Tanulmány

“A katolikus egyház döntési struktúrájának megváltoztatása – e hierarchikus rendszernek a közös döntéshozatalt lehetővé tevő átalakítása a konszenzus kívánalma jegyében – az eddigi egyházi tanítás korrekcióját jelentené, s éles vitákat váltana ki. Ám az egyház hajnalán egyszer már előállt egy éppen ilyen helyzet.”

Szinodális egyház és megújuló pápaság?

Paul Weß


Címke: , , ,

 

 

Ferenc pápa a püspöki szinódus megalapításának 50. évfordulója alkalmából mondott beszédében a szinodális egyház és a pápaság új távlatait kívánta fölmutatni. Az odavezető úton irányadó lehet számunkra, ha emlékezetünkbe idézzük az Apostoli zsinatot.

 


A szerző katolikus teológus, filozófus. Tanulmányait az Innsbrucki Egyetemen végezte; filozófiai doktorátusát 1961-ben, teológiai doktorátusát 1968-ban szerezte meg. 1989-ben pasztorálteológiából habilitált. 2000 óta az Innsbrucki Egyetem Gyakorlati Teológiai Intézetének (Institut für Praktische Theologie) docense. A Mérleg Online-on ld. még itt.

Forrás: Synodale Kirche und ein neues Papsttum? In Die Furche 71 (2015), Nr. 47., 2015. november 19., 14. o.


 

A nemrégiben Rómában lezajlott püspöki szinódus keretei közt ez év október 17-én ünnepeltük az egyházi szinódusok létre hívásának 50. évfordulóját. „A világ, amelyben élünk, s amelyet elhívásunk szerint minden ellentmondásosságával együtt szeretnünk és szolgálnunk kell, növekvő mértékű együttműködést kíván az egyháztól küldetésének valahány területén – mondta beszédében a pápa. Isten a szinodalitásnak éppen ezt az útját várja a harmadik évezred egyházától. Amit az Úr vár tőlünk, az bizonyos módon már a „szinódus” szóban is benne rejlik. Együtt haladni – laikusok, pásztorok és Róma püspöke együtt: e gondolatot szavakba önteni könnyű, de megvalósítani már kevésbé az.”

 

„Ami mindenkit érint…”

 

Nyitott kérdés marad, hogyan juthatunk el az „együtt haladásként” értett „szinodalitásig”, s milyen funkciót töltenének be így a szinódusok. Hiszen a „szinódus” szó csupán „találkozást” jelent, és semmit sem mond arról, mi történjék e gyűléseken: tájékoztatásképpen elmondanak valamit a résztvevőknek, vagy közös döntések is születnek – s ha igen, hogyan? Szinódusi határozatokról a pápa nem beszél: „A szinodális út azzal veszi kezdetét, hogy […] egy az első század egyháza számára fontos elvet követve meghallgatjuk a népet: »Quod omnes tangit ab omnibus tractari debet – ami mindenkit érint, azt mindenkivel meg kell beszélni«.” Eredeti megfogalmazásában ennél lényegesen többet rejt ez az elv: „[…] ab omnibus tractari et acceptari debet – […] mindenkivel meg kell beszélni, és mindenkinek jóvá kell hagynia.” E lényegesebb rész kihullott a rostán.

„A szinódus útján az a következő lépés, hogy meghallgatjuk a pásztorokat – folytatja Ferenc. […] Végül pedig abban teljesedik ki a szinodális út, hogy hallgatunk Róma püspökére, aki azt az elhívást kapta, hogy minden keresztény pásztoraként és tanítójaként szóljon: […] A tény, hogy a szinódus mindig cum Petro et sub Petro [Péterrel és Péter fősége alatt] cselekszik – azaz nemcsak cum Petro, hanem sub Petro is –, nem a szabadság korlátozását jelenti; ez az egység garanciája.”

Ezt követően a pápa megnevezi a szinodalitás különböző szintjeit. A „részegyházaké” az első (az egyházközségek szintjét nem említi), „az egyháztartományok és egyházi régiók, a részleges zsinatok és különösképpen a püspöki konferenciák szintje a második.” „Az utolsó pedig az egyetemes egyház szintje, ahol a püspöki szinódus […] a minden ízében szinodális egyházon belüli püspöki kollegialitást juttatja kifejezésre.”

A pápa végül ismét saját hivataláról beszél: „A pápa nem egymagában áll az egyház fölött, hanem benne áll: mint megkeresztelt a megkereszteltek között, a püspöki kollégiumban mint püspök a püspökök között, s Péter apostol utódjaként egyszersmind arra hivatott, hogy vezesse a római gyülekezetet, mely a szeretetben minden gyülekezet élén jár.” Ám a római gyülekezet vezetőjeként a pápa mégis csak egymaga van egy – az egész egyház fölé magasodó – nem-szinodális szinten. Ferenc pápa nyilvánvalóan érzi e hierarchikus szervezet problematikus voltát, és újra hangsúlyozza, „szükségszerű és sürgető fontolóra vennünk a »pápaság újjászervezését.«” E ponton II. János Pál pápára és az ő „Ut unum sint” kezdetű enciklikájára (1995) hivatkozik. Ferenc ennek az óhajának már az „Evangelii gaudium” (2013) kezdetű apostoli buzdításában is hangot adott. Az október 17-ei pápai beszédhez hasonlóan itt is az „una conversione del papato” megfogalmazás szerepel az eredeti olasz szövegben, amit „a pápaság újjászervezése”-ként [eine Neuausrichtung des Papsttums] fordítottak.

De hogyan is nézhetne ki, hogyan kellene kinéznie ennek a „konvertált”, azaz megváltozott vagy „megtért” pápaságnak a katolikus egyházban? Hogyan képzeljük el a pápa és a püspöki kollégium(ok) között is érvényesülő szinodális viszonyt, amelyben a pápa végső soron nem egyedül áll a többi pásztor fölött, s mégis lehetősége marad arra, hogy hathatósan gondját viselje az egész egyház egységének? Mi volna a mostani hierarchikus rendszer lehetséges alternatívája, amely nem esik a puszta többségi döntéshozatal – hit- és lelkiismereti kérdésekben vállalhatatlan – másik végletébe?

 

„Konszenzussal”, nem „egyhangúlag”

 

Elgondolható megoldás lehetne, ha a pápa a püspöki kollégium élén, a vezető testületek pedig a különféle szinodális grémiumok élén nem állnának ugyan a többi résztvevő fölött, abban viszont teljhatalmuk volna, hogy a konszenzus kívánalma jegyében s annak jeleként közvetítőként lépjenek föl, míg csak a közös döntések megszületnek. A „konszenzus” itt nem „egyhangú” határozatot jelent, hanem azt, hogy a végső döntéseket mindenki jóváhagyja, jó lelkiismerettel beleegyezését adhatja hozzájuk, még ha nem tartja is ténylegesen a legjobbnak őket. A vezető nem hozhatja meg egymaga a záró határozatot, de joga van ahhoz, hogy mindenkitől elvárja és megkövetelje, hogy az adott testületben együttműködjön az egybehangzóan elfogadható, közös döntés kialakításában. A vezető nem erőltetheti rá saját véleményét a testület többi tagjára, ugyanakkor szükséges, hogy maga is egyet tudjon érteni a közös megoldással, amelyet át kell ültetnie a gyakorlatba, kifelé pedig képviselnie kell. Menet közben ő is megváltoztathatja nézetét, lelkiismerete ellenében azonban nem szavazhatják le. Ez különösen fontos, ha püspökök vagy papok felszentelt vezető tisztségéről van szó, akiknek az a feladatuk – és arra nyertek fölhatalmazást –, hogy gondjuk legyen a részegyháznak vagy a gyülekezetnek az összegyházzal való egységére. Az efféle közös döntéshozatal komoly spirituális eljárás, amely „a lelkek megkülönböztetésének közös ajándékát” kívánja meg, s egy ilyen folyamat irányítása sokszor fáradságos szolgálat.

A katolikus egyház döntési struktúrájának megváltoztatása – e hierarchikus rendszernek a közös döntéshozatalt lehetővé tevő átalakítása a konszenzus kívánalma jegyében – az eddigi egyházi tanítás korrekcióját jelentené, s így ellentmondásba kerülne a tanítás tévedhetetlenségének és megváltoztathatatlanságának elveivel. Egy ilyen változás tehát nem csupán konkrét tartalmi, hanem alapvető megújulás volna, amely éles vitákat váltana ki. Ám az egyház hajnalán egyszer már előállt egy éppen ilyen helyzet.

Az október 17-ei ünnepség keretei között, amikor a pápa is szólásra emelkedett, Christoph Schönborn érsek részletekbe menően beszélt ünnepi előadásában „a szinódus ősmintájának” mondott apostoli zsinatról. E zsinaton „nyíltan néven nevezték, és nyíltan fölvállalták” az a körül kibontakozott konfliktust, hogy elismerhetők-e a pogánykeresztény gyülekezetek a körülmetélkedés és az összes egyéb zsidó törvény átvétele nélkül is. Emiatt „nem kis viszály” támadt (ApCsel 15,2) – vélhetően a legutóbbi püspöki konferencián tapasztalthoz hasonló. Azonban Péter, Pál és Barnabás híradása nyomán – amikor beszámoltak Isten pogányok között véghezvitt munkájáról – végül is jóváhagyták, hogy az egyház kitárja kapuit.

 

Az egyházi tanítások helyesbítése

 

Schönborn érsek így összegezte előadását: „És éppen ez a döntő pont. Jeruzsálemben nem a tanácskozás vagy a határozathozatal volt a lényeg, hanem Isten akaratának és útjának megkülönböztető sajátossága.” Hogy pontosak legyünk: e megkülönböztetés alapján egy döntés is született akkor, jelesül az, hogy az Isten pogányok közötti munkájáról szerzett kedvező tapasztalatok fényében egy a hatályban lévő törvénytől és az eddigi tanítástól eltérő út is érvényesnek tekinthető. Éppen ez volt az elmúlt püspöki konferencia megoldatlan központi kérdése: hogy eltörölhetők-e fennálló törvények, s korrigálhatók-e egyházi tanítások. Az apostoli zsinat e kérdést igenlően döntötte el, s ezzel maradandó mércét állított föl.

E döntést nem Péter hozta meg egymaga, hanem „az apostolok és a vének, az egész gyülekezettel együtt” (ApCsel 15,22), méghozzá konszenzussal: „egymás között egyetértésre jutva, jónak láttuk…” (15,25). S ezt a Szentlélek munkájának tulajdonították: „Mert a Szentlélek jónak látta, és vele együtt mi is úgy láttuk jónak” (15,28).

Egy szinodális egyház és egy „konvertált” pápaság eltanulhatná ezt az apostoli zsinattól: hogy a testületi döntéseket – még egy püspöki szinódus alkalmával is – közösen hozzák meg, s a tanításokat akár helyesbíthetik is, s a Szentlélek munkájába vetett bizalommal konszenzusra juthatnak. Súlyos elvárás ez, de legalábbis egyszer próbát tehetnének.

 

(Forczek Ákos fordítása)

 

 

 

12345

4 csillag az 5-ből. 2 ajánlás alapján

  • A hozzászólások és trackbackek engedélyezve vannak, a visszajelzések moderáltak. Trackback küldéshez használja ezt a linket: Trackback URL.

  • Sajnos nem világos számomra, hogy a "Nyitott kérdés marad..." bekezdés idézetei honnan vannak. Gondolom, az eredeti szövegben azonosíthatók a források. - -



Ajánlott cikkek: