Jelzések

„Sok katolikus teológus a fenyegető szankcióktól való félelmében – esetemből is tanulva – alig mert kritikai nézőpontból foglalkozni a tévedhetetlenség ideológiájával, a hierarchia pedig lehetőleg kerülni igyekszik ezt az egyházban és a társadalomban egyaránt népszerűtlen témát.”

Tévedhetetlenség

HANS KÜNG felhívása Ferenc pápához (2016. március 9.)


Címke: , , , , , ,

 

 

Nehezen képzelhető el, hogy Ferenc pápa fejébe vette volna a pápai tévedhetetlenség dogmájának kihirdetését, mint azt a 19. században IX. Piusz tette a maga tisztességes és kevésbé tisztességes módján. Az sem valószínű, hogy Ferencnek XII. Piuszhoz hasonlóan érdekében állna egy csalatkozhatatlan Mária-dogma megfogalmazása. Az már sokkal inkább elképzelhető, hogy Ferenc pápa (akárcsak annak idején XXIII. János a római Görög Kollégium diákjai előtt) mosolyogva kijelentené: „Io non sono infallibile” – „én nem vagyok tévedhetetlen”. A hallgatók csodálkozása láttán János pápa hozzáfűzte: „csak akkor vagyok tévedhetetlen, ha ex cathedra nyilatkozom meg, de sosem fogok ex cathedra megnyilatkozni”.


Forrás: a felhívás 2016 márciusának elején több napilapban és teológiai portálon megjelent (l. pl. itt). A szöveget és Ferenc pápa válaszának ismertetését Hans Küng professzor engedélyével közöljük.

A szerző 1928-ban született. Katolikus pap, teológus és esszéíró, a Tübingeni Egyetem professor emeritusa, a Világethosz Alapítvány (Stiftung Weltethos) létrehívója, a katolikus kritikai teológia legismertebb képviselője. A Mérleg 2012/1–2-es számában megjelent interjúja itt olvasható (utalással további írásaira a Mérleg lapjain). Életéről és munkásságáról több nyelven közöl bőséges információt a Wikipédia.


Már fiatalon megismerkedtem a pápai tévedhetetlenség kérdéskörével. Szeretném néhány fontos történelmi dátum segítségével megvilágítani, hogyan éltem át személyesen, amit „Összes műveim” ötödik  kötetében lelkiismeretesen dokumentáltam is.

1950: november elsején XII. Piusz pápa számtalan egyházi és politikai méltóság jelenlétében, hatalmas tömeg előtt dogmaként hirdeti ki a következőt: „a szeplőtelen Istenanya, mindenkor Szűz Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt fölvétetett a mennyei dicsőségbe.” Bevallom, akkoriban, huszonkét éves teológus-hallgatóként lelkesen fogadtam az eseményt. Ott voltam a Szent Péter téren.

Ez volt a katolikus egyház legfőbb tanítójának és pásztorának első tévedhetetlen, a Szentlélek különleges támaszát igénylő kijelentése, amely teljes egészében az I. Vatikáni Zsinat által 1870-ben kihidetett pápai csalatkozhatatlanság jegyében történt. És mindeddig az utolsó is, hiszen még II. János Pál, a pápai centralizmus nyilvánosságot kedvelő restaurátora sem vette a bátorságot, hogy újabb dogma kihirdetésével lépjen színre. Az 1950-es dogma kihirdetése amúgy is protestánsok, ortodoxok, sőt, sok katolikus ellenkezése dacára történt meg, mivel ők egyszerűen semmiféle bibliai bizonyítékot sem találtak erre az állítólag „Istentől kinyilatkoztatott hitigazságra”.

Emlékszem, hogy azok a Bonnból érkezett német teológus-hallgatók sem értettek egyet a dogmával, akik 1950-ben vendégeink voltak a Pápai Collegium Germanicum ebédlőjében. Pár héttel korábban jelent meg ugyanis egy hosszú cikk Berthold Altaner professzor, a legnevesebb német patrológus tollából. Altaner, az egyházatyák teológiájának nagy tekintélyű katolikus szakértője számos szöveghely segítségével mutatott rá, hogy e dogmának az egyház első századaira tekintve sincs történeti alapja. Eredete egy ötödik századi, csodákkal teli apokrif iratban olvasható legenda. Mi, a Germanicum diákjai azonban akkortájt úgy gondoltuk, hogy a német teológus-hallgatókat „racionalista” egyetemi tanáraik tartották távol a Pápai Gergely Egyetemen közkeletűnek számító belátástól, miszerint ez a dogma voltaképp fokozatosan s mintegy „szervesen” „fejlődött ki” a dogmatörténet során, de alapjai már a Biblia bizonyos mondataiban megtalálhatók – például ebben: „Üdvözlégy (Mária), kegyelemmel teljes! Veled van az Úr!” (Lk 1,28). Eszerint tehát a Szentírás „explicit módon” nem mondja ki ugyan, de „implicit módon” tartalmazza.

1958: XII. Piusz halálával a Piusz pápák mértéktelen Mária-kultuszának a szeplőtelen fogantatás 1854-es kihirdetésével kezdődő évszázada is véget ér. XII. Piusz utóda, XXIII. János ódzkodik az új dogmáktól, és a zsinati többség nem csupán egy kifejezetten Máriáról szóló dekrétum kibocsátását utasítja el egy izgalmas szavazási forduló során, hanem a Mária-tisztelet túlzásaitól is óva int.

1965: Az egyházról szóló zsinati konstitúció III. fejezetében – amely a hierarchiát tárgyalja – a 25. cikkely a tévedhetetlenségre vonatkozik. Érdekes azonban, hogy erről azóta egyáltalán nem folyik vita, ami azért is meglepő, mert II. Vatikánum végzetesen kitágította a tévedhetetlenség fogalmát: nyíltan és indoklás nélkül kiterjeszti a püspökökre is, noha az I. Vatikánum csak a pápáról mondja ki. A II. Vatikáni Zsinat nemcsak az egyetemes zsinaton egybegyűlt püspököknek (magisterium extraordinarium) tulajdonít tévedhetetlenséget, hanem immár minden püspöknek is szerte a földkerekségen (magisterium ordinarium), ha a püspökök hit és erkölcs dolgairól „egy véglegesnek tekintett tételben megegyeznek” és azt kötelező érvénnyel jelentik ki.

1968: megjelenik a Humanae Vitae kezdetű enciklika a születésszabályozásról. Azt a körülményt, hogy július 25-én, épp az iskolai szünet kezdetén – mi több, a csehszlovák nép szabadságharca közepette – teszik közzé, rendszerint római taktikának értelmezik: így vették elejét az ellenszegülésnek. De talán egész egyszerűen csak ekkorra készült el ez a kényes dokumentum, amely azután „bombaként” robban a nyilvánosságban. Nyilvánvaló, hogy a pápa alábecsülte a tanításával szembeni ellenállást. Vatikáni elszigeteltségében nem számított rá a világ nyilvánosságának ilyen mértékben negatív reakciójára.

A Humanae Vitae enciklikát, amely nemcsak a tablettát és a művi eszközöket, hanem a fogamzásgátlás céljából megszakított nemi aktust is súlyos bűnnek tekinti és megtiltja, mindenütt roppant kihívásként fogadják. Körlevelével a pápa a saját, illetve a püspök tévedhetetlen tanítói tekintélyére hivatkozva mintegy az egész civilizált világgal szembefordul. Ezt katolikus teológusként, aki 1960 óta a Tübingeni Egyetem katolikus teológiai karának professzora, intő jelnek tekintem. A formális tiltakozások és a tartalmi kifogások persze fontosak, de vajon nem kellene-e végre elméletileg is végiggondolni a pápai tanítás tévedhetetlenség-igényét? Úgy látom, teológiai vizsgálódásra, pontosabban kritikai-teológiai alapkutatásra van szükség. Munkám eredményét Unfehlbar? Eine Anfrage („Tévedhetetlen? Kérdésfelvetés”) című könyvemben bocsátom vitára 1970-ben. Akkor még fel sem merül bennem, hogy könyvem és vele a tévedhetetlenség problémaköre személyes sorskérdésemmé válik, amely nem csupán személyemet, a teológiát és az egyházat is döntő kihívás elé állítja. Az 1970-es években életpályám és tudományos munkásságom előzőleg sosem tapasztalt mértékben fonódik össze a teológia- és egyháztörténettel.

1979/1980: megvonják egyházi felhatalmazásomat a tanításra. Umstrittene Wahrheit („Vitatott igazság”) című visszaemlékezéseim második kötetében részletesen dokumentálom, hogy vezérkari szinten előkészített titkos hadműveletről volt szó, amely jogilag támadhatónak, teológiailag megalapozatlannak és politikailag kontraproduktívnak bizonyult. Annak idején sokáig elhúzódott a vita tanítási engedélyem megvonásáról és a tévedhetetlenségről, az egyháznép felém irányuló elismerését azonban nem tépázhatta meg. S miként előre jeleztem, a reform nagy feladatairól zajló eszmecserék nem némultak el. Épp ellenkezőleg: II. János Pál és XVI. Benedek pápasága alatt felerősödtek és kiéleződtek. Abból az időből a felekezetek közti párbeszédet, a tisztségek és az úrvacsora-ünneplés kölcsönös elismerését, a válás és a nők felszentelése kérdését, a papi kényszernőtlenséget és a katasztrofális paphiányt, mindenekelőtt pedig a katolikus egyház vezetését említhetem meg. Feltettem a kérdést: „hová vezetitek a mi egyházunkat?”

E kérdésfelvetések harmincöt év múltán éppoly időszerűek, mint egykor. A mindezek terén megnyilvánuló reformképtelenség fő oka azonban továbbra is a tanítóhivatal tévedhetetlenségének doktrínája, amely hosszú téli időszakot hozott az egyházba. Napjainkban Ferenc pápa – miként korábban XXIII. János – minden erejével azon fáradozik, hogy friss levegőt bocsásson az egyházba. És szívós ellenállásba ütközik, amint ezt a legutóbbi, 2015 októberében megtartott általános püspöki szinóduson láthattuk. Ne legyenek illúzióink: valódi megújulás aligha történhet a tévedhetetlenség-dogma építő jellegű „felülvizsgálata” nélkül.

Ezért is meghökkentő, hogy az erről való vita lekerült a napirendről. Sok katolikus teológus a fenyegető szankcióktól való félelmében – esetemből is tanulva – alig mert kritikai nézőpontból foglalkozni a tévedhetetlenség ideológiájával, a hierarchia pedig lehetőleg kerülni igyekszik ezt az egyházban és a társadalomban egyaránt népszerűtlen témát. Joseph Ratzinger a Hittani Kongregáció prefektusaként csak néha tett rá kifejezett utalást. A tévedhetetlenség tabuja azonban a II. Vatikáni Zsinat óta kimondatlanul is meggátolt minden olyan reformot, amely korábbi dogmatikai definíciók felülvizsgálatát igényelte volna. Ez nemcsak a fogamzásgátlás ellen íródott Humanae Vitae enciklikára, hanem a szentségekre és „hiteles” tanítóhivatal monopolhelyzetére, továbbá a szolgálati és az egyetemes papság viszonyára is érvényes, de ugyanígy vonatkozik az egyház szinodális szerkezetére és a pápa feltétlen hatalmi igényére, miként a más felekezetekhez, vallásokhoz és általánosságban a szekuláris világhoz fűződő viszonyra is áll. A kérdés ezért sürgetőbb, mint valaha: merre tart a 21. század elején ez az egyház, amely változatlanul ragaszkodik a tévedhetetlenség dogmájához? Hiszen mára végleg lezárult a modernség-ellenes korszak, melyet az I. Vatikáni Zsinat harangozott be.

2016: nyolcvannyolc éves vagyok, s talán elmondhatom, hogy összes műveim ötödik kötete számára fáradságot nem kímélve gyűjtöttem egybe az ide kapcsolódó nagyszámú szöveget, a vita különböző fázisainak megfelelően, keletkezésük és témájuk szerinti elrendezésben, az életrajzi kontextus felől megvilágítva. Ezt a könyvet tartom most kezemben, amikor megismétlem a pápához szóló felhívásomat, melyet az évtizedeken át tartó teológiai és egyházpolitikai vita során többször is hiába hangoztattam. Állhatatosan kérem Ferenc pápát, aki mindig testvéri hangon válaszolt, hogy

„fogadja jó szívvel lélekkel ezt az átfogó dokumentációt engedje meg, hogy egyházunkban szabad, elfogulatlan és nyilt kimenetelű vita kezdődjék mindazokról a megoldatlan és háttérbe szorított kérdésekről, amelyek összefüggenek a tévedhetetlenség dogmájával. Így becsületesen feldolgozhatóvá válna, valamint a Szentírás és az ökumenikus hagyomány jegyében megtisztulhatna az elmúlt százötven év problematikus vatikáni öröksége. Nem az egyház és a társadalom etikai alapzatát aláásó, triviális viszonylagosság-elvről van szó. De az a könyörtelen és lélekölő dogmatizmus sem tartható fenn, amely a betűre esküszik, megakadályozza az egyházi élet és tanítás mélyreható megújulását és lehetetlenné teszi, hogy az ökumené terén jelentős mértékű előrelépés történjék. Korántsem a saját igazságom érvényesítésére törekszem. Az egyház és az ökumené java forog kockán.”

Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy kérésem valószínűleg rosszkor jön Önnek, aki egy jeles Vatikán-szakértő szerint „farkasok közt” él, de aki az elmúlt években bátran szembenézett a Kúria betegségeivel, sőt botrányaival, 2015. december 21-én pedig a vatikáni tisztségviselők előtt elmondott karácsonyi beszédében megerősítette reformszándékát: „kötelességemnek tartom leszögezni, hogy mindez őszinte megfontolások és határozott intézkedésekre adott alkalmat és ad a jövőben is. A reformot elszántan, áttetsző egyértelműséggel és tettrekészen folytatjuk, hiszen Ecclesia semper reformanda [az egyház mindig megújulásra szorul].”

Nem szeretném a valóságtól elrugaszkodottan felcsigázni egyházunk megannyi tagjának várakozásait. A tévedhetetlenség kérdése az egyházban nem oldódik meg egyik napról a másikra. Örvendetes azonban, hogy Ön majdnem tíz évvel fiatalabb nálam, s reményem szerint túlél engem. Bizonyára megértéssel fogadja, hogy teológusként, akinek élete már a vége felé jár, szerettem volna, az Ön és lelkipásztori munkája iránti mély rokonszenvvel, még időben előterjeszteni kérésemet a tévedhetetlenség – jelen könyvemben szilárdan megalapozott – szabad és komoly megvitatásával kapcsolatban, „non in destructionem, sed in aedificationem ecclesiae – nem rombolandó, hanem építendő az egyházat”. Számomra ezzel egy soha fel nem adott remény válna valóra.

 

A pápa válasza Hans Küngnek

 

2016. március 9-én több ország vezető napilapjai közölték Ferenc pápához intézett felhívásomat, melyben azt kértem, tegye lehetővé a tévedhetetlenség problémakörének szabad, elfogulatlan és nyílt  kimenetelű megvitatását. Nagy örömömre a berlini nunciatúra közvetítésével már rögtön húsvét után kézhez kaptam Ferenc pápa virágvasárnapi (március 20-i) keltezésű, személyes válaszát.

A pápa leveléből az alábbiakat tartom fontosnak kiemelni:

  • azt, hogy Ferenc pápa egyáltalán válaszol írásomra, s így felhívásommal nem – úgymond – a levegőbe beszélek;
  • személyesen válaszol, nem pedig magántitkárán vagy a bíboros államtitkárán keresztül;
  • spanyol nyelvű levelének testvéri jellegét a dőlt betűvel szedett „lieber Mitbruder” [kedves paptestvérem] német megszólítással is nyomatékosabbá teszi;
  • figyelmesen elolvasta a felhívást, amelyet spanyol fordításban is mellékeltem;
  • nagyra becsüli megfontolásaimat, melyeknek eredményeképpen megírtam az ötödik kötetet; ebben javaslatot teszek arra, hogy a tévedhetetlenség dogmája által felvetett kérdésekről folytassunk vitát a Szentírás és a hagyomány fényében azzal a céllal, hogy elmélyítsük a 21. századi (semper reformanda) egyház építő párbeszédét az ökumenével és a posztmodern társadalommal.

Ferenc pápa nem szab feltételeket. Elébe megy tehát óhajomnak, hogy tegye lehetővé a tévedhetetlenség-dogma szabad megvitatását. Ebből arra következtetek, hogy érdemes kihasználni az így megnyíló szabad teret, ezzel is előmozdítva a katolikus egyházban és az ökumené körében egyaránt vitatott dogmatikai definíciók tisztázását.

Annak idején még nem sejthettem, hogy pár nappal később milyen mozgásteret nyit meg Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítása, amely már bevezetőjében kijelenti: „nem kell minden tanbeli, erkölcsi vagy lelkipásztori vitát tanítóhivatali beavatkozással eldönteni”. A pápa szembefordul a „hideg íróasztal-morállal”, s nem akarja, hogy a püspökök továbbra is „a kegyelem ellenőreiként” viselkedjenek. Az eucharisztiát nem a tökéletesek megjutalmazásának tekinti, hanem „a gyengék táplálékának”. Ismételten idéz a püspöki szinódus és a nemzeti püspöki konferenciák megnyilatkozásaiból. Nem akar többé egyedül megszólalni az egész egyház nevében.

Mindig is ezt az új szellemiséget vártam a tanítóhivataltól. Meggyőződésem, hogy ebben a szellemben a katolikus egyház alapvető sorskérdését, a tévedhetetlenség dogmáját is végre szabadon, elfogulatlanul és az eredmény előzetes rögzítése nélkül lehet majd megvitatni. E szabad lehetőség megnyitása mélységes hálával tölt el Ferenc pápa iránt. Egyszersmind azzal a várakozással is, hogy a püspökök, a teológusnők és teológusok fenntartás nélkül magukévá teszik ezt a szellemiséget és kollegiális párbeszéd keretében, a Szentírás és a nagy egyházi hagyomány útmutatásával közösen oldják meg a feladatot.

2016. áprilisában

(Bakonyi Zsigmond fordítása)

12345

3 csillag az 5-ből. 1 ajánlás alapján


  • via WordpressA hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.


Ajánlott cikkek: