Tanulmány

Az ókori színdarabokban ilyenkor következett a híres „Deus ex machina”. Nietzschénél a „Homo poeta” az, akire rá van bízva a tragédia megoldása: a derűs fordulat. De most ki jöhet szóba, ha egyszer nem csupán minden istenségről, hanem még az emberi szabadságról is kiderült, hogy puszta fikció, és az egyetlen dolog, ami valódi, a „kozmikus adatfeldolgozó rendszer”?

Print Friendly, PDF & Email

Az istenek helyett

Teológiai emlékek Yuval Noah Harari „Homo deus: a holnap rövid története” című műve kapcsán - Johannes von Lüpke tanulmánya


Címkék: , ,

Forrás: „Ersetzbare Götter – Theologische Erinnerungen in Bezug auf »Eine Geschichte von Morgen«” = EVANGELISCHE THEOLOGIE 80 [2020] 5, 351–362. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző német evangélikus teológus. 1951-ben született, a wuppertal/betheli evangélikus Egyházi Főiskola nyugalmazott professzora (rendszeres teológia). Életéről és munkásságáról bővebben itt »


1. A prófécia mint az idő előrejelzése

Minek a korát éljük?[1] Hogyan tapasztalja meg az emberiség azokat az időket, amelyekben fennáll? Ezeket a kérdéseket többféle aspektusból is megválaszolták, különösen a történelem, az emberi psziché vagy fajunk természetének „szakértői”. Ha meg akarunk állapítani valamit korunkról, a történettudományhoz, a pszichológiához és más humán tudományokhoz fordulunk – a korszakra vonatkozó kérdésünkben pedig ott rejlik egy másik: mit várhatunk, mi emberek, önmagunktól, és mitől tanácsos óvakodnunk? Vajon adhatunk-e erre a kérdésre szigorúan tudományos választ? Hiszen nem csupán tényállást kell rögzítenünk – itt ítéleteink, sejtelmeink, vágyaink és ígéreteink is közrejátszanak.

Mindez olyan területre vezet bennünket, ahol ősidők óta a prófétáké a szó. A prófécia – tömören megfogalmazva – előrejelzés. Ebbe beletartozik a szó leggyakoribb jelentése is: pillantás a jövőbe, eljövendő események előrejelzése, mégpedig olyankor, amikor a jövő fenyegetőnek vagy éppen ellenkezőleg, biztatónak tűnik. A bibliai próféciákban mindkettő előfordul – a jellegzetes mondás szerint: „Eljön majd az idő” (Jer 19,6). De miféle idő? A jövő jelentheti a balsorsot is, ahogyan ezt Izrael Istene Jeremiás próféta szájába adva hirdeti: „Én veszedelmet hozok erre a helyre, aki csak hallja, belecsendül a füle! Mert elhagytak engem, ezt a helyet pedig idegenné tették számomra azzal, hogy más isteneknek tömjéneznek benne” (Jer 19,3sk). De az új korszak lehet új kezdet, a kegyelem és az egyetemes béke kora. „Eljön az az idő – olvassuk másutt Jeremiásnál – amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával” (Jer 31,31). A bibliai próféták által meghirdetett „időben” egymásnak feszülnek a különböző korok, a boldogság és a szenvedés, a fény és a sötétség, a kezdet és a vég, a reggel és az este.

A próféták időfelfogásának fontos sajátsága, hogy a bejelentések mindig a jelenre vonatkoznak. Arra a kérdésre válaszolnak, hogy minek az ideje van itt és most. A jövőről beszélni azt jelenti: mit kell tennünk most, hogy megváltoztassuk a történelem folyamatát? A jövő nem megmásíthatatlan. Azon is múlik, hogy az emberek hogyan döntenek, ha egy próféta jóslatával találják szembe magukat. És nem utolsósorban azon, hogy miben bíznak.

A bizalom mint kulcsszó a bibliai próféciák egy másik jellegzetes motívumára is utal. Kiben bíznak az emberek? – kérdik a próféták, célozva ezzel arra a különbségre, hogy helyénvaló-e ez a bizalom vagy sem; hogy a bizalmunkra rá nem szolgáló úgynevezett istenekbe vetjük-e, vagy az egyetlen igaz és élő Istenben bizakodunk. Éppen ez az, amit Luther klasszikus módon fogalmazott meg az első parancsolat magyarázatában: „Istent nagyobb félelem, szeretet és bizalom illeti meg, mint bármi mást.”[2] Az emberek azonban hajlamosak megbízni olyasmiben is, amiben nem lenne szabad: isteneket gyártanak maguknak, és nekik élnek, nem pedig az egyetlen Istennek, akinek életüket és minden jót köszönhetnek, és aki méltó e bizalomra.

Persze amikor a próféták ilyen éles különbséget tesznek hit és babona, Isten és a bálványok között, akkor kritikájuk a magukat jámbor hívőnek tartó emberekre irányul. Vannak, akik elmennek ugyan istentiszteletre, járnak templomba és áldoznak, mégis „hazug szavakban bíznak” (Jer 7,4), és nem hallják meg Isten szavát, amely a próféták szájából hangzik el, és arra szólítja őket, hogy cselekedjenek Isten akarata szerint. Ebben az értelemben tehát a próféták tevékenysége valláskritikának tekinthető. Erre a prófétai tradícióra hivatkoztak a későbbi valláskritikusok is, amikor elsődlegesen a papságot vették célba.

Lehetséges, hogy az izraeli szerző, Yuval Noah Harari, akinek Homo deus című könyvét[3] a következőkben tárgyaljuk, szintén a prófétai valláskritika képviselője?

2. A történelem: tények és fikciók szövedéke

Harari eredetileg történész, a jeruzsálemi Héber Egyetemen tanít. Egy németül is megjelent könyve történettudományi szakmunka a keresztes hadjáratok koráról.[4] Ugyanakkor már megmutatkozik benne az a sajátossága, amely a későbbi könyveit is jellemzi: „számos olyan eseményt, amelyről beszámolnak, nem lehet ellenőrizni vagy igazolni, ezért – akárcsak a középkori krónikásoknak – nekem is gyakran az az érzésem, hogy feladatom inkább egy izgalmas történet megalkotása, mintsem annak puszta leírása, amit biztosan tudok.”[5] Erre mindenképpen gondolnunk kell, ha a további munkáit olvassuk, amelyek mára bestsellerekké váltak: Sapiens: Az emberiség rövid története (2011),[6] Homo deus: A holnap rövid története (2015) és végül 21 lecke a 21. századra (2018).[7]

Harari

Ahhoz, hogy értékelhessük Harari kísérletét a „holnap rövid történetének” megírására, fontos, hogy tisztában legyünk a történetírás lehetőségeivel és korlátaival. A történelem ugyanis – tekintsen akár a múltba, akár a jövőbe – mindig véletlenszerű események színpada.

Az események összefüggésével kapcsolatban biztosan elmondhatjuk, hogy nem csupán egymás után, hanem egymásból is következnek. Ezek a következmények nem szükségszerűek abban az értelemben, mintha nem történhettek volna máshogyan. Éppen ezért ha a történelemről beszélünk, nem csupán egyetlen, minden eseményt magába foglaló narratíva jön szóba. Sok minden megmarad az értelmezés kérdésének, ahogyan az különböző elbeszélések formájában megmutatkozik. Ha a történetírás több szeretne lenni adatok és tények halmazánál, akkor mesélnie kell. És legyen bármilyen kézenfekvő is annak ábrázolása, ahogyan az események alakultak, továbbra is kérdés, vajon nem történhetett volna-e mindez másképpen. Éppen ez adja sokak számára a történelmi tárgyú könyvek különleges varázsát: nem csupán azt tudjuk meg belőlük, mi történt, hanem azt is, hogy mi az, ami megtörténhetett volna, és ami megtörténhet.

Mindez a Harari által felvázolt „holnap történetére” is áll. A szerző szándéka nem csupán a tudományos értelemben vett jövőkutatás, hanem az arra való rámutatás, hogy hogyan haladnak tovább a dolgok „a legnagyobb valószínűség szerint”. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy ténylegesen ezeknek kell megtörténniük. Amint Harari leszögezi: „az előrejelzésem arra vonatkozik, hogy mivel próbálkozik majd az emberiség a 21. század folyamán – nem arra, hogy mit sikerül elérnie. Jövőbeli gazdaságunkat, társadalmunkat és politikánkat a halál legyőzésére való törekvés fogja fémjelezni. Ebből még nem következik, hogy 2100-ra az emberek halhatatlanok lesznek.” (56. o.) Az előrejelzésnek vitát kell gerjesztenie „jelenlegi választási lehetőségeinkről. Ha ennek hatására másképp döntünk, és a jóslat nem teljesül be, annál jobb. Mi értelme a jóslatoknak, ha nem változtatnak meg semmit?” (uo.) Vagy még élesebben: „Minél többet tudunk, annál kevésbé tudunk jósolni.” (uo.) Harari ezt a „tudás paradoxonának” nevezi (55. o.), és felteszi a szónoki kérdést: „Mi haszna az új tudásnak, ha nem hoz létre új viselkedésformákat?” (57. o.)

Harari műve ugyanebben az értelemben tekinthető prófétainak. Olyan jövőt vetít előre, amelynek bekövetkezte egyszersmind kétséges, mivel jövendölésének lényege éppen a felszólításban rejlik: változtassunk, ha lehetséges. A történelem épphogy nem olyan, mint egy természeti folyamat. Hogy hogyan történik, az attól függ, amit Harari az „értelem hálójának” nevez. (127. o.) Mi emberek – az összes többi állattól eltérően – fantáziánk és nyelvünk segítségével képesek vagyunk „törvények, hatalom, entitások és helyek hálójának” megteremtésére, amelyek azonban „csak a mi közös képzeletünkben léteznek”. (133. o.) A képzelet ezen szüleményei közé a szellemi konstrukciók tartoznak, mint például egy társadalom által vallott értékek, de az istenek is, akik szintén az emberi fantázia művei, ugyanakkor „valós erővel” bírnak, s ezáltal meghatározzák a történelem menetét. (134. o.) Ezek „kitalált történetek”,[8] elbeszélések, istenek és emberekről szóló történetek hálója, amelyet az emberek „szőnek”, és ez a valóságos történelemben is visszatükröződik. A valóban megtörtént és megtörténő események történelme mögött ott rejlik, mint értelemadó és valódi hatóerő, egy olyan történet, amely elbeszélésekből – nem utolsósorban fikciókból – áll.

Filozófiatörténeti szempontból a történelemnek ez az értelmezése Friedrich Nietzschéig nyúlik vissza, akinek gondolkodása nagy vonalakban jellemző Harari felfogására és szándékaira, akkor is, ha Harari ezt csak néha jelzi, különösen ott, ahol Nietzsche kijelentésére utal, miszerint Isten meghalt (205. és 232. o.), és az „Übermensch” kulcsszót használja. (pl.: 45. o.) Alapjában véve Harari, akárcsak Nietzsche, felismeri, hogy a történelem menete óriási mértékben függ az emberi képzelőerőtől, különösen a költészet hatalmától, kétféle értelemben is: egyfelől az istenekről kiderült, hogy pusztán a fantázia szüleményei, „költői szerzemények”,[9] másfelől az ember kötelessége, hogy mint alkotó költő, elfoglalja az isteni poéták helyét. Ő, a „Homo poeta”,[10] „az élet tulajdonképpeni költője és tovább-költője”[11], az a teremtő, aki mindenekelőtt értelmet ad egy egyébiránt értelmetlen világnak.

A Harari által előrevetített jövőtörténetet is tekinthetjük úgy, mint egy nagyszabású elbeszélés megalapozását, amely értelmet ígér a mai emberiségnek. „Ahhoz tehát, hogy megértsük a jövőt, aligha lesz elég a genom megfejtése és a számokon való rágódás. Meg kell fejtenünk a világnak értelmet adó fikciókat is.” (134. o.) És ha nem csupán megérteni akarjuk a jövőt, hanem alakítani is, tovább kell szőni az értelem hálóját elbeszélések formájában. Ez egyfelől az elemzés kérdése – mely szövegek határozták meg ezidáig a történelmet –, másfelől az előretekintésé – melyik történetben szeretnénk bízni a jövőbe vezető úton. Nézzük hát meg közelebbről, milyen történetet tár elénk Harari!

3. Az emberiség története: a Homo sapienstől a Homo deusig

Harari úgy kezdi a „holnap történetét, hogy visszatekint a tegnap történetére, amely szerinte véget ért, de amely legalábbis megszabja az emberiség előrehaladásának irányát. A múlt és a jövő között végbemenő ugrás új korszakot nyit a természet evolúciójában: az ember, aki 300000 évvel ezelőtt Homo sapiensszé fejlődött és mintegy 70000 évvel ezelőtt beharangozta az „antropocén” korát – azt a kort, amelyben egyre inkább uralma alá hajtotta természeti környezetét –, ez az ember immár készen áll arra, hogy túllépjen önmagán, és Homo deusszá váljék. Idáig a Homo sapiens írta a történelmet – a jövőben a Homo deus fogja.

Ezekben a fogalmakban éles diszkontinuitás mutatkozik. Összehasonlításképpen képzeljünk el egy olyan drámát, ahol két felvonás között az egyik színész távozik, és egy másik lép a helyébe. De valóban másik személy-e az illető? Könnyen lehetséges, hogy az első színész a két felvonás között átöltözik, és a második felvonásban újratöltekezve szembesít minket az első felvonásban megoldatlanul maradt, égető problémákkal.

Mindazonáltal a Homo sapiens, aki Hararinál az első felvonásban szerepel, igen hatékonynak bizonyult a problémák kezelésében. Az ő történetét Harari sikertörténetként tárja elénk. Az ember a modern tudománynak, és az abból következő fejlett technikának köszönhetően képessé vált rá, hogy ha nem is teljesen, legalább részben elhárítson három olyan csapást, amelynek korábban ki volt szolgáltatva az emberiség. Ezek: az éhség, a betegség és a háború, melyeknek ma már nincs akkora hatalmuk felettünk, mint korábban. És ez nem csupán azt jelenti, hogy ma kevesebb ember szenved és hal meg általuk. A Harari által prezentált statisztikai adatok egyértelműen nekünk kedveznek. Még ma is meghalnak emberek a fentebbi okokból, de ennek mértéke a korábbi katasztrófákhoz képest csekély, és – ami a legfontosabb – mára az ember úrrá lett felettük. Ha valaki meghal, ma már nem azért hal meg, mert – amint korábban hitték – Isten így rendelte el, és rendelését el kell fogadnunk, vagy legfeljebb vallási gyakorlatokkal befolyásolhatjuk. Az ember megtanulta, hogyan vegye saját kézbe az irányítást, és minél inkább így tesz, annál kevesebb szerepe marad az isteneknek. Ott, ahol korábban őket vettük igénybe, ma már nincs szükségünk rájuk. Az állítólagos isteni hatalom átkerült az ember kezébe. Ebből pedig az következik, hogy az istenek helyettesíthetők. Vagy másképp megfogalmazva: az ember megteszi ugyanazt, jobban.

Ezáltal elmozdultak a hatalmi viszonyok. Aligha vitatható, hogy a tudomány és a technika fejlődése révén az ember hatalomhoz jutott, kérdés azonban, hogyan gyakorolja ezt a hatalmat, és milyennek bizonyul általa. Ez a technikai hatalom tükröződik abban is, ahogyan a természeti jelenségekkel bánunk. De mi is a halál, amelyről az ember úgy véli, hogy a technológia segítségével legyőzheti? Harari számára nem más, mint egy fizikai probléma, amely technikai megoldásra vár:

„A valóságban azonban az ember nem azért hal meg, mert egy csuklyás alak megérinti a vállát, vagy mert isten így rendeli, és nem is azért, mert a halandóság valami kozmikus terv része. Az emberek mindig valamilyen technikai hiba miatt halnak meg. A szív nem pumpálja tovább a vért. Valamelyik főartériát eltömítik a zsírlerakódások. Rákos sejtek burjánzanak el a májban. Kórokozók szaporodnak el a tüdőben. És mi okozza ezeket a technikai problémákat? Más technikai problémák. A szív azért nem pumpálja tovább a vért, mert nem jut elég oxigénhez. A rákos sejtek azért burjánzanak el, mert egy véletlen genetikai mutáció átírta az utasításokat. A kórokozók azért kerülnek a tüdőnkbe, mert valaki ránk tüsszentett a metrón. Nincs ebben semmi metafizikai. Ezek tisztán technikai problémák. És minden technikai problémára van technikai megoldás.” (28. o.)

Ezek a mondatok egyenesen axiomatikusak. Vagy azt is mondhatnánk: ez a Homo sapiens Credója, amely megerősít bennünket abban, hogy legyen merszünk megtenni az ugrást a Homo deusig. Az, hogy ezzel Harari a saját meggyőződését is kimondja-e, mindenesetre kétséges. Itt is, másutt is lehetetlen nem meghallani az ironikus felhangokat. A transzhumanizmus programjának alapvető fontosságú hitvallásáról van szó, és itt újból szükségünk van arra, hogy elszavaljuk a Credót. Tehát, még egyszer: „Nincs ebben semmi metafizikai. Ezek tisztán technikai problémák. És minden technikai problémára van technikai megoldás.” A metafizika-kritikának ez a programja, amely már Nietzschénél is megtalálható,[12] több szempontból bírálandó, ugyanis az állítólagos megoldás olyan problémákat vet fel, amelyek éppen hogy nem technikai úton oldhatók meg.

Először is: a technika eszköz az ember kezében. A technikai vívmányok segítségével ugyan megkönnyíthetjük a dolgunkat, de ehhez ki kell dolgozni magukat az eszközöket: az erőforrások felhasználását és az árucsere gazdaságos lebonyolítását. Ez viszont nem utolsó sorban azt is jelenti, hogy mindezt meg kell, hogy engedhessük magunknak. A halhatatlanoknak, akik talán már köztünk élnek, „jól feltöltött bankszámlájuk” kell, hogy legyen, amelyért saját maguk dolgoztak meg, vagy – ami még valószínűbb – amit másokkal csináltattak.

Ha az ember vagy az emberiség istenségéről beszélünk, azt is meg kell kérdeznünk, kinek válik hasznára az élet meghosszabbítása. Az az elképzelés, miszerint az istenek a számukra kellemetlen, de mégis szükséges munka elvégzésére teremtették az embert, az ókori keleti mitológiából ismert.[13] Az istenek a földi lét felett, az égi szférákban élik gondtalan életüket, míg az embereknek odalent rabszolgaként kell nyűglődniük. Ha az emberek között is előáll ugyanez a különbség, hasonló konfliktusokkal kell majd számolni itt, a Földön, mint az istenekről szóló történetekben. Az igazságos elosztás problémája már napjainkban jelen van, hiszen igen nehéz, ha nem éppen lehetetlen megoldani, hogy minden ember részesedjen a leghatékonyabb gyógyszerekből. Ahhoz, hogy az emberiség képes legyen istenként fellépni, az embereknek megegyezésre kell jutniuk, és meg kell alkotniuk valamiféle közös identitást. De amíg ez nem sikerül, nem beszélhetünk az Emberről egyes számban, úgy, ahogyan Istenről. Az istenek funkciói mindenesetre tovább öröklődtek az emberekre, de egyúttal azok a konfliktusok is, amelyekről a politeista isten-mítoszok szólnak.

Ám az ember halhatatlanná és istenivé tétele különösen problematikus vállalkozás – és nem csak társadalmi szempontból. Az egyes emberek számára, akiknek esetleg megadatik, hogy élvezzék a halhatatlanságot, a várt jótétemény kivételesen kiábrándítóvá válhat. Nézzük meg Simone de Beauvoir klasszikus regényét, a Minden ember halandót, ahol ez az utópia kiszínezve, egy gondolatkísérlet keretében jelenik meg.[14] Egy Fosca nevű férfi olyan eszközre tesz szert, amely halhatatlanná teszi őt, hamarosan azonban csalódnia kell a hozzá fűzött reményeiben. A halhatatlanság kész átoknak bizonyul, ugyanis a vég nélküli élet egyszerűen unalmas. Minden, ami különben teljessé teszi az életet, elveszíti értékét. Magányos, részvét nélküli élet ez, amely távol áll attól a boldogságtól, ami az örök életről a kezdetektől fogva az emberek képzeletében él. Itt válik érthetővé, hogy az örök élet reménye alapvetően különbözik a jelenlegi életünk – technológiailag kivitelezhető – meghosszabbításától. A régi mitológia el sem tudta képzelni a halhatatlanságot anélkül, hogy az ember belépne egy másik, fölénk magasodó szférába, a Paradicsomba vagy az Elíziumba. A keresztény teológia pedig még élesebben hangsúlyozza a diszkontinuitást, a minőségi különbséget a földi világunk – mely a halál foglya – és a túlvilág, Isten országa között. Ez pedig olyan jövő, amelyet emberi alkotás nem nyújthat nekünk.

4. Az ember – önmaga teremtője?

Azonban ha így vélekedünk, még nem vettünk figyelembe minden eszközt, amit az ember megragad az élet jobbá tételéhez, és az elképzelt isteni lét eléréséhez. A „Homo sapiens áttervezéséről” van szó, „úgy, hogy örökös örömöt élvezhessen.” (45. o.) Felemelkedni az emberi lét magasabb szintjére – színpadi történetünk két felvonása között – nem csupán azt jelenti, hogy meg szeretnénk hosszabbítani az életünket a végtelenségig, hanem azt is, hogy arra vállalkozunk: mélyrehatóan átalakítjuk saját magunkat úgy, hogy boldogok legyünk. Ez nem csupán a testi tulajdonságainkat érinti, hanem „az ember elméjét és vágyait”. (47. o.) Az „emberi test és elme fejlesztésére” (45. o.) törekszünk, ami lehetséges, és „kell” is, minthogy feltétlenül ezt szeretnénk.[15]

Az istenség nem csupán a halhatatlanságot jelenti, hanem – amennyiben lehetséges – az ember azon képességét, hogy átalakítsa életét, sőt új élőlényeket teremtsen. Az ember – így a szerző megállapítása – azon van, hogy szert tegyen „a teremtés és pusztítás isteni képességére”. (48. o.) Természetesen mindkettő hozzátartozik az isteni mivolthoz. Az ember élet és halál ura lesz. Harari az ember „továbbfejlesztéséről” beszél (47. o.), sőt „szuperemberekről” (50. o.), és megnevezi ennek három módját: „biológiai tervezés, kiborgtervezés, illetve szervetlen lények tervezése”. (45. o.) Azt, hogy itt tényleg valami új és egyszersmind isteni dologról van szó, Harari egyértelművé teszi a következő mondatokban:

„Eddig jobb és jobb eszközök alkotása révén versengtünk a régi istenekkel. De lehet, hogy a nem túl távoli jövőben olyan szuperembereket fogunk létrehozni, akik nem eszközeikkel, hanem testi és szellemi képességeikben múlják felül az ókor isteneit.” (50. o.)

De valóban újdonság-e ez? És isteni-e egyáltalán?

Először is megjegyzendő: mind a biotechnológia, mind pedig a kiborgtechnológia és a szintetikus biológia az emberi technika vívmánya. Még ha teremtésről beszélünk, akkor sem szabad szem elől téveszteni azt, hogy mindezt technikai eszközök bevetésével sikerült elérni. Ezek az újítások még mindig a laboratóriumokból kerülnek ki – a Szilícium-völgyből vagy e projekteknek otthont adó egyéb laboratóriumokból. Az a gondolat, hogy ezek az általunk használt eszközök hatnak és visszahatnak az emberre, nem újkeletű. Ennek növekvő mértéke tény, de hogy mindez minőségi előrelépést is jelentene, erősen kétséges.

És ez már érinti a következő kérdést is: milyen értelemben beszélhetünk az ember istenségéről? Itt az ókori istenek jelentik ennek modelljét. Az istenek emberfeletti lények, amelyek magasabb rendű képességekkel bírnak, mint az emberek, de ezek persze olyan képességek, amelyek terén az ember vetekedhet velük. Az ember rendelkezhet a hatalom azon szintjével, amely már megközelíti e lényekét, sőt még felül is múlhatja őket, így a „szuperember” egyúttal „szuperistenné” is válhat. De szert tehet-e az ember arra a mindenható isteni hatalomra, amely a bibliai teremtő Isten, a kereszténységben pedig egyúttal Jézus Krisztus és a Szentlélek sajátja? Az ebben az értelemben vett istenség alapjaiban különbözik attól, amelyet a technológia nyújthat nekünk.

Milyen lenne az ember Homo deusként? Képzeljük el a végkimenetelt: milyen újabb kérdések merülnének fel?

Sigmund Freud egy alkalommal „istenprotézisnek” nevezte a modern embert, és ezt mondta róla: „igazán nagyszerű, ha összes segédeszközeire támaszkodik, de ezek nem nőttek össze vele, és alkalomadtán még sok gondot okoznak neki”.[16] Ez kétségkívül rámutat a Homo deusszá előlépni kívánó ember jellemvonásaira is, aki segédeszközökkel igyekszik továbbfejleszteni testi és szellemi adottságait. Látjuk, amint színpadra lép a második felvonásban. Emellett olyan eszközökkel bír, főképpen a mesterséges intelligencia terén, amelyek az ő kiszolgálására rendeltettek, ugyanakkor minőségileg felül is múlják őt. Ezért kell az embernek „még sok mindent alkotnia”; a mai protézis – másképp, mint Freud elképzelte – olyan, amely „összenőhet” a természetes emberi szervezettel.

Az ember, aki szuperemberré szeretne válni, bizonyos szempontból nagyon is azonos a régi Ádámmal, s benne mindazzal az ellentmondással, amelyről a bibliai őstörténetben esik szó. Még mindig olyan lény, aki élni akar, és enged az élet iránti kielégíthetetlen vágyakozásának. Az ember, ahogyan Max Scheler fogalmazott a bestia cupidissima rerum novarum, az „örök Faust, aki sohasem törődik bele a körülötte lévő világba, aki mindig át akarja törni »itt és most« létezésének korlátait, és transzcendálni igyekszikaz őt körülvevő valóságot – beleértve önmaga mindenkori valóságát.” Figyeljük meg, hogy itt az embert a bestia, azaz állat megnevezés illeti: olyan állat, aki az élet iránti vágyakozásában talán felülmúlja a többit, de ettől még állat marad. Nyitott marad a kérdés, miképpen egyeztethető mindez össze az emberi mivolttal, legfőképpen akkor, amikor az ember a szuperember felé haladva úgy véli, hogy maga mögött hagyta a humanizmus korszakát.

A vágy az ember akaratra való képessége, s ez meghatározza belső érzelmi diszpozícióját, spontaneitását. Kérdéses azonban, hogy van-e elég hatalma és szabadsága ahhoz, hogy ezt az őt mozgató legbelsőbb erőt kordában tartsa.

„A valódi kérdés, amelyet meg kell válaszolnunk, talán nem is az, hogy „mivé akarunk válni?”, hanem hogy „mit akarunk akarni?” Akiket ez a kérdés nem rémiszt meg, azok valószínűleg nem gondoltak bele eléggé.”[17]

A szabad akaratról szóló viták éppen ezzel a kérdéssel foglalkoznak, amely különös kihívást jelent a teológia számára: akarhatjuk-e azt, amit akarni akarunk? Mascha Kaléko költőnő szavaival: „Az ember képes arra, amit akar. Bizonyára. De képes-e akarni azt, amit akar?”[18]

5. A drámai bonyodalom: istenként, de nem szabadon

Végül elérkeztünk a kulcsproblémához: vajon elég szabad-e az ember ahhoz, hogy irányítsa akaratát, s ennek révén befolyásolja a történelem menetét? Ez a kérdés mélységesen megkérdőjelezi az ember „Homo deus” címszóval fémjelezett megistenülési projektjét. Isten egyszerre birtokolja a mindenhatóságot és a szabadságot. A mindenhatóság felé törekvő és magát Isten helyébe állítani kívánó ember esetében azonban úgy tűnik, hogy e két isteni vonás kizárja egymást. Nem beszélhetnénk az isteni szabadság megszerzéséről, mert ennek hiánya nyilvánvaló lenne. Mint mindenható, az ember sosem lehetne olyan szabad, mint Isten. Sok minden utal arra, hogy a halhatatlanságot kergető ember olyan lény, aki újra és újra függésre kényszerül, és isteninek vélt hatalmával egy olyan uralomhoz járul hozzá, amely aligha képzelhető el erőszak, kizsákmányolás és elnyomás nélkül.

Ez a problematika egy helyütt még élesebben merül fel, és ezt Harari sem mulasztja el megállapítani. A szerző világosan kiemeli, hogy a megistenülő ember ismét alárendeltté válik. Igaz ugyan, hogy az ember szert tesz olyan képességekre, melyekkel leválthatja a „régi isteneket”, maga mögött hagyván a hagyományos vallásokat. Ám alighogy megörökölte az istenek trónját, rögtön ráültet egy újabb istenséget, akinek oltárán feláldozza szabadságát – ha egyáltalán szabad volt valaha. Ezzel az istenséggel szemben, akit az adatbirodalom képében teremtett magának, most maga az ember jut arra a sorsra, hogy feleslegessé válik.

Harari ezt a vallást adatvallásnak vagy dataizmusnak nevezi. Az új isteni hatalmasságok olyan neveket viselnek, mint Google, Facebook, Netflix, Amazon. Közös bennük, hogy adatok óriási mennyiségét fogadják be, dolgozzák fel algoritmusok formájában, és ezáltal olyan folyamatokat irányítanak, amelyek ezidáig az ember szubjektumához tartoztak. Többet „tudnak” valakiről, mint amennyire az illető önmagára reflektálhat. És éppen azért vannak abban a helyzetben, hogy döntéseket hozzanak az egyén számára. A Google és más adatfeldolgozó rendszerek döntései jobbak abban az értelemben, hogy összehasonlíthatatlanul több ismeret áll mögöttük, és nem függenek többé az ember érzelmi életétől és változó hangulatától.[19] Az adatvallás istenei – így szól az előrejelzés – egyre inkább képesek lesznek megfejteni, hogyan működik az ember mint algoritmus. És ahogyan ezek átveszik az ember funkcióit, egyúttal le is váltják őt. „A Homo sapiens túlhaladott algoritmus.” (328. o.)[20] De ez nem jelenti-e azt is, hogy mint Homo deus „kivonja a forgalomból” önmagát? Azt, hogy fellépése a dráma második felvonásában nem volt több, mint rövid vendégjáték?

Nyilvánvaló, hogy ha az emberiség történetét drámához hasonlítjuk, elértük azt a pontot, ahol a drámai konfliktus kiéleződik, és megoldás után kiált. De ki képes feloldani ezt a bonyodalmat? Az ókori színdarabokban ilyenkor következett a híres „Deus ex machina”. Nietzschénél a „Homo poeta” az, akire rá van bízva a tragédia megoldása: a derűs fordulat. De most ki jöhet szóba, ha egyszer nem csupán minden istenségről, hanem még az emberi szabadságról is kiderült, hogy puszta fikció, és az egyetlen dolog, ami valódi, a „kozmikus adatfeldolgozó rendszer”?

6. A keresztény üzenet: Isten emberré lett

Azon a ponton, ahol az istenkérdés újra felmerül, ismét szükségessé válik a prófécia. A próféták feladatához hozzátartozik, amint azt a bevezetésben már említettük, hogy bírálják a vallást, és különbséget tegyenek Isten és az úgynevezett istenek között. Mindazonáltal Harari csak egyetlen fejezetet szentel az istenkérdésnek, a 21 lecke a 21. századra című munkájában, ahol mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy az ember ne éljen vissza Isten nevével. Az, hogy a mindenhatóság és a szabadság isteni attribútumai az emberre csak nagy üggyel-bajjal alkalmazhatók, nem kerül szóba. Harari szemlátomást nem bízik a Szentírásban, a bibliai elbeszélések nagy hagyományában, melynek szellemi tartalékai meglátása szerint kimerültek. Napjaink oly szorongató problémáiról, úgy tűnik, már nincs mondanivalójuk. Az ember már régen maga mögött hagyta őket. „Amint az emberek (okkal vagy ok nélkül) úgy gondolják, hogy valós esélyük van megmenekülni a haláltól, az élet utáni vágy nem lesz hajlandó többé a művészet, vallás és ideológia rozoga szekerét húzni, hanem hömpölyögni kezd, akár a lavina.” (34. o.)

Hozzátehet-e még ehhez bármit a bibliai hagyomány? Valamit, ami megállíthatja az embert a bukás felé vezető úton? Zárásként két emléket, két üzenetet szeretnék felidézni ezzel összefüggésben.

Az első ahhoz a kérdéshez kapcsolódik, amely az elején hangzott el: „Milyen korban élünk?” Csalóka üzenet az, hogy ma vagy a közeli jövőben átléphetjük a halhatatlanság küszöbét. Nem másról van itt szó, mint azokról a „hazug szavakról”, amelyekkel szemben áll a bibliai belátás: egyedül Isten halhatatlan (1Tim 6,16). Mi, emberek, azok a halandók vagyunk és maradunk, akik – ahogyan ezt Luther nyomatékosan megfogalmazta – „mindannyian halálra vannak kötelezve.”[21] Ha az áll a Bibliában, hogy meg kell ragadnunk az örök életet (1Tim 6,12), ez másként értendő. Az örök élet olyan, hogy képes szembeszállni a földi élet múlandóságával. Ez valóban megtörtént az emberiség történetében, a názáreti Jézus életével. „Testté lett” – és éppen azáltal győzte le a halált, hogy vállalta, és valami erősebbet állított szembe vele: a Lélek hatalmát, amely a hit, remény és szeretet adományában mutatkozott meg. Ez a három marad meg akkor, amikor minden test elpusztul, mint a fű a mezőn, és amikor minden tudás és prófétai szó befejezetlen marad (vö. Iz 40,6sk; 1Kor 13). Az örök élet megragadása itt annyit tesz, mint fenntartás nélkül bízni Istenben, akinek kezében van véges életünk forrása és jövője. Ilyen életet nem csinálhatunk magunknak – ezt csak elnyerhetjük.

Amit az ember saját erejéből nem érhet el, az még megadathat neki Jézus Krisztus által, aki egyedüliként egyesíti magában Istent és az Embert. Ezzel pedig el is érkeztünk a második gondolathoz, a kereszténység központi üzenetéhez. Jézus Krisztusban egyszerre rejlik benne az igazi isteni és az igazi emberi lényeg. Amint azt Luther írja egy magyarázatában:

„Az emberség birodalmán át (regnum humanitatis) vagy – amint az apostol mondja – a hús birodalmán keresztül, amelyet a hit hajt, magához hasonlóvá tesz, s megfeszít minket, ami által boldogtalan és gőgös istenekből igazi emberekké, vagyis nyomorultakká és bűnösökké tesz. Mert tudniillik mi Ádámmal felemelkedtünk az Istennel való hasonlóságig, éppen ezért ő [Krisztus] leszáll közénk, hogy hasonló legyen hozzánk, hogy visszavezessen minket önmagunk ismeretéig. […] Ez a hit birodalma, amelyben Krisztus keresztje uralkodik, amelyben megszűnik a helytelenül megszerzett istenség, és visszaáll az elhagyott emberség és a test megvetett gyengesége.”[22]

Álljon itt végül Luther Márton tanácsa kollégájának, Philipp Melanchtonnak: vegye figyelembe, hogy ő nem lehet Isten, neki sokat kell küzdenie „az istenség iránti vágy ellen, amely velünk született, és amelyet az ördög ültetett el az Édenben, mivel mi nem kaphatjuk meg ezt. […] Nekünk embereknek kell lennünk, nem Istennek. Ez a lényeg; nem lehet másképp, mert különben örök nyugtalanság és szívfájdalom a jutalmunk.”[23] Mindenesetre Hararinál nyitott kérdés marad, hogy az istenné válás jár-e valamilyen haszonnal az emberiség számára: „Van-e bármi veszélyesebb az elégedetlen és felelőtlen isteneknél, akik azt sem tudják, mit akarnak?”[24]

(Mártonffy Marcell Miklós fordítása)


[1] Amikor az itt közölt szöveg első változatát 2020. március 3-án a lüneburgi teológiai fórum keretében előadtam, már kitört a Covid-19 világjárvány, de mértékét és következményeit, a Németországra és a világ társadalmi és gazdasági életére gyakorolt hatását még nem igazán lehetett előre látni. A témafelvetést más forgatókönyvek ihlették, különösen a klímaváltozás, amely sokszorosan végidőbeli elképzeléseket és hangulatokat ébreszt, amiként prófétai hangok megerősíthetik, de meg is törhetik az ilyen elképzeléseket és hangulatokat. Az adott összefüggésben a Yuval Harari által „Homo Deus” címmel előadott, a „holnap történetére” vonatkozó koncepció bemutatása és teológiai nézőpontú vitatása volt a cél. Hararinak ebben a könyvében (eredeti kiadása 2015-ből, a német fordítás 2017-ből való) a corona-válság még nem merül fel, de később sem indította a szerzőt téziseinek felülvizsgálatára (lásd a Süddeutsche Zeitung vele készült interjúját [2020. április 17.], amely „Nem a vírus a legnagyobb veszély” címmel jelent meg).

[2] Ez az első parancsolat kifejtése a Kis Katekizmusban. Idézi: Unser Glaube. Die Bekenntnisschriften der evang.-luth. Kirche. Ausgabe für die Gemeinde, szerk. a VELKD [a Németországi Evangélikus-Lutheránus Egyházak Szövetsége] Hivatala, Gütersloh, 62013, 466. Az alábbiakhoz lásd még a Nagy Katekizmusban található magyarázatot: uo., 515 k.

[3] Fordításunk az alábbi magyar kiadást idézi: Yuval Noah Harari, Homo deus. A holnap rövid története, Budapest, Animus, 2016, ford. Torma Péter.

[4] Y. N. Harari, Fürsten im Fadenkreuz. Geheimoperationen im Zeitalter der Ritter 1100–1550, München, 2020.

[5] Uo., 83.

[6] Yuval Noah Harari, Sapiens. Az emberiség rövid története, Budapest, Animus, 2015, ford. Torma Péter.

[7] Yuval Noah Harari, 21 lecke a 21. századra, Budapest, Animus, 2018, ford. Torma Péter.

[8] „A történelmi gondolkodás azt jelenti, hogy valós erőt tulajdonítunk a kitalált történeteknek.” uo.

[9] F. Nietzsche, Sämtliche Werke. Kritische Studienausgabe in 15 Bdn., szerk. G. Colli/M. Montinari, München és Berlin/New York,1980 [rövidítve: KSA], Bd. 3, 639 (Goethéhez).

[10] Nietzsche, KSA 3, 496 (A vidám tudomány, Nr. 153).

[11] Nietzsche, KSA 3, 540 (A vidám tudomány, Nr. 301); erről részletesebben: J. von Lüpke, Homo poeta. Zur atheistischen Wendung eines Gottesprädikats bei Nietzsche = U. H. J. Körtner(szerk.), Poetologische Theologie. Zur ästhetischen Theorie christlicher Sprach- und Lebensformen, Ludwigsfelde, 1999, 214–234.

[12] Lásd főként a Vidám tudomány „Éljen a fizika!” című darabját (Die fröhliche Wissenschaft, Nr. 335; KSA 3, 560–564).

[13] Lásd főként az Atramhasis-mítoszt. Tartalmának rövid ismertetése: J. Ch. Gertz, Das erste Buch Mose (Genesis). Die Urgeschichte Gen 1–11 (ATD 1), Göttingen, 2018, 20.

[14] Simone du Beauvoir, Minden ember halandó, Budapest: Európa, 1973 [1946], ford.: Görög Lívia.

[15] „Az öregedés és a boldogtalanság legyőzéséhez az embernek isteni hatalomra kell szert tennie önnön biológiai anyaga fölött” (45. o.) – a ford.

[16] Sigmund Freud, Rossz közérzet a kultúrában, ford. Linczényi Adorján, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014, 62.

[17] Harari, Sapiens. Az emberiség rövid története, 368.

[18] Mascha Kaléko: In meinen Träumen lautet es Sturm. Gedichte und Epigramme aus dem Nachlaß, szerk. Gisela Zoch-Westphal, München, 1977, 148.

[19] Lásd Harari példáit: Kivel házasodjak össze? (290. o.), Kire szavazzak? (292. o.).

[20] Vö. a rákövetkező mondatokkal: „Végül is milyen előnyei vannak az embernek a csirkéhez képest? Csak annyi, hogy az emberben összetettebb mintázatokat követve áramlik az információ. Az emberek több adatot vesznek fel, és jobb algoritmusokkal dolgozzák fel azokat, mint a csirkék. (…) Akkor viszont, hogyha meg tudunk alkotni egy olyan adatfeldolgozó rendszert, ami az embernél is több információt képes asszimilálni, és azokat hatékonyabban dolgozza fel, nem lenne ez a rendszer éppúgy magasabb rendű az embernél, mint ahogy az ember magasabb rendű a csirkénél?” (328. o.)

[21] M. Luther, WA 10/III, 1,7 (Invocavit-prédikáció, 1522. március 9.).

[22] WA 5, 128, 36–129, 6 (Operationes in Psalmos).

[23] WA.B 5, 415, 41–46 (1530. június 30.).

[24] Harari, Sapiens, 369.

Print Friendly, PDF & Email

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: