Búcsúzóul

„Minthogy vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk.” Ez az újszövetségi hit, amely minden világi és egyházi látszat ellenére „legyőzi a világot”.

„Maradj velünk” – Búcsú

Balogh Vilmos Szilárd emlékezik Boór Jánosra (2020. június 8.)


Tudtuk, mégis – mint mindig ilyenkor – váratlanul jött a hír. János elment, pedig még most is – mint mindig – annyi mindent szerettünk volna megbeszélni. Egy hónapja láttuk utoljára. Hiszem, hogy meg- és felismert minket, amikor Zsuzsával Eszter kérésére meglátogattuk. Húsvét ideje volt, amely most lezárult. Az emmauszi tanítványok csak egyet szerettek volna, hogy Ő, a Mester maradjon velük, mert már esteledik. Ez a vágy mindig ott van bennünk, ha lángoló szívvel tudunk beszélgetni valakivel, ha megoszthatjuk gondjainkat, gondolatainkat, érezhetjük az aggódást, az egymással való törődést. Ugyanakkor megtapasztalhatjuk egymásban azt, amit csak az ilyen találkozások nyújthatnak, amelyekben felsejlik a másik titka, miközben elrejtettsége, tőlünk való különbözősége arra int, hogy magunkra is jobban figyeljünk.

János életének egy részét a „katonás fegyelem” tette ki. Az otthon, a korán elvesztett édesapa emléke, meg a katonai kollégium után a „miles Christi” elkötelezettsége volt hosszú időn keresztül éltetője. Ez vezette a jezsuitákhoz. Ez bátorította az ötvenes években az illegális egyházi létben való megmaradáshoz. Aztán 56-ban a szabadság íze, majd a menekülés. A száműzetésben is otthonra lelt. De ott volt benne az a vágy, hogy jobban, mélyebben megismerje, megértse a világot, az embereket, az intézményeket, eddigi „katonaságának” egyházát. Bizonytalanságából a hatvanas évek egyházi életének felelevenedése, kutatók isten-hitének, istenélményének ismerete rázta fel. S mindehhez volt egy intézményi keret: a II. vatikáni zsinat. Immár egy új korszak hajnala volt életében.

A filozófiai megközelítések, a természettudományok iránti vonzalom, a széleskörű érdeklődés nyomán egyre világosabbá vált számára, hogy a kétkedés fontos eleme az életnek, annak, hogy meggyőződés érlelődjön belőle. Ebből pedig nyitottság fakadt. A hatvanas éveket írjuk. Lázadás, új kezdet, fellendülés, a múlt és jelen mérlegelése, hogy valami ismét kicsírázhasson, szárba szökkenhessen. Kereken 55 évvel ezelőtt, a zsinat végével indul el ez a Mérlegelés, amely nem kívánt az emigrációban élő magyarság „politikai szócsövévé” válni. De a lehetőségek figyelembe vételével igyekezett a világban lévő folyamatokat a keresztény mérce szerint, a dialógus maximális figyelembe vételével, a vélemények sokaságának megismerésével a nyelvi és valódi elszigeteltségben lévő magyarság felé közvetíteni. Nemcsak a filozófiára, teológiára, a tudományokra, a más felekezetekre, vallásokra való figyelés, hanem a gondos közvetítés is ide tartozott. Immár nem a katonás megközelítéssel élő „miles Christi” végzi ezt a szolgálatot, hanem a „homo pacis”, a béke embere.

Mindehhez megtalálja a társakat. Elsősorban a család, Márta személye biztosítja számára azt az „otthonos biztonságot”, ahol sokan otthonra lelhetnek. Nemcsak a két gyermek, István és Eszter, majd az ő családjaik, hanem a Magyarországról ilyen-olyan módon Münchenbe vetődők. Nemcsak a munkába igyekszik bevonni azokat, akiknek jó szóra, emberi kommunikáció lehetőségére van szüksége, hanem emberi kapcsolatokat épít, ápol. Nemcsak negyedévenként megjelenő folyóiratot szerkeszt, hanem fáradhatatlanul szervezi a Pax Romana rendezvényeit, összejöveteleit. Kifogyhatatlan ötletgazdagsággal szervezi meg az előadókat, az előadások tartalmát. Közben tanít a jezsuiták müncheni főiskoláján. A tudományos megismerés lehetőségei foglalkoztatják.

Örömmel nyugtázza az egyre könnyebbé váló magyarországi hazautazást, majd a 90-es évek elejének euforikus változását. Új lehetőséget lát mindebben. Szeretett folyóiratát, a Mérleget Magyarországra költözteti. Az otthoni lehetőségek időnként sikeresnek látszanak, de sok mindenben nehézséget is jelentenek. A vártnál nehezebbnek bizonyul a megfelelő anyagi háttér megteremtése, a megfelelő tájékozottságú szerzők megtalálása. Nem adja fel, keresi az új lehetőségeket, cikkeket, tanulmányokat keres, tesz közzé. Ugyan 2012-ben nem jelenik meg újabb nyomtatott szám, de 2015-ben az ötvenedik évfolyamot ünnepelheti a Mérleg. Csodálatra méltó életmű.

M.I.N.D. = Mindent Isten nagyobb dicsőségére. Ez a magyar jezsuiták nemrégiben indított negyedéves kiadványának címe. Ezt a Péter 1. levelére (4,11) alapozott „Ut in omnibus glorificetur Deus” mondást idézték minden egyes kor szerzetesei, teológusai. János élete ezt mintázta, de soha sem feledkezett meg az iréneuszi megfogalmazásról, amely szerint „Gloria Dei, vivens homo” (Adv. Haereses IV, 20,7). Csakis az élő, élettel gazdagon megajándékozott ember lesz Isten dicsőségére. Ez pedig azt követeli a názáreti Mester nyomán, hogy a szenvedést, a megaláztatást elfogadhatjuk, mi több el kell fogadnunk. De Isten dicsősége akkor ragyoghat fel, ha a szabaddá tevő igazság mellett kötelezzük el magunkat, ha a megalázott emberek sorsát magunkra vállaljuk. János életének utolsó szakaszában sokat foglalkozott – a legújabb Jézus élete kutatás alapján – a Názáreti Jézus történeti alakjából, köztünk létéből fakadó feladattal, az Isten országának gyakorlatával. Isten mindenkor szolidáris velünk, emberekkel, miként az Jézus életében is megmutatkozott. Ha a feltámadás hitét valljuk, Jézus követésében bátornak kell lennünk, önzetlenül, pártoskodás nélkül kell fellépni az elnyomottak, a megalázottak mellett. Persze tudjuk, hogy Jézushoz hasonlóan veszélybe kerülhetünk, „ez a világ” elnyomhat és ellehetetleníthet bennünket. Ugyanakkor hitünkben arra a meggyőződésre jutunk, hogy – ismét csak Jézust követve – Isten visszavonhatatlanul elfogad bennünket (akkor is, ha az állam és az egyház nem fogad el). „Minthogy vele együtt szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk” (Róm 8,17). Ez az újszövetségi hit, amely minden világi és egyházi látszat ellenére „legyőzi a világot” (1 Jn 5,4).

Jövő év januárjában lesz harminc esztendeje, hogy először találkoztunk. Azóta több-kevesebb rendszerességgel vettem részt a Mérleg munkájában. Sokat tanultam, gazdagodtam, talán kicsit emberebb emberré válhattam János mellett. Köszönöm! Búcsúznom kellene, de inkább azt kérem, hogy „maradj velünk”!


János emlékére augusztus 11-én, kedden 10:00 órakor, Várszegi Asztrik nyugalmazott főapát mutat be szentmisét a székesfehérvári ciszterci templomban (Szent János köz 1.). A  szentmise után János hamvait a Sóstói temetőben, a családi sírboltban helyezik el. A gyászoló család kérésének megfelelően virág helyett a mélyszegénységben élő roma családokat segítő SZOCSOMA (Szociális Csomagküldő Mozgalom) Alapítványt támogassuk adományainkkal (IBAN: HU071620 0151 1854 7333 0000 0000).

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: