Jelzések

Az egyházon belüli polarizálódás következményeként a párkapcsolattal, a szexualitással, a házassággal, a családtervezéssel és a születésszabályozással kapcsolatos egyházi szóhasználatban a lelkiismeret feltűnő módon háttérbe került. Elveszítette törvényes helyét, amelyet az egészséges erkölcsteológiai reflexióban betöltött.

Püspöki szinódus a családról

Egy megyéspüspök elvárásai – Johan BONNY, Antwerpen

Mérleg Online — 2014 10. 07.
Címkék: családpasztoráció, családszinódus 2014, egyházi nyelv, Gaudium et spes, Johan Bonny, lelkiismeret, újraházasodott elváltak

2014. október 5. és 19. között Rómában püspöki szinódus lesz, amelynek témája: A családdal kapcsolatos lelkipásztori kihívások az evangelizáció összefüggésében. A szinódusra való előkészületként a Vatikán kérdőívet küldött valamennyi püspöknek és az érdeklődőknek. Jóllehet a válaszadásra biztosított idő korlátozott volt, a kérdőív mégis világszerte nagy visszahangra talált. A belga püspökök mind a flamand, mind pedig a francia nyelvű püspökségekben közzétették. Összesen 1589 válasz érkezett különböző személyektől, csoportoktól és intézményektől. Egy szakértői csoport, amelyben a Leuveni, illetve Louvain-la-Neuve-i Katolikus Egyetem öt teológusa is úztelyet kapott, dolgozta fel az összes választ és fogalmazta meg a Rómába küldött összefoglaló jelentést.[1] A Leuveni Katolikus Egyetem Teológiai és Vallástudományi Kara Flandriában a hit és a családok helyzetét vizsgáló közvéleménykutatást szervezett, amelynek eredményét tanulmányi napon mutatták be Leuvenben.[2] A tanulmányi naphoz csatlakozva a családi lelkipásztorkodásért felelős, egyházmegyéket átfogó intézmény sokféle elvárást és javaslatot tett közzé.[3] Ezt követően egyes csoportok és mozgalmak, köztük az „Interdiosesaan Pastoraal Beraad”[4], valamint az egyes egyházmegyék pasztorális tanácsai beszélgetéseket szerveztek az előttünk álló szinódusról. A Belgiumból, illetve a szomszédos országokból származó reakciók nagyon hasonlóak.[5] Időközben a püspöki szinódus római titkársága megjelentette az Instrumentum Laborist, amelyben az öt kontinensről beérkezett valamennyi válasz feldolgozásra került.[6]

A szerző 1955-ben született. Katolikus teológus, 2008 óta a belgiumi Antwerpen megyéspüspöke. Bővebben a Wikipédián (angolul) »

Forrás: az antwerpeni egyházmegye honlapja, http://www.kerknet.be/bisdomantwerpen/nieuws_detail.php?ID=349&nieuwsID=125328 (2014. szeptember 24.)

„Hogyan tekint püspökként az előttünk álló szinódusra?” Az utóbbi hónapokban sokszor hallottam ezt a kérdést. Egyrészt igyekszem figyelmesen elolvasni és értelmezni az országomból és a szomszédos országokból érkező válaszokat. A hozzászólások a hivatalos egyházi dokumentumok átfogó ismeretéről és a szinódussal szemben támasztott erőteljes elvárásokról tanúskodnak. Ezenkívül a közvetlenül érintettektől származnak: olyan emberektől, akik az evangélium fényében fáradoznak kapcsolatukért, házasságukért, családjukért és mindezt az egyházi közösség kötelékében teszik. Másrészt igyekszem magamnak világos képet alkotni arról, hogyan is járjon el egy püspök legjobb tudása szerint az Isten népének rábízott részében elevenen élő meglátásokkal és elvárásokkal. Nem előlegezhetem meg a küszöbön álló szinódust, de azt sem, hogy Ferenc pápa és a püspökök mit mondanak majd ott a házasságról és a családról. Mégis szeretném ebben az írásban néhány személyes elvárásomat megfogalmazni.

Elvárásaim éppen úgy vonatkoznak az egyházi közösségre mint a családra. Olyan történelmi vonulatba állíthatók, amely a II. Vatikáni Zsinattal kezdődik és egészen a mai helyzetig húzódik. A lehető legnagyobb mértékű közelséget szeretném megteremteni a teológia és a lelkipásztori munka között. Az írásomon végighúzódó vezérfonal: az egyház mint „a közösség otthona és iskolája”.[7]

1. A kollegialitás

A papságra felkészítő tanulmányaimat 1973-ban kezdtem meg: nyolc évvel a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) bejezése és öt évvel a Humanae vitae kezdetű enciklika megjelenése után. Ettől az időtől kezdve ismételten meg kellett állapítanom, hogy a párkapcsolatra, szexualitásra, házasságra és családra vonatkozó fontos kérdések az egyházi közösségen belül erős konfliktusokkal terhelt területet képeznek. Számos, az egyházi szervezetekben tevékenykedő és az egyház belső magjához tartozó hívő nem ismerhetett magára a tanítóhivatali szövegekben és a Rómából jövő erkölcsi útmutatásokban. Ez a szakadék az évek során nem hogy kisebb, hanem épp ellenkezőleg egyre nagyobb lett. A szexualitás, a család vagy a bioetika kérdéseiről a legfőbb tanítóhivatal által egyre-másra megjelentetett dokumentumok növekvő értetlenségbe és messzemenő közömbösségbe ütköztek. A fokozatosan növekvő feszültségek elkerülése érdekében a 80-as és a 90-es években egyre többen döntöttek a hallgatás mellett. Egyrészt a hívők személyes kérdéseikkel egyre kevésbé fordultak a püspökökhöz, teológusokhoz vagy a pasztorációban dolgozó munkatársakhoz. Másrészt az utóbbi csoporthoz tartozók inkább egyéni módon igyekeztek az emberek mellett állni, és lemondtak arról, hogy az amúgy is feszült légkört ideológiai vitákkal terheljék. Úgy tűnt, hogy ez a legjobb kártya, amelyet húzhattak, hogy „pásztorként” jó lelkiismerettel és hatékonyan teljesíthessék feladatukat.

Az egyház erkölcsi útmutatása és a hívők erkölcsi látásmódja közti szakadék összetett problematikára utal. Kétségtelenül sok tényező játszik ebben közre. Ezek egyike azzal a móddal és eljárással függ össze, ahogyan ezt a tematikát a II. Vatikáni Zsinat után nagyrészt kivonták a püspöki kollegialitás keretéből és majdnem kizárólagosan Róma püspökének primátusával kapcsolták össze. A házasságra és a családra vonatkozó etikai kérdések közepette felmerül az az ekkleziológiai kérdés, amely a katolikus egyházban a primátus és a kollegialitás megfelelő viszonyára vonatkozik. Mindazoknak a vitáknak, amelyeket a II. Vatikáni Zsinat óta a családról és a házasságról folytattak, az egyik vagy a másik irányban ehhez az ekkleziológiai kérdéshez van közük.

A II. Vatikáni Zsinat idején a püspökök a pápával együtt a lehető legnagyobb mértékű egyetértésre törekedtek. Valamennyi zsinati dokumentumot többszörösen, előlről-hátulról végiggondoltak, újra és újra átírtak mindaddig, amíg végül szinte valamennyi püspök beleegyezését adta hozzá. Több szövegnek ezért három zsinati perióduson is át kellett jutnia, míg végre elfogadták. VI. Pál ismételten személyesen is bekapcsolódott ebbe a folyamatba, hogy a megfelelő megfogalmazással vagy egy pótlólagos megjegyzéssel az utolsó kételkedőknek is elébe menjenek. Belga püspökök és teológusok éjjel-nappal dolgoztak a legfontosabb dokumentumokon azért, hogy a szövegekhez benyújtott összes változtatást feldolgozzák és így mindenki tetszését elnyerjék.[8] A számok igazolják ezt: a II. Vatikáni Zsinat valamennyi konstitúcióját és dekrétumát, még a legnehezebbeket is, végsősoron szinte teljes konszenzussal fogadták el. Ebből a fajta kollegialitásból mindenesetre három évvel később, vagyis a Humanae vitae megjelentetésekor csak nagyon kevés maradt. A zsinat már előre jelezte, hogy a pápa iránymutatást ad a ’népesedés, a család és a születések’ problémáihoz.[9] Azt azonban, hogy ennek során félreteszi a lehető legnagyobb egyetértésre (konszenzusra) való kollegiális törekvést, a zsinat nem jelezte előre. VI. Pál formálisan a legjobb tudása és lelkiismerete szerint, Isten és az egyházi közösség előtti személyes felelősségének különösképpen kifejezett tudatában hozta meg döntését. Tartalmilag azonban döntése szöges ellentétben állt az általa kinevezett szakértői bizottság, a kérdéssel foglalkozó bíborosi és püspöki bizottság, a laikusok világkongresszusa (1967), az erkölcsteológusok, orvosok és tudósok, valamint a legtöbb elkötelezett katolikus állásfoglalásával – a nálunk élőkével egészen biztosan.

Nem tudom megítélni, miként zajlottak le a dolgok és hogyan jutott elhatározására VI. Pál. De aggaszt az a tény, hogy a kollegiális bázis hiánya azonnal olyan feszültségeket, konfliktusokat és töréseket okozott, amelyeket nem lehetett áthidalni. Mind az egyik, mind a másik részről bezárultak az ajtók, amelyeket azóta sem nyitottak ki. Ezen túlmenően a Humanae vitae tanítóhivatali vonulatát olyan stratégiai programba ültették át, amelyet kemény kézzel végre is hajtottak. Ez az egyházpolitika a gyanúsítgatások, kizárások és elszalasztott lehetőségek széles mezsgyéjét hagyta hátra.[10]

Ennek a szétszakítottságnak nem szabad fennmaradnia. Ismét helyre kell állnia a kapcsolatnak a püspökök kollegialitása és Róma püspökének primátusa között, miként ez a II. Vatikáni Zsinat idején gyakorlat volt. Ez a helyreállítás nem várathat sokáig magára. Ez a kulcsa annak, hogy az egyházban meglévő sok kérdéssel újra és jobban foglalkozhassunk. Véleményem szerint ma egy püspök feladatai közé tartozik, hogy ezen munkálkodjék. Természetesen az intenzív kollegiális eljárás nem vezet automatikusan valamennyi probléma megoldásához. A kollegialitás nem egyszerű út. Új feszültségeket hozhat felszínre és töréseket okozhat. A közös tanácskozásnak és határozathozatalnak a véleménykülönségek és a bizonytalanságok is velejárói. Más egyházak és egyházi közösségek tapasztalata is realistává tehet bennünket. Mégis az a véleményem, hogy a katolikus egyháznak éppen a házasság és család területén sürgősen szüksége van a kollegiális tanácskozásra és határozathozatalra. Remélem, hogy a köszöbön álló szinódus hozzájárul ehhez.

Egyébként az Instrumentum Laboris azt mutatja, hogy a különböző országokból és földrészekből a házasságra és családra vonatkozó reakciók mennyire különböznek egymástól. Ezen a ponton az előkészítő dokumentum becsületes és transzparens. Afrikának és Ázsiának más nézetei és tapasztalatai vannak, mint Európának és Észak-Amerikának. Még Nyugat- és Kelet-Európa vagy Észak- és Dél-Európa között is fontos különbségek mutatkoznak. Nincs értelme, hogy elvitassuk és elhanyagoljuk ezeket a divergenciákat. Lényegi súlyuk van. A globalizáció ellenére a világban sok fejlődési folyamat és kihívás nem egyidejűleg zajlik. Ezekben a különböző ’időzónákban’ a püspökök az Isten népének rájuk bízott részéért felelősek. Nekik nem jelent megoldást, ha valaki azt mondja, bizonyos kérdések a világ más részein nem jelentenek problémát vagy éppenséggel problematikusnak tűnnek. A monolitikus kollegialitásnak éppen olyan kevés jövője van az egyházban, mint a monolitikus primátusnak. Remélem, hogy a püspöki szinódus megfelelő figyelmet szentel a regionális különbözőségnek. Arról, hogy mit tehetnek a püspöki konferenciák a primátus és kollegialitás közötti megfelelő viszony érdekében, Ferenc pápa a következőt írja: „ez az óhaj még nem valósult meg teljesen” és „nem dolgoztak ki elegendő mértékben egy olyan alkotmányt a püspöki konferenciáknak, amely konkrét jogkörök alanyaként értelmezné azokat, beleértve ebbe egy bizonyos hiteles tanításbeli tekintélyt is. A túlzott centralizáció ahelyett, hogy segítené, csak bonyolítja az egyház életét és missziós dinamikáját.”[11] Talán a szinódus adhatna megbízást a püspöki konferenciáknak arra, hogy a következő évben saját régiójukban a házasság és a család problematikájával foglalkozzanak, éppen a szinódus 2015-ös őszi második ülésszakára való tekintettel.

2. A lelkiismeret

Más országokhoz hasonlóan a püspökök Belgiumban a Humanae vitae enciklika megjelenése után súlyos feladat előtt álltak. A II. Vatikáni Zsinaton erőteljesen közreműködtek a Gaudium et spes, főként pedig a „A házasság és a család méltóságának megbecsülése” c. fejezet megalkotásában.[12] XXIII. János és VI. Pál kérésére aktívan részt vettek különböző bizottságokban, amelyek a felelős szülővé válással és a születésszabályozással foglalkoztak. Erkölcsteológusokkal, tudósokkal és laikus mozgalmakkal folytattak beható tanácskozásokat. Személyes felfogásuk ismert volt a nyilvánosság előtt. Az enciklika megjelenése után olyan döntés előtt álltak, amely szakítópróbát jelentett. Egyrészt püspökként továbbra is lojálisan VI. Pál személye köré csoportosultak, akivel a zsinat idején a bizalom jegyében és hatékonyan tudtak együtt dolgozni. Másrészt megyéspüspökként – a zsinat szellemében és megbízásából – Isten népének rájuk bízott részével szembeni felelősségüket akarták megvalósítani.[13] A zsinattól kapott megbízásuk szerint magukévá kell tenniük a mai kor emberének „örömét és reményét, gyászát és szorongását”[14], hogy megértsék az „idők jeleit” és azokat az „evangélium fényében értelmezzék”[15]. Pásztori hivatalukat ennek az új egyháztani és lelkipásztori hermeneutikának megfelelően akarták gyakorolni. Ez a vártnál hamarabb idézett elő számukra lojalitás-konfliktust és vetett fel lelkiismereti kérdést. Hogyan maradhatnak egységben a pápával és ugyanakkor hűek a zsinathoz?

A Humanae vitae megjelenése után egy hónappal a belga püspökök közös nyilatkozatot tettek közzé. A szöveg nem egyik napról a másikra keletkezett és került nyilvánosságra.[16] A püspökök szerettek volna továbbra is az egyház nagy teológiai hagyományának a talaján maradni és ugyanakkor párbeszédet folytatni koruk családjaival és kultúrájával. Egymás után négy változat fogalmazódott meg, és változásokat is eszközöltek. A nyilatkozatok legfontosabb szerzői minden másnak tekinthetők, csak teológiai zöldfülűeknek vagy kalózoknak nem. Éppen ellenkezőleg: ugyanazokról a szakértőkről volt szó, akik a II. Vatikáni Zsinaton döntő módon járultak hozzá a Lumen gentium, Dei verbum és a Gaudium et spes kidolgozásához – mindenképpen megemlítendő közülük Mgr. G. Philips és Mgr. J. M. Heuschen. Szoros kapcsolatban álltak a II. Vatikáni Zsinat több kiemelkedő bíborosával, így L. J. Suenens mechelen-brüsszeli, J. Döpfner müncheni, B. Alfrink utrechti, F. König bécsi, J. Heenan westmisteri és G. Colombo milánói bíborossal. Röviden szólva: a belga püspökök közleménye pontosan attól a személyi körtől származott, amelyik VI. Pállal a II. Vatikáni Zsinatot vezette.

Szövegükben a belga püspökök – a katolikus hagyomány és a Gaudium et spes[17] irányvonalát követve – a személyes lelkiismeretről szóltak. Többek között: „Ha valaki, aki maga is szakértő és alkalmasnak bizonyul arra, hogy Isten előtt komolyan megvizsgálja magát és jól megalapozott ítéletet hozzon – ami persze a szükséges információk meglétét feltételezi – , bizonyos pontokban más döntésre jut, akkor jogosult arra, hogy meggyőződését kövesse.” Továbbá: „Elismerjük, hogy a hagyományos tanítást követve a végérvényes gyakorlati döntést a szilárdan megalapozott lelkiismeretnek kell meghoznia, amely a Gaudium et spes-ben megnevezett valamennyi kritériumnak eleget tesz (Gaudium et spes, 50. pont 2. bekezdés, 51. pont 3. bekezdés). Az új élet létrehozásának vágyáról való döntés végső soron a szülőkre tartozik, akiknek erről Isten előtt tisztában kell lenniük.”[18] Ezekben a hónapokban számos püspöki konferencia jelentetett meg hasonló közleményeket, amelyekben hasonló módon a személyes lelkiismereti döntésre hivatkoztak.[19]

Figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ezek a lelkiismeretről szóló kijelentések megfelelnek a klasszikus tanításnak és gondosan fogalmazták meg őket, a Humanae vitae támogatói előtt nem tűntek értékesnek. Ellenkezőleg: megfutamodásnak, a pápától való elfordulásnak, a relativizmus, az engedékenység és a szabadosság bejárati kapujának tekintették. Szándékosan félretolták. Ez fordulópontot jelentett VI. Pál pápa és a belga püspökök közti kapcsolatokban. Jól tanúsítja ezt a namuri püspökről, Mgr. Charu-ról szóló anekdota. A II. Vatikáni Zsinat idején őt és VI. Pál pápát erős szálakkal fűzte össze a kölcsönös megbecsülés és bizalom. Nem egészen egy évvel a Humanae vitae után VI. Pál pápa kihallgatáson fogadta. Ekkor a pápa „meglehetős hévvel juttatja kifejezésre, mennyire bosszantja a belga püspököknek a Humanae vitaehez kapcsolódó nyilatkozata. Sőt, odáig megy el, hogy vele szemben azt mondja: »És Ön, Mgr. Charue, miután most már minderről tudomása van, még mindig aláírná a belga püspökök nyilatkozatát?« Charue püspök azt válaszolja: »Igen, Szentatya« és elkezd sírni. Egy rendkívüli intellektussal megáldott püspök és becsületes férfiú szenvedett attól a drámától, amelyet sok katolikus teológusnak kellett azokban a napokban átélnie a nagy humanista pápa iránti szeretet és a saját meggyőződésük közötti szétszakítottságban. Amicus Plato …”[20] Sok püspök az ezt követő időben a polemizálás helyett a hallgatást választotta.

A polarizálódás következményeként a párkapcsolattal, a szexualitással, a házassággal, a családtervezéssel és a születésszabályozással kapcsolatos egyházi szóhasználatban a lelkiismeret feltűnő módon háttérbe került. Elveszítette törvényes helyét, amelyet az egészséges erkölcsteológiai reflexióban betöltött. A Familiaris consortio[21] kezdetű apostoli írásban a családtervezés és a születésszabályozás módszere tekintetében alig esik szó a személyes lelkiismereti döntésről. Minden megtalálható benne a házasságról és a szaporodásról szóló igazság jegyében úgy, ahogyan azt az egyház tanítja, összekapcsolva a hívek azon kötelezettségével, hogy sajátítsák el és feleljenek meg neki. A természetjog alapján bizonyos cselekvések „jó”-nak vagy „önmagukban rossz”-nak minősülnek, függetlenül a személyes élettértől, élettapasztalattól vagy élettörténettől. Az evangéliumnak és a katolikus hagyománynak mint egésznek a fényében ilyen módszertani eljárás kevés teret enged az egészséges és jól átgondolt kompromisszumnak. A „Katolikus Egyház Katekizmusának”[22] a hatodik (2331–2400) és a kilencedik (2514–2533) parancsolatról szóló fejezeteiben[23] ugyancsak kevés szó esik a személyes lelkiismereti döntésről. Ez a kihagyás eltévelyedés a katolikus gondolkodás teljességéhez képest.

Mit várok a köszöbön álló szinódustól? Hogy a Gaudium et spes irányvonalát követve az egyházi beszédben visszaadja a lelkiismeretnek azt a helyet, amely joggal megilleti. Vajon megoldódik-e ezzel az összes probléma? Egyáltalán nem. Nem könnyű felelni arra a kérdésre, hogy a lelkiismeret hogyan jut el a felelős döntéshez. Mit tartalmaz a jól formált lelkiismeret? Hogyan ismerhető fel az a törvény, amelyet Isten a ’szívünkbe helyezett’? Hogyan viszonyul a lelkiismeret az egyházi tanítóhivatalhoz és fordítva? Hogyan feleljen meg a lelkiismeret az érési folyamatban a ’fokozatosság törvényének’ és a fokozatos fejlődés pedagógiájának?[24] Hogyan gyakorolhatja a lelkiismeret az ’epikia’ avagy a ’méltányosság’ erényét, ha a törvény betűje és szelleme ellentétbe került egymással? Ezek megkerülhetetlen kérdések a mai ember számára, aki nagy jelentőséget tulajdonít a személyes és megalapozott lelkiismereti döntés kialakításának. Bár mindezekre a kérdésekre a szinódusnak nem kell választ adnia, remélem, hogy kellő figyelmet szentel nekik.

3. A tanítás

A szinódusra való előkészület utolsó hónapjaiban többször hallottam vagy olvastam: „Rendben van, hogy a szinódus a nagyobb lelkipásztori rugalmasság irányába mozdul el, de az egyház tanítását nem ingathatja meg”. Egyesek azt a benyomást keltik, mintha a szinódus csak a tanítás alkalmazásáról beszélhetne, de nem szólhatna annak tartalmáról. Nekem azonban a ’lelkipásztorkodásnak’ és a ’tanításnak’ ez a szembenállítása mind pasztorális mind pedig teológiai szempontból túlságosan rövidlátónak tűnik. Nem hivatkozhat az egyház hagyományára. A lelkipásztorkodásnak igenis köze van a tanításhoz, és a tanításnak is köze van a pasztorációhoz. A szinóduson mindkettőnek napirendre kell kerülnie, ha az egyház új utakat szeretne nyitni társadalmunkban a házasság és a család evangelizációja felé.

Hogyan is néz ki az egyház tanítása a házasságról és a családról? Hol és kinél találjuk meg? Ezeket a kérdéseket lehetetlen megválaszolni azzal, hogy rámutatunk valamely korra, pápára, erkölcsteológiai iskolára, nyelvcsoportra vagy baráti körre. Minden egyes mozzanat számít, de egyik sem képes az egészet átfogni vagy helyettesíteni. Amit valaki elmond vagy leír – legyen bármilyen fontos is – azt mindig, újra és újra az egyház teljes hagyományának a fényében kell értelmezni. Az egyház a kezdetektől fogva foglalkozott a párkapcsolat, a szexualitás, a házasság, a család, a családi egyház, a válás, az új párkapcsolatok, a szexuális visszaélések vagy a határokat semmibe vevő cselekvés lelkipásztori és teológiai kérdéseivel. Már az Ószövetség fejezetei tele vannak ezekkel kapcsolatos szabályokkal mindenekelőtt személyes történetekkel. Az evangéliumokban Jézus gyakran találkozik a házasságot és a családot érintő helyzetekkel. Ezekhez nemritkán maga is hozzászól. Pál az első keresztény közösségekhez címzett leveleiben ismételten ír erről a témáról. Később gyakran tárgyalják az egyházatyák, majd századokon át a teológusok. Ez a fejlődés töretlenül folytatódott a II. Vatikáni Zsinaton és azt követően is, mégpedig az egyházi élet minden síkján. A házasságról és családról szóló kijelentéseivel VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek pápa figyelemreméltóan járult hozzá e kérdéskör reflexiójához. Röviden szólva: a katolikus egyház házasságról és családról szóló tanítását olyan kiterjedt hagyományban találjuk meg, amely a történelem során egyre újabb formát és tartalmat nyert. S a fejlődésnek nincs vége. Az egyházat minden egyes kor új kérdésekkel és kihívásokkal szembesíti. Vállalnia kell tehát, hogy kijelentéseit teljes hagyományának a fényében ismételten újraolvassa. Mit jelenhet ez ma? Szeretnék kiemelni néhány teológiai mozzanatot, amelyekről a hagyomány érzésem szerint többet mond, mint amennyi az egyházi tanítóhivatal legújabb dokumentumaiban megjelenik. A lelkiismereten kívül – amelyről fentebb már volt szó – a természetjogról, a sensus fideiről és a teológiai modellek komplementaritásáról kívánok beszélni.

A küszöbön álló püspöki szinódushoz készített Instrumentum Laboris egyértelműen fogalmaz: „A válaszok és megjegyzések túlnyomó többsége szerint napjaink különböző kulturális kontextusaiban a ’természetjog’ elképzelése mint olyan nagyon nehezen vagy egyáltalán nem érthető. Olyan kifejezésről van szó, amely különbözőképpen értelmezhető vagy egyszerűen nem érthető. Egymástól lényegesen eltérő helyről származóan számos püspöki konferencia kifejti, hogy bár a férfi és a nő közötti kapcsolat jegyesi dimenzióját megélt valóságként fogadják el, korántsem egy mindenkire érvényes, általános törvénynek megfelelően értelmezik. Csak kevés számú válasz és megjegyzés említi, hogy az emberek megfelelő módon értelmezik ezt a törvényt.”[25] E megállapításnak súlya van! Egyetlen erkölcsteológus vagy egyetlen hívő sem tagadja, hogy a férfi és a nő komplementaritásában és termékenységében mély értelem és célszerűség rejlik. Legbensőbb lényegükbe olyan meghatározottság íródott, amelynek Isten emberre és világra vonatkozó teremtői elgondolásához van köze. Az egyház joggal hívja meg a férfit és a nőt arra, hogy önként és felelősen hajtsa végre ezt a teremtő tervet. Hasonlóképpen a szerelem, a szexualitás, a házasság és a család területén is léteznek olyan törvényszerűségek, amelyek egyszerűen nem tagadhatók és nem hanyagolhatóak el. A humántudományok ezzel kapcsolatban már nagyon sok értékes belátással szolgálhattak.[26] Ugyanakkor a ’természetjogra’ való hivatkozás bizonyos módja a házasság és a család etikai összefüggésében továbbra is jelentős félreértéseket okoz és ellenállást vált ki. A mai ember olyan értékeket keres, amelyek értelmet és összefüggést adhatnak életének. Szeretne boldog lenni és másokat boldoggá tenni. Gyakran összetett szituációkban akar felelős lelkiismereti döntést hozni, amelynek során bizonyos értékeket egymással összevet és elrendez. Mérlegelésében éppúgy szeretné számításba venni cselekvéseinek intencióját, mint a tett és a következmények egymáshoz való viszonyát, a személyes élettörténetet, valamint azt a növekedési folyamatot, amelynek éppen részese. A mérlegelés eredménye nem eleve rögzített. Egyik nemzedékről a másikra, egyik környezettől a másikig változik. Vajon összeegyeztethető-e a lelkiismereti döntésnek ez a történeti és egzisztenciális beágyazottsága a ’természetjog’ fogalmával, és ha igen, akkor hogyan? A Nemzetközi Teológiai Bizottság 2009-ben kiadott egy dokumentumot, amelynek címe: „Egy univerzális etika nyomában: a természetes erkölcsi törvény új megközelítése”.[27] A dokumentum többek közt óvatosságra int a ’természetjog’ fogalmának alkalmazását illetően konkrét magatartási normák rögzítése esetén: „A természetes erkölcsi törvény tehát nem úgy képzelendő el mint meglévő szabályok összessége, amelyek ’a pirori’-ként az erkölcsi szubjektum számára eleve adva vannak, hanem egyfajta objektív inspirációs forrás a döntés megtalálásának nagyon is személyes folyamatához” (59. pont). A dokumentum hangsúlyozza a természetjog dinamikus és történelmi jellegét: „A ’természetes erkölcsi törvényt’ az univerzális etika alapjának nevezzük, amelyet a közös emberi itt-létünk feltételére vonatkozó megfigyelésből és reflexióból veszünk. Ez az az erkölcsi törvény, amely az emberek szívébe íródott és amelyet az emberiség egyre inkább tudatosít, miközben tovább halad a történelemben. Ez a természeti erkölcsi törvény nem valami statikusat fejez ki. Nem végérvényes és megváltoztathatatlan előírások listájaként létezik, hanem mindig szökellő inspirációs forrás az univerzális etika globális alapjainak kutatásában” (113. pont). Röviden szólva: a keresztény etikának több térre van szüksége ítéleteihez és döntéseihez, mint amit a ’természetjog’ fogalmának statikus[28] és apodiktikus[29] alkalmazása megenged. Ezt a nagyobb tágasságot egyébként nem most kell kitalálni. Már létezik. Biblikus, erkölcsteológiai és pasztorálteológiai hagyományunkból származó építőkövekkel tovább lehet rajta dolgozni.[30]

Teológiai hagyományunk további eleme a sensus fidei, vagyis a Krisztus-hívők hitérzéke. Az Evangelii Gaudium-ban Ferenc pápa így ír: „A Lélek vezeti a népet az igazságban, és vezeti el az üdvösségre. Az emberiség iránti szeretet misztériumának részeként Isten a hívők összességét felruházza a hit ösztönével – a sensus fideivel, hitérzékkel –, amely segíti őket annak megkülönböztetésében, ami valóban Istentől jön. A Lélek jelenléte egyfajta közös természetűséget [connaturalitas] ad a keresztényeknek az isteni valóságokkal. Emellett bölcsességet ad nekik, amely lehetővé teszi számukra, hogy intuitív módon ragadják meg ezeket az isteni valóságokat, bár nincsenek megfelelő eszközeik azok pontos kifejezésére.”[31] Miként az Instrumentum Laboris alapján érthetővé válik, a hívők többsége a legtöbb országban vagy kontinensen helyesli az egyház legfontosabb meglátásait és aggódását a házassággal és a családdal kapcsolatban. Ezzel szemben bizonyos erkölcsteológiai fogalmakról vagy erkölcsi törvényekről és tiltásokról tudjuk, hogy azokat jó ideje a jól informált és lojális keresztények nagy többsége már nem osztja vagy éppenséggel elutasítja. 2014-ben a Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentumot tett közzé a sensus fideiről az egyház életében.[32] Ebből a dokumentumból itt két részletet idéznék. Az egyik a hívő laikusoknak az egyházi erkölcsi tanítás fejlődésében betöltött szerepét taglalja: „Kevésbé jól ismert és általában kevéssé figyelembe vett tény, hogy milyen szerepet töltöttek be a laikusok az egyház erkölcsi tanításának fejlődésében. Fontos tehát a laikusok szerepének mérlegelése akkor, amikor az evangéliummal összhangban lévő, megfelelő emberi magatartás keresztény jelentését keressük. Bizonyos területeken az egyház tanítása éppen azáltal fejlődött tovább, mert a laikusok észrevették, milyen sürgető megbízás adódott az új szituációkból. A teológiai reflexió és az erre következő püspöki tanítóhivatal azon a keresztény tapasztalaton nyugodott, amely éppen a laikusok hívő érzékenysége révén jutott napvilágra” (73. pont). S egy további részlet arról, hogy milyen jelentősége lehet a tagadhatatlan el nem fogadásnak: „Akkor merülnek fel problémák, ha a hívők valamely többsége a tanítóhivatal bizonyos tanításbeli vagy erkölcsi döntéseivel szemben közömbös marad vagy azokat egyértelműen elutasítja. Lehetséges, hogy a hiányzó befogadás a gyenge vagy túlságosan kicsiny hit kifejeződése Isten népe részéről, amelyet a jelen kultúrájához való, nem eléggé kritikus alkalmazkodás eredményezhet. Bizonyos esetekben azonban arra utalhat, hogy a hivatalviselők egyes döntések meghozatalakor nem vették kellőképpen figyelembe a hívők tapasztalatát és hitérzékét vagy nem tanácskoztak megfelelően a hívőkkel” (123. pont). A ’hívőkkel való megfelelő tanácskozást’ nem a nullpontról kell indítani. Az Isten népéből származó fontos meglátások és tapasztalatok már nagyon is hosszú ideje pontosabb átgondolásra és alaposabb párbeszédre várnak.

A harmadik tanításhoz kapcsolódó elem, amelyet megemlítek, az erkölcsteológiának a zsinat utáni időben végbement fejlődésével függ össze. A Humanae vitae és a Familiaris consortio után a ’katolikus egyház tanítása’ majdnem kizárólag egyetlen erkölcsteológiai iskola irányzatához kapcsolódott, amely a természetjog sajátos értelmezésén nyugodott. A természetjog más értelmezésének vagy más erkölcsteológiai iskoláknak a képviselői, akiket többnyire a perszonalisztikus gondolkodás jellemzett, sarokba szorultak, így gyanúsak és kerülendők voltak. Itt nem peremfigurákról van szó, hanem olyan, kimagaslóan tehetséges és megbecsült erkölcsteológusokról, mint P. Josef Fuchs SJ, Bernhard Häring CSsR és Prof. L. Janssens (KU Löwen). A II. Vatikáni Zsinat legkiválóbb püspökeinek és teológusainak a nemzedékéhez tartoztak, és kutatásaik során munkatársak voltak. Részint tanító tevékenységükkel, részint pedig írásaikkal jelentősen hozzájárultak a második Vatikánum alapvetéséhez, illetve annak továbbfejlesztéséhez. Az ész és a kinyilatkoztatás fényében vizsgálódó erkölcsteológiai gondolkodásuk középpontjában az ember mint személy, valamint annak a teljesebb emberlét felé tartó fejlődése állt. Azokra a nehéz és törékeny emberi szituációkra vonatkozóan, amelyekben a döntések nem kézenfekvőek, megfontolásaikba minden emberileg lehetséges megoldást bevontak. Megteremtették a növekedés és fejlődés terét az emberi élettörténetek gyakran turbulens folyamában. Figyelembe vették a valóság különbözőségét és az igazság összetettségét. Módszertani eljárásukban különleges helyi értéket kapott az ésszerűség, a dialógus, a türelem, az együttérzés és az irgalmasság. A II. Vatikánumot követő években azonban peremre szorultak. Ez az egyházpolitikai fejlemény negatív hatást gyakorolt az egyházon belüli erkölcsteológiai diszkusszióra és mindenek előtt az evangelizációra. Véleményem szerint a jövendő püspöki szinódus keveset tesz hozzá a házasság és a család evangelizálásához, ha előbb nem kezd ismét párbeszédet az egyház erkölcsteológiai hagyományának valamennyi képviselőjével. Az egyházban mindig is léteztek különböző erkölcsteológiai modellek. Ezek a modellek csakis komplementaritásukban adhatnak számot az igazságra és jóságra törekvő emberi gondolkodás sokrétű keresési folyamatáról. Ezen a helyen fontosnak tűnik, amit Ferenc pápa az Evangelii Gaudiumban ír: „A filozófiai, teológiai és lelkipásztori gondolkodás különböző irányzatai, ha engedik, hogy a Lélek összehangolja őket a tiszteletben és a szeretetben, gyarapítani tudják az egyházat, mert segítenek feltárni a szó mérhetetlenül gazdag kincstárát. Azoknak, akik egy monolitszerű és finom különbségtételek nélkül mindenkitől megvédett tanításról álmodnak, mindez tökéletlen szétforgácsolódásnak tűnhet. Ám a valóság az, hogy ez a változatosság segíti az evangélium kimeríthetetlen gazdagsága különböző szempontjainak a megnyilvánulását és jobb kibontakozását.”[33]

4. Az egyház mint útitárs

Természetesen és szerencsés módon naponta találkozom emberekkel, akik igyekeznek házasságukat jól megélni és hűek maradnak ígéretükhöz, amelyet az oltár előtt adtak: „N./N. férjed/feleséged akarok lenni és hűséget ígérek jó és rossz napokban, szegénységben és gazdagságban, egészségben és betegségben. Szeretni és tisztelni akarlak életem minden napján.”[34] Ez az életre szóló ígéret kapcsolatuk és családi életük középpontja: ’kemény magja’ és ’gerince’. A legszebb ajándék, amit egymástól és Istentől kaphatunk. Joggal várják el a házasok az egyházi közösségtől is, hogy mellettük áll, bátorítja és inspirálja őket. Egyébként itt van a helye, hogy őszinte elismerésünket fejezzük ki mindazoknak a házaspároknak, akik napról napra egymásért és családjukért élnek, néha nagy áldozatokat és lemondásokat is vállalva. Egy ’szokványos’ családi élet mögött gyakran ’rendkívüli’ történet rejlik. A plébániákat látogatva mindig az a kérésem, hogy meglátogathassak családokat, amelyeknek nehéz helyzetben kellett helytállniuk, vagy éppen valamilyen súlyos eseményt kell feldolgozniuk. Ezek mindig megindító és szívbe markoló találkozások.[35] Az evangéliumot mutatják meg nekem.

tíz éve maga gondozza feleségét, aki Alzheimer-kórban szenved. Hogy ápolhassa, bezárta üzemét és társadalmi kapcsolataiban is a minimumra szorítkozik. Egyetlen kommunikációjuk a gyengédség és a közelség gesztusaiban nyilvánul meg.
-nek és F.-nek négy saját gyereke van. Még két gyermeket fogadtak örökbe a harmadik világból. Hogy a nagy családról gondoskodhassanak, F. felmondott munkahelyén. Családjuk kicsiben nemzetközi közösséggé vált.
nyolcvanas évei közepén jár. Felesége néhány évvel ezelőtt meghalt. Most ő maga viseli gondját Down-szindrómás fiának, aki éppen hatvan éves és egészségi állapota fokozatosan romlik.
és M. kapcsolatuk nehéz fázisán vannak éppen túl. M. beleszeretett egy másik férfiba és válásra gondolt. Barátok és párkapcsolat-terapeuták támogatásával mindketten ismét egymás mellett döntöttek. Remélik, hogy kapcsolatukban emocionálisan is ismét egymásra találnak.
-et teljesen váratlanul elhagyta férje. Jóllehet feladta, hogy ismét egymásra találnak, de továbbra is hisz házasságuk és ígéretük egyedi jelentőségében. Egyedülálló anyaként járja tovább útját.

Nemrégiban valaki jogosan figyelmeztetett, hogy az egyház túlságosan nagy figyelmet és megértést szentel a ’rendkívüli’ helyzeteknek, miközben az ’átlagos’ házaspárok vagy családok elveszett csoportnak érezhetik magukat. Valóban ezek az ’átlagos’ házaspárok megérdemlik, hogy az egyház pasztorációjában jobban támogassa és kísérje őket. Igaz ez az én egyházmegyémre is. Elkötelezettségük és tanúságtételük egyházi közösségünk jövője szempontjából nagy érték. Tőlük sokat tanulhat az egyházi közösség arról, mit is jelent a „közösség otthonát és iskoláját” kialakítani és azon munkálkodni.

Ugyanakkor püspökként érzem, milyen komplexitást mutat manapság a kapcsolat kialakításának, a házasságnak és a családnak a konkrét valósága. Naponta hallok beszámolókat emberi csődről és újrakezdésről, tehetetlenségről és kitartásról, fennmaradásról a gazdasági és társadalmi törvényszerűségek ellenében, egymásért való aggódásról nehéz körülmények között. Ezek a beszámolók is megérintenek és az evangéliumról beszélnek. Hogyan lehet útitársuk az egyház?

elvált, három tizenéves anyja. Gyermekei most kezdik meg egyetemi éveiket. (Még) új partnerével együtt lakik, aki az egyik tizenéves apja. T. részmunkaidősként az oktatásban tevékenykedik. Havonta 1000 Euro a bére és 600 Eurot kap a gyerekek után. Az élet számára harc. Nincs semmilyen pénzügyi tartaléka és naponta azért kell megküzdenie, hogy családi életét szabályozott pályán tartsa.
hitoktató egy plébánián. Két gyermeke van. Első házassága csődbe ment és válással végződött. Második férjével polgárilag összeházasodott. A plébániát és a pasztorációs munkát szívén viseli. Egyike a lelkipásztori munkaközösség legaktívabb tagjainak.
és B. hetvenes éveiket tapossák és ötven éve házasok. Négy gyermekük van. Egyik lányuk szakított a családdal, amikor huszas évei elején járt. Tudják, hogy lányuknak volt egyszer már egy partnere és anya lett. Hogy a lányukkal való szakítás az adott körülmények között halálukig sem szüntethető meg, H.-nak és B.-nek gyógyíthatatlan sebet és állandó fájdalmat jelent.
huszas éveinek közepén tart. Befejezte tanulmányait, aktívan részt vesz az ifjúsági pasztorációban – jelen volt a világifjúsági találkozókon is. Barátja ugyan hívőnek tartja magát, de az egyházban nem érzi otthon magát. Mindazt, amit F. az evangélium és az egyház iránt érez, csak nagyon nehezen tudja megosztani vele, jóllehet belsőleg mélyen egymáshoz tartozónak érzik magukat és szeretnének összeházasodni. Vasárnaponként a lány egyedül megy az eucharisztiát ünnepelni.
és K. homoszexuális párként polgárilag összeházasodott. Szüleik számára a döntés ma is nehezen elfogadható. Mégis odahaza ugyanúgy fogadják őket mint a többi gyereket. Ezt nagyra értékelik szüleikben és családjukban. Nekik nehézségeik vannak az egyház álláspontjával.
Antwerpen kikötőjében nap mint nap óriási óceánjárók kötnek ki és indulnak útnak. Legénységük Ázsiából, Afrikából és Kelet-Európából származó matrózokból áll. Fiatal férfiakról van szó, akik közül egyesek házasok, mások pedig nem. Egyes matrózok – például a Fülöp-szigetekiek – a tengeren dolgoznak kilenchónapos szerződéssel. Asszonyt és gyereket csak ezen idő elteltével látnak. Szórványos kapcsolatuk az interneten zajlik, webkamerán vagy telefonon keresztül zajlik. Közben az „Antwerp Seafarers’ Centre ’Stella Maris’” támogatására számíthatnak.
Egy flamand család házi alkalmazottként foglalkoztat egy középkorú asszonyt Lengyelországból. Azért vállalt munkát Belgiumban, hogy gyermekei felsőbb iskoláit fizetni tudja. Boldog, hogy segíthet nekik, így azonban feleségként és családanyaként hónapokon keresztül távol van családjától.
A B. család Örményországból jön. Négy felnőtt: apa, anya és két fiú. A család már nyolc éve Belgiumban tartózkodik és reméli, hogy megkapja az állampolgárságot. Az apa és a kisebbik fiú Huntington-betegségben szenved. Az idősebb fiú is gyenge lett. Az anya állandó stresszben él. Három éve a fogyatékkal élők flamand irodájától kapnak támogatást. Költségeik meghaladják bevételeiket. A szociális élelmiszerboltoktól, a megélhetési és ruházkodási támogatásoktól függnek.

A sor vég nélkül folytatható. Nem erről van szó. Csak a megváltozott körülmények össszetettségét szerettem volna érthetővé tenni, amelyben ma párkapcsolat, házasság és család létezik, valamint annak az elvárásnak a komplexitását, amelyet sokan továbbra is az egyháztól mint ’útitárstól’ szeretnének megkapni. Mit remélek a magam számára ettől a szinódustól? Hogy nem platóni szinódus lesz. Hogy nem vonul vissza a tanbeli viták vagy az általános normák biztos szigetére, hanem szemügyre veszi a konkrét és összetett élethelyzeteket. Ferenc pápának az alábbi erős mondatai inspirálhatják: „szívesebben látok egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott. Nem akarok olyan egyházat, amely középpont akar lenni, és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és procedúrák szövevényébe. Ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismeretünket, akkor annak, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül. Remélem, hogy nem annyira a kudarctól való félelem mozgat minket, hanem sokkal inkább az a félelem, hogy be ne zárkózzunk a hamis védelmet nyújtó struktúrákba, a törvényekbe, amelyek kérlelhetetlen bírákká formálnak bennünket; olyan szokásokba, amelyekben nyugodtnak érezzük magunkat, miközben odakinn éhező sokaság van, és Jézus állandóan ezt ismétli nekünk: ’Ti adjatok nekik enni’ (Mk 6,37).”[36]

Az emberekkel való kapcsolatában az egyház számára nem létezik semmiféle szimmetrikus vagy kölcsönösségi alapon nyugvó kapcsolat. Az emberek akkor sem fogadják el, hogy az egyház leírja és cserben hagyja őket, ha távol maradnak az egyháztól. Ebben egyébként nem is járnak el jogtalanul. Itt ugyanis Jézus Krisztusról és arról a küldetésről van szó, amelyet egyházára bízott. Milyen emberekkel volt Jézus kapcsolatban és hogyan bánt velük? Jézus és tanítványai meglepő benyomást tettek környezetükre. Beképzeltség nélkül járták útjukat. Ugyanakkor érzékelhető különbséget sugároztak magukból, valamit, ami csodálatot keltett. Sokak örömére és mások növekvő bosszúságára. Miben állt ez a különbség? Többek között abban, hogy szabadok voltak és örömöt hoztak, hogy az elítélt és elveszett embereket ismét a kör közepére állították, hogy együttérzésre és megbocsátásra szólítottak fel, hogy a hatalom és erőszak mindenféle használatát elvetették, hogy az utolsó helyet akarták elfoglalni és hittek a szeretet erejében, amely nem számol fizetséggel. Egészen ’közel’ és mégis egészen ’másként’: így hatottak Jézus és tanítványai kortásaikra. Ezen kívül Jézus a köréje gyűlt közösségnek nem adott semmiféle exkluzív vonást. Közel ment az emberekhez és több körben maga köré gyűjtötte őket. A belső és külső kör között sokféle árnyalatot megengedett. Hogy Jézus képes nyelvén mondjuk: Néha olyan volt mint a magvető, néha olyan mint a pásztor, néha pedig mint a vendéglátó. Ismételten, újra és újra váltakozó körökben álltak vagy ültek körülötte az emberek. Ez a koncentrikus felépítés az egyházi közösség architektúrájához tartozik, miként azt Jézus berendezte. Remélem, hogy a szinódus érvényre juttatja ezt az architektúrát.

A házasságról és a családról való egyházi diszkusszióban az ’útitárs’ és a ’testvériség’ szónak egyértelműbben kell hangzania. Amint Ferenc pápa írja: „Segítenünk kell annak a felismerésében, hogy az egyetlen út a másokkal való találkozás képességének elsajátítása igazságos magatartással, becsülve és útitársként fogadva el őket, belső ellenállás nélkül. Még jobb, ha megtanuljuk felfedezni Jézust mások arcán, hangjában, igényeiben. És meg kell tanulnunk, hogy egy ölelésben együtt szenvedjünk a megfeszített Krisztussal, amikor igazságtalan támadás vagy hálátlanság ér, anélkül, hogy belefáradnánk a testvériség melletti döntésbe.”[37]

5. ’Rendes” és ’rendkívüli’ szituációk

Szokásos terminológiájában az egyház ’rendes’ és ’rendkívüli’ szituációkról beszél. A kettő közti különbség erkölcsteológiai megfontolásokon alapszik és egyházjogi következményeket von maga után, többek között a szentségek területén. Nem arról van szó, hogy e megkülönböztetés jogos voltát megkérdőjelezzem. Mindegyikünknek az érdeke, hogy az egyház segítsen megkülönböztetni azt, ami az életünkben megegyezik Isten tervével, valamint hogy abban hogyan tudunk kibontakozni. Ezenkívül az egyház feladatához tartozik, hogy a hívőket olyan rendezett közösségben egyesítse, amelyben kinek-kinek jogai és kötelességei vannak. A ’rendes’ és ’rendkívüli’ közti különbségtétellel azonban nagyon óvatosan kell bánnunk. A valóság gyakran sokkal összetettebb annál, semhogy két ellentétes fogalom – jó vagy rossz, igaz vagy hamis, jogos vagy jogtalan – leírhatná. Ez a fajta kétpólusú gondolkodás ritkán alkalmas emberi helyzetek és teljes élettörténetek megragadására.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a legtöbb keresztény családban egyaránt előfordulnak rendes és rendkívüli szituációk. A szituációknak ez az együttese azonban szerencsére nem akadályozhatja meg, hogy a család tagjai támogassák és kölcsönösen nagyra becsüljék egymást. A egyháznak nem szabad lebecsülnie a család tagjai közt meglévő szolidaritás jelentőségét. Ezzel kapcsolatban az emberek már sokszor tudomásomra hozták dühüket és meg nem értésüket. Egy férfi mérgelődik, mert újraházasodott nővére nem lehet felolvasó az eucharisztián. Egy apa több megértést szeretne homoszexuális fia számára, aki úgy érzi, az egyház eltaszítja magától. Egy nagymama nem tudja megérteni, hogy a plébános miért nem ad egyházi áldást unokájának egy elvált férfival való kapcsolatára. Jóllehet az embereket nyugtalanítja rokonaik életútja, legszívesebben másnak látnák őket és sokat szomorkodnak miattuk, mégsem mondanak le róluk. Az érintettek számára ez a szolidaritás annak jele, hogy Isten mindenkihez hűséges, függetlenül attól, hogyan fordult az egyik vagy a másik ember sorsa. Úgy érzik, az egyház nem tehet kevesebbet, mint amit ők tesznek egymásért, amikor családjukban kölcsönösen támogatják és befogadják egymást.

Ugyanebben az összefüggésben sokszor kellett megállapítanom, milyen visszataszítóan hat az egyház nyelvezete bizonyos személyekkel és szituációkkal kapcsolatosan. Aki emberekkel beszédbe szeretne elegyedni, annak óvakodnia kell attól, hogy olyan etikai minősítéseket használjon, amelyek szembenállnak a megélt valósággal és ezért lekicsinylő hangzásuk van. E tekintetben jó néhány egyházi dokumentumunkat sürgősen felül kell vizsgálni. Ha emberekkel beszélgetek, bizonyos egyházi megfogalmazásokat nem használhatok anélkül, hogy jogtalanul el ne ítélném és mélyen meg ne bántanám őket, vagy hamis képet ne közvetítenék nekik az egyházról.

és P. harminc éve házasok, négy gyermekük van. Ez körülbelül háromszorosa az belga családok átlagos gyermekszámnak. A negyedik gyermek születésekor elérték teherbíró képességük határát és elhatározták, hogy fogamzásgátló eszközökkel kizárják további gyermekek születését. Vajon e négygyermekes szülőkről állíthatjuk-e minden további nélkül, hogy meghamisítják a házastársi szeretetet, figyelmen kívül hagyják a házasság és termékenység lényegi összekapcsolódását és nem adják át magukat teljesen egymásnak? Nem helyesebb-e, ha nagyra értékeljük bátor szülői létüket és megerősítjük őket abban gondoskodásukban, amellyel kapcsolatukat ápolják és azon fáradoznak, hogy gyermekeiknek vendégszerető otthont építsenek?
és L. mindent megpróbáltak, hogy gyermekük lehessen. Mivel L. hamarosan negyven éves lesz, az idő egyre fogy. Gyermek iránti vágyuk teljességgel őszinte és nagyvonalú volt, ezenkívül mély keresztény hitükből fakadt. Orvosi problémák miatt homológ ’in vitro’-megtermékenyítést vettek igénybe. Lehet-e erről a házaspárról általánosítva azt mondani, hogy az ember meghatározottságát semmibe véve az orvosi beavatkozással szélesre tárták az ajtót a technika uralma előtt, cselekedetük szembefordul a szülők és gyermekek közös méltóságával, s gyermekükre úgy tekintenek, mint saját tulajdonú vagyontárgyra? Vagy helyesebb, ha megértjük mélységes vágyukat, hogy megőrizzék a szeretet és a termékenység kapcsolatát, s ha reménykedünk benne, hogy a szakszerű és gondos orvosi segítségnek köszönhetően beteljesedhet a gyermek iránti vágyuk?
és M. húszas éveik közepén járnak és befejezték egyetemi tanulmányaikat. Mindketten munkát találtak és házasságkötés nélkül együtt élnek. Az a szándékuk, hogy együtt maradnak és családot alapítanak. Szüleik és az egész család bizalommal tekintenek arra, ahogyan együtt keresik útjukat az életben. Vajon ezekről a fiatalokról eleve azt kell mondani, hogy a próbaházasság mellett döntöttek, hogy az emberi ész döntésük tarthatatlanságát bizonyítja, s hogy együttélésük ellentmond személyi méltóságuknak és vét a szeretet célja ellen? Vagy inkább bátorítsuk őket egymás melletti döntésükben, remélve, hogy kapcsolatuk polgári házaságkötéshez és szentségi házassághoz vezet?

Az ilyen szituációk biztosan nagyobb tiszteletet és árnyaltabb megítélést érdemelnek, mint amilyet bizonyos egyházi dokumentumok nyelvezete ajánl. A belőlük szóló vádaskodás és kizárólagosság mechanizmusa csak elzárhatja az evangelizáció útját. Az ’útitársból’ és a ’testvérből’ ebben a nyelvezetben nem sok érzékelhető. Az egyháznak újra meg kell tanulnia, hogyan beszél egy anya. Miként Ferenc pápa írja: „arra emlékeztet, hogy az egyház anya, és úgy prédikál a népnek, mint egy anya, aki gyermekéhez beszél, tudván, hogy a gyermek bízik abban, hogy mindaz, amire tanítják, az ő javát szolgálja, mert tudja, hogy szeretik őt. Emellett a jó anya felismeri mindazt, amit Isten vetett el a gyermekében, meghallgatja aggodalmait és tanul belőlük. A családban a szeretet légköre uralkodik, ez vezeti mind az anyát, mind a gyermeket abban a beszélgetésben, amelyben helyreigazítanak és megbecsülik a jó dolgokat.”[38]

E helyütt még egy megfontolást kell tennünk egész gondolkodásunk és cselekvésünk történetiségéről, az egyházét is beleértve. A ’rendes’ és ’rendkívüli’ megkülönböztetésének nem csak az erkölcsteológiához és az egyházjoghoz van köze, hanem a kultúrához és a történelemhez is. Az, hogy az emberek hogyan munkálkodnak párkapcsolatukon, hogyan és mikor döntenek a gyermekvállalás mellett, mikor gondolják és érzik úgy, hogy egy kapcsolat ’felbonthatatlan’, egytől-egyig olyan emberi valóság, amely az idő és a kultúra, a származás és a képzés, a változó belátások és érzelmek lenyomatát hordozza. Évszázadokon keresztül minden egyes szülői nemzedék ismerte a ’gyermekeink másként csinálják’ aggasztó érzését. Egyébként a hét szentség közül a házasság volt a legkevésbé magától értetődő. Más szentségektől eltérően a házasság emberi adottságot pecsétel meg: egy életén át tartó kapcsolatot, amelyre egy férfi és egy nő lép egymással az adott kor és kultúra szabályai szerint. A katolikus egyház latin hagyományában egyébként a házasságkötéskor nem a pap a cselekvő személy, hanem maguk a házastársak szolgáltatják ki egymásnak a házasság szentségét. Hosszú évszázadokba telt – egészen a 12. századig tartott –, mire a házasság végérvényesen felkerült a hét szentség listájára. Az a kérdés, hogy mikortól kell a házasságot felbonthatatlannak tekinteni, ugyancsak hosszú ideig vitatott volt. A ’ratum et consummatum’ kettős kritériumának keletkezéstörténete ebből a szempontból igencsak szemnyitogató.[39] E kritérium jogszerűségét nem kívánjuk kérdőre vonni. Csak arra szeretnék rámutatni, honnan is származik: nem a kinyilatkoztatásból vagy a dogmatörténetből, hanem az egyház bonyolult jogtörténetéből. Ezért nem kell könnyebbnek, de súlyosabbnak sem tekinteni annál, mint amennyire szükséges. Az egyházi jogtörténet folyamán az érvényes szentségi házasság megkötéséhez szolgáló ’forma’ is különbözőképpen változott vagy különféleképpen hajtották végre. Egyébként az egyház az évszázadok során a házasság és a család több változatát is ismerte. A nyugati jogi hagyomány mellett fennállt és fennáll az egyházban a házasságra és a családra vonatkozó keleti hagyomány. Létezett házasság olyan személyek között, akiket ma kiskorúaknak tekintünk, vagy olyan reguláris házasság, amelyet a két család feje kölcsönösen ígért meg (bizonyos régiókban még ma is létezik ilyen). A francia forradalomtól kezdve a polgári házasság (és a polgári házasságkötés) bevezetése új jogi keretet teremtett a katolikus hívők számára is. A házaspárok a múlt század közepétől kezdve rendelkeznek – a történelemben először – a születésszabályozáshoz szükséges ismeretekkel és módszerekkel. Ehhez társult a túlnépesedés problémája és a HIV-vírus elterjedése. Ma az együttélés házassághoz hasonló formáinak a legalizálása vagy a két azonos nemű személy között létrejövő házasság ismét új helyzeteket teremtett és új felismeréseket eredményezett a házasság és családi élet vonatkozásában. Ezenkívül az emberek ma sokkal tovább élnek, mint korábban, vagyis kapcsolataiknak is sokkal hosszabban kell kiállnia az idő próbáját. Ismét mások a hosszabb várható élettartamra való tekintettel középső éveikben még belevágnak egy újabb kapcsolatba. Az állandóan változó környezet önmagában nem keresztényellenes, de nem is egyházellenes. Része azoknak a történeti meghatározottságoknak, amelyekben mind az egyháznak, mind pedig az egyes hívőnek meg kell élnie keresztény felelősségét. Ez fontos kérdés elé állítja az egyházat: hogyan találkozhat gyümölcsöző feszültségben egymással az egyházi tanítás és a konkrét életvalóság. A római kérdőívre adott csaknem mindegyik válaszban ott találom azt az elvárást, hogy az egyház ne csak a klasszikus házasságban ismerje el mindazt, ami jó és értékes, hanem az együttélés más formáiban is.

6. Újraházasodott elváltak

Sok országban előtérbe került az újraházasodott elváltak, illetve az eucharisztikus közösségből való kizárásuk problémája. Erről az Instrumentum Laborisban ez áll: „Sok, elsősorban Európából, Amerikából és Afrika országaiból érkezett válasz egyértelmű követelést fogalmaz meg, amely szerint a bűnbánat és az eucharisztia szentségét ők is fogadhassák. Ez az igény elsősorban akkor válik erőssé, amikor a gyermekek a szentségekhez járulnak. Némelyek azért vágynak a szentáldozás megengedésére – mint egyfajta ’legitimációra’ az egyház részéről –, hogy megszünjék végre a kizárás és a marginalizáció érzése. Vannak, akik szerint meg kellene fontolni egyes ortodox egyházak gyakorlatát, amely „véleményük szerint bűnbánati jelleggel megnyitná az utat egy második vagy harmadik házasság felé (…) Mások annak tisztázását kérik, hogy csak fegyelmi problémáról van-e szó, vagy dogmatikairól is.”[40] Ehhez a kérdéshez három megfontolást szeretnék hozzáfűzni.

Az első arra a szoros kapcsolatra vonatkozik, amelyet az egyházi tanítás a házasság szentsége és az eucharisztia szentsége között állít. E két szentség kétségkívül kapcsolatban áll egymással. Az egyház szentségi élete szerves egész, amelyben az egyik szentség utat nyit, illetve újra megnyitja az utat a másikban való részesedés felé. Mégis felvethető a kérdés: hogyan viszonyul egymáshoz a férfi és nő közti házasság felbontathatatlansága és a Krisztus és egyháza közti kapcsolat felbontathatatlansága? A kettő egymásra ’vonatkoztatása’ –Szent Pál az Efezusiakhoz írt levelében – nem ’azonosítás’.[41] A két ’felbontathatatlanságnak’ nem ugyanaz az üdvtörténeti jelentősége. Úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a ’jel’ és a ’jelzett’. Hogy kicsoda Krisztus és mit tett értünk, az maradandóan felülmúlja emberi és egyházi életünket. Nincs olyan ’jel’, amely átfogóan leképezhetné Jézus egyházzal és emberiséggel való szeretetkapcsolatának ’valóságát’. Még Krisztus szeretetének legszebb visszatükröződése is magán viseli az emberi korlátozottság és bűnösség jegyét: a ’jel’ és a ’jelzett’ között változatlanul nagyon nagy a távolság. Ez a távolság egyébként szerencse és áldás: gyengeségünk sohasem képes láthatatlanná tenni Jézusnak az egyházhoz való hűségét. A kereszten meghozott áldozatának felbonthatatlanságából és egyház iránti szeretetéből árad az az irgalmasság, amellyel ismételten felénk fordul, az eucharisztia ünneplésekor is.

A második megfontolás az eucharisztián való részvételre vonatkozik. Az Unitatis Redintegratio kezdetű, ökumenizmusról szóló dokumentumban a II. Vatikáni Zsinat megkülönböztet két elvet, amelyek dialektikus kapcsolatban állnak egymással – nevezetesen az eucharisztián való részvételt mint ’az egység jelét’ és mint a ’kegyelem eszközét’.[42] A két elv összetartozik: egymásra utalnak és kreatív feszültségben kölcsönösen erősítik egymást. Az eucharisztiának ez a megközelítése nekem itt jelentőségteljesnek tűnik. A mai tanítás és egyházfegyelem szerint az újraházasodott elváltak nem járulhatnak a szentáldozáshoz, mivel új kapcsolatuk a széttört kapcsolat miatt immáron nem lehet többé ’jele’ a Krisztus és egyháza közötti töretlen kapcsolatnak. Magától értetődő, hogy ennek a gondolatnak megvan a súlya. Mégis felvetendő a kérdés: ezzel mindent elmondtunk-e lelki életükről és az eucharisztiáról. Az újraházasodott elváltaknak is szükségük van az eucharisztiára, hogy a Krisztussal és az egyházi közösséggel való kapcsolatukban növekedjenek, és hogy keresztényekként új élethelyzetükben is vállalhassák felelősségüket. Az egyház nem teheti meg, hogy egyszerűen eltekint lelki igényüktől és attól a kérésüktől, hogy az eucharisztiát a ’kegyelem eszközeként’ fogadják. Egyébként ’rendezett szituációban’ is mindenkinek szüksége van az eucharisztiára mint a ’kegyelem eszközére’. Nem minden ok nélkül hangzanak el az áldozás előtti utolsó imádságok: „Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit: irgalmazz nekünk” és „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”.[43]

A harmadik megfontolás arra a kérdésre irányul, hogy az újraházasodott elváltak kizárása a szentségi kommúnióból valóban megfelel-e Jézus eucharisztiára vonatkozó szándékának. Nem szeretnék leegyszerűsítő választ adni, noha a kérdés nem hagy nyugton. Az evangélium Jézusnak nagyon sok olyan szaváról és cselekedetéről tudósít, amelyekről az egyház az egyházatyák korától kezdve állítja, hogy egyúttal eucharisztikus jellegük is van. Sőt, ezek Isten országának asztalközösségéről szólnak. Az eucharisztia helyes megértése szempontjából fontos, amikor azt olvassuk, hogy Jézus és tanítványai vámosokkal és bűnösökkel együtt ülnek asztalhoz (Lk 5,27–30); hogy Jézus kimondottan ilyen közösségi étkezés alkalmával mondja: nem azért jött, hogy az igazakat hívja megtérésre hívja, hanem hogy a bűnösöket (Lk 5,31–32); hogy mindazok, akik közelről és távolból érkeztek, hogy Jézus szavait hallgassák, tőle és az apostoloktól kenyeret is kapnak eledelül (Lk 9,10–17); hogy az ünnepi lakomára elsősorban a szegényeket, nyomorékokat és vakokat kell meghívni (Lk 14,12–14); hogy az irgalmas apa pazar vendégséget rendez elveszett fia számára – az idősebb fiú bosszúságára (Lk 15,11–32); hogy Jézus az utolsó vacsora előtt előbb megmosssa tanítványai lábát (Péterét éppúgy, mint Júdásét), majd megbízást ad, hogy mindannyiszor kövessék példáját, amikor csak rá emlékeznek (Jn 13,14–17). Nem szeretnék ezekből az utalásokból szalagcímeket készíteni, de meggyőződésem, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül őket. Kell, hogy legyen összefüggés Jézus étkezésre vonatkozó nagyszámú kijelentése és cselekedete, valamint eucharisztikus szándéka között. Ha Jézus ekkora nyitottságot és irgalmasságot tanúsít az Isten országában lévő asztalközösség vonatkozásában, akkor ebből véleményem szerint az egyház is ösztönzést meríthet arra, hogy megvizsgálja, miként tudná lehetővé tenni bizonyos feltételek mellett az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulását.

Hogyan bánik az egyház az ilyen és ehhez hasonló körülmények között a ’rendkívüli’ szituációkkal? Ebben a vonatkozásban becslésem szeint kulturális határvonal húzódik Dél- és Észak-Európa között. Dél-Európa sokkal nagyobb távolságot tűr meg norma és valóság között, mint Észak-Európa. A római jogi hagyomány elsősorban azon fáradozott, hogy szép törvényeket fogalmazzon meg. Hogy ezeket végrehajtották-e vagy sem, kevésbé aggasztotta őket. Ezenkívül Dél-Európában az volt a benyomásom, hogy azt, ami az ideálistól eltér, azt nem lehet, de nem is kell szabályozni. Az emberek majdcsak boldogulnak valahogy az adott helyzettel. Észak-Európában ezt nem veszik ilyen könnyen. Nálunk azt is törvényben kell szabályozni, ami kevésbé szép és pozitív. Úgy érezzük, a dolgot nem oldjuk meg azzal, hogy nem beszélünk róla. Ellenkezőleg: így csak a ’feketepiac’ növekszik. Észak-Európa kevesebb törvénnyel is megelégszik, de azok legyenek legalább megvalósíthatóak. Mintegy húsz évvel ezelőtt pár német megyéspüspök megpróbált teológiailag és lelkipásztorilag megalapozott szabályrendszert kidolgozni egyházmegyéje számára, hogy az újraházasodott elváltak részesülhessenek az eucharisztiában.[44] Nem szeretném itt javaslatuk tartalmi súlyát értékelni, inkább arról beszélnék, ami engem aggaszt: ha a püspököket akadályozzák abban, hogy munkatársaiknak a rendkívüli élethelyzetek vonatkozásában kötelező iránymutatást adjanak, akkor azok elbizonytalanodnak. Nem ritkán szembesülnek Papok és lelkipásztori segítőik gyakran szembesülnek rendkívüli helyzetekkel, amelyekben jól átgondolt döntésre van szükség. Ilyenkor joggal várják el a püspöktől, hogy szempontokat adjon és utat mutasson. A vezetői felelősség hiánya még nagyobb összevisszaságot eredményez, és tovább rombolja a püspök – mint Isten rábízott népének ’pásztora’ – tekintélyét. Talán paradox módon hangzik, de ha jobb normáink volnának a rendkívüli élethelyzetek kezelésére, az az egyházvezetés gyakorlatának is jót tenne. Ösztönzést adhat erre a keleti egyház jogi hagyománya, amely a rendkívüli szituációkat az ’irgalmasság’, ill. a nagylelkűség (epikeia, oikonomia) alapelve szeint szabályozza.[45]

Végezetül még egy megjegyzés – ezúttal a gyermekek és az unokák szemszögéből. Akárcsak a többi püspök, én is járom a plébániákat és bérmálok. Püspökségem legtöbb bérmálkozója tizenkét éves gyerek. Közülük sokan második házasságból vagy éppenséggel újonnan összeállt családból származnak. Minden egyes alkalommal ott ül előttem a gyerekekből, szülőkből, nagyszülőkből és családtagokból álló nagy közösség. Természetesen tudom, hogy a legtöbben közülük csak ritkán vesznek részt az eucharisztia ünneplésén. Mégsem akarnak lemondani róla. A bérmálkozó gyermek összehozza a családot. Ennek az ünnepnek egyébként nagy jelentősége van a családban az egymást követő nemzedékek közti vallási kötődés szempontjából. Ráadásul némelyeknél az ilyen ünnepek a ’családi béke’ ritka alkalmai közé tartoznak, amikor is rövid időre háttérbe szorulnak a frusztrációk és az egymás közti konfliktusok. Áldoztatáskor a legtöbb családtag spontán módon előrejön áldozni. Elképzelni sem tudom, mit jelentene a gyerekek és az ő jövőbeli egyházi kötődésük számára, ha ilyenkor nem áldoztatnám meg mindazokat a szülőket, nagyszülőket és családtagokat, akik nem ’rendezett’ családi viszonyok között élnek. Ez maga lenne a pusztulás mind a liturgikus ünnep, mind pedig az érintett családok és az egyházi közösség kapcsolata szempontjából, a gyermekek hitbeli fejlődéséről nem is beszélve. Ilyen körülmények között más teológiai és lelkipásztori indítékok többet nyomnak a latban, mint a szentségi házasság. Ezek a szituációk megkerülhetetlenné teszik az egyházi tanítás és gyakorlat alapos újragondolását. Az Instrumentum Laboris joggal utal erre a problematikára. [46]

7. Az evangélium hirdetése

A közelgő szinódusnak összetett címe van: A családdal kapcsolatos lelkipásztori kihívások az evangelizáció összefüggésében. Lényeges, hogy a címben megjelenik az evangelizáció. Miért? Mert a házasság és a család csak az egyik olyan terület, ahol az evangelizáció sokkal átfogóbb kérdése napirendre kerül. Az a nyelvezet, módszer és érzékenység, amellyel az előttünk álló szinódus dolgozik majd, kísérlet is egyben: megadhatja az egyház egész lelkipásztori irányultságának új alaphangját. A pasztoráció valamennyi területe végső soron összefügg egymással és mindegyikben hasonló kérdések mutatkoznak. Az eljövendő szinódus jelentősége ezért messze túlmutat a házasság és a család sajátos területén.

Hogyan megy ki az egyház a világba és hogyan szólítja meg a ma emberét? Az utóbbi évtizedekben az egyházi vezetésben a védekező és ellentétező (antitetikus) modell került túlsúlyba. Az ’elsötétedés’ kultúrájával szemben az egyháznak az ’igazság ragyogását’ kell sugároznia. Még ha az evangélium üzenete nem népszerű vagy éppenséggel nehezen érthető is, az egyháznak akkor is kurtítás nélkül kell megszólaltatnia. Egy olyan világban, amely egyre inkább elidegenedik önmagától, fontos, hogy az egyház fényjel és újra felismerhető, önazonos valóság maradjon. Ha nem létezik harmónia, akkor elkerülhetetlen az összeütközés. Csakis az örök igazsághoz való radikális visszatérés mentheti meg a világot. Kétségtelenül jó okunk van arra, hogy ezt az antitetikus modellt képviseljük – hiszen Isten országa nem azonos e világ változó konjunktúráival. Ellenálló erő és prófétai felhívás fakad belőle. Az a kijelentés, hogy Isten ’újjáalkotja’ a világot, azt jelenti, hogy egyúttal ’mássá’ teszi. Jézustól és tanítványaitól is ellenálló tanúságtétel indult el. Láthatóan másként éltek és cselekedtek, mint bárki más. Jézusnak nagy árat kellett fizetnie ezért a másságért. Halálra ítélték, a kereszten végezte. Az ő életében végül a ’mindenki egy ellen’ elve érvényesült! Ezt az ellenálló különbözőséget az egyházi közösségnek továbbra is sugároznia kell, ha hű akar maradni alapítójához és küldetéséhez.

Ugyanakkor az ellentétező modellel szemben jó adag óvatosságra van szükség. Igaz, hogy Jézus a ’mindenki egy ellen’ elv alapján halt meg a kereszten, de sohasem élt az ’egy mindenki ellen’ elv szerint. Szívét és kezét minden más vallási vezéregyéniségnél inkább kitárta az emberek felé, függetlenül attól, hogy kik voltak és mit tettek. Irgalmassága nem zárkózott falak és határok közé. Faluról falura járt, hogy egyetlen beteget se veszítsen szem elől, hogy egyetlen leprás se hiába keresse, hogy egyetlen bűnösnek se kelljen megbocsátás nélkül maradnia. Váratlan beszélgetőtársakkal folytatott dialógust, és kétes hírű vendégseregbe hívatta meg magát. Barátait és asztaltársait nem finnyásan válogatta meg, s még tanítványai kiválasztásakor sem törekedett exkluzivitásra. Jézus ezt az utat szabta meg egyházának: az emberekkel és a világgal való kapcsolatában ugyanazt a nyitottságot és irgalmasságot kell felmutatnia, mint alapítójának. Küldetését csak párbeszéd útján teljesítheti. Nincs más választási lehetősége, ha meg akarja őrizni önazonosságát és hitelességét. Az a benyomásom, hogy éppen ebből a szempontból az egyháznak ma hiányossággal kell megküzdenie. Fentebb már szóltunk a sensus fideiről. Ha az egyházban ma sokan hiátust érzékelnek, akkor krisztusi egyértelműségének hiányára gondolnak. Nehezükre esik, hogy az egyháznak a mai emberekkel szembeni magatartásában ráismerjenek Jézusnak a korabeli emberekkel szemben tanúsított magatartására – főként ami a szeretetet, a párkapcsolatot, a szexualitást, a házasságot és a családot illeti. Nem csoda, hiszen ez az a terület, amelyet a legtöbben szívükön viselnek: itt élik át a legnagyobb boldogságot vagy a legmélyebb bánatot. Az egyháznak éppen ezen a téren kell maga mögött hagynia defenzív és antitetikus szemléletmódját és ismét dialógusra törekednie. Újra vennie kell a bátorságot, hogy az ’élet’ felől közelítsen a ’tanításhoz’. Ezen az úton egyébként nincs vesztenivalója. Épp a világgal folytatott párbeszédben fedezheti fel, hogy hol tevékenykedik ma Isten, s hogy mit vár a mai egyháztól és a mai világtól.

A világgal szembeni nyitottságról írja Ferenc pápa: „A keresztény eszmény mindig arra szólít fel, hogy győzzük le a mai világ sugallta gyanakvást, az állandó bizalmatlanságot, az elviselhetetlen terhektől való félelmet, a védekező magatartást. (…) Eközben az evangélium mindig arra hív, hogy merjünk szüntelen testi közelségben találkozni a másik emberrel: arcával, megszólító fizikai jelenlétével, fájdalmával és kéréseivel, magával ragadó örömével. Az Isten testté lett Fiába vetett igazi hit elválaszthatatlan az önátadástól, a közösséghez tartozástól, a szolgálattól, a mások testével való kiengesztelődéstől. Amikor Isten Fia megtestesült, a gyöngédség forradalmára hívott meg minket.”[47]

Az evangelizáció során elsősorban és mindenek előtt Jézus Krisztus személyéről van szó. Hogy az emberek mennyire tartják relevánsnak az egyházat, az főként attól függ, hogyan teszi láthatóvá Jézus példáját. Erről a továbbiakban így ír Ferenc pápa: „Jézus egész élete, ahogyan a szegényekkel bánik, gesztusai, következetessége, mindennapos és egyszerű nagylelkűsége, végül teljes odaadása – mindez értékes és a mi személyes életünkhöz szól. (…) Példájától ihletve szeretnénk teljességgel beépülni a társadalomba, megosztani az életet mindenkivel, meghallgatni aggodalmaikat, együttműködni velük anyagi és lelki szükségleteikben, együtt örülni azokkal, akik örvendeznek és együtt sírni azokkal, akik sírnak, szeretnénk vállvetve részt venni az új világ építésében. De nem kötelességként, nem teherként, amely felőröl, hanem személyes döntéssel, amely örömmel tölt el és identitással ruház fel.”[48]

8. A szinódus mint kihívás

Az előző oldalak azt a benyomást kelthetik, hogy a szinódustól csak megerősítést és bátorítást várok, mintha a házasságról és családról szóló nyugati és észak-európai elképzeléseket kellene normává tenni. Pedig szó sincs róla. A házasságra és a családra felénk nem éppen a legjobb idők járnak. Ezt tapasztalatból tudjuk. A nem tartós házasságok száma nagyon magas. Sok fiatal nem szívesen köt sem polgári, sem egyházi házasságot. A családonkénti gyermekszám nagyon alacsony (kivételt képeznek a külföldről érkező új családok). Az öngyilkosságok száma nyugtalanítóan magas, elkövetőik egyre fiatalabb korosztályokból kerülnek ki. A család intézménye kevés támogatást kap az államtól és a társadalom szociális és gazdasági középrétegétől. A gazdag családok és a kevés lehetőséggel rendelkezők között egyre mélyebb szakadék tátong. Mindezt számok és statisztikák igazolják. Nem mintha máshol a világon nem volnának problémák vagy más jellegű problémák, de mi sem tagadhatjuk le saját nehézségeinket. Őszinteség nélkül nem jutunk tovább. Inkább bátor párbeszéd, mint semmilyen.

Az egyházban ugyanúgy van mint a sportban: ha az edző azonnal abbahagyja az edzést, mihelyst az elsők lihegni és sóhajtozni kezdenek, csapatával soha sem fog egyetlen címet sem meghódítani. A jó edző nem lehet félős és kicsinyes. Kockáztatnia kell, magasra kell emelnie a lécet akkor is, ha egyesek morgolódnak és ellenállnak. Ilyen értelemben a szinódus egyfajta kihívás lehet számomra. Egy erős passzal visszaadhatja nekünk a labdát. Ugyanakkor nem kell megvárnunk, amíg valaki más vagy valamilyen szinódus ismét a mi térfelünkre rúgja a labdát. Bátorítást kaphatunk arra, hogy magunk is útra keljünk. Egyelőre három irányban látok lehetőséget az önálló kezdeményezésre.

Az első: életszínvonalunk és értékrendszerünk. Épp a gazdag Nyugaton kerül ismét előtérbe az a kérdés, hogy mi teszi az embert boldoggá. Miután nagyjából mindenünk megvan, amit a modern társadalom megadhat, boldogságérzetünk motorja akadozni kezd. Jobban tudjuk, hogy mink van, mint azt, hogy ’kik vagyunk’. És ez a ’kik vagyunk’ szorosan összefügg az életünket átszövő kapcsolati hálóval: baráti körünkkel, társunkkal, házasságunkkal, családunkkal és rokonságunkkal. Mindig valakinek a barátja, férje vagy felesége, nagyanyja vagy nagyapja, nagybácsija vagy nagynénije, unokája vagy szomszédja ’vagyok’. Mennyi közeli kapcsolatot áldoztunk már fel a termelékenység és a hatékonyság, a tanulmányok és a továbbképzés, a takarékoskodás és befektetés, az érvényesülés és a kiemelkedés versenyében? A versenyfutás ára emberi kapcsolataink szempontjából hasonlóságot mutat a belga államadóssággal: nagyon drágán kell visszafizetnünk. Ebben a kérdésben a szinódus jobban teszi, ha rögtön visszajátssza hozzánk a labdát. Sok mindent érdemes újra megtanulnunk és megkockáztatnunk: azt, hogy a partnerünk vagy családunk számára szabaddá tett idő nem elvesztegett idő; hogy az apaság éppúgy más embert farag a férfiból, mint az anyaság a nőből; hogy a gyerekek és unokák megfiatalítanak és megújítanak bennünket (akkor is, ha hajunk megőszül); hogy a még több gondoskodás, amellyel a család tagjai főként nehéz napokban egymásnak nyújtanak, az emberi nagyság és a belső béke forrása lehet; hogy egy gyermek éppen azt a fejezetet adhatja hozzá életünk könyvéhez, amely eddig még hiányzott belőle; hogy a kapcsolatok csak tartósságuk révén árulják el legmélyebb titkukat; hogy Isten szeretete és a mi szeretetünk összeér abban az áldozatban, amelyet együttesen hozunk. Képesek vagyunk-e ezeket a kihívásokat tudomásul venni?

A második irány az egyházi közösségé. Az egyház magasrendű ajánlatot tár az emberek elé és bízik benne, hogy esélyük van a fejlődésre. Hisz az életre szóló házasság értékében. Kitart a szerelem és a nagylelkű termékenység lényegi összetartozása mellett. Számára a házasság és a család egyike azoknak a kivételesen gazdag ’lelőhelyeknek’, ahol megtapasztalhatóvá válik Isten hűsége és kegyelmi kapcsolata a világgal. Ebbe szeretne bevonni bennünket, tiszteletben tartva minden egyes ember sajátos fejlődésútját. Ezért mindenkit arra hív – függetlenül attól, hogy milyen kötelékben él vagy mi a családi állapota –, hogy befogadja és keresztényként felelősen valóra váltsa Isten szavát. Ennek a megbizatásnak azonban az emberek csak nagyon nehezen tudnak saját erejükből eleget tenni. Másokra vannak utalva, hogy velük együtt munkálkodjanak élettervükön. Az egyház ebben kétségkívül felületes. Plébániáink gyakran nincsenek már abban a helyzetben, hogy (fiatal) párokat megfelelő módon elkísérjenek, támogassanak. Párok és házaspárok – jogosan vagy jogtalanul – úgy érzik, hogy az egyház cserbenhagyta őket. Ezen a területen sok a tennivaló. Az Instrumentum Laboris szerint „a kezdeti támogatás a plébánián zajlik, amely családként maga is családokból él. Ezek az irgalmasságban és gyengédségben élő családok jelentik a megújult – elfogadásként és támogatásként értett – lelkipásztorkodás központi elvét.”[49]

A harmadik irány a társadalmat és az államot érinti. Egy demokratikus országban az határozza meg a kormányzat politikáját, amit a polgárok többsége gondol és követel. Ez a politika nagyrészt az egyes ember személyes jogaira és szabadságára vonatkozik. A kormányzatok ezért a legszívesebben az egyes polgárokkal és azok ügyeivel foglalkoznak. A közbülső társadalmi szinteket, mint amilyen a csoportok és mozgalmak elkötelezettsége vagy a családok jóléte, nem tekintik elsődleges problémának. Ugyanakkor ezeknek a közbülső szinteknek lényeges szerepük van egy eleven és emberhez méltó társadalom felépítésében. Annak az országnak, amely jövőt akar, egészen biztosan szüksége van stabil családokra, mindenekelőtt gyermekes családokra. Milyen politikát kövessenek kormányaink, és ebben milyen magasra kell helyezniük a házasságot, a családot és a gyermekbarát környezet kritériumát? Az Instrumentum Laboris szerintem joggal javasolja a következőket a családdal mint ’társadalmi szubjektummal’ kapcsolatban: „A családok nemcsak az állami védő intézkedések tárgyai, hanem társadalmi szubjektumokként is vissza kell nyerniük szerepüket. Ebben az összefüggésben a családok sokféle kihívás előtt állnak. Néhány válaszra váró kérdés: Hogyan viszonyul a család a munka világához, a neveléshez és az egészségügyhöz? Hogyan egyesíthetők a nemzedékek úgy, hogy a fiatalok és az idősek ne maradjanak magukra? Hogyan alkotható olyan családjog, amely számot vet a családon belüli különleges viszonyokkal? Melyek volnának azok az igazságos törvények, amelyek a fogantatástól kezdve szavatolják az emberi élet védelmét és támogatják a férfi és a nő közti házasság társadalmi hasznosságát?”[50]

Fentebbi megfontolásaimmal nem szeretném megelőlegezni a szinódust, még kevésbé szeretnék bárki felett is gyámkodni. A szükséges nyitottságot és a párbeszédkészséget szorgalmazom. Aki ellenvetéseket vagy javaslatokat tesz, annak saját magát is meg kell kérdeznie és képesnek kell lennie a korrekcióra. Fontos, hogy sokat tanuljunk és sok mindent elfogadjunk, kivált abban az egyházban, amely „a közösség otthona és iskolája” kíván lenni.[51]

Végezetül

Megfontolásaim hosszabbak lettek, mint eredetileg gondoltam. Olvasás és írás közben szembesültem számos teológiai, illetve lelkipásztori kérdés és kihívás komplexitásával. Nyilvánvaló, hogy mindezek a témák meghaladják egyetlen vagy akár két szinódus programját. Folyamatos tanulmányozást és átgondolást követelnek, mindenekelőtt pedig időigényes eljárásmódot. Véleményem szerint a legkevésbé volna szerencsés, ha a szinódus sietősen megpróbálna felmutatni néhány gyakorlati eredményt. Jobb lenne, ha olyan differenciált folyamatot indítana el, amely lehetőleg sokakkal éreztetné, hogy ők is érintettek: püspökökkel, erkölcsteológusokkal, kánonjogászokkal, lelkipásztorokkal, tudósokkal, politikusokkal, s főként házas emberekkel és családokkal – hiszen róluk van szó. Furcsa volna, ha az egyház, a „közösség otthona és iskolája”, kevésbé volna türelmes, segítőkész és érzékeny, mint a házasság és a család, mely maga is a „közösség otthona és iskolája”!

+ Johan Bonny
Antwerpen püspöke
2014, szeptember 1.

(Németből fordította: Balogh Vilmos Szilárd)

[1] A szintézis megtalálható a www.kerknet.be oldalon.

[2] A körkérdésre és feldolgozására vonatkozóan l. www.theo.kuleuven.de/enquete-geloof-gezin.

[3] Vö. www.gezinspastoraal.be.

[4] IPB: a flandiriai egyház egyházmegyeközi tanácsadó szerve.

[5] Vö. a Német Püspöki Konferencia szintézisével: www.dkb.de; és a Francia Püspöki Konferencia szintézisével: www.eglise.catholique.fr.

[6] Az Instrumentum Laboris szövegét 2014. június 26-án tette közzé a Vatikán. Németül megtalálható: http://www.vatican.va/roman_curia/synod/documents/rc_synod_doc_20140626_instrumentum-laboris-familia_ge.html. A fordító megjegyzése: magyar szövegről nem tudunk. http://uj.katolikus.hu/cikk.php?h=2073&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201409 )

[7] II. János Pál pápa: Novo Millennio Ineunte (2001): „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az egyházat – ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz és válaszolni akarunk a világ várakozására is” (Somorjai Gabi fordítása).

[8] Többek között L. J. Suenens bíboros, Mgr. G. Philips, Mgr. J. M. Heuschen, Mgr. A. M. Charue, Mgr. E. J. de Smedt, Mgr. V. Heylen, Mgr. A. Dondeyne.

[9] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, II. rész, 1. fejezet, 14-es jegyzet.

[10] Elszalasztott lehetőségek többek között: a püspökök és erkölcsteológusok közös elkötelezettsége, az egyház és a tudomány, valamint az egyház és társadalom közti gyümölcsöző párbeszéd, a keresztény házaspárokkal és családokkal való bizalomra épülő kapcsolat, a házasság és a család evangelizálása.

[11] Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 32. (Magyar szöveg: Dr. Diós István, online elérhetőség: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=451#EG087 )

[12] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, II. rész „A fontosabb részletkérdések”, első fejezet „A házasság és a család méltóságának megbecsülése” 47–52. (Magyar szöveg: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=16 )

[13] Vö. a II. Vatikáni Zsinat Christus Dominus kezdetű dekrétuma a püspökök pásztori szolgálatáról az egyházban, II. fejezet: „A püspökök szerepe az egyház egészére való tekintettel”, 11. [Ford. megj.: A hivatalos magyar fordításban a beszúrt alcím: „Az egyházmegye pásztora a püspök”.]

[14] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, 1.

[15] U. o. 4.

[16] L. Declerck: „La réaction du Cardinal Suenens et de l’épiscopat belge à l’encyclique Humanae vitae, Chronique d’une Déclaration (juillet-décembre 1968)”. ETL 84 (2008) 1–68.

[17] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, 16: „Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja – mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat – a kellő pillanatban fölhangzik szívében: ’ezt tedd, amazt kerüld!’ Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, melynek engedelmeskedni maga az ember méltósága és szerinte ítéltetik meg. A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.”

[18] A személyes lelkiismeret és a pápai megnyilatkozások kapcsolatáról szóló nyilatkozatuk megalapozásához a belga püspökök Newman bíborosnak Norfolk herceghez írt híres levelére is hivatkoztak; vö. Newman bíboros levele Norfolk herceghez. J. H. Card. Newman, Longmans, London, 1891, V. II, 258.

[19] Vö. Dossier „Humanae vitae”. Reacties op de encycliek. Katholiek Archief, Amersfoort, 1968.

[20] Vö. L. Declerck, i. m., 58.

[21] II. János Pál pápa: Familiaris Consortio apostoli buzdítás, 1981.

[22] A Katolikus Egyház Katekizmusa. Vatikán, 1992. A magyar szöveg 1995-ben jelent meg: http://www.katolikus.hu/katek/index.html

[23] A katekizmus ezekben a fejezetekben tárgyalja a szexualitással, családdal, termékenységgel és születésszabályozással kapcsolatos összes témát.

[24] Vö. II. János Pál pápa: Familiaris Consortio, 34.

[25] Instrumentum Laboris, 21.

[26] A fejlődéslélektanra, a szexualitás tudományára, a pedagógiára és a szociológiára gondolok.

[27] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság: Alla ricerca di un’etica universale: nuovo sguardo sulla legge naturale; www.vatican.va.

[28] A „végérvényes és megváltoztathatatlan” értelemben, vagyis a történelmi kontextustól és történelmi fejlődéstől megfosztottan.

[29] „Kényszerítő meghatározottsággal lerögzítve, megcáfolhatatlanul és nem tárgyalható módon, szükségszerűen igaz” értelemben.

[30] Ez a kiterjesztés ökumenikus szempontból is fontos. Más egyházak és egyházi közösségek a természetjogot csak nehezen tudják az Isten akarata egyfajta kinyilatkoztatásaként elfogadni. A Humanae vitae megjelenése után Karl Barth 1968. szeptember 29-én kelt levelében azt írta VI. Pálnak, hogy a természetjogot az enciklika mintegy „második kinyilatkoztatás-forrásnak” tekinti, amelyet ő nem tud elfogadni. (Vö. Ferrario e M. Vergotti: „Karl Barth e il Concilio Vaticano II. Ad limina aapostolorum e altri scritti”. Claudiana, 2012, 64–65. Vö. Archief Willebrands: „Brief von Barth vom 20. November 1968 an Willebrands”. Dossiers, 351–363.

[31] Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 119.

[32] Nemzetközi Teológiai Bizottság: Sensus Fidei nella vita della Chiesa, www.vatican.va.

[33] Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 40.

[34] A katolikus házasságkötési szertartás magyar szövege (több változat is létezik!) ettől kicsit eltérő, vö. http://www.jegyes.hu/eskuvo/hazassagkotes.html (Ford. megjegyzése)

[35] Az itt következő beszámolókban a kezdőbetűk nem igaziak, jóllehet az elbeszélés nagy vonalakban valós.

[36] Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 49.

[37] Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 91.

[38] Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 139.

[39] A római jog szerint a házasság az érintett feleknek magán, családi ünnepség keretében kimondott konszenzusa révén jött létre. A ‚testi végrehajtás‘ nem volt lényeges. A germán jogi hagyomány szerint, amely Európában a Római Birodalom és a hozzá tartozó jogi rendszer felbomlása után töltötte be a megüresedett helyet, a házasság éppen a mennyasszony ‚testi birtokba vétele‘ révén jött létre, miként azt szépen körülírják. Ezen hagyomány szerint a házasság mindaddig nem volt végérvényes, amíg az testileg nem teljesedett be. (Ford. megj.: el nem hálták.) Mindkét jogi hagyománynak, mind a rómainak mind pedig a germánnak, megvoltak a követői a kánonjogászok között: a párizsi iskola állt szemben a bolognaival. Amikor Rolando Bandinellit pápává választották (III. Sándor, 1159–1181), akkor ő használta a ‚ratum‘ és ‚consummatum‘ közti megkülönböztetést, hogy a kánonjogászok között ebben az egyre dagadó vitában közvetítsen. A két iskolát egyetlen formulában foglalta össze: a szentségi házasságot, amelyet érvényesen megkötöttek (ratum) és ezenkívül testileg végrehajtottak (consummatum), maga a pápa sem oldhatja fel. Később a kettős kritérium ‚ratum et consummatum‘ került bele a pápai dekrétumokba, majd onnan az 1917-es és 1983-as kódexbe. A pápa a mai napig feloldhat egy szentségi házasságot, ha azt nem hajtották végre (értsd: nem hálták el – Ford.), illetve ha azt nem szentségileg érvényes módon kötötték meg (privilegium paulinum et petrinum).

[40] Instrumentum Laboris, 95.

[41] „Nagy titok ez, én Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,32).

[42] II. Vatikánum: Unitatis Redintegratio, 8: „A szent cselekmények közös végzését (communicatio in sacris) azonban nem szabad a keresztények egységének helyreállítása érdekében válogatás nélkül alkalmazható eszköznek tekinteni. E közös cselekmények főleg két elvtől függenek: az egyház egységének kifejezése és a kegyelem eszközeiben való részesedés. Az egység kifejezésére általában nem szabad szent cselekményeket közösen végezni. A kegyelem közvetítése viszont olykor javallja.”

[43] Vö. Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 47: „Az eucharisztia, jóllehet a szentségi élet teljességét jelenti, nem jutalom a tökéletesek számára, hanem bőkezű gyógyszer és táplálék a gyöngéknek. E bizonyosságoknak lelkipásztori következményei is vannak, melyeket okosan és bátran meg kell fontolnunk. Gyakran úgy viselkedünk, mintha a kegyelem ellenőrei és nem a segítői volnánk. Ám az egyház nem vámhivatal, hanem atyai ház, amelyben mindenkinek helye van a maga fáradságos életével együtt.” Ferenc pápa itt Szent Ambrusra utal: „Mindig meg kell kapnom, hogy mindig megbocsássa a bűneimet. Ha folyamatosan vétkezem, folyamatosan kell kapnom a gyógyszert” (De Sacramentis, IV, vi, 28: PL 16, 464).

[44] Javaslatuk világos feltételeket szabott: hogy az újraházasodott személyek első házasságuk zátonyra futását őszintén sajnálják, hogy az első házasságukból adódó kötelezettségeiket tartósán teljesítik, hogy az első házasság helyreállítása végérvényesen kizárt, hogy azok az új kapcsolatok, amelyek az újonnan kötött polgári házasságból adódnak, új hanyagság vagy vétek nélkül nem adhatók fel, hogy az ember őszintén törekszik arra, hogy az új polgári házasságot keresztény szellemben élje és a gyermekeket a hitben nevelje, hogy az új szituációban a szentségeket mint erőforrást kívánja. Vö. W. Kasper: Das Evangelium von der Familie. Die Rede vor dem Konsistorium. Herder, 2014, 65–66.

[45] Vö. Instrumentum Laboris, 95.

[46] Vö. Instrumentum Laboris, 95 és 153.

[47] Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 88.

[48] Ferenc pápa: Evangelii Gaudium, 265 és 269.

[49] Instrumentum Laboris, 46.

[50] Instrumentum Laboris, 34.

[51] Vö. fentebb, II. János Pál pápa: Novo Millennio Ineunte, 43.

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

Mérleg Online

A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.
Papp Ferenc

Remem, átfogó hozzàszólás, a legjobb, amibel idáig talalkoztam, köszönet érte. - 2015-08-19 17:24:28 - #991
× =