Könyvismertetés

„…a katolikus egyház hierarchikus és centralizált hatalmi képződményei és sajátos struktúrái, mint a cölibátus intézménye, további lehetőségeket kínálnak a szexuális visszaélésekre és mindazok hosszú ideig tartó eltussolására.”

Elmondani az elmondhatatlant

MÓRICZ NIKOLETT könyvismertetése

Mérleg Online — 2022 02. 01.
Címkék: Magyar Katolikus Egyház, Móricz Nikolett, Perintfalvi Rita, strukturális rossz, szexuális visszaélések

Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat. Szexuális ragadozók az egyházban, Budapest, Kalligram, 2021, kve 422 l., 3990.- Ft.

Perintfalvi Rita katolikus teológus, az ószövetség tudományának doktora. Legújabb fontos és hiánypótló könyvében a Magyar Katolikus Egyházon belüli hatalmi és szexuális visszaélések sokféle arculatát mutatja be. A téma aktualitását tükrözi, hogy a tanulmány megjelenését követően rövidesen előkelő helyre került az internetes könyvkiadói fórumok ranglistáin. Pszichológusok, emberjogi aktivisták, teológusok, hívők és nem hívők olvassák és kommentelik tanulmányát, ami önmagában dialógusteremtő szerepet tölt be s növeli a téma iránti társadalmi érzékenységet.

A szerző, Dr. Móricz Nikolett pszichológus, evangélikus teológus, posztdoktori asszisztens Svájcban, a Berni Egyetem Gyakorlati Teológiai Intézetében.

Követ dobni a magyar katolikus közbeszéd állóvizébe bátor, példa nélküli és nehéz vállalkozás. A téma mindeddig csak szórványosan és a nyugati egyházakhoz képest időeltolódással került tárgyalásra a hazai szakirodalomban. A Pannonhalmi Szemle 2015/3. tematikus számát leszámítva mindeddig nem jelent meg olyan hazai összeállítás, amely az egyházon belüli szexuális visszaélések témakörét mélységében és rendszerszintű problematikájában tárgyalja. Kiépített szakértői és támogatói hálózat hiányában a szerzőnő amellett döntött, hogy jogi és pszichológiai szakértők konzultálását követően egyszemélyben elemzi a problémakör valamennyi vetületét. Teszi mindezt a nemzetközi, elsősorban német nyelvű szakirodalomra támaszkodva, a tényfeltáró zsurnaliszta kíváncsiságával, az áldozatvédő aktivista elkötelezettségével, a mentálhigiénés szakember segítő attitűdjével és a tudós teológus elemző, analitikus szemüvegén keresztül. A nagyívű és mindenre kiterjedő ambiciózus feladatvállalás helyenként túl is feszíti a 423 oldalas mű tartalmi és formai kereteit.

A kötet létrejöttének indítékairól és körülményeiről számot adó Bevezetés (I.) után a könyv a spirituális hatalommal való visszaélés bonyolult, szövevényes dinamikáját járja körül (II. Az egyházon belüli spirituális és szexuális visszaélések sokféle arca). Ez a rész hordozza a kötet legfontosabb és legértékesebb üzenetét, amely további prevenciós tanulmányok, dialógusok kiindulópontja lehet. Elemzésében a szerzőnő a katolikus egyház zárt világának olyan rendszerszintű problémáira világít rá, amelyekre mindeddig nem irányult kellő figyelem sem a közbeszédben, sem a tudományos diskurzusban. Ide sorolandók a patriarchális gondolkodás- és beszédmód különféle mintázatai és a klerikalizmus változatos formái, azaz az egyházi tisztséget betöltők szerepének és hatalmának az egyházi hagyományban és sokak szemében megkérdőjelezhetetlen legitimációja. E helyen említendő mindazon hívők és nem hívők gyakori megbélyegzése, illetve kirekesztése, akik nem akarnak vagy nem tudnak beilleszkedni az egyházi hagyományban binárisnak tekintett férfi és női szerepkörbe, elvárásrendszerbe. Még ennél is kevesebb figyelem irányul keresztény közösségekben az LGBTIQ-személyek ellen elkövetett szexualizált erőszak nyílt és rejtett formáira.

Valamennyi felekezetben és vallásban találunk példát szexuális visszaélésre, amiképp az más szociális színtereken, így a család, sport, kultúra és az oktatás közegében is előfordulhat. Ugyanakkor a katolikus egyház hierarchikus és centralizált hatalmi képződményei és sajátos struktúrái, mint a cölibátus intézménye, további lehetőségeket kínálnak a szexuális visszaélésekre és mindazok hosszú ideig tartó eltussolására. A cölibátushoz sok esetben az aszexualitás képzete társul a katolikus hagyományban. A testiség és a szexualitás tabusítása megnehezíti mind az érintettek, áldozatok, mind pedig azok környezete számára az elkövető papok, szerzetesek időben történő azonosítását, kiszűrését. Összességében az első nagyfejezet arra világít rá, hogy az egyházon belüli szexuális visszaélések sohasem elszigetelten fordulnak elő, hanem legtöbbször változatos csoportdinamikai és hatalmi játszmák erőterében bontakoznak ki.

A kötet központi és terjedelmileg is kiemelkedő harmadik részét az Áldozattörténetek alkotják. Öt nagy történeten keresztül ismerkedhetünk meg hat áldozattal és az ezeket feldolgozó fejezet végén további négy kisebb elbeszélés is bemutatásra kerül. E részben az érintettek kapnak hangot, s elbeszéléseiken keresztül az egyházon belüli szexuális visszaélések lehetséges színterei (szerzetesi közösségek, egyházi iskolák, parókiák etc.) rajzolódnak ki. Az áldozatok között vannak, akik gyermekként, serdülőként kerültek az elkövetőkkel kapcsolatba, mások fiatal felnőttként, házas édesanyaként. E személyes hangvételű, helyenként terápiás jelleget öltő beszélgetések több módszertani kérdést is felvetnek, így a kompetenciahatárok és a lehetséges szerepkonfliktusok problémakörét. Üdvözlendő, hogy e részben az áldozatok szólalnak meg, akiket az egyházban sokszorosan elhallgattattak, a perifériára taszítottak. Ugyanakkor elmondani az elmondhatatlant és felszínre hozni a múlt traumatikus emlékeit, s mindezt egy szélesebb olvasóközönség elé tárva, nehéz, fájdalmas és kockázatos vállakozás: annak felszabadító, katartikus jellegét mindig beárnyékolhatja az újratraumatizálódás lehetősége. A történetek  a traumafeldolgozás különböző szakaszaiba engednek bepillantást, így az érintettek egy része a kötet írása idején is pszichoterápiába járt. A traumaterápiák elsődleges célja a biztonság megteremtése és a bizalom és a saját élet felett elvesztett kontroll újbóli visszaszerzése. Kérdéses, hogy a könyv írása során született értelmezések, átkeretezések és összegzések mennyiben befolyásolhatják, avagy katalizálhatják az aktuálisan is zajló terápiák folyamatát és kimenetelét. Ugyanakkor az érintettek bűntudatát oldhatja és önérzetét segítheti annak tudata, hogy nincsenek egyedül történeteikkel, hanem sorstársaik vannak, akik egyházi közegben hasonló borzalmakon és megpróbáltatásokon mentek keresztül.

A könyv negyedik része a Tettesprofilok megrajzolására tesz kísérletet. Módszertani szempontból nehezen indokolható az elkövetők különféle patológiáinak másodkézböl történő utólagos rekonstrukciója és hipotetikus diagnosztikai kategóriákba történő besorolása. A súlyos szexuális diszfunkciók komplex mechanizmusainak rendszerszintű elemzéséhez elengedhetetlen az elkövetők élettörténetének, személyes és részletes anamnézisének ismerete. A könyv utolsó, ötödik fejezete a Gyógyulási utak címet viseli. E részben fontos, hiánypótló célkitűzések fogalmazódnak meg, így egy Áldozatvédelmi Intézet létrehozása, traumafeldolgozó csoportok szervezése, az áldozatok jogi és pszichológiai úton történű segítése, a történtek teológiai szempontú feldolgozása. Örvendetes, hogy a könyvnek folytatása lesz: az áldozatok történetei a szerzőnő elkötelezettségének köszönhetően továbbra is meghallgatásra találnak. A Zárszó egy nagyszabású és ígéretes projekt jövőbeni alkotóműhelyébe nyújt bepillantást, ahol reménység szerint még nagyobb teret fog kapni az interdiszciplinaritás, az interprofesszionalitás és az ezekre adott teológiai reflexió.

„Csak lassan kezdi felfogni az egyház, hogy a klerikusok által elkövetett szexuális visszaélések esetén sokkal többről van szó, mint a cölibátus elleni vétségről. Lassan kezdi felfogni azt is, hogy a tettesekhez való viszonyulása – a tettek morális elítélése és a tettesről való gondoskodás furcsa kombinációja révén – önmagában is rendszerszintű eltussoló hatással bír. (…) Amikor Ratzinger bíboros az évezred kezdetén a szexuális visszaélési ügyek témáját egy vatikáni szakmai rendezvényen napirendre tűzte, gyakorlatilag az összes előadó a tettesekkel foglalkozó terapeuta volt. Áldozatokkal egyetlen egynek sem volt kapcsolata. (…) Az intézményt az áldozatok irányában tanúsított vakság védte még a tekintélyvesztéstől. Hiszen a szexuális bántalmazás témája kapcsán az egyház atavisztikus félelmei közé tartozik az intézmény imázsvesztése. Egészen nyilvánvaló, hogy egy intézményen belül nem lehetséges a szexuális bántalmazási ügyeket feltárni és feldolgozni úgy, hogy ne kelljen nyilvános tekintélyvesztéssel megfizetni érte. Az intézmény érdeke tehát az áldozatok hallgatása – és ez is rendszerszintű jellemző.”

(Részlet Klaus Mertes SJ előszavából, 13–14. o.)

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján