Tanulmány

A katolikus esztétika, amelynek középpontja és betetőződése a római Szent Péter bazilika, a pápasírokban is kifejeződik. A Szent Péter sírja köré épített Kelemen-kápolna, amely a 17. század elején kapta meg jelenlegi formáját, e pompa kibontakozásának tanúbizonysága. Úgy látszik, épp a sírok és a rájuk épülő templomok és kápolnák hivatottak tudósítani a Menny pompájáról, fenségéről és szépségéről. VI. Pál pápa síremléke a maga túllicitálhatatlan egyszerűségével radikális jelkép az örök katolikus egyház évszázadait kifejező sok szép műemlék között.

Zsinat a sírnál

VI. Pál síremléke és „a katakomba-szerződés”: támpontok a zsinat esztétikai forradalmának megértéséhez – KURT APPEL és SEBASTIAN PITTL tanulmánya


Címke: , , , , ,

1. Előzetes megjegyzés: két rejtett szimbolikus kulcs a zsinat lehetséges értelmezéséhez?

1978-ban, az egyik legnagyobb, ugyanakkor alighanem az egyik leginkább félreismert pápa, VI. Pál halálával egy korszak zárult le. Ez a korszak annak az ökumenikus zsinatnak a jegyében állt, amely arra tanította az egyházat, hogy új módon – saját gyökerei és az arculatának formálásában mindig közreműködő, valódi hagyományok felé is fordulva – fogja fel a világot és önmagát. Erről az új felfogásmódról szólunk utalásszerűen jelen cikkünkben.

Ám eközben tudatosan nem hivatkozunk zsinati dokumentumokra, hanem két, kevés figyelemre méltatott mozzanatra fogunk összpontosítani, amelyek más és más módon függenek össze a zsinattal, és amelyek talán sajátos megvilágításban, eddig kevés figyelemre méltatott aspektusból láttathatják azt: jelesül VI. Pál pápa 1978-ban, a végrendelete alapján elkészített síremlékére és egy 1965-ben a zsinat „perifériáján” tartott püspöki gyűlésre, amelynek szellemisége az úgynevezett „katakomba-szerződés” aláírásában fejeződött ki.


 

Forrás: Jan-Heiner Tück (szerk.): „Erinnerung an die Zukunft. Das Zweite Vatikanische Konzil”. Freiburg – Basel – Wien, Herder, 2012, 303–316. l. A tanulmány eredeti címe: „Das Konzil am Grab. Das Grabmal Pauls VI. und der »Pakt der Katakomben« als Verständnishilfen für den ästhetischen Perspektivenwechsel des Konzils”. Teljes, szöveghű fordítás.

Appel KurtKurt Appel 1968-ban született az ausztriai Tullnban. Teológiát, filozófiát, germanisztikát és történelmet tanult. 2000-ben filozófiából, 2002-ben katolikus teológiából doktorált. 2011 óta a bécsi egyetem Katolikus Teológiai Karán a teológiai alapkutatás (fundamentális teológia) professzora. Egyúttal vezetője és szóvivője a „Religion and Transformation in Contemporary European Society” (Vallás és átalakulás napjaink európai társadalmában) nevű tudományközi projektnek, rendszeresen oktat Milánóban, az Észak-olaszországi Teológiai Fakultáson. Kutatói érdeklődésének fókuszában Hegel filozófiája, az apokalipszis témaköre, az idő kérdése, a vallásfilozófia, illetve Európa és a kereszténység viszonya áll. Újabb monografikus munkái: „Preis der Sterblichkeit. Auf dem Weg zu einem christlichen Humanismus. Bibel, Hegel, Musil, Hölderlin, Lacan” (A halandóság ára. Úton egy keresztény humanizmus felé. A Biblia, Hegel, Musil, Hölderlin és Lacan. Göttingen, 2013); „Zeit und Gott. Mythos und Logos der Zeit im Anschluss an Hegel und Schelling” (Az idő és Isten. Az idő mítosza és logosza Hegel és Schelling alapján. A bécsi egyetemnek benyújtott habilitációs munka [2005], könyv formában: Paderborn, 2008).
Pittl SebastianSebastian Pittl 1984-ben született az ausztriai Melkben, tudományos asszisztens Kurt Appel professzor tanszékén (ld. fentebb). Tudományos munkájának súlyponti témái: latin-amerikai filozófia és teológia, kultúra- és vallásközi filozófia és teológia, történelemteológia és történelemfilozófia. Fontosabb publikációi az utóbbi időben: „La realidad histórica del pueblo crucificado como lugar de la teología. Reflexiones sobre el lugar hermenéutico de la teología en el pensamiento de Ignacio Ellacuría” (A keresztre feszített nép történeti valósága mint teológiai hely [locus theologicus]. A teológia hermeneutikai státusa Ignácio Ellacuría gondolkodásában. Madrid, 2013); „Von den Vergessenen und Verdrängten her sprechen. Überlegungen zu möglichen Begegnungsfeldern zwischen Politischer Theologie und Theologie der Befreiung”. (Az elfeledettek és az elnyomottak nevében szólni. Párbeszédlehetőségek a politikai teológia és a felszabadítás teológiája között), in: Kurt Appel – Johann Baptist Metz – Jan-Heiner Tück (szerk.): „Dem Leiden ein Gedächtnis geben. Thesen zu einer anamnetischen Christologie” (Emlékezettel ruházni fel a szenvedést. Anamnetikus krisztológia – tézisek. Bécs, 2012, 191–210).


 

Valamiképpen mindkét jelképnek választott mozzanat összefügg a sírral mint hellyel. A halál ezzel olyan helyként jelenik meg, ahol végső rendelkezések öltenek formát, de olyanként is, ahol megkérdőjeleződik, ami addig magától értetődőnek számított. Az időpont mindét esetben valaminek a lezárulását jelzi: az első esetben a zsinat, a másodikban pedig a pápa élete végét, akinek az uralkodása alatt a zsinat nagyrészt lezajlott, aki lezárta a zsinatot, s aki végül megtette az első lépéseket a zsinati tanításoknak az egyház életébe való átültetése felé. Mindkét esetben tudatosan választott peremhelyekkel szembesülünk: az egyik esetében olyan korszakhoz nyúltak vissza a résztvevők, amikor az egyházként létezés annyit jelentett, mint – az elevenek és a holtak közül is – „kizártságban lenni”; a másik esetben pedig a pápa ilyen kizárás képzetét keltő esztétikai igényt fogalmaz meg, legalábbis a sírját körülvevő műemlékek tekintetében. Tudatosan választott peremhelyekről van szó, ez a választás köti össze a két jelképet, és talán támpontul is szolgál annak megfejtéséhez, hogy mi az az nyíltan nagyrészt ki nem mondott, de a zsinat egészét illetően példaértékű mozzanat. Talán kitüntetett módon vagyunk képesek ezt megérteni egy olyan korban, amelyben a zsinati dokumentumok – ahogyan közvetlenül leíródtak – már úgy szólnak hozzánk, mintha évszázadok tanúi lennének.

Az alábbiakban elsőként a pápa síremlékét vesszük szemügyre, mégpedig üzenetére összpontosítva, és megpróbáljuk kontextusba helyezni, mégpedig VI. Pál pontifikátusának egy markáns eseménye segítségével. Utóbbi nem más, mint a latin-amerikai püspökök 1968-ban Medellínben tartott második nagygyűlését megelőzően San José de Mosquerában, a helybéli campesinók előtt elmondott programadó pápai beszéd. Továbblépve pedig a második képhez fordulunk, nevezetesen a katakomba-szerződéshez, amely bizonyos vonatkozásaiban mintha összefonódnék VI. Pál említett beszédével.

 

2.1. VI. Pál síremléke és az egyház esztétikai forradalma

A katolikus egyházhoz erőteljes esztétikai program kapcsolódik – az Alpok-Duna vonaltól északra élő „barbárok” ezt gyakran kevésbé észlelik, mint az e téren tapasztaltabb latin vagy amerikai bennszülött népek –, éspedig nem csak a képeket és épületeket, hanem ezek átfogó struktúráját tekintve is. Az Örökkévaló időtlen időkön át a Mennyben trónol, körülötte Fia, a Pantokratór, valamint Mária és az angyali karok hierarchiája, amelynek földi képmása éppúgy láthatóvá válik a nagy liturgiákban és ezek földi angyalaiban, a papokban, mint a szertartásoknak otthont adó székesegyházakban,[1] az egyház jogi-hierarchikus alkotmányában, s végül a középkori teológiának és (új)skolasztikus folytatásainak jól tagolt, rendezett gondolatmeneteiben. Ez az esztétika a katolikus élet, gondolkodás és érzékelés legkisebb tartományaiban is kitapintható, s hosszabb ideje tartó eróziója egyre növekvő esztétikai és érzelmi sivatagot hagy maga után.[2]

E háttér előtt számos, a zsinat nyomán megindult vitát úgy kell értenünk, mint végső összerezzenést attól a tudattól, hogy ha ennek az esztétikának csak egy része is megsemmisül, akkor az egész épület összeomlik, ami rettenetes érzelmi-affektív hanyatlást von magával. Ennek következményeit ugyanúgy érezhetjük korunk gépi berendezéseiben, mint a csak látszólag kellemes lakósilókban, amelyekből menekül mindenki, akit az a szerencse ért, hogy örökölt vagy más módon meggazdagodott. Hamis volna a katolikus egyház szemére vetni, hogy ez az esztétika csak a gazdagoknak és hatalmasoknak kedvezett – épp ellenkezőleg: sok évszázadon át a vidéki lakosság tömegeit és a polgárságot is figyelembe vette. A munkásokat illetően azonban már nem mondható el ugyanez: felemelkedésük – ahol megtörtént – ezért is végződött igen gyakran szomorú kispolgársággal (jelentős vívmányai ellenre ebben sem tudott a szocializmus az egyház helyébe lépni: kitűnt, hogy az egyház ebben a tekintetben fölényben van a szocializmussal szemben).

Katakombenpakt Grabmal Paul VIHa a katolikus esztétikát szem előtt tartva vetünk egy pillantást a tiarájáról már lemondott VI. Pál pápa síremlékére, természetes, hogy eleinte azt a kicsinyes pápát látnánk benne, akinek – nemcsak a tradicionalista-tridentinista körökhöz tartozó – kritikusai tekintették. Rögtön figyelembe kell vennünk azonban azt is, hogy Montini rendkívüli műveltséggel és kultúrával rendelkező ember volt, és egy olyan jelkép, amelyről egész élete lezárásaként végrendelkezett, aligha tekinthető valamiféle ízlésficam testet öltésének. Hogy világossá tegyük, miről is van szó, hangsúlyozni szeretnénk, hogy a katolikus esztétika, amelynek középpontja és betetőződése a római Szent Péter bazilika, a pápasírokban is kifejeződik. A Szent Péter sírja köré épített Kelemen-kápolna, amely a 17. század elején kapta meg jelenlegi formáját, e pompa kibontakozásának tanúbizonysága. Úgy látszik, épp a sírok és a rájuk épülő templomok és kápolnák hivatottak tudósítani a Menny pompájáról, fenségéről és szépségéről. VI. Pál pápa síremléke a maga túllicitálhatatlan egyszerűségével radikális jelkép az örök katolikus egyház évszázadait kifejező sok szép műemlék között. A sírt fedő csupasz kőlap félreeső helyen fekszik, a földbe süllyesztve, szarkofág nélkül, rajta az egészen egyszerű Paulus PP VI felirat – PP: a ’Papa’, vagyis a ’pápa’ szó rövidítése – és semmi egyéb, leszámítva a falon látható „Mária a gyermek Jézussal” domborművet, kétoldalt egy-egy angyal reliefjével.

A VI. Pál által hátrahagyott utolsó jelkép tehát – épp környezetével egybevetve –radikális esztétikai váltást, pontosabban egyfajta visszatérést és jóvátételt ábrázol. Ha szemügyre vesszük ugyanis a Szent Péter bazilika régészeti leleteit, és Szent Péter sírjának régészetileg feltárt környezetébe belépve engedjük hatni magunkra a hely (a bazilika sírkamrája) páratlan atmoszféráját, még mindig érezhetjük, milyen radikálisan szakítottak a keresztények az ókor császári esztétikájával és városi kultúrájával. Ahogyan az elevenek számára nem volt hely ebben a társadalomban, úgy a holtak sem nyugodhattak a pogány nekropoliszokban. Péter eredeti sírjának egyszerűsége és kiszolgáltatottsága tér vissza Montininak e végrendeletben megfogalmazott kívánságával; azé a síré, amely sok évszázadon át továbbépített és kibővített formájában a mai Szent Péter bazilikával – utóbbi megalkotásában olyan művészek vettek részt, mint Michelangelo és Raffaello –, mintegy a sírt és a templomot is bevégezve, minden idők egyik leggrandiózusabb műemlékét hozta létre: az egész katolicizmus központi jelképét. De épp mivel VI. Páltól nagyon távol állt minden populizmus és hatásvadászat, szabad megfogalmaznunk azt a sejtésünket, hogy sírjának üzenete nem kicsinyes törleszkedés a modern korhoz. E sír a Montini által meglátott mélyebb szépség jelképe, azé a szépségé, amelyben talán a zsinat megváltozott esztétikai látásmódja is megragadható.

Nem egyszerűen egyik esztétikának egy másikkal való helyettesítésével van dolgunk, nem azzal, hogy tiszteletre méltó képeket megsemmisít a túlontúl gyorsan elhalványuló új. Abban, ahogy Montini sírja a Szent Péter bazilika lenyűgöző – egy kivégzett ember eredeti, földbe süllyesztett sírja köré emelt – komplexumának a szívében fekszik, az egyház esztétikai kifejezésformái közepette ezek legmélyebb alapját kell látnunk. Itt eszünkbe juthat a zsinatnak az a törekvése is, hogy az egyház hagyományában – e hagyomány fenségességében és szépségében, amelyre a zsinat sok szempontból hivatkozik – észrevegye a jézusi magot, azaz a jézusi szegénységet. Ez a pillantás-archeológia azzal a felismeréssel kapcsolódik össze, hogy a VI. Pál síremlékén felvilágló „maradvány” egy nagyobb szépség kézjegye. Az egyház esztétikai megújulásának voltaképp mindig ebből a szépségből kell ösztönzést merítenie. Általa érvényesül ugyanis fokozatosan a szegényekre mint az egyház középpontjára irányuló őszinte pillantás, és rajzolódik ki az az cél, amelyet minden keresztény és minden egyházi megnyilatkozásnak követnie kell. A keresztény kifejezési formák pompája ily módon csupán előszobája az egyház valódi ékességét jelentő szegények közösségének, melyre halálában VI. Pál emlékeztetni akar. Az eszköztelen szépség közvetett módon annak a zsinatnak a legmélyebb mozgatórugójára is fény derít, amelynek az összehívásába és megvalósításába ez a pápa az egész életét „invesztálta”. Erre utal az az új forma is, amelyhez a zsinat folyamodott üzeneteinek megfogalmazásához: lemondott arról, hogy újabb tantételeket fogalmazzon meg, a zsinati határozatok és definíciók klasszikus esztétikáját, valamint nyelvi és argumentatív pompáját helyett olyan kereső és meghívó gesztusra cserélte fel. Olyan látásmódra, amely nem túllicitálni vagy megsemmisíteni akarja a hagyományos esztétikát, hanem épp argumentatív „szegénységében” utal arra, amit a történelem maga alá temetett.

A zsinatnak ez a szegények felőli értelmezése, amelyet a pápa sírja közvetít, még nyilvánvalóbbá válik, ha felidézzük azt a programadó imát, amelyet Montini Kolumbiában mondott el. Ebben „megismételte” a zsinatot az Újvilág, vagyis a keresztények többsége számára – és melyik szimbolikus ismétlésben ne rejlenék aktualizálás? –, mintegy felütésként Latin-Amerika püspökeinek nagygyűléséhez, amelyet másnap ő maga nyitott meg, és amely 1968-ban a zsinat latin-amerikai konkretizációjára törekedett.

 

2.2. VI. Pál pápa és a San José de Mosquera-i földművesek

„Ti Krisztus jelenlétének jele, képmása, misztériuma vagytok. […] Szentség vagytok, az Úr szent képmása a világban, visszfény, amely megjeleníti s nem rejti el az Úr emberi és isteni arcát. (…) Az egyház egész hagyománya Krisztus szentségét ismeri fel a szegényekben”.[3]

Ezekkel a szavakkal fordult 1968. augusztus 23-án VI. Pál, a zsinat pápája a Bogotától 25 km-re lévő San José de Mosquerában a Latin-Amerika különböző régióiból összesereglett 200.000 szegényparaszthoz, napszámoshoz, földműveshez, elszegényedett nőhöz és férfihoz. Beszéde az első misén hangzott el, amelyet pápa valaha is celebrált Latin-Amerika földjén, és sokatmondó, hogy épp a kontinens legszegényebbjeit szólította meg. A pápa utazása „legemlékezetesebb és legszebb pillanatai”[4] egyikének nevezte a misét, amelynek jelképi ereje több szempontból is figyelemre méltó, csakúgy, mint a ma már alig ismert ima teológiai tartalma. A II. Vatikáni Zsinat lényeges motívumaihoz kapcsolódó ima programadó módon előlegzett meg olyan szempontokat és törekvéseket, amelyek a medellíni találkozó középpontjában álltak. Ennyiben különleges nyomatékkal jeleníti meg a zsinat esztétikai látásmódváltásából adódó következmények gyújtópontját. VI. Pál pápa egész munkássága során törekedett e következmények kibontására, melynek során az egyház egyre közelebb került annak elismeréséhez, hogy a szegények Krisztus szentségét és az egyház voltaképpeni középpontját jelentik. Ennek szellemében így folytatódik az ima:

„Szeretett fiaim, ti Krisztus vagytok számunkra. Mi, akiknek az az irdatlan nagy feladat jutott osztályrészül, hogy helytartói legyünk az általa kinyilatkoztatott igazság Tanítóhivatalában és az egész katolikus egyház lelkipásztori szolgálatában, a feltámadt és a szenvedő Krisztust akarjuk felfedni bennetek. Nem azért jöttünk, hogy mindig örömünkre szolgáló, megható, alázatos tapsotokat hallgassuk, hanem hogy személyetekben az Urat tiszteljük meg, tehát hogy meghajolva előttetek azt mondjuk nektek: azt a szeretetet, amelynek kinyilvánítását a feltámadt Krisztus háromszor kívánta meg Pétertől – akinek szerény és legutolsó követője vagyunk –, bennetek, éppen bennetek fejezzük ki iránta.”[5]

E szavakban a hatalom, az autoritás és a jelentőség világi felfogásának radikális megfordítása mutatkozik meg. Szentségi jellegük miatt – amiatt, hogy Krisztus jelképei és rendkívüli hatású megjelenítői – a szegények nem tekinthetők többé puszta tárgyaknak, akiknek a jólétéről gondoskodni kell. Nem lehetnek csendes hallgatók, nem foghatók fel úgy, mintha az lenne az egyetlen feladatuk, hogy tetszésükkel adózzanak a világ „nagyjainak”, hanem bizonyos módon ők maguk jelenítik meg a legfőbb teológiai méltóság helyét, amely fölött még a katolikus egyház egészét képviselő pápa sem rendelkezhet, hanem előbb „fel kell fednie” azt. Szentségi karakterük miatt a szegények, a Populorum progressio értelmében, Krisztus megjelenítésének, s így Jézus megváltó műve folytatásának jelképei és szubjektumai. A szegények nem valamiféle fölülről elrendelt evangelizálás passzív befogadói, hanem épp ellenkezőleg: a világ evangelizálásának aktív elvét képviselik. Ebből adódik a világi módon elgondolt, egyértelmű „fentet” és „lentet” ismerő hierarchia megfordítása is, amikor VI. Pál – aki a katolikus egyházfelfogás szerint hivatala révén magát Krisztust és az egyház egészét is megtestesíti – arról beszél, hogy a szegényekben Krisztust tiszteli és meghajol előttük. A szegények és megvetettek, jogfosztottak és vagyontalanok, a történelem hulladékai radikális felértékelődésüket élik át ebben az imában. A pápa a Lumen Gentium 8. pontját folytatva épp azokat ismeri el Krisztus világbeli jelenléte kitüntetett helyeként, akik az „utolsó helyeket” foglalják el.

A perspektívának ez a megfordítása nyitja fel a szemet a szegények konkrét életvalóságának meglátására, és kényszerít arra, hogy radikálisan rákérdezzünk az egyház e tekintetben tetten érhető felelősségére. A szónokias frázisokat félretolva VI. Pál világossá teszi imájában a megoldandó feladat sürgető voltát:

„Most egyetlen szó nélkül hallgattok bennünket, de mi halljuk a ti szenvedésetekből és az emberiség nagy részének a szenvedéséből előtörő kiáltást. […] Tudatára ébredtetek szükségleteiteknek és szenvedéseiteknek, és a világon még sokakhoz hasonlóan nem tudjátok elfogadni, hogy ezek a körülmények mindörökké megmaradjanak, s hogy ne legyen valami megoldás. Azt a kérdést tesszük hát fel magunknak: miután szót emeltünk mellettetek, mit tehetünk még értetek?”[6]

Az ima a pápa és az egyházi vezetés szegények iránt viselt felelősségéből adódó konkrét feladatok megnevezésével folytatódik. Ezek közül itt, e rövid áttekintés lezárásaként hadd emeljünk ki egyetlenegyet – azt, amely magának az egyháznak a szegénységét érinti:

„Anyagi lehetőségeink határain belül mi is megpróbálunk példát adni az egyház – önzetlenségben, nagylelkűségben és szolgálatban megnyilvánuló – legjobb hagyományainak újjáélesztésével azáltal, hogy egyre inkább emlékezetbe idézzük a szegénység szellemét, amelyet az isteni Mester hirdetett nekünk, és amelyre az egyetemes zsinat tekintélyi szóval emlékeztetett bennünket.[7]

 

3.1. A katakomba-szerződés

A cikkünkben szereplő másik sírhely: Szent Domitilla katakombái Róma határában. Itt találkozott 1965. november 16-án, nem sokkal a zsinat vége előtt negyven püspök a világ összes földrészéről, hogy közösen ünnepeljék az eucharisztiát, és aláírjanak egy prófétikussága ellenére alig ismert – jóllehet a zsinati atyák egyik legnagyobb hatású tanúságtételének számító – esküt. A Lercaro bíboros által a pápának átadott és később további ötszáz püspök által aláírt eskü megszövegezői arra kötelezik magukat, hogy a szegényeket állítják lelkipásztori és püspöki tevékenységük középpontjába, és ők maguk is a lehető legnagyobb szegénységben élnek. Az alábbiakban ezt, az úgynevezett „katakomba-szerződést” szeretnénk kivonatosan ismertetni[8], majd a püspökök csoportjának munkájára térünk ki. E munka nem csupán a dokumentum létrejöttét eredményezte, hanem ezenfölül – a zsinat idején és utána – az egyház szegényekkel kapcsolatos nézőpontváltására is döntő hatással volt. Lássuk először a katakomba-szerződés szövegét. Bevezetővel kezdődik, amelyben ezt olvassuk:

„Mi püspökök,

– akik a II. Vatikáni Zsinatra gyűltünk össze;

– akikben tudatosult, hogy milyen sok hiányzik belőlük még ahhoz, hogy evangéliumi életet éljenek szegénységben;

– akik kölcsönösen megerősítették egymást abban, hogy közösen cselekszenek a különcködés és az önelégültség elkerülése érdekében;

– akik egynek tudják magukat minden, a püspöki hivatalt gyakorló testvérükkel;

– akik azonban bíznak benne, hogy Jézus Krisztus urunk kegyelme, illetve egyházmegyéik híveinek és papjainak imádsága által megerősödnek;

– akik gondolataikban és imádságaikban a Szentháromság, Krisztus egyháza, egyházmegyéik papjai és hívei elé járulnak;

– alázattal és gyengeségünk tudatában, ugyanakkor teljes határozottsággal és erővel, amelyben Isten kegyelme kíván részesíteni bennünket, magunkra vállaljuk az alábbi kötelezettségeket…”

Ezután tizenhárom önként vállalt kötelesség következik, amelyek egytől-egyig a nagyobb szegénységben leélt életet és a szegényekkel vállalt nagyobb fokú szolidaritást célozzák. Hadd emeljünk ki közülük példaként néhányat:

„1. Törekedni fogunk arra, hogy úgy éljünk, ahogyan a környezetünkben élők általában élnek a lakás, az étkezés, a közlekedési eszközök tekintetében – illetve mindannak tekintetében, ami ezekből adódik (vö. Mt. 5,3; 6,33-34; 8,20).

2. Egyszer s mindenkorra lemondunk arról, hogy gazdagok legyünk, illetve hogy megjelenésünkben a gazdagság benyomását keltsük, különös tekintettel hivatali öltözékünkre (drága ruhaanyag, feltűnő színek), de ugyanígy hivatali jelvényeinkre is, amelyek nem készülhetnek nemesfémből – aranyból vagy ezüstből –, hanem valóban és teljességgel meg kell felelniük az evangéliumnak (vö. Mk 6,9; Mt 10,9; ApCsel 3,6).

Katakomba Medellín8. A gazdaságilag szorongatottak, hátrányos helyzetűek és a fejlődésben elmaradottak javára végzett apostoli-lelkipásztori szolgálathoz minden lehetséges forrást biztosítunk, legyen szó időről, gondolatokról és megfontolásokról, együttérzésről vagy anyagi javakról, anélkül, hogy ezzel ártanánk az egyházmegye más tagjainak és csoportjainak. Minden laikust, szerzetestestvért, diakónust és papot támogatni fogunk, akiket arra hív az Úr, hogy ossza meg életét és munkáját a szegénységben élőkkel és a munkásokkal, és így hirdesse az evangéliumot (vö. Lk 4,18; Mk 6,4; ApCsel 18,3-4; 20,33-35; 1Kor 4,12; 9,1-27).

10. Mindent megteszünk azért, hogy kormányaink és közszolgálati intézményeink felelős vezetői olyan törvényeket, struktúrákat és társadalmi intézményeket hívjanak létre és működtessenek, amelyekre minden egyes embernek szüksége van ahhoz, hogy igazságosságban és egyenlőségben élhessen, és amely általában is szükséges az ember harmonikus fejlődéséhez. Ezáltal olyan új társadalmi rendnek kell létrejönnie, amelyben elsődleges szempont az ember és Isten gyermekeinek méltósága (vö. ApCsel 2,44–45; 4,32–35; 5,4; 2Kor 8 és 9; 1Tim 5,16).

12. Lelkipásztori szeretetünkből fakadóan arra kötelezzük magunkat, hogy életünket megosztjuk testvéreinkkel Krisztusban: minden pappal, szerzetessel és laikussal, hogy hivatalunk valódi szolgálat legyen. Ebben a szellemben

– velük együtt fogjuk mindig önkritikusan vizsgálni életünket;

– munkatársainknak fogjuk tekinteni őket, vagyis mi a Szentlélektől ihletett lelki vezetők, nem pedig evilági értelemben vett főnökük leszünk;

– azon fáradozunk, hogy emberileg jelenlevők, nyitottak és megközelíthetők legyünk;

– minden emberrel szemben nyitottnak mutatkozunk, bármilyen vallást kövessenek is (vö. Mk 8,34–35; ApCsel 6,1–7; 1Tim 3,8–10).

Elfogulatlanul olvasva a szöveget és belegondolva, hogy 500-an aláírták, meglepő, mennyire feledésbe merült. Ennek többek között az aláíró püspökök nagyfokú diszkréciója és visszafogottsága is az oka. Meggyőződésük volt ugyanis, hogy az egyházi szemléletváltásánk legelőször is saját magatartásuk őszinte és radikális megváltoztatásával kell kezdődnie. A katakomba-szerződés szövege a tizenhárom megnevezett pont egyikében sem fogalmaz meg vádat a többi püspökkel szemben, hanem elsősorban magukhoz az aláírókhoz fordul. A szöveg nyelvezete nem hősies és nem is épületes, hanem egy konkrét gyakorlat követésének ígéretét fogalmazza meg teljesen pőrén. Épp ez a tárgyilagosság teszi a katakomba-szerződést – elképesztő egyszerűségével együtt – a maga csendes radikalizmusában a zsinati időszak páratlan tanújává, amely még azon kortársaink számára is, akik már nem érdeklődnek a közelmúlt egyházon belüli vitái iránt, valamennyire talán közvetíteni tudja az evangélium eredeti robbanóerejét.

 

3.2. A Belga Kollégiumhoz kötődő csoport

Hogyan került sor a dokumentum megszövegezésére, és kik írták alá? A II. Vatikáni Zsinat előkészítése során mindenekelőtt XXIII. János pápa emlékeztetett a szegénység és a szegények jelentőségére az egyházi élet szempontjából, amikor egy, a világ katolikusaihoz intézett rádióüzenetében – épp egy hónappal a zsinat megnyitása előtt – arról beszélt, hogy a megváltozott világtársadalomban az egyház „az alulfejlett országokra tekintve szeretne azzá lenni, ami, és amivé lenni akar: mindenekelőtt a szegények egyházává”.[9]

A következő években újra és újra idézték e szavakat. Ezek lobbantották lángra nemcsak sok zsinati atya, hanem sok hívő és nem hívő reményét is abban, hogy az egyház a föld elnyomottjainak és peremhelyzetbe szorítottjainak hathatós szócsövévé fog válni. Lercaro bíboros, bolognai érsek, aki árvaházat csinált püspöki palotájából, később pedig a négy befolyásos zsinati moderátor egyikévé nevezték ki, a zsinat első ülésszakának végén gondoskodott arról, hogy XXIII. János követelése hathatós meghallgatásra találjon, amikor egyik nagy figyelmet keltő hozzászólásában arra szólította fel testvéreit, hogy Krisztus szegényekben való jelenlétének kérdését ne csupán úgy kezeljék, mint egyik témát a sok közül, hanem a zsinat központi kérdésévé tegyék meg:

„Feladatunkat csak látszólag teljesítjük, ha nem Krisztusnak a szegényekben jelenlévő titkát és a szegények evangelizálását helyezzük a zsinat doktrinális és törvényhozói munkájának középpontjába; ha nem ez lesz a zsinat lelke. Nem lehet pusztán a zsinat egyik témája, hanem központi kérdése kell, hogy legyen. E zsinat témája az egyház mint a szegények egyháza.” [10]

Hakim názáreti érsek és Himmer, Tournai püspöke már a zsinat első napjaiban szétosztották a zsinati atyák között Paul Gauthier, a dijoni papi szeminárium egykori professzora és názáreti munkáspap „A szegények, Jézus és az egyház” című cikkét[11], amely több kérdést fogalmazott meg a zsinati atyákhoz, akik azért imádkoztak, hogy „a Szentlélek indíttatására azt a szeretet tartsák szem előtt, amely az egyházat … a Jézussal egyenlőnek tekintett szegényekhez fűzi”.[12]

Ezt követően, 1962. október 26-án Himmer püspök meghívására Gerlier bíboros, lyoni érsek elnökletével a Belga Kollégiumban (Pontificio Collegio Belga) összegyűlt tizenkét, a világ különböző tájairól származó püspök, hogy a „szegények egyháza” témájáról beszélgessenek. Az összejövetel során megismerkedtek egymással olyan püspökök, akik korábban alig tudtak egymásról, és akik örömmel állapították meg, hogy egyformán szenvednek az egyház és a szegények, illetve a munkások közti elidegenedéstől. A Belga Kollégiumban létrejött találkozó napja egy olyan informális csoport megalakulásának dátumává vált, amely attól kezdve kéthetente összegyűlt ugyanott, hogy közösen fejtsék ki a szegénység témáját, és erőteljesen képviseljék a zsinati aulában éppúgy, mint a zsinati dokumentumok megszövegezésekor.

Katakombenpakt_Helder_CamaraTovábbi lendületet adott a csoport növekedésének Lercaro nagy feltűnést keltő felszólalása. Már a második héten több mint ötven püspök és harminc zsinati szakértő tartozott tagjai közé, köztük a Charles de Foucauld (Boldog Károly testvér) szellemiségét követő Jézus Kistestvérei püspökei, a munkáspap-mozgalom püspökei, valamint az akkori „harmadik világbeli” püspökök. Himmer püspökön és Hakim érseken kívül többek között IV. Maxim, az antiokhiai melkita bizánci katolikus egyház pátriárkája, Hélder Câmara, Recife (Brazília) érseke és Manuel Larrain, Talca (Chile) püspöke számítottak a vezető személyiségeknek. A csoport négy földrész tizennyolc országból származó püspökének biztosított rendszeres találkozási lehetőséget a zsinat végéig. Az „óvilág” erős pozíciókkal bíró egyházi központjainak képviselői ugyanakkor kisebbséget alkottak a Belga Kollégiumban. [A képen Hélder Câmara brazil püspök]

A csoport, bár lemondott a látványos gesztusokról, célratörően dolgozott azon, hogy a zsinat alatt és után is érvényre jusson a szegények és a szegény egyház témája. Így például többé-kevésbé közvetlenül e csoport tagjaitól érkező ösztönzések hatására állították fel a Iustitia et Pax pápai bizottságot és bocsátották ki a Populorum Progressio kezdetű szociális enciklikát.[13] A csoport igyekezett továbbá Lercaro bíboros révén folyamatosan tájékoztatni tevékenységeiről a pápát. „A szegények egyháza” csoport fáradozásának köszönhetően a szegénység mint a keresztény egzisztencia lényegi alkotóeleme legalább utalás formájában szóhoz jutott minden témakörben, amelyet a zsinat kidolgozott. Találunk idevágó észrevételeket a Gaudium et spes tervezetében és megjelent szövegében csakúgy, mint a Lumen Gentium 13., 20., 42., de kivált a 8. szakaszában, ahol az a gondolat fogalmazódik meg, hogy a szegény egyház követelménye nem „pusztán” lelkipásztori szempontból indokolt, hanem Isten emberré levésének titkában gyökerezik, és így az egyház legbelső lényegéhez tartozik.[14] A zsinat vége felé Hélder Câmarának és Manuel Larraínnak sikerült meggyőznie VI. Pál pápát a latin-amerikai püspökök általános gyűlésének szükségességéről. A konferencia célja az volt, hogy az „Újvilág” számára gyümölcsözővé tegye a zsinat határozatait. Megnyitása kapcsán jutott el VI. Pál San José de Mosquerába – és itt fonódnak össze a szálak.

 

4. A peremhelyek mint a zsinat voltaképpeni középpontja: záró elmélkedés

San José de Mosquera – a latin-amerikai társadalom abszolút peremhelye – távol a nagyvárostól, s az életből több szempontból is kizárt lakóival Péter sírját és Szent Domitilla katakombáit is megidézi. Amikor a Belga Kollégiumhoz kötődő csoport püspökei ráébredtek, hogy bár a szegények egyháza nagy figyelemben részesült, még meglehetősen távol áll attól, hogy a zsinat fő irányává váljék, mintegy magáról értetődően ehhez a temetkezési helyhez tértek vissza. Itt írták alá katakomba-szerződésüket, hiszen ezek a nem-helyek talán mégiscsak azt sejtetik, hogy ami a kereszténységben meghatározó, azt nem a középpontból, hanem a peremek felől lehet és kell elgondolnunk. Ez a struktúra fejeződik ki építészetileg és fejt ki lenyűgöző hatást a Szent Péter-bazilikában, e pompás építményben, amely – erre emlékeztet VI. Pál síremléke – végső soron csak Péter sírjának kiszolgáltatottsága-kitettsége felől érthető meg. És ez a struktúra válik érzéklelhetővé VI. Pál San José de Mosquera-i meghajlásában is a földművesek népe előtt. Ez a struktúra jelen van a Belga Kollégium püspökeinek egész munkálkodásában, Szent Domitilla katakombáiban pedig egy eucharisztia-ünnepen fejeződik ki a legerőteljesebben. A zsinat peremén a látásmód olyan megváltozását juttatja kifejezésre, amely talán épp kezdeti elrejtettségében világítja meg az egész zsinat döntő mozzanatát.

Helyénvalónak látszik tehát, hogy cikkünk végén egy újabb kapcsolódási pontot is felmutassunk VI. Pál és a katakomba-szerződés között; emez ugyancsak a peremen található, s mintha túl kevés figyelmet kapna. A Populorum progressio egyik lábjegyzetéről van szó. E dokumentum 32. szakaszában VI. Pál az akkori világrend súlyos igazságtalanságaival szembesülve „merész, úttörő átalakítások” és “sürgető reformok” szükségességéről beszél, elsősorban azokat emlékeztetve felelősségükre, akiknek neveltetésük és helyzetük folytán különleges lehetőségük van arra, hogy részt vegyenek a társadalmi folyamatok formálásában. Midőn felszólítja őket, hogy vegyék ki részüket a szükséges feladatok elvégzéséből és „példaadó módon” „áldozzanak a saját vagyonukból”, az ide kapcsolódó 28. lábjegyzetben kifejezetten hivatkozik Talca püspökének, Manuel Larraínnak a példájára, aki a Belga Kollégium csoportjának egyik legfontosabb alakja volt, oroszlánrészt vállalt a latin-amerikai püspökök második, medellíni általános gyűlésének előkészítésében, és az elsők között írta alá a katakomba-szerződést. Az a körülmény, hogy az enciklika – szokatlan módon – név szerint említi őt, a katakomba-szerződés püspökei által választott irányvonal igazolásaként értelmezhető. Az pedig, hogy említése ugyanolyan csendes és visszafogott, mint VI. Pál síremléke és a Szent Domitilla katakombáiban megrendezett gyűlés, következetesen fejezi ki a látásmód megváltozását, mely talán csak e sírok felől válik érthetővé, és amelyet a mai egyházban, különösen a zsinatot felidézve, újra fel kell fedeznünk. (Ábrahám Zoltán fordítása)



[1] Érdekes teológiai megállapítások olvashatók ezzel kapcsolatban ortodox nézőpontból Chrēstos Giannaras könyvében: Person und Eros: eine Gegenüberstellung der Ontologie der griechischen Kirchenväter und der Existenzphilosophie des Westens. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1982 (Forschungen zur systematischen und ökumenischen Theologie, 44. k.).

[2] Annak elemzéséhez, hogy a jelenlegi világ érzékelését illetően milyen potenciál rejlik a kereszténységben, vö. Pierangelo Sequeri: L’umano alla prova. Soggetto, identità, limite. Milano, V&P università, 2002; Christoph Theobald: Le christianisme comme style. Une manière de faire de la théologie en postmodernité. Paris, Cerf, 2007, I–II (Cogitatio fidei, 260–261).

[3] Vö. Paul VI.: „Ad quamplurimos Columbianos agri cultores v. D. »campesinos«, undique in Campo v. »S. José de Mosquera« coadunatos”. Acta Apostolicae Sedis 60 (1968) 619–623, az idézett szöveg: 620. Az ima részletes kommentárja, kontextusában való bemutatása és részleges fordítása Bernhard Bleyer tanulmányában olvasható: „Die Armen als Sakrament Christi. Die Predigt Pauls VI. in San José de Mosquera (1968)”. Stimmen der Zeit 11 (2008) 734–746.

[4] Uo.

[5] Uo.

[6] I. m., 621.

[7] I. m., 622. sk.

[8] A szöveg teljes német fordítása itt olvasható: Concilium 4 (1977) 262–263; valamint a világhálón Norbert Arntz fordításában itt: www.pro-konzil.de/?p=140 (hozzáférés időpontja: 2012. VI. 17.) és itt: http://www.konzilsvaeter.de/referenzen/deutsch/index.html (hozzáférés időpontja: 2012. VI. 17.). A továbbiakban Norbert Arntz fordítását követjük.

[9] Johannes XXIII.: „Rundfunkbotschaft an die Katholiken der Welt”. Herder Korrespondenz 17 (1962/1963) 43–46, 45.

[10] Idézi Marie-Dominique Chenu: „»Kirche der Armen« auf dem Zweiten Vatikanischen Konzil”. Concilium 4 (1977) 232–235, 233.

[11] Vö. Paul Gauthier: Die Armen, Jesus und die Kirche. Graz et al., Verlag Styria, 1964.

[12] I. m., 71.

[13] Ehhez vö. Paul Gauthier beszámolóját a belga kollégiumi csoport első ülésszak alatt végzett tevékenységeiről. Paul Gauthier: Tröstet mein Volk. Das Konzil und die „Kirche der Armen”. Graz et. al., Verlag Styria, 1966, 259–263. N. Arntz tudósítása szerint Dom Hélder Câmara bírta rá VI. Pál pápát még a zsinat alatt, hogy megírja „A népek fejlődése” kezdetű enciklikáját. M.-D. Chenu arról számol be, hogy a pápa ezt követőn csakugyan megosztotta a terveit Lercaro bíborossal arra vonatkozóan, hogy a negyedik ülésszak alatt enciklikát alkot a szegénységről, és megbízta az idevágó előkészítő munka elvégzésével. Ez a terve nem teljesült ugyan, 1967-ben azonban mégiscsak nyilvánosságra hozta a népek fejlődésének témáját ugyanebből a perspektívából tárgyaló Populorum Progressiot. Vö. Norbert Arntz: „»Für eine dienende und arme Kirche«. Der Katakombenpakt als subversives Vermächtnis des II Vaticanums”. Gottfried Bitter – Martina Blasberg-Kuhnke (szerk.): Religion und Bildung in Kirche und Gesellschaft. Für Norbert Mette. Würzburg, Echter, 2011, 297–307, 304; valamint: Chenu: Kirche der Armen, i. m. (vö. 10. lj.), 235.

[14] I. m., 234.

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: