthatatlanságának előfeltételezése nélkül Jézusnak a „házasságra alkalmatlanokra” vonatkozó tanítása (Mt 19,12) is nagyon nehezen érthető. Arról, hogy kifejezetten a Mt 19 kontextusában mit is jelentenek Jézus azokra vonatkozó szavai, “akik önmagukat tették házasságra alkalmatlanná”, ld. Gordon Wenham mélyreható elemzését: “No Remarriage after Divorce,” in Wenham, G. J., Heth, W. A., Keener, C. S. i. m., 27–33.

[24] Azért fogalmazok úgy, hogy „igyekszik tartózkodni”, mert ahhoz, hogy megkapja valaki a kiengesztelődés szentségét, s így az Eucharisztiát is, a javulás eltökélt szándéknak kell munkálnia benne. Azonban tekintettel arra, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, ez nem jelenti azt, hogy egy pár sohasem esik bűnbe, és sohasem szükséges ismét az Úr elé járulniuk a kegyelemért, megújítandó elkötelezettségüket, hogy Krisztus törvénye szerint élnek. Ráadásul értelmezhetnénk úgy, hogy az igyekvés állapota a fentebb említett nő helyzetére vonatkozik, aki az Egyház bölcsessége szerint akar élni és úgy gondolja, bűnösségét enyhíti az, ha a társa azzal fenyegeti, elhagyja őt, ha nem egyezik bele a szexuális érintkezésbe.

[25] XVI. Benedek pápa levele a szeminaristákhoz (http://www.magyarkurir.hu/hirek/vilagnak-szueksege-van-papokra-xvi-benedek-papa-levele-szeminaristakhoz/; németül: http://w2.vatican.va/content/benedict-xvi/de/letters/2010/documents/hf_ben-xvi_let_20101018_seminaristi.html – a fordítást ennek figyelembevételével módosítottam – Á.Z.).

[26] Archbishop Charles Chaput: “Pastoral Guidelines for Implementing: Amoris Laetitia”, Nova et vetera 15, no. 1 (2017): 1–7. (https://muse.jhu.edu/ – hozzáférés: 2019. IV. 4).

[27] Az azzal kapcsolatos további ajánlásokat illetően, hogyan integrálhatók jobban az egyház életébe az elváltak és újraházasodottak, elkerülve ugyanakkor annak a spirituális veszélyeit, amivel a súlyos bűn állapotában való áldozás jár, ld. a Hittani Kongregáció fentebb idézett dokumentumának 6. §-át.

 

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: