Jegyzetek

A spirituális megújulás igénye nem áll ellentétben a szerkezeti reformmal. Ellenkezőleg: a lelki megújulás lehetővé teszi a strukturális kérdések felvetését, nem pedig helyettesíti azokat.

Struktúra és lelkiség

Szembeállításuk „nem éppen katolikus gesztus” – Sabine DEMEL írása nyomán


Címkék: , , , ,

Közösség és vezetői tisztség, közös felelősség és a vezető felelőssége – nem vitás, hogy a katolikus egyházban mindkettő nélkülözhetetlen. De hogyan valósul meg a kettő – az Isten egész népét és a püspököt vagy püspöki testületet megillető felelősség – összjátéka? Tömören úgy is fogalmazhatnánk: vajon a közös felelősség és a vezetői felelősség azonos szinten helyezkedik-e el, vagy a vezető felelőssége magasabb szintű a közös felelősségnél?  

„Ha e kérdésre a II. Vatikáni Zsinat egyháztani vezérgondolata, laikusok és klerikusok kölcsönösségi viszonya alapján próbálunk felelni, akkor az egyenrangúságból kell kiindulnunk” – állapítja meg a Németországi Katolikus Egyház portálján, a katholisch.de-n megjelent írásában Sabine Demel, aki Regensburgi Egyetem Katolikus Teológiai Karán a kánonjog tanszékvezető professzora, – „A zsinat teológiája szerint ugyanis a klerikusok, akiknek hivatása és küldetése, hogy a hívők közösségének egységével törődjenek, nem fölérendeltjei a laikusoknak. Ellenkezőleg, fáradozásukat az egységért, és ekként vezetői tisztségüket is a közösség szolgálataként kell értenünk: a közösséget küldetésének betöltésére buzdítják és egyúttal olyanná formálják, hogy képes legyen megfelelni küldetésének. Laikusok és klerikusok így együtt alkotják Isten egyetlen népét, amelyben a hívők között – méltóságukat s Krisztus testének felépítéséért végzett közös munkájukat illetően – valódi egyenlőség áll fenn, ha vannak is közöttük a küldetés jellegéből adódó különbségek. Nem fölérendeltségről van tehát szó, hanem kölcsönösségről a közös felelősségvállalás jegyében (vö. Lumen gentium 10, 12, 32 stb.; cc 203, 207, 208, 216, 225 §1; 275 §2; 394; 529 §2 CIC stb.).” Ezt a közösséget és kölcsönösséget kívánja előmozdítani Ferenc pápa a szinodális folyamat elindításával.

A szinodalitás jogi alapjai

Nyilvánvaló, hogy a szinodális működés minden résztvevőtől rengeteg jószándékot és tapintatot igényel. Ám a jószándék és a tapintat nem múlhat azon, hogy sikerül-e hatni az egyes résztvevők „szinódusi lelkiismeretére”, hanem olyan jogi támpontokra is szükség van, amelyek a mindenkori gyülekezetet – a maga egészében – feljogosítják, ugyanakkor kötelezik is, hogy megfelelő módon részt vegyenek az egyházi közösségüket érintő lényegi döntésekben. A legfontosabb jogi kategóriák itt a következők: a minden egyháztag akaratát megjelenítő képviselet – választott képviselők kinevezése és megbízása – révén; a sokféle hozzászólás tartalmát reprezentatív módon egyesítő és hitelesen megjelenítő dokumentumok révén; a képviselők részesedése a döntésekben meghallgatásuk, hozzászólásaik és a határozathozatalba történő bekapcsolódásuk révén, valamint a püspökök – az indoklást kötelezően előíró – vétójoga abban az esetben, ha egy meghozott döntés egyházi tanítást vagy jogi normát sértene.

Mindez korántsem vonja kétségbe a püspökök vezetői hivatalának legfőbb illetékességét a hit és az egyházjog kérdéseit érintő végső döntésekben, csupán komolyan veszi Isten népe minden tagjának közös felelősségét az egyház küldetésének és önazonosságának vonatkozásában. A tanácskozás és a határozathozatal átláthatósága, a többségi elven alapuló döntési jog, valamint a püspökök kötelező indoklást feltételező vétójoga az egyház hitét és jogrendjét érintő kérdésekben megfelelő módon – vagyis az egyenrangúság jegyében – juttatja érvényre mind a hívők közös felelősségét, mind pedig a püspökök vezetői felelősségét. Ennek az egyháztani megalapozásnak a gyakorlatra váltását szolgálhatja a szinódusi tanácsok létrehozása.

Vannak egyháztagok, akik szerint a szinódusi tanács – a maga képviseleti jellegével – valójában kísérlet a katolikus egyház világi mintára történő demokratizálására. Felhánytorgatják, hogy az ilyen elképzelések „fontosabbnak tekintik a struktúrákat, mint a lelki megújulást és ezzel összefüggésben az evangelizáció mindennél fontosabb feladatát”. Így érvelt legutóbb a bécsi katolikus dogmatikus, Jan-Heiner Tück is. Tück – azokkal együtt, akiknek kétségeik vannak a hívők nagyobb fokú egyházi közreműködésével és beleszólási, illetve döntési jogával szemben – az egyház demokráciává való átépítésének a rémképét festi fel. Az egyházi demokrácia mint ijesztő kísértet látomása rendszerint azt az aggodalmat fejezi ki, hogy a hívők hitérzékét, abban formájában, ahogy a II. Vatikáni Zsinat tanítja (vö. LG 12), összetévesztjük a közvéleménnyel vagy magával a demokráciával, holott „a hitérzék nem egyszerűen ott van, ahol a többség”.

Semmi kétség: ha a hitérzék úgy határozható meg, mint „a Szentlélek működése nyomán születő belátás”, akkor „nyilvánvalóan nem azonos a többségi véleménnyel, miként a kisebbség véleményével, a tanítóhivatal álláspontjával és a teológiai kutatás eredményével sem azonosítható minden további nélkül”. A hitérzék több, mint a felsorolt tényezők bármelyike: olyan meggyőződés, „amelyet mindenki együtt, közösen képvisel – nem feltétlenül összhangban, de annyiban mégis egybehangzóan, hogy azok is képesek elfogadni, akik a fennálló nézetkülönbségek miatt nem értenek egyet vele. Ahhoz, hogy valamivel ne értsünk egyet, de végül mégis elfogadjuk, szükség van arra a tapasztalatra, hogy kifejthettük a saját (eltérő) felfogásunkat, melyet a végső döntésnél komolyan vettek, még ha nem sikerült is érvényre juttatnunk”. A II. Vatikáni Zsinat azt ültette át a gyakorlatba, amit „állandó kommunikációnak” és „rendszeres párbeszédnek” nevezhetünk, és ami nélkül nem érvényesülhet a hívők hitérzéke.

A lehető legnagyobb fokú részvétel – Isten akarata kedvéért

Az állandó kommunikáció és a rendszeres párbeszéd azonban minden résztvevőtől megköveteli, hogy a kommunikáció klasszikus egyházi mintája – felülről lefelé – a horizontális kommunikációnak, az ellenőrzés és a felülbírálás igénye pedig a jóváhagyás és a beleegyezés készségének adja át helyét. Megköveteli továbbá annak növekvő készségét, „hogy előbb a többieket, illetve a másikat akarjuk megérteni, s csak utána önmagunkat megértetni. Ha ugyanis valaki úgy érzi, hogy szándékát meghallották és megértették – anélkül, hogy a másik egyet is kellene, hogy értsen szándékával –, akkor maga is mindent megtesz majd azért, hogy megértse a másikat. Ez az a terep, ahol új felfedezésekre , új kezdeményezésekre és közös útkeresésre nyílik lehetőség.”

Mindez persze azt is jelenti, hogy a hitérzék valóban nem pusztán demokrácia egyházi módra. Ilyen értelemben a katolikus egyház és a demokrácia nem rokon értelmű fogalmak. Mégsem szabad azonban szembeállítanunk egymással az egyházi döntéshozatalt és a demokráciát.A hívők hitérzéke „az egyház demokratikus összetevőjeként értelmezhető, mivel nem nélkülözheti az egyház összes tagjának a lehető lognagyobb fokú részvételét minden közös ügyben, azokban is, amelyek a hit kérdéseit érintik„ – nem azért, hogy keresztülvigyék a többség akaratát, hanem, miként Hermann Josef Pottmeyer fogalmaz, „annak érdekében, hogy közös erőfeszítéssel teret biztosítsanak Isten akaratának, hiszen Isten Szentlelke nemcsak a pásztoroknak adatott meg”.[1]

Intézményi formák „reálteológiája”

A hívők lehető legnagyobb fokú részvétele – mint a hitérzékről szóló tanítás következménye – azt jelenti, azt jelenti, hogy e részvételt rendezett módon kell biztosítani, azaz nem szabad átengedni a véletlennek vagy a szubjektív mérlegelésnek. Elengedhetetlenek tehát a jog által megerősített struktúrák és intézmények. Aszerint kell eljárni, amit annak idején, zsinati tanácsadóként Joseph Ratzinger írt a II. Vatikáni Zsinat ügyrendjéről. „Az olyasfajta szabályozásoknak, mint  a zsinatok ügyrendi előírásai, amelyek – fejteget Ratzinger – eleinte az egész rendezett lebonyolítását szolgáló, merőben technikai eszköznek látszottak, valójában kiemelten teológiai jelentősége van. Az ügyrendtől ugyanis nemcsak a zsinat tényleges működése függ, hanem az a mód, ahogy az ügyrend lehetővé teszi a különböző erők megnyilvánulását, voltaképp már eleve magában hordoz mélyreható teológiai döntéseket a szóhoz jutó erők lényegéről és pozícójáról. Az ügyrend ezért a zsinat egész teológiáját visszatükrözi és megelőlegezi. Ez a teológia azért mondható különsen hatékonynak, mert reálteológia: előzetes gyakorlati döntés arról, hogy a zsinaton mennyiben juthatnak érvényre a különböző erők.”[2]

Ilyen értelemben a szinódusi tanács létrehozása és egyházjogi szabályozása, amelyet a német Szinodális Út (Der synodale Weg) I. számú fóruma javasol, „a hívők közös felelősségét és a püspökök vezetői felelősségét együttesen kifejező reálteológia”.

Lelkiséget megtestesítő struktúrák

Az egyház megújulási folyamatai, szögezi le Sabine Demel, „mindenekelőtt saját megtérésünk spirituális folyamatainak tekintendők, és ilyenekként is kell megformálni azokat.” Ugyanakkor a reálteológiának arról is tudomása van, hogy a spirituális megújulás igénye nem áll ellentétben a szerkezeti reformmal. „Nem zárja ki, hogy figyelmünk kiterjedjen az egyházi struktúrákra és feltegyük a kérdést: vajon az adott struktúrák megfelelnek-e a megújulás folyamatának, vagy megreformálásra szorulnak. Ellenkezőleg: a lelki megújulás lehetővé teszi a strukturális kérdések felvetését, nem pedig helyettesíti azokat. Egyházunkban sajnos túl sokszor tapasztalhatjuk, hogy az erkölcsileg jobbra [tudniillik a spirituális megújulásra] előszeretettel hivatkoznak azért, hogy  a szerkezetileg rosszabbat ne kelljen megváltoztatni.”

Márpedig a szerkezeti kérdések másodlagossá nyilvánítása és mellőzése „nem éppen katolikus gesztus – legalábbis ha a II. Vatikáni Zsinatnak az egyházról mint szentségről szóló tanítását vesszük alapul. Eszerint ugyanis a (láthatatlan) spiritualitásnak a (látható) struktúrákban is testet kell öltenie.” A katolikus egyházban a struktúrák nemhogy másodlagosak volnának, de maguk is „prédikálnak”. Az egyházszerkezet már önmagában teológiai szemléletet tanúsít: reálteológia.

„Önellentmondás ezért, ha az egyház szinodális jellegéről beszélünk, a szinodalitást az egyház lényegi vonásának nevezzük, azt hirdetjük, hogy együtt vagyunk egyház, és hogy Isten népének minden tagja részt vesz az egyház szinodális életében – miközben szerkezetileg és jogilag nem akarjuk megtapasztalhatóvá tenni a közös felelősséget és a döntéshozatalban való részvételt. Ha így tennénk, csak tovább veszítene hitelességéből az egyház” – zárja gondolatait a kánonjog regensburgi professzora.

(Mérleg)


[1] Pottmeyer, H. J.: Die Mitsprache der Gläubigen in Glaubenssachen, in: IKaZ 25 (1996) 134–147, 139.

[2] Ratzinger, J.: Das Konzil auf dem Weg zu sich selbst. Rückblicke auf die zweite Sitzungsperiode des Zweiten Vatikanischen Konzils, Köln, 1964, 13.


12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: