Mérleg 2008/3, Tanulmány

Ami a szegényeket és az áldozatokat illeti: esetükben az értelem talán ésszerűbbnek tartja a részrehajlást. Akárhogy is: Isten ilyen. Joachim Jeremias úgy gondolta, hogy Isten országának lényegi jellemzője „a szegényeknek felajánlott üdvösség”, s hogy „a királyi uralom egyedül a szegényeké”.

Jézus és Isten országa

Együttszenvedés, igazságosság, asztalközösség – JON SOBRINO SJ


Címke: , , , , , ,

Évszázadokon át sem a krisztológiának, sem a zsinatoknak nem volt tudomása a Jézus hirdette Isten országáról. Mióta azonban a múlt század elején felfedezték, Isten országa középponti helyet foglal el számos krisztológiai rendszerben, midnenekelőtt a II. Vatikáni Zsinat szellemében íródott krisztológiákban. Ha manapság Isten országáról beszélünk, már egyértelműen annak ismeretében és reményében tesszük, hogy közös erőfeszítéssel gyakorlatra kell váltanunk Isten szándékát a teremtett világgal. Isten tervét „a názáreti Jézusra szegeződő tekintettel” kell elemeznünk, ráeszmélve, hogy valójában mit is jelent világunk történelme.

 

I. Miért fontos visszatérnünk Isten országához?

Teológiai ráeszmélésünk Isten országára fontos eredményekhez vezetett. Olyan hitet és lelkiséget termett, amelyet erőteljesebben hat át Jézus tanítása, olyan egyházat, amely hasonlóbbá vált Jézushoz; hazánkban és az egész harmadik világban pedig olyan emberek egész sorát, akik egyfelől „az igazság prófétái” – mivel lerántják a leplet a bálványokról –, másfelől „az együttszenvedés és az igazságosság vértanúi”.

Minthogy Isten országa immár középpont, veszélyekkel is együtt jár, mint minden más, amit az ember tesz. Ha úgy összpontosítunk az országra, hogy közben nem törődünk más, Jézushoz kapcsódó tényekkel, akkor ez akár Istenről való megfeledkezésünkhöz, némelyek szerint egyfajta „keresztény ateizmushoz” is vezethet. Azt eredményezheti, hogy, miként mások vélik, a kereszténység manipulációk áldozata lesz, pusztán politikai és társadalmi tartalmakra szűkül le.

Amit azonban most legfőképpen hangsúlyozni szeretnénk: a hit és a méltó emberi élet lényegében azon múlik, hogy életben tartjuk-e Isten országát. Márpedig ez nem könnyű feladat. Mint mindent, aminek Jézushoz van köze, az a kísértés fenyegeti, hogy visszautasítják vagy felhígítják. Ha Jézusról van szó, a doketizmus kísértésével szemben mindig ki kell tartanunk az emberi test (szarx) megvallása mellett, a gnoszticizmus kísértésével szemben Jézus szeretetben, irgalmasságban, szolgálatban leélt élete – egész működése – mellett, a hatalom kísértésével szemben pedig a szenvedő Isten Szolgájának bolondsága mellett. A hübrisz kísértésével a kegyelmet kell szembeállítanunk. Hasonlóképpen kell érvényt szereznünk Isten országának mint középponti értéknek azzal a kísértéssel szemben, hogy spiritualizáljuk és privatizáljuk a hitet, hogy megfeledkezzünk a szegényekről és az áldozatokról, eltüntessük őket, s főként hogy miattunk legyenek szegények és áldozatok – az ellen-ország produktumai.


Forrás: „Concilium” (Erasmusplein 1, NL–6525 HT Nijmegen), 44. évf., 2008/3. sz., 312–322. l. Teljes, szöveghű fordítás.

A szerző baszk származású El Salvador-i jezsuita hittudós, a felszabadítás-teológia neves képviselője. 1938-ban született. A José Simeón Közép-Amerikai Katolikus Egyetem (San Salvador) professzora (vö „Mérleg”, 2007/1., 74. l.). A Mérleg Online-on lásd még itt »


Ebből az alapvető nézőpontból – és világunk kegyetlen valóságából kiindulva – szeretnénk elemezni azt, ami véleményem szerint Isten országának valódi tétje. „Súlyosan beteg” társadalomban élünk (Ignácio Ellacuría), „halálosan beteg világban, ahol a gyermekek éhhalála gyilkosság” (Jean Ziegler). A tét: a szegények méltóságban és igazságosságban leélt élete, a hívők számára pedig Isten becsülete és a helyes életvezetés. „Hogy Isten nevét ne értje miattatok gyalázat a népek között” – hangzik felénk az Írásból ötször is a súlyos és komoly intelem. A Szentírás ugyanakkor arra bátorít, hogy gyarapítsuk Isten országát, s hogy ezáltal „megdicsőüljön neve” az ő színe előtt. Itt nem a sok téma egyikéről van szó, melytől akár nyugton is lehetnénk.

 

II. Sarkalatos feltétel: a teremtés és Isten akarata

 A kereszténység Istene teremtő Isten, aki önmagától különböző valóságot hoz létre, és aki teremtett világának javát akarja. Elkötelezi magát a jóság terve mellett, anélkül azonban, hogy transzcendenciájáról lemondana. Ha szabad kissé merészen fogalmaznom: ahogy a teremtés boldogul, úgy megy sora Istennek is. A hagyomány szép kifejezésével: „Gloria Dei vivens homo”* (Lyoni Irenaeus). Sok évszázaddal később Romero püspök így aktualizálta e szavakat: „Gloria Dei vivens pauper”**. Nem csupán költői, hanem mélységesen teológiai mondat ez, hiszen Isten dicsőségének fogalmába belefoglalja a nem-élet, vagyis a szegénység és az áldozati lét legyőzését. És Isten dicsőségét összekapcsolja a részrehajlással. Isten nem mindennek örül egyenlő mértékben. Isten országa nem elvont, általános és időtlen utópia, hanem a szegények élete.

A lényegi titokkal állunk szemben: Istennel, aki szabadon úgy dönt, hogy nem csak Isten lesz, és teremtett világával tényleges szeretetkapcsolatot kezdeményez. Titokról abban az erős értelemben beszélhetünk, ahogyan Karl Rahner használta ezt a szót, amikor hozzáfűzte: „a titok örökre titok marad”. A „Jézus és Isten országa” témát ezen az egyetemesebb értelmű titkon belül kell megközelítenünk.

Ha csakugyan szeretnénk komolyan venni e titkot, akkor egy módszertani következménnyel is számolnunk kell: a megértéséhez vezető út szükségképpen misztagogikus út lesz. Exegetikai és teológiai elemzése éppoly elégtelen, mint a tanítóhivatali definíciók, ha értelmünket, úgymond, nem hatja át Isten misztériuma és annak a valóságnak a misztériuma, amelyben élünk és amelyben Isten lakozik.

 

III. Isten országa Izrael hagyományában

Jézus persze nem a nullponton kezdte, hanem átvette Izrael hitét mint olyan örökséget, amelyben Isten szándékát teremtményével – a teológiai fejlődés kései szakaszában – az Isten országa fogalommal jelölték. Történelme során Izrael számtalan katasztrófát élt át, istenhitének legbelsejében azonban kitartott abban a reménységében, hogy Isten együtt járja vele a történelem útját. Ezt a meggyőződését a szomszédos népek beszédmódjának sugallatára az Isten kormányzósága, Isten uralma szavakkal fejezte ki. És Izrael ezt szó szerint értette: „Igazságosan uralkodik majd a földkerekségen és hűségesen a népek fölött” (Zsolt 96, 13; vö. Oz 2). Tételesen fogalmazva azt mondhatnánk: Isten országa „egy igazságtalan történelmi-társadalmi valóságot átalakít egy másik, igazságos valósággá, ahol szolidaritás uralkodik, és ahol nincsenek többé szegények (vö. MTörv 15,4)”.[1] Az alábbiakban ennek lényeges mozzanatait emeljük ki:

 

1. Az alapvető együttszenvedés – szabadulás a szolgaságból – a szabadító Isten úja

A történelem során Isten teremtett világát egyre-másra eltorzították. Egyesek – a többség – életét mások – a kisebbségben lévők – fenyegetik és megsemmisítik. Mind a mai napig. Ez közvetlen támadás Isten becsülete ellen. Isten országa eszerint valamiféle jótevő valóság volna, a szabadítás tényleges, lényegi értelmében. Isten eljön a világba, hogy egy népet megszabadítson az elnyomástól és a haláltól, hogy élete legyen. Ő irgalmas és önfeledt Isten. Istennek ez az eredendő együttszenvedése alapvető jelentőséggel bír a felszabadítás teológiájában éppúgy, mint Johann Baptist Metz politikai teológiájában.

A felszabadítás spiritualizálásával szemben, mely a kivonulás elbeszéléséből indul ki[2], és amely szerint a kivonulás legfőbb célja „Isten népének megalapozása”, valamint a Szináj-hegyen megünnepelt szövetségkötés” volt, Juan Luis Segundo nyomatékkal utalt arra, hogy a legrégebbi forrásokban – a Jahvistánál, az Elohistánál és a Másodtörvénykönyvben – „ efféle célnak nyoma sincs”.[3] A cél sokkal inkább az, hogy egy elnyomott nép élethez jusson és népként élhessen; így értendő Isten országa. Az ország – gazdasági tekintetben is – az élettel egyenértékű, mégpedig abban az értelemben, hogy lehetővé válik az oikosz, az együtt-lakozás, amely az élet központi jelentőségű alkotóeleme.

 

2. A részrehajlás; ország a szegényeknek és az áldozatoknak

Az eddigiekben kimondatlanul is jelen volt már Isten részrehajlása. Elemeznünk kell azonban a „szegény” jelentéseit a történelem különböző szakaszaiban (a latin-amerikai püspökök érdeme, hogy pontosan ezt tették 1979-ben Pueblában, 1992-ben Santo Domingóban és 2000-ben Aparecidában), illetve a „szegény” különböző jelentéseinek közös alapját: azt, hogy a szegények számára az élet súlyos teher, amit korántsem fogadnak el magától értődően. Továbbá: a szegények azok, akikkel rendszerint szemben áll minden hatalom. A szegény és az elnyomott egymást kiegészítő fogalmak. E valósággal szemközt Isten a szegényeket és az elnyomottakat választja, a szó szoros értelmében. Emlékezetes tömörséggel fogalmazta meg ezt a pueblai konferencia: „Noha Isten képére és hasonlatosságára teremtettek (vö. Ter 1,26–28), hogy az ő gyermekei legyenek, a képmás elhomályosult és világ csúfjává lett. Isten ezért (erkölcsi és személyes helyzetüktől függetlenül) védelmébe veszi és szereti őket.”[4]

Ezzel a részrehajlással járta Isten közös útját Izraellel. A prófétáknál Isten nem Izrael egészét nevezi az „én” népemnek, hanem a nép elnyomottait.[5] A confessio Dei ebben a felkiáltásban szólal meg: „az árva csak nálad talál irgalmat” (Oz 14,4).[6] A 82. zsoltár, amely John Dominic Crossan szerint[7] az egész keresztény élet alapszövege, az istenek tanácsában mutatja Istent. Így inti őket: „Fogjátok pártját az elnyomott özvegynek, szerezzetek igazságot a gyengének, szegénynek”.

A szegények iránti részrehajlás nyugtalaníthatja az elmét, bár nem szükségképpen. A teológia természetesnek tekintette Isten egyetemes üdvözítő akaratát. A nyilvánvaló ellentmondások láttán azonban Karl Rahner határozottan állította: voluntate tamen inequali. Isten titkával állunk szemben: a Gyermek Jézusról nevezett Teréz és szívtelen szörnyetegek üdvözülésével. Ami a szegényeket és az áldozatokat illeti: esetükben az értelem talán ésszerűbbnek tartja a részrehajlást. Akárhogy is: Isten ilyen. Joachim Jeremias úgy gondolta, hogy Isten országának lényegi jellemzője „a szegényeknek felajánlott üdvösség”, s hogy „a királyi uralom egyedül a szegényeké[8].

 

3. Isten országa és Isten népe

Izraelben Isten országának megfelelője Isten népe. Az ország nélkül nem volna nép, és viszont. „Az ország [Isten országa] és a nép [Isten népe] közvetlenül az Isten–ember- és ember–Isten-viszony történetiségére vonatkozik.”[9] Tehát Isten országának fontos társadalmi vetülete van. A személy jelentősége folyamatosan növekszik, és Isten útja a történelemben egyszersmind az emberi személy formálódását is jelenti. Jézus eljövetele nyilvánvalóvá teszi Isten szándékát: a Fiúban minden egyes ember Isten lányává vagy Isten fiává lesz.

Lényeges, hogy az ország a nép megfelelője. A népnek úgy kell cselekednie, mint Istennek, aki irgalmas volt hozzá és megszabadította. Olyan néppé kell válnia, amely igazságosságot és békét teremt: „ Nem lesz közted szegény. Az aratás gyümölcsét osszátok meg a legszegényebbekkel, s pártfogoljátok az idegent és a szegényt” (vö. MTörv 15 és 26; Lev 19). Ha így cselekszik Izrael, akkor igazságban részesíti a szegényt, és Isten uralkodik majd népe körében.

Innen nézve Izrael, a választott nép nem élvez kiváltságot a többi néphez képest. Ellenkezőleg: kiválasztottnak nagy felelősség, s ezt fontos megértenünk, hiszen a „kiválasztottság tudata” mindig nagy veszélyekkel jár –az egyház számára is. Az ószövetség kertelés nélkül kimondja, hogy Isten nem szabott feltételeket, amikor a kúsitákat, a kaftori filiszteusokat, a kiri arámokat (Ám 9,7 kk.).

 

4. Isten történelmi útjának közvetítői

A filozófiai hagyomány másodlagos okokról beszél. A vallási és teológiai hagyományok angyalokról, Isten és az ember közti közvetítőkről beszélnek. A kereszténység hitet tesz a valódi közvetítő, Jézus Krisztus, az egyszülött Fiú mellett, aki Isten valóságának részese.

Izraelben Isten valóságának közvetítői nem „hivatalból”, hanem a közelség okán közvetítenek. Ők az igazak és az irgalmasok, a felszabadítók és azok, akik kimondják az elnyomottak igazát az elnyomókkal szemben… Nem azért közvetítők, mintha volna bármiféle „hatalmuk” – a hatalom hajlik rá, hogy mindig fenyegetőzzék és erőszakoskodjék –, hanem mert magával ragadta őket a Lélek „ereje” azért, hogy másokat megszabadítsanak. Ezért az intézmények fölött uralkodó réteg tagjainak mindenekelőtt Isten együttszenvedését és részrehajlását kell megvalósítaniuk. „A királyi igazságosság […] elsősorban nem a pártatlan igazságszolgáltatást jelenti, hanem azt a védelmet, amelyet a király az elesetteknek, a gyengéknek és szegényeknek, az özvegyeknek és árváknak nyújt.”[10]

Az üdvösség hordozói valójában a szegények, az egyszerűek és a jelentéktelenek. Nem a hatalmasok. A királyok közül csak ketten állják ki a prófétai ítélet próbáját: Cidkija és Józija („Törődött a szegény és a nyomorult ügyével”; Jer 22,16). Végül elbukkan egy közvetítő, aki bosszúságot szül. Isten a Szenvedő Szolga titokzatos alakjában vonul át a történelmen. Ártatlanként szenvedi el a gyalázatot és a halált. Így magára veszi a világ bűnét és titokzatos módon elhozza az üdvösséget.

Az Isten országáról való beszéd szempontjából ez utóbbi megfontolásnak döntő jelentősége van. Isten országa minden erejével arra törekszik, hogy megnyilvánulhasson az ellenországban, melynek gyökérzete azonban mélyre nyúlik, kitépéséhez tehát nem elegendő mintegy külsőleg megküzdenünk vele. Nem, hanem belülről kell harcolnunk ellene, magunkra véve a rosszat: a világ bűnét. Olyannyira, hogy a küzdelem akár fel is őrölhet bennünket. Ezt jelenti az üdvösség mint megváltás. A Szenvedő Szolga megjelenése előjáték a názáreti Jézus fellépéséhez, egyszersmind a legfőbb titokra utal: a történelemben járó Isten útja Jézus keresztjén is keresztülvezet, a kereszten, amely botrány és balgaság, ugyanakkor szabadulás.

 

5. Az asztalközösség eu-tópiája 

Izrael a szabadulás emlékezetéből és a jövő ígéretéből élt. Reményét sosem veszítette el, és mindig érzékelte, hogy az utópia felé halad. Köztudott, hogy az „Isten országa” ennek az utópiának a kései megfogalmazása, mely egyre egyetemesebb jelentést öltött. Legátfogóbb értelmében – új teremtésként – Izajás írja le: „Házakat építenek, és ők laknak benne; szőlőt telepítenek, és ők élvezik gyümölcsét. Nem azért építkeznek, hogy más lakjék benne; s nem azért ültetnek, hogy más egye gyümölcsét. … Még mielőtt szólítanának, már válaszolok; … Együtt legelészik majd a farkas és a bárány … Sehol nem ártanak és nem pusztítanak az én szent hegyemen” (Iz 65, 21–25). Ezékiel ugyanezt fogalmazta meg antropológiai és személyes nézőpontból: „kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek” (Ez 36,26), Jeremiás pedig Isten feltétel nélküli közelségeként értelmezi: „Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek” (Jer 31,33).

E végső teljesség azonban nem leplezi el a kiindulópontot: Isten kezdeti könyörületét pár rabszolga iránt. És amikor a rabszolgákra gondolunk, pontosan meg kell fontolnunk, milyen értelemben nevezhetjük vagy nem nevezhetjük Isten országát u-tópiának, azaz hogy olyan elérhetetlen magasságról van-e szó, amely már nem-hely – mint Platón köztársasága vagy mint Morus Tamás Utópiája vagy mint a földi paradicsom, netán a holtak egyetemes föltámadása.

Valódi világunkban helyesebb, ha eu-tópiaként, a legkisebb-legnagyobbként értjük, amelyről Oscar Romero püspök beszélgetett Pueblában Leonardo Boff-fal: „A legkisebbet kell védelmeznünk, amely Isten legnagyobb ajándéka: az életet”. Ebbe kapaszkodik az áldozatok reménye. Az eu-tópia olykor szerényen ölt alakot. A szegények a szenvedés szakértői, de sokszor mégsem lesz úrrá rajtuk a depresszió. Képesek megszervezni magukat és jelzéseket adni Isten országáról, amelyet közösen, asztal köré gyűlve ünnepelnek meg, mint Jézus. A nagy jel változatlanul a lakomaközösség.

 

IV. Jézus és az Isten országa

Ha mármost Jézusra és Isten országára összpontosítunk, Péter szavai juthatnak eszünkbe: „[Jézus] jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten” (ApCsel 10,38). Jézus imádkozott Isten országának eljöveteléért, és Isten országát szem előtt tartva egyértelműen kimondta, hogy Isten: Atya – ez legsajátabb tapasztalata volt, az abszolút középpont, amely nélkül nem érthetjük meg őt. Isten országát nevezte meg végső célként: az embereknek elsősorban Isten országát „és annak igazságát” (Mt 6,33) kell keresniök. Ezt némelyek pusztán az egyenesszívűségre, a becsületes magatartásra vonatkoztatták, mások az ószövetségi értelemben vett igazságosságra. Összegezve azt mondhatjuk: Jézus abban az Istenben hitt, akinek uralma a szegényekért van, és akinek a nép szolgálattal kell, hogy alávesse magát. Ez volt reménysége és utópiája, ezért küzdött.

 

1. Jézus élete és cselekvése Isten országának szolgálatában

Isten országát Jézus végső érvénnyel hirdette meg és tettre is váltotta. Ehhez azonban szeretnék két tisztázó megjegyzést fűzni. Egyrészt azt, hogy tettei, például csodái, az ország „jelei” – González Faus szavával: „kiáltások” –, de nem azonosak a maga egészében vett országgal. Ez persze nem csorbítja jelentőségüket, hiszen Isten országának teljessége (az élet, a béke, a szabadság, a méltóság) felé mutatnak, és éltetik a reményt, hogy Isten országa lehetséges, mivel az ellenország legyőzhető. Másrészt, bár Jézus Isten országához fűződő lényegi kapcsolatában mutatkozik meg, e viszony nem jelent teljes azonosulást. Isten országának eljöveteléért imádkozni (Mt 6,10) nem azt jelenti, hogy Jézus eljöveteléért imádkozunk. A démonok kiűzése Isten nevében (Lk 11,20) Isten országa eljövetelének, nem pedig Jézus eljövetelének jele…

Mindez semmit sem von le Jézus Isten országához viszonyított jelentőségéből, kivált feltámadása után nem. Amikor Pál így határozza meg Isten országát: „igazságosság béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17), akkor nem Jézus személyére hivatkozik, de nagyon is hivatkozhat arra, ami akkor történik, ha az emberek Krisztusban élnek. Éppígy az „Isten minden mindenben” kifejezés (1 Kor 15,28) sem Jézus Krisztus személyére utal, de a végidő teljessége akkor veszi kezdetét, amikor Jézus átadja magát az Atyának.

Isten országa és a názáreti Jézus az Újszövetségben egyaránt központi jelentőségű és egymással összefüggő, de azonos valóságok. Az ország a társadalomban élő emberre vonatkozik. A názáreti Jézus személy. Ugyanakkor lényegi kapcsolatban vannak. Az első keresztények talán a teremtés új lehetőségeit látták meg Jézus eljövetelében: azt, hogy a teremtés Isten jelenlétét hordozza, s hogy szívén viseli az együtt-szenvedés, az igaz ügyet és a megbékülést. Más kérdés, hogy a történelem mennyiben igazolja ezt a doxologikus hitvallást.

 

2. A nem befelé, hanem másokhoz odaforduló Isten eredendő irgalmassága

Erről a belátásról az Újszövetség központi – ha nem is feltétlenül az Isten országáról szóló – szöveghelyei tanúskodnak. Jézus elmondja, ki ez az önmagát kiüresítő és az embernek fenntartás nélkül átadó Isten. Eredendő irgalmassága esetenként a példázatokban és tetteiben mutatkozik meg, máskor – közvetetten, de igencsak hatékonyan – abban, ahogy Isten akaratáról beszél.

A Máté 25-ben Jézus szerint minden a szegényekkel és a gyengékkel való együttérzésen múlik. Az Ozeás 6,6-ot – „Igazságosságot és irgalmasságot akarok, nem áldozatot” – kétszer is idézi, mégpedig a gyengék, a vámosok és az éhezők védelmében (Mt 12,7). Ez fontosabb Isten szemében, mint a törvény szerinti tisztaság, a szombat megtartása (és a magántulajdon tisztelete). A Mt 5,23-ban pedig a testvérrel való kiengesztelődésre tereli a szót: ez többet ér, mint az oltáron bemutatott áldozati adomány. A Mk 2,28-ban és a párhuzamos helyeken ünnepélyesen kijelenti: „A szombat van az emberért és nem az ember a szombatért”.

A három szinoptikus evangéliumban Jézus – botrányos módon – az istenszeretetet a felebaráti szeretettel azonosítja. Ennél is botrányosabb azonban, hogy Márk eredeti változatában az istenszeretetről nagy valószínűséggel szó sem esik. Boismard  rekonstrukciója szerint az eredeti szövegben a főparancs mindössze így hangzik: „szeresd felebarátodat, mint saját magadat; ennél nincs nagyobb parancs”.[11] És valóban, a „szeretni Istent” kifejezés csak háromszor fordul elő a főparancsról szóló szövegekben (Mk 12,30; Mt 22,37 és Lk 10,27), aztán még egyszer a Lk 11,42-ben, a Mt 23,23 párhuzamos helyén, amely nem említi az istenszeretetet. A gazdag ifjúnak válaszolva (Mk 10,17–22 Jézus csak a felebaráttal szembeni kötelességeket idézi, az Istennel szembeni kötelességeket nem. Hasonlóképpen Pál is: „Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Gal 5,14). „Aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt” (Róm 13,8).

Meglepő, hogy a szövegek takarékosan bánnak az „istenszeretettel”. Áttetszően világítja ezt meg János teológiája. Azt hirdeti ugyanis, amit a keresztény hit alapvető meglepetésének nevezhetünk: „Isten előbb szeretett minket” (1 Jn 4,10). Ennek bizonyítékául küldte el Fiát, mivel „Isten a szeretet” (1 Jn 4,8). A legmeglepőbb azonban a végkövetkeztetés: „Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást” (1 Jn 4,11). Ha Isten, az alapvető szeretet gondol az emberre, akkor az ember oldalára áll. Isten szeretett minket, és azt akarja, hogy megfeleljünk neki, azaz mi magunk is úgy szeressük testvéreinket, ahogyan ő szeret. Isten teremtőknek teremtett bennünket, mondta Henri Bergson. Ugyanezt mondja János első levele, amikor az Istenben való létről és megmaradásról beszél. Ez csak a testvéreink iránti szeretetben lehetséges (1 Jn 4,16).

Isten országa itt nem kerül szóba, de Isten szándékának legmélyebb logikájáról nagyon is szó van, ez pedig nem egyéb, mint az embernek adott ország. Benne Isten közvetlenül a szegényekért és az áldozatokért létezik. És ugyanez rejlik Jézus számos példázata és tanítása mögött, amikor így kezdi beszédét: „Hasonlít az Isten országa…”

 

3. Jézus az Atya műveit vitte véghez

„Isten vele volt”, mondja Péter. Egyszülött Fiúként Istent teszi jelenvalóvá. A hagyomány ezt kétféleképpen fejezi ki alapvető módon: Jézus az, aki kinyilatkoztatja Isten igazságát és aki megteszi az Atya akaratát.

A János-evangélium prológusának nyelvén Jézus khárisz kai alétheia. E két fogalmat szó szerint így fordíthatjuk: „kegyelem és igazság”. Ám többen olyan fordításra törekedtek, amely mélyebb értelemben felel meg Jézus valóságának: „szeretet és lojalitás” (Bíblia Española), „szeretet és hűség” (Biblia Latinoamericana), „irgalom és jóság”[12], „az irgalmas szeretettel és hűséggel teljes Logosz”[13], ”az Istenséget kitüntető hűséges könyörület”[14].

Itt a khárisz, a szeretet megelőzi az Atya műveinek véghezvitelét. És ugyanez a másik oldalról szemlélve is megfigyelhető: a Sátán „gyilkos… és hazug” (Jn 8,44), ebben a sorrendben. Jézus útja e világban az, hogy megtegye, amit az Atya tesz” (Jn 5,19). S mit tesz? Meggyógyít egy bénát (Jn 5,1–18) és egy vakot (Jn 9,1–40). „Isten igazságának kinyilatkoztatása” ebben az értelemben jelenti „az Atya műveinek véghezvitelét” – semmi kétség: az irgalmasság cselekedeteit. Ezzel oda jutottunk vissza, ahonnét elindultunk: Isten együtt-szenvedés az áldozatokkal. Jézus nyilvánvalóan Isten igazságát hirdeti és juttatja kifejezésre saját személyében. Mindenekelőtt azonban Istennek az áldozatok iránti szeretetét és irgalmasságát jeleníti meg. Ők „Isten országának jelei”.

 

V. Három zárógondolat

1. Isten teremtett világának helyzete katasztrofális, kegyetlen, szégyellnivaló. Közép-Ázsiában és Afrikában a halál uralkodik, s még több áldozatot szed a fehér kesztyűs halál, az élelmiszerért vívott háború eredménye. A gazdag országok támogatják a mezőgazdaságot és a hústermelést, a szegény országok éhen halnak. A világ terménypiaca tíznél kevesebb nemzetközi konszern ellenőrzése alatt áll. Ez az ellenország. Ám rejtve – anélkül, hogy a hatalmasokat érdekelné, anélkül, hogy nyilvánosságra jutna – sokfelé megtapasztalhatjuk a szentséget, az asztalközösséget, az ma is bénákat és vakokat gyógyító Atya számos művét. És sokfelé az önkéntesek és a vértanúk nagylelkűségét. Ez az ország.

2. Sok krisztológia van, köztük jelentős rendszerek. Ezek azonban nem eléggé radikálisan, nem központi helyi értékének megfelelően beszélnek Jézus kereszthaláláról, mivel nem helyezik el történetileg korának társadalompolitikai összefüggésrendszerében. Az amúgy sok tekintetben üdvözlendő aparecidai püspöki konferencia is elsiklik a kérdés fölött: „Miért ölik meg Jézust?” Jézus roppant erényes volt – ha szabad e banális fordulattal élnünk –, de a hatalmasságokkal nem keveredett volna élesebb konfliktusba… A vakfolt talán annak köszönhető, hogy ily módon nem kell számot adni arról, hogy a Harmadik Világban ma is számos vértanú hal meg az elnyomók keze által, s hogy könnyebb nem szembenézni ezzel a ténnyel. Aki beletekint az ellenország arcába, az könnyebben megérti a történelmi igazságot Jézus és a vértanúk halálával kapcsolatban.

3. S végül térjünk vissza a kezdethez. A teremtő Isten, aki örül teremtő művének, maga is a teremtés Öröme. Ő vezeti teljességre teremtett világát. Lyoni Ireneus fentebb idézett mondata így folytatódik: „Gloria autem hominis visio Dei”*** Ezt Romero püspök is megerősíti: „Senki sem ismeri önmagát, ha nem találkozott Istennel. (…) Kedves Testvéreim, legyen mai igehirdetésünk gyümölcse az, hogy mindnyájan útnak indulunk – azért, hogy találkozzunk Istennel; azért, hogy átéljük az ő fensége és a mi kicsinységünk örömét!”[15] „Istent látni”, „Istenben bízni”, „Istenben nyugodni”, miként Ágoston mondta, az emberlét teljességének kifejezésmódja. Isten országa felől nézve is lehetőségünk nyílik, hogy valamivel mélyebben megértsük, ki ez az Isten: a feltétel nélküli szeretet, aki nem elnyom lenyűgöző fenségével, hanem örömet ébreszt gyöngéd közelségével. A nyelv itt csak dadoghat, de remélhetőleg misztagogikus hatást fejt ki. Isten országa semmiképp sem idegenít el az ország Istenétől. Ő közelebb hozhatja, sőt „emberibbé” teheti országát. Ez az, amit Jézus útja világunkban jelenvalóvá tett. (Bakonyi Zsigmond fordítása)

 

 

 

 

NYILATKOZAT JON SOBRINO KRISZTOLÓGIÁJÁRÓL

 

Mi, a Concilium szerkesztőbizottsága, világszerte sokakkal együtt úgy látjuk, hogy Jon Sobrino gondolkodása az üdvösség keresztény üzenetéről jelentős szempontokkal gazdagítja hitünk alakulását. Teljes szívünkkel csodáljuk munkatársunkat, barátunkat, és köszönettel tartozunk neki. Dicsőítjük Istent, amiért 1989-ben nem gyilkolták meg két jezsuita társával és a házukban szolgáló két asszonnyal együtt.

 

Minden teológiai beszédmód elégtelennek bizonyul Isten szeretetének misztériumával szemben, amely Jézus Krisztusban és általa nyilvánult meg. Ezért minden teológus a tanulás útját járva közelít az igazság teljességéhez. Jon Sobrino teológusi magatartása példa értékű akkor, amikor tanít és másoktól tanul, de akkor is, amikor megérteni törekszik Jézus Krisztus felszabadító igazságát, melyről az egyház közössége tanúskodik.

 

A Hittai Kongregáció 2006. november 26-án kelt és 2007 márciusában közzé tett Közleménye (Notificatio) nem vesz tudomást az utóbbi ötven év teológiai fejlődéséről és olyan deduktív érvelési módot alkalmaz, amely nem képes számot vetni sem Jon Sobrino kontextuális és hermeneutikai megközelítésével, sem a szentírásmagyarázat és és a teológia eredményeit feldolgozó kutatómunkájával.

 

Meggyőződésünk, hogy Sobrino krisztológiája hűséges az evangéliumhoz és elősegíti a teológiai ismeret gyarapodását az egyházban. A Közlemény azt állítja, hogy írásai „az egyház hitétől való jelentős eltéréseket” tartalmaznak. Felmerül a kérdés: kik azok a teológusok, akiknek nézeteit a Közlemény alapul veszi, és milyen hermeneutikát kívánnak érvényesíteni. Sobrino esete nemcsak azt jelzi, hogy az egyház tanító tekintélye hogyan bánik teológusokkal, hanem azt is, hogy némely teológus hogyan viszonyul a világ szegényeinek hitéhez. Szót emelünk a szolgáló egyház mellett, a szükséges teológiai viták érdekében és a szolidaritásért minden olyan emberrel, aki igazságra, békére és a teremtés épségének megőrzésére törekszik.

Őszintén hálásak vagyunk Jon Sobrinónak ösztönző felismeréseiért, s a Concilium című folyóirat munkatársaiként folytatni kívánjuk a párbeszédet mindazokkal, akik az  igazságot és az igazságosságot keresik.

 

A Concilium nemzetközi teológiai folyóirat szerkesztőbizottsága

 

Regina Ammicht-Quinn (Frankfurt, Németország) Maria Clara Bingemer (Rio de Janeiro, Brazília) Erik Borgman (Nijmegen, Hollandia) Lisa Sowle Cahill (Boston, USA) Eamonn Conway (Limerick, Írország) Dennis Gira (Párizs, Franciaország) Hille Haker (Frankfurt, Németország) Diego Irarrazaval (Santiago, Chile) Solange Lefebvre (Montreal, Kanada) Daniel Marguerat (Lausanne, Svájc) Eloi Messi Metogo (Yaounde, Kamerun) Paul D. Murray (Durham, Egyesült Királyság) Susan Ross (Chicago, USA) Silvia Scatena (Reggio Emilia, Olaszország) Luiz Carlos Susin (Porto Alegre, Brazília) Andres Torres Queiruga (Santiago de Compostela, Spanyolország) Marie-Theres Wacker (Münster, Németország) Elaine Wainwright (Auckland, Új Zéland) Felix Wilfred (Madras, India)

 

„Concilium”, 2007/3



* Isten dicsősége az eleven ember. (– Ford.)

** Isten dicsősége az eleven szegény. (– Ford.)

[1] Xavier Alegre: „El reino de Dios y las parábolas de Marcos”, Rivista Latinoamericana de Teología 67 (2006) 8.

[2] Vö. Sekretariat der deutschen Bischofskonferenz [A Német Püspöki Kar Titkársága] (kiad.): Instruktion der Kongregation für die Glaubenslehre über einige Aspekte der Theologie der Befreiung (Verlautbarungen des Apostolischen Stuhls 57), Bonn, 1984, 8 (IV, 3).

[3] Juan Luis Segundo: Teología de la liberación, Respuesta al cardenal Ratzinger, Madrid, 1985, 63.

[4] Puebla, Nr. 1142; német szövegét ld. Sekretariat der Deutschen Bischofskonferenz (kiad.): Die Kirche Lateinamerikas, Dokumente der II. und III. Generalversammlung des Lateinamerikanischen Episkopats in Medellín und Puebla (Stimmen der Weltkirche, 8), Bonn, 1979.

[5] Vö. José Luis Sicre: „Con los pobres de la tierra”, La justicia social en los profetas de Israel, Madrid, 1984, 448.

[6] Vö. Hans Walter Wolf: Dodekapropheton I (Biblischer Kommentar Altes Testament), Neukirchen, 1961, 304.

[7] John Dominic Crossan: The Birth of Christianity, Discovering What Happened in the Years Immediately After the Execution of Jesus, San Francisco, 1990, 575.

[8] Joachim Jeremias: Neutestamentliche Theologie, Erster Teil: Die Verkündigung Jesu, Gütersloh, 1971, 11, 118 (kiemelés az eredetiben).

[9] Ignácio Ellacuría: „El pueblo di Dios”, C. Floristán – J. J. Tamayo (szerk.): Conceptos fundamentales de Pastoral, Madrid, 1983, 840–859, itt: 843.

[10] Jeremias: i. m., 101–102.

[11] Pierre Benoît – Marie-Émile Boismard: Sinopsis de los cuatro evangelios II, Bilbao, 1976, 329.

[12] José Porfirio Miranda: El ser y el Mesías, Salamanca, 1973, 144.

[13] Marie-Émile Boismard: Le prologue de Saint-Jean, Paris, 1953, 89–95.

[14] José Ignácio González Faus: La humanidad nueva, Santander, 1984, 330.

*** Az ember dicsősége pedig Isten színelátása. (– Ford.)

[15] Prédikáció 1980. február 10-én.

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

Ajánlott cikkek: